A ki meg akarná írni művészetünk történetét, föl akarná építeni a magyar műtörténet nagy házát, először is azon venné magát észre, hogy az építőanyagnak, a nagy kikészített kődaraboknak és az apró tégláknak ugyancsak híjján van. Ezeréves multunkról a művészet beszél legkevesebbet. Nem mintha fogytán lettünk volna a művészetnek; nagycn jól tudjuk, hogy sokszor gyönyörű virágzásnak indult nálunk, s hogy a talaj is fogékony volt. Voltak kitűnő mecénásaink is, a kik elősegítették azt, hogy a háború zivatarjai közt elpusztult műremekeink helyén újak támadjanak és e célból nem egyszer a külföld segítségét is igénybe vették, így történt, hogy például a renaissance hatalmas mozgalma az összes közép- és északeurópai országok közt legelőször Magyarországon vert nagyobb hullámokat. E korból is aránylag kevés maradt reánk, de a szorgalmas kutató még mindig talál elég anyagot és a régi emlékek híjján bőséges írott adatokat, a melyek segítségével ama régi idők művészetét talán sikerül egyszer rekonstruálni.

De a ki erre a nagy és fontos munkára ma vállalkoznék, fájdalommal tapasztalná, hogy nemcsak régi emlékeink pontos és részletes ismertetése hiányos, hanem még az oklevéltárakban, régi írott s nyomtatott kútfőkben elrejtett művészettörténeti adatok sincsenek olyan számban publikálva és feldolgozva, hogy azokból a műtörténész aránylagos pontossággal rekonstruálhatná művészetünk múltjának képét. Akadtak ugyan buzgó, szorgalmas és hozzáértő férfiak, a kik e részben nagy munkásságot fejtettek ki s fejtenek ki máig is, de egyrészt oly csekély támogatásban részesültek és részesülnek a legilletékeseb tényezők, a tudományos társulatok és a közönség részéről, hogy csak nagy akadályokkal küzködve dolgozhatnak, részben nem szentelhetik egész idejüket és minden tetterejüket erre a czélra, mert a megélhetés más, mellékes foglalkozásra utalja őket, részben pedig a legtöbbször nem találtak helyet tanulmányaik s vizsgálgatásuk eredményeinek közzétételére.

Hálával tekintünk műtörténetünk e kisszámú, de buzgó és derék kutatóira, s hálával emlékezünk meg arról a néhány folyóiratról is, a melyek időről időre helyet adtak műtörténet! tanulmányoknak is. Itt első sorban az Archaeologiai Értesítőre, a Művészi Iparra, a Magyar Iparművészetre, a Századokra, a Budapesti Szemlére gondolunk. De mindezek a lapok nem foglalkozhattak a műtörténettel oly bőven, mint a tárgy megérdemli, mert egyébb fontos mezők mívelése jutott nekik feladatul. Mindazokat a téglákat, mindazokat a megmunkált épületdarabokat, a mikre művészetünk megírásához szüksége van a műtörténésznek, nem raktárolhatták el hasábjaikon. De így is buzgó és nevezetes szolgálatot tettek.

