Egy képet s egy levelet közlünk, - hű fotográfia mind a kettő.

A levél Munkácsy Mihály kezeírása, az egyetlen német írás, a mit tőle láttunk - s e levélben ő maga bizonyítja, hogy ez a kép az ő legelső festménye.

Naplójegyzeteiben megírta Munkácsy, mikép indult a művészi pályára.

Nagybátyja, Rökk István,- a kihez betegen menekült az aradi asztalos műhelyből Gyulára, - módot nyújtott neki, hogy rajzolni tanuljon az öreg Fischertől. Fischer valaha a bécsi akadémián járt, de jóformán elzüllött s Gyulán, abban a kis alföldi városban húzódott meg sok viszontagság után ; tes-testől-lelkestől német volt az öreg, címtáblákat, útszéli szentképeket pingált s a vidék ócska családi portréit reparálgatta, a mikor nem pipázott, mert inkább csak pipázott bíz' ő.

Vagy hat hétig járt hozzá Munkácsy s talán ő is ott reked örökre, ha a jó sors az öreg Fischer műtermébe nem vezeti Szamossyt, a ki a Wenckheim-kastély portréinak restaurálása végett utazott Gyulára.

Szamossynak megtetszett a sápadt kis asztalos legény próbálkozása, kézen fogta s ő biztatta, ő indította a dicsőség nagy útjára.

Megírtam én már egyszer mindezt a jó Mester élethistóriájában, de szívesen ismétlem meg, mert e nélkül bajos megérteni, milyen becses, mennyire érdekes ez a kép, a melyet most közlünk s mekkora szerencse a magyar művészethistóriára, hogy megkerült.

Munkácsy 1802-ben, tehát tizennyolc éves korában ment Szamossy után Aradra. Mekkora elégtétellel tért ekkor vissza abba a városba, a melyet körülbelül két év előtt, mint asztalos legény hagyott el!...

Szamossynak egy szobája s egy kis előszobája volt. A szoba volt a műterem, az volt a szalon, az a háló. Még divány is volt benne! Isten a megmondhatója, hogy eszkábálta össze. Az asztal alatt volt a mosdóasztal ; az ablak előtt a festőállvány. Munkácsy az előszobában hált, este megvetette ágyát, reggel elrakta szem elől; ő takarított, nem akarva, hogy Szamossy még takarítónéra is költsön. Szamossy tiszta, nagyon rendszerető ember volt s Munkácsy iparkodott, hogy mindenben kedvét keresse, így akarta meghálálni jóságát.

Átadom a szót Munkácsynak. A hogy naplójegyzetei révén beszéltetem őt életrajzában: - "Szamossy nemcsak művészi mesterem volt, de ő nevelt engem minden irányban. Ő, a kiválóan művelt és tanult ember, kétségbeesett az én tudatlanságomon; folyton buzdított, hogy a mennyire lehet, pótoljam tudásom tátongó hiányosságait. Naponkint tanított, este pedig beszélgetett velem, a történelemből mondott el nevezetesebb eseményeket és javítgatta a dolgozataimat. Szóval, ő adott alapot annak a nevelésnek, a mit magamnak kellett majd megszereznem ezután. E mellett természetesen festészeti tanulmányaimat is lelkesen folytattam. Rátaláltam régi pajtásaimra is, azokra, a kiknél asztaloslegény koromban az estéket töltöttem. Most már nem is éreztem magamat olyan alárendelt páriának közöttük. Később a hosszú téli estéket körükben töltöttem, együtt dolgoztunk. Pironkodva hagytam ott őket, a mikor vacsorához ültek, inert ők teljes ellátáson voltak és így rendes vacsorában is volt részük. De azért olyan kevésre, oh, milyen kevésre volt szükségem, hogy kis királyságnak érzem hajdani helyzetemhez mérve jelenlegi állapotomat.

A házmesternél ebédeltem. Onnan mindig szerettem volna menekülni. Nem volt pénzem, az pedig eszembe se jutott, hogy Rökk bácsihoz forduljak segélyért. Ez is jobb volt, mint a fazék, a mit Ancsa tett a műhelyküszöbre Csabán.

Jó sorsom megint csak megsegített.

A mint Aradra érkeztem, azonnal kezdtem apró genre-képeket csinálni. Csak plajbász-szal. Egy könyvkereskedőnél helyeztem el őket, a kinek üzletében a város intelligenciája találkozott. Darabját három-négy forintért adta el s így nyolc-tíz forintot is kerestem havonta. Mekkora volt az örömem, a mikor a jó Sza-mossy azzal a hírrel fogadott, hogