SZAMOSSY ELEK. A magyar műtörténetírás eddig vajmi keveset jegyzett fel Szamossy Elekről. Kézikönyveinkben alig találunk róla néhány sort; az oly nagy körültekintéssel szerkesztett Pallas Lexikonban nincs is megemlítve. Pedig, szó sincs róla, van valami különös jellege művészetének, a mi kétségkívül megérdemli, hogy még ma is. mikor a festészet egészen más irányokat ölel fel, mint a múlt század ötvenes éveiben, ha nem is a túláradó elragadtatás, de bizonyára az elismerés hangján emlékezzünk meg róla. Hisz ne feledjük, oly időkben élt a művészetnek, akkor kezdett festeni, mikor nálunk még alig volt nyoma műpártolásnak és a törekvő szellemnek, tehetségnek gyakran kellett tapasztalnia, hogy a legszebb ambíciónak is gátat vet a megélhetés gondja és a legnagyobb tehetségnek is szárnyát szegi a közönség közönye.

De mikor Szamossy Elek (szül. 1820. június 28.) ott járta az iskolákat Gyulafehérvárott, minderre nem nem is gondolt. Rajzolhatott és festett, mert társaitól hallott buzdítgató szavakat, de sohasem gondolt arra, hogy ez legyen majd kenyeret adó életpályája. Hisz ott Gyulafehérvárott csak azt hajtogatták előtte, hogy pap lesz belőle. Áldott jó anyja, ez a vallásos asz-szony, ki annyi csalódás után a hit szavaiban kereste egyetlen vigaszát, nem is tudta máskép elképzelni az ő Elek fiát, mint papi ornátusban. Alig győzte várni az időt, a míg fia elvégzi a gimnáziumi tanulmányait. Jól tanult, ott volt a legjobbak sorában, azért az volt a lelke egyetlen vágya, hogy pap legyen. Ki is eszközölte a gyulafehérvári püspökségnél, hogy fia a bécsi Pazmaneumban folytathassa teológiai tanulmányait.

De mikor felkerült Pestre, itt megszakítva útját, elfelejtette anyjának tett igéretél, nem folytatta útját Bécsbe, hanem itt maradt a fővárosban, hogy mint festő majd csak megél valahogy.

S jó ideig sikerült is ez. Megismerkedett írókkal, mecénásokkal és ha nem is volt sok munkája, annyit megkeresett, hogy éldegélhetett művészi hajlamainak. Eleinte krétarajzokat csinált, lerajzolva barátait, jó ismerőseit. Ez időből, mikor még festőnél sem tanult és egyedül csak hajlamainak élt, ma csupán egy rajzát ismerjük. Megható kép ez, drámai momentum. Azt a pillanatot rajzolta meg, mikor a fogoly Táncsics, az akkor oly népszerű író, mint rab, csörgő láncok közt megjelent leánya ravatalánál. Azt a mélységes fájdalmat, mit az apa érzett, igen szépen adta vissza Szamossy lilék a krétarajzon. Mindenesetre figyelmet érdemel, hogy akkor, mikor művészi kiké-peztetésben sem részesült, ily képek megrajzolására vitte művészi becsvágya.

Már-már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Bécsbe megy további kiképeztetésc végett, sőt ebbe a fia jövőjének megalapításán oly rajongással csüggő anyja is beleegyezett már, mikor kiütött a szabadságharc és Szamossyt is magával ragadta az áradat. Letette az ecsetet és beállt a honvédhuszárok közé, hogy karddal kezében küzdjön hazája függetlenségéért. Egy izben, Nagy-Szeben ostroma idején, Bem táborában, élete is veszélyben forgott. A kozák golyója oda furódott a vízmerító pohara ezüst oldalába. Ez mentette meg a vitéz főhadnagy életét.

Mikor a szabadságharc után sikerült az üldözések elől kitérnie, Bécsbe vágyott, hogy most már valamely festőművésznél nyerje kiképeztetését. Mint arcképfestő Rahl tanárt, az akkor oly kedvelt művészt kereste fel, a ki örömmel fogadta tanítványai sorába.

Másfél évi bécsi tartózkodása után külföldre vágyott. Oly helyekre, hol műizlését is fejlesztheti. Tanára Velencét ajánlotta. A fiatal festő odasietett.

Itt a Parochia S.-Silvestro, Campiello curnis No. 992. secondo pianon vett lakást. Az épület a rialto hidjan túl, a San-Silvestro egyház közeiéhen volt. Lakosztálya két szobából állott, ezek közt volt igen tágas, világos műterme. Ennek megvolt az az érdekessége, hogy még oldalfalait is két műbecscsel bíró festmény díszítette, melyek közül az egyik szent Sebestyén kínzatásat. a másik Márkot és Marcellint ábrázolta, a mint szenvedő társaival együtt halálra hurcolják. E két régi festmény, annyira megtetszett Szamossynak, hogy még utóbb is, mikor mar több keresete volt, nem tudott e lakásától megválni.

E helyen találta őt 1857-ben Ormós Zsigmond, a műtörténetíró és későbbi főispán, mikor bejárta Olaszországot. Sőt mint emlékirataiban is említi, egyedül Szamossy lelkes magyarázatainak köszönheti, hogy felébredt érdeklődése minden iránt, a mi Velencében a múlt művészetéről és a varos misztikus történeteiről beszélt.

Gyakran bejárták a képtárakat, műtermeket, hogy tanulmányozzák a régi nagy mesterek alkotásait. S mikor Szamossy egy-egy ily körútjáról hazatért szerény kis műtermébe, fáradhatlanul azon dolgozott, hogy vázlatkönyve alapján utánozza azt. mit a remekművek szinei közt annyira megcsodált. Naphosszat egyebet se tett. mint utánozta a velencei festőiskola felülmúlhatatlan színeit. Arra törekedett, hogy a mestereknek titkát újra feltalálja.

Ez időben már hazájából is kapott megrendeléseket, így az arad-gáji templom számára ekkor festett egy oltárképet, melynek központja Gizella, Szt. István neje. Azt törekedett megfesteni, mikor az első magyar király neje előtt megjelenik Szűz-Mária az angyalok karának kíséretéhen és az istenasszonynak pártfogásába ajánlja Magyarországot. A mű vázlata megvan Ormós Zsigmond műkincsei közt, melyek jelenleg a Délmagyarországi Múzeum-Egylet tulajdonában vannak. Ekkor festette báró Lipthay Bélának a "Gigia bigolante"-t, mely a Cadore környékéről származó velencei vízhordó frioli nőt ábrázolja. Eejét a víz-hordó leányok szokásos magas kalapja fedi, míg bal vállán a rézüstök rúdjat tartja. Ez időben készült Veronese mellképe is, mely nemcsak Vero-nese festési-modorát tünteti fel, hanem híven adja vissza a nagy mester vonásait is. Akkori festményei közül meg kell még említenünk "A szent család" képet, melyen szembeötlő Bonifazio Veneziano modorának befolyása, továbbá a "Brendusa és Anica" című képét, mely a románok egy babonájából meríti tárgyát. Ormós gyűjteményében ez évekből még a következő tanulmányfejek vannak meg: "Hátra tekintő nő" (1857.), "Rőthaju férfi" (1857. Giorgione-utánzás), "Feltekintő nő" (1858. Paolo Veronese modorában) és két női mellkép (185!).), mindkettő a velencei iskolára emlékeztet. Ekkor még a következő másolatokat is készítette: Tiziano után "Marino Grimani, a velencei doge"; "Pallas elűzi Marst" és ,.Priuli Girolamo doge", mindkettő Tintorettonak a doge-palotában levő festményei után ; Paolo Veronese nyomán "A megváltó glóriában," és Palma Vecehio nyomán "szent Borbála"-t festette. E sikerült utánzatokhoz kell még sorolnunk Pálma Vecehionak "Violanta"-jat. Tiziano "San Pietro Martire"-jét és Luca Giordano "Ámorral enyelgő Venusat".

E velencei másolatok készítésére leginkább az ottani műarusok adtak Szanicssynak alkalmat, kinek főjövedelmi forrását képezték azok a megrendelések, miket így kapott. Bámulatos gyorsasaggal, sok találékonysággal, meglepő hűséggel készültek e festmények, melyeknek jövedelme gyakran segítette a nélkülöző Szamossy sorsán, ki azonban sorsát megadással viselte. Utóbb bejárta Milánót, Rómát és csak 1859-ben, az akkor kitört háború idején tért vissza Bécsbe.

Ez időből ismerjük a következő festményeit: gróf Széchenyi István mellképe, mit Gassner szobrász mellképe után készített; Königné mellképe; Cor-nelius Péter a festő; Eszményi női mellkép; Keresztelő Szent János (Tiziano festménye után).

Bécset elhagyva hazájába tért vissza és előbb Pesten tartózkodott, majd gróf Wenkheim József meghívása következtében Gyulán tartózkodott hosszabb ideig, hol a gróf családi arcképeit festette. Itt ismerkedett meg vele Munkácsy Mihály, kit csakhamar magához vett és mint jeles tanítványban felköltötte az ifjú művészi hajlamait elannyira, hogy ma Munkácsy nevének említésekor ép oly kegyelettel kell megemlékeznünk mesteréről: Szamossy Elekről, mint a hogyan a műtörténet teszi Venius Ottóval, ki Ru-benst oktatta és fejlesztette azzá a mivé lett. Ha Szamossy körül Munkácsy gyakran inasi teendőket is végzett, kétségkívüli, mint ezt a mester is elismerte Malonyay Dezső könyvében közlött naplójában, hogy a gyakran tartott esztétikai, festészeti, pszichológiai előadások és gyakorlati utasítások jótékony hatással voltak az ügyes fiatal emberre, kinek azidőből az Országos Képtárban őrzött festményéből is látható, hogy maga is Rahl iskolájának modorában festett.

Nem akarunk ismétlésekbe esni, azért mellőzzük itt mindazt, mit Malonyay Dezső Munkácsyról írt művében a Szamossyval töltött időszakról felemlít.

Megelégszünk azzal, ha néhány vonással megrajzoljuk azt az intim barátságot, mely utóbb is mesteréhez kötötte a tanítványt.

Munkácsy egészen haláláig mindig levelezgetett volt tanárával. Ezek a levelek legjobban illusztrálják, hogy mennyi hálával gondolt a világhírű művész azokra az időkre, mikor mesterével gyakran gyalogszerrel, majd parasztkocsin bejárta Gyulát, Aradot, Új-Aradot, Békést, Temesvárt, Buziást. Mindig sokat ad Szamossy véleményére, s azért, ha valami fontosabb lépés előtt áll, kéri tanácsát, véleményét. Szamossyval közölte először Sedelmayer ajánlatát, az ő nézetét akarja ismerni, mikor házassága előtt áll, vele közli híres festményeinek első vázlatait, szóval azok az intim levelek oly sok nagyérdekü vonást tartalmaznak Munkácsy jellemrajzához, hogy jó volna azokat a nyilvánosságnak átadni.

Valahányszor Munkácsy hazájába visszatért, mindannyiszor felkereste Szamossyt, hogy el-el beszélgessen vele. Egy ily látogatás emlékéül festette Szamossy azt a képet, amely jelenleg Ormós Zsigmond gyűjteményében van meg, mikor Munkácsy, a fiatal tanítvány, jelentkezik mestere előtt.

Aradon huzamosb ideig volt Szamossy és Munkácsy, mert itt nagy pártfogójuk akadt id. Bettelheim Vilmos tekintélyes könyvkereskedő személyében. Ö ajánlotta Szamossyt barátainak, kiknek számos családi képet festett. Maga is több ízben bízta meg Szamossyt különböző festmények elkészítésével, melyek ma is a család birtokában vannak. Ezek közül igen érdekes egy parasztleányfej. Szőke, dús Gretchen-fonatú haja szinte ékessége a bájos arcnak, melynek koloritja figyelmet érdemel. Még meglepőbb egy zsidóleányról festett tanulmányfő. Azt a jellegzetes keleti típust, mely markánssá teszi a legtöbb zsidónő arcát, oly vonásokkal festette meg Szamossy, hogy a sötét, fekete szemekből megszólal e nő lelke, gondolatvilága is. A velencei festőkre emlékeztet ama mitológiai festménye, mely Ariadnét ábrázolja, a mint Naxos szigetén a sziklaparton ülve integet a távolban látszó hajón távozó kedvese után. E képen nem sikerült visszaadnia Ariadni: arcán azt a mélységes fájdalmat, mit kedvese elvesztén érez. Épp ily kevéssé sikerült és egyáltalán feleslegesnek látszik az Ariadne előtt térdelő síró Ámor. Ennél jobb festmény a három Racsek-testvér, a csoda-gyermekek képe, melyet egy hangversenyük alkalmából adtak hálájuk jeléül Bettel-heimnak. Leggyengébb a "Holofernes és Judit" című kép. Hiányzik belőle az a mély drámai motívum, a mely Judit alakját oly félelmetessé teszi.