Ennek a művészeti folyóiratnak, a mely egyként foglalkozik művészetünk jelenével és múltjával, módjában van megnyitni hasábjait művészetünk múltjának kutatói számára. Átveszszük azt a becses örökséget, a melyet tudósaink eddig oly buzgón szereztek össze, s szorgalmasan gyarapítani akarjuk azt. Mindenképpen azon vagyunk, hogy az eddig még ismeretlen vagy rejtett helyeken publikált adatokat felkutassuk és lapunk ez állandó rovatában elraktároljuk. Nem rendszeres kutatásról van itt szó, mert ez meghaladja egy folyóirat erőit, sőt erre, úgy látszik, még a kormány és az Akadémia sem mer vállalkozni. Programmunk e rovatra nézve abban csúcsosodik ki, hogy szorgalmas téglahordói legyünk műtörténetünk adatainak, a melyek vagy ismeretlenek, vagy nehezen hozzáférhetők, vagy pedig az újabb kutatások folytán helyreigazításra szorulnak. Ezeket gyűjtjük itt egybe, hogy egykoron valamely műtörténet-építő felhasználhassa ezeket is ama nagy házhoz, a mely művészi multunkat rejti majd módszeres elrendezésben a falai közt. Sem a sorrend, sem a terjedelem, sem a tartalom első- vagy másodrangú fontossága nem lehet itt döntő: oly kevésünk van még idevágó irodalmunkban, hogy jóformán mindent meg kell becsülnünk, a mi csak némi új tájékoztatást is nyújt művészetünk múltjára vonatkozólag. A szakember majd kiválogathatja a folytatólagos gyűjteményből azt, a mit munkálataira nézve fontosnak tart, a közönség pedig addig is, míg megszületik az első nagy magyar műtörténelem, legalább e részekből következtethet az egészre.

E helyen is kérjük műtörténetünk kutatóit: támogassanak kutatásaik eredményeinek közlésével e fontos munkában. Minden komoly, idevágó munka nyitva találja lapunk hasábjait. E buzgó közreműködés reményében kezdjük meg újabb, részben ismeretlen, részben kiegészítő jegyzeteink közlését.

BUBENKA JÓNÁS fametsző a XVII. század egyik legjelesebb magyar művésze volt, bár a sokszorosító művészeteket csak mellékfoglalkozásként gyakorolta. Bubenka eredetileg Eperjesen kántor (Klein: Nachrichten, II. 228.), majd Lőcsén az iskola rektora, s itt 1683-ban Jézus-dalokat tartalmazó könyvet is nyomatott. Comenius Amos Lőcsén 1679-ben megjelent Orbis Pictus-át ő díszítette pontos rajzú s szép kivitelű fametszetekkel, a melyek száma 152. E könyvet Szalay Ágost történettudósunk 1868-ban ismertette a Történelmi Társulat egyik ülésén s metszőjét Bubereki Jánosnak mondotta, hibásan olvasván nevét (Századok, 1868. 132.), sőt azt a véleményét is nyilvánította, hogy valószínűleg a zalamegyei Búberektől származott. Pedig az Orbis Pictus 68-ik képe alatt, a mely a képírás mesterségéről szól, alá van írva a neve. A mester e metszeten sötét alapon így tüntette fel tisztán olvasható módon: "Sculpsit Jónás Bubenkius Leitschoviae 1679."

A Bubenka-család eredetével Bartholomaeides László foglalkozik Gömörmegyéről és Csetnekról szóló s 1799-ben megjelent két monográfiájában, a hol ismerteti az egész Bubenkius-család leszármazását és családfáját. Innét megtudjuk, hogy Bunenkius Jónás latinosított neve tulajdonképen Bubenka-nak hangzott (bubenka dobocskát jelent), eredetileg pedig a magyar nemesi Dobos-családból származtak, de mint sok más evangélikus tót falvakban állomásozó lelkész, felvették a szlávra fordított nevet.

Bubenka András nagyszlabosi, később ochtinai ágost. h. év. lelkész volt s ennek fia Jónás - Bartholomaeides hiteles tanúsága szerint, a ki a nagyszlabosi és ochtinai anyakönyvekből dolgozott. Bubenka állványos körbe foglalt B monogrammal is jelzi nevét. Az említett 68-ik számú névaláírásos metszet, mely a "képírás mesterségéről" szól, magát Bubenkát mutatja családja körében. A könyv első és utolsó képe ugyanaz, egy tisztes külsejű mentés magyar embert ábrázol, a mint egy szintén magyar öltözetű és süvegét megemelő fiút tanít a szabad ég alatt a "látható világ" tárgyainak ismeretére; a kép hátterében Lőcse tornyai látszanak.

A költői lelkű Comenius Amos, kora egyik legnagyobb nevű pedagógusa és tudósa, az Orbis Pictus-ban a szemléleti és a művészeti oktatás mellett kardoskodik. Előszavában mondja :

"Adják azt a gyermek kezébe, hogy gyönyörködtessék magukat a képeknek megszemlélésével . . . hogy semmit ne lássanak, a mit meg nem tudnának nevezni és semmit ne nevezzenek, a mit meg nem tudnának mutatni".

Előszavának egy további részlete pedig így szól:

"Engegyék meg nékik azt is, hogy a maguk kezével utánna le-írhassák a képeket, ha vagyon arra való kedvek ; sőtt ha nem volna is, szerezni kell nékik; először, hogy a dolgokra reá figyelmezni és azokrul elmélkedni szokjanak; azután hogy eszekbe vegyék a résznek egymásközött való egyenlőségeket és illendőségeket; végtére azért is, hogy a kezek gyakorlott és gyors légyen, az mely dolog sokat használ".

Bubenka képeinek ilyen fontos szerepet jelöl ki Comenius. És hogy a fametsző-művész nem volt méltatlan a nagy feladatra, bizonyítja az a szenzációs siker, a melyben művük részesült. Egy és ugyanazon évben két kiadást kellett kiadniok és az Orbis Pictus Bubenka-féle képeit még Nürnbergben is mintaképül tekintették, utána metszvén dúcokat egy újabb kiadáshoz.

Bubenka hű segítő-társa Comeniusnak, sőt képeivel a könyvnél csaknem vezető szerepet játszik. A szöveg nem egyszer a fametszet után igazodik. Az ember és környezetének nyugodt és objektív ábrázolása mellett, elvont fogalmak és eszmekörök nehezebb feladattal járó illusztrálását is sikeresen oldja meg. -1.

Néhány fölvilágosító adatot azonkívül a Neuer deutscher Mekrur-ban (1804. VI. l39.) lelünk még róla. Munkásságának javarészét a szobrászatban fejtette ki, a mely téren korának kedveltebb művészei közé tartozott. Külföldi múzeumokban itt-ott akadnak még tőle kézirajzok is, többnyire állatstudiumok és történeti tárgyú kompozíciók. Sokoldalú egyéniségéről tanúskodik, hogy több rézmetszetet, színes lapot is készített. S bírálói találékonyságát, valamint építészeti s figurális rajzban való készségét általában dicsérik. -2.

Egy másik magyarországi HESZ-ről is tudunk valamit, a kit keresztnéven FERENC LEONHARD-nak hívtak. Pozsonyban született 1777-ben. Állítólag egy pozsonyi festőnek a fia, s Meisel és Nagler (VI. 157.) szerint ő maga is miniatűröket és al-fresco technikában festett. Nagler vonatkozásba hozza Hesz Ferencet János Mihálylyal. Ha azonban születési helyüket és evőket összevetjük - Eger, l768 és Pozsony, l777 - van okunk ebben a kapcsolatban kételkedni. -3.

Lucius ifjúságáról csak annyit tudunk, hogy Heltaival és Abádival együtt járt egyetemre, l556-ban Nagler szerint (II. 960.) egy képíróval szövetkezik, a kit csak a rajzain alkalmazott D. B. monogramm-ról ismerünk s a kinek kompozicziói után metszi gyakorlott kézzel müveit, a melyek Cranach iskolájára vallanak ugyan, de eltagadhatatlan rokonságot mutatnak Honter metszeteihez is. Rajzolójával szövetkezve illusztrálja a következő című munkát: "Catechesis scholae Goldpergensis scriptor a Valentino Trocedofio, cuius eximia fuit cruditio et pietas. Cum praefatione Philippi Melanthonis. Vitebergae, 1558." Hetvenhét metszet van ebben, a melyek ó- és új-testamentumbeli jeleneteken kívül a hét erényt és hét főbűnt ábrázolják. A dúcok kis alakban vannak metszve, úgy hogy nyolczadrét-alakú kötetben is föl lettek volna használhatók. Az egyik metszeten, mely Józsefet és Putifárnét ábrázolja, előfordul a rajzoló D. B. jelzése s a metszőkés fölött az I. L. C. monogramm.