E festmények különfélesége épp a legjobb zsinórmértéket szolgáltatják Szamossy tehetségének megítélésére és azokból határozottan megállapíthatjuk, hogy festőnknek több tehetsége volt az arcképfestészethez, mint ahhoz, hogy a regevilágból mutasson be egy-egy kiszakított képet. Egyedül oltárképei tesznek még kivételt. Szamossy sok bensőséggel festette meg minden alkalommal a főalakot, tudott kompozícióiba eszmét is adni és az a vallásos áhítat, mely oltárképein elömlik, legjobb bizonyítéka annak, hogy értett ahhoz is, miként kell kifejezni az Istenség fogalmától eltelt lelkek gondolatvilágát.

Bármennyire szívesen foglalkoztatták Szamossyt Aradon, (lakása ott volt a mai Batthányi-utcában, a Richler-féle leánynevelő-intézetházában), még sem volt annyi keresete, hogy ebből fényesen megélhetett volna. Azért kapva-kapott gróf Zselénszky László, majd pedig gróf Karácsonyi Guido meghívásán, kiknél leginkább családi képek festésével volt elfoglalva. Különösen a Karácsonyiak állandóan és hosszabb ideig foglalkoztatták majd Beodrán, majd budai kastélyukban. Utóbb Temesvárott, Buziáson is megfordult, hol különösen Ormós Zsigmond vette pártfogásába a régi jó barátot, de mikor Munkácsy utóbb megvált tőle, Szamossy is megunta a vándorművész életet és 1865-ben Szende Béla és mások ajánlatával sikerült a honvédelmi minisztériumban irodatiszti alkalmazást nyernie. A festő előnyösebbnek tartotta ezt a biztos jövedelmet, mint az akkori mostoha viszonyok közt folytatni az utazgatást, gyakran céltalanul, várva a jóakarók megrendeléseit. De ama nyolc év alatt, míg a minisztériumban hivatalnokoskodott, nem szűnt meg rajzolhatni. Ez időben készültek nagyszámú kőnyomatu rajzai, melyek közül különösen az Andrássy Gyulát, Szende Bélát, Barcsay Ákost ábrázolók terjedtek el az országban.

Időközben megismerkedett Trefort Ágostonnal, a ki őt készséggel kinevezte Nagyváradra reáliskolai rajztanári állásra. Ekkor új korszak vette kezdetét a festő életében. A mi szabad ideje csak volt, azt festészettel töltötte. Ez időben leginkább oltárképe ket festett. Itt Lipovniczky, a későbbi püspök vette pártfogásába. A székesegyház egyik mellék-oltárához festett képe Szt. Istvánt ábrázolta, a mint az ég küldöttétől ama buzdítást nyeri, hogy Magyarországot hódítsa meg a kereszténységnek. Egy másik mellékoltárhoz megfestette Mária menybemenetelét. Ekkor festette azt a megkapóan szép és méreteiben is nagy oltárképet, mely a nagyváradi Szt.-László templom főoltárát díszíti és a püspökséget ott alapító szent királyt ábrázolja. Egy másik mellékoltár-képen Máriát festette meg, ehhez modellképen akkor elhunyt leánya képét használva fel. Ez időben családi képeket festett a Lipovniczky, báró Gorub, Klobusiczky, Beöthy, Des Echerolles, Elek-családoknak. 1877-ig volt az iskolánál alkalmazva, mígnem egészsége megrendült és kénytelen volt szabadságolását kérni. Fájó szívvel távozott Nagyváradról, hol új otthont alapított és agg napjait is ott vélte tölthetni. l884-ben újabb szélütés érte, úgy, hogy most már nyugdíjaztatását kérte (1886.), míg két év múlva 1888. április 21-én, befejezte földi pályafutását. Iktassuk nevét a magyar műtörténetírás könyvébe, hisz mint Munkácsy mestere is jogcímet nyert erre. -33.

TERVVÁZLAT
KECSKEMÉT VAROS BÉRPALOTÁJA
TERVEZTE MÁRKUS GÉZA, A M-É-SZ. R. TAGJA

"Oskolai új Atlasz az alsó classisok számára metsződön és nyomtatódott a ref. Collégiumban, tógátus diák ifjak által T. T. Prof. Budai Ésaiás elás. insp. vigyázása alatt Debrecenben 1780".