Lucius Wittenbergában nyomdászkodott is, saját kiadásában látott napvilágot metszeteivel díszítve a következő című ívrétalakú munka: "De grote dudesche Catechismus. Getrücket tho Wittemberg dorch Jacobum Lucium Sövenbörger 1564." Még több mű jelent meg Wittenbergában az ő metszeteivel. Ötven metszete díszíti H. Osio Icones Catecheseos Christianae című művét, mely nyolczadrét-alakban 1547-ben Wittenbergában jelent meg. Egy másik munkában is találkozunk még metszeteivel, de ez már nem az ő, hanem valószínűleg Schnellholtz Gábor nyomdájában jelent meg. E mű címe szintén Icones Catecheseos, csakhogy Johannes Hofferus Coburgensis írta s Wittenbergában 1560-ban oktáv-alakban jelent meg. Lucius ezután is D. B. jegyű társával működik együtt; mindkettőnek jegyével találkozunk egy 1564-ben megjelent könyv 18 lapját betöltő illusztrációin, a melynek címe: "De lege naturae" s a melyet Nieolaus Hemmingius írt.. Ugyanebben az évben Lucius Rostockba vándorol, a hol az újonnan megnyitott egyetemi nyomda élére áll. E nyomda nem lehetett valami fényesen fölszerelve. Lucius még papiroshoz is csak Simon Leopold hercegi titkár jóvoltából jut, a ki szívességből még a könyvek darusítására is vállalkozik, hogy a szegényes viszonyok közt élő nyomdász sorsán lendítsen.

Mint fametsző, főművét Lucius Rostockban alkotja meg. A mecklenburg fejedelmi ház családfája ez, a mely nagyságra s művészi értékre nézve egyaránt legjelentősebb műve. A családfát ábrázoló fametszetu rajzot körülbelül négyujjnyi széles keret diszíti, a melyben hadi trófeák és szimbolikus alakok vannak ügyes kompozícióban elhelyezve. A metszet közepén a Lucius kiadásain gyakran előforduló mecklenburgi czímer látható s a mester neve, mint metszőé és nyomdászé. A kép balsarkában levő felírás arról értesít, hogy a metszet Cornelius Cromenei festménye után készült. Lucius e művével Mecklenburgban kedveltté tette magát és híressé nevét. Mikor pedig l580-ban az első rostocki szász bibliát kiadta, kitüntetésekkel, a városi tanács ajándékokkal halmozta el s I. János Albert fejedelem szabadalom-levelet bocsátott ki, a mely Lucius kiadványainak utánnyomását megtiltotta. Ennyire nálunk fametsző a XVI. és XVII. század viharai közepette nem vihette volna, s így nem csoda, hogy a tehetségesebbek, mint a minő Lucius is volt, külföldre vándoroltak. -4.

S a mint tudjuk, a kis Hallgass Mátyással együtt Faragó József neveltetéséről is egy szűkebb körű társaság gondoskodott, a melynek tagjai együttes erővel gyakorolták a mecenáskodás nemes mesterségét. Faragó eleinte Pesten igyekezett művészetéhez az elemi ismereteket megszerezni, majd Egerbe ment, a hol Casagrande oldala mellett képezte tovább magát. Innét küldött fába faragva egy nagyobb alkotást a pesti kiállításra egy, a szentháromság oltárára szánt szoborcsoportozatot. Ugyancsak hasonló vallásos témáról készített később egy szoborművet, a melyet akkoriban Pestnek valamely közterén akartak felállítani. - 8.

Leányka vigyázz a szivedre;
Tolvaj halász kerüldezi:
Add nekem át megőrzésre,
Keblem híven védelmezi.

-13.