Karács rézmetsző diákjai Erős Gábor, Halász István és Papp József voltak. A jól sikerült térképből tiszteletpéldányokat is küldöttek szét, így Bánffy grófnak Kolozsvárra, a ki "a debreceni studiosusok-hoz intézett s a könyvtárban meglevő levélben megköszönve a térképet, dicséri : "a magyar hazára és litteraturára nézve nagyon jó iparkodásukat."

Hasonlóképp Széchenyi Ferenc grófnak is küldöttek egy mappát, a ki a debreceni tógátus diákokhoz intézett levelében megköszönve az ajándékot, tudatja velük, hogy "ezen új magyar szüleményt a nemzeti könyvtárnak által adta, és örökös emlékezetre annak lajstromába beiktatta". A nemzeti könyvtár a mai Széchenyi-könyvtár, a mely a Nemzeti Múzeumban van elhelyezve. Itt látható máig a Karács vezetése alatt dolgozott debreceni rézmetsző diákok munkája. Ők metszették Csokonainak Bécsben kiadott Ana-kreoni dalaihoz a címképet, a mely Anakreont mutatja. A debreceni rézmetsző diákok közül csak Karács Ferenc választotta életpályának a rézmetszést. 1819-ben az Ősz- (ma Szentkirályi-)utcában lakott már Karács Ferenc, mint ezt lányának, Karács Teréz-nek 1880-ban kiadott naplójegyzeteiben olvassuk. Tőszomszédjában állt Kulcsár Istvánnak a Hazai és külföldi Tudósítások szerkesztőjének a háza. Úgy ez, mint a Karács-ház is nagy, árnyékos kertben állt. A Zerge-utca helyén nagy, nádas mocsár terült el akkor, s a mai képviselőház helyén volt a józsefvárosi tehénpásztor viskója. Karács Ferenc - mint ezt az említett naplóban olvassuk - lelkesen buzgott a magyarságért. Részt vett Kulcsárnak István-napján tartott nagyebédjein, a melyeken a legaktuálisabb művészeti és irodalmi kérdéseket vitatták meg. Karács nagy barátságban állt Horváth Istvánnal is, a ki a múlt század elején Ürményi országbíró házánál nevelődött. Horváth lelkes hazafi volt, s fiát Árpád-nak ke-reszteltette. O az első, a ki ezt a pogány nevet használni merte, úgy hogy a pesti plébános nem akarta a gyermeket megkeresztelni, csak Horváth energikus föllépésére tette meg. Utána Karács Ferenc és Sztrokay, a későbbi tudós társaságnak tagja, keresztelték fiaikat Árpádnak. De úgy Karács, mint Sztrokay Árpád korán elhaltak. Érdekesen emlékezik erről a három közül egyedül emberkort ért Árpád : dr. Horváth (Szendrey Júlia második férje), az "Irodalomtörténeti Közlemények" egyik cikkelyében.

Karács Ferencnél lakott hosszabb ideig Katona József, a Bánk bán szerzője is. 1812-ben itt kereste föl az öreg Katona fiát, a kire nagyon haragudott, mert beállt aktornak. Karács neje - a nőnevelésért buzgó Takács Éva - éppen színházba készült, Karacsné biztatta az öreg Katonát, hogy menne vele a szín házba, a mit nagy rábeszélésre meg is tett. Kotzebue "Szerelem gyermeké''-t adták, s bár Katona meg volt elégedve a fia játékával, mégis hangoztatta, hogy az csak menjen kenyérkereső pályára, s hagyja abba az aktorságot. Színház után Karács Ferenc elvitte az öreg Katonát az "Aranykéz" vendéglőbe, a hol meg akarta mutatni neki, milyen derék, jóravaló emberek a magyar aktorok s hogy hagyja passziójának élni Józsit, de bár ezt mind belátta a nyakas kecskeméti polgár, mégis csak úgy búcsúzott Karácstól, hogy "fogják Józsit a tanulásra, mert fiskáriusnak kell neki lenni", így írja le ezt a jelenetet Karács Teréz jegyzeteiben, a ki késő vénségében is jól emlékezett még "a daliás termetű, de nem szép arcú, és zsindelyszeg hajú Katona Józsira."

-34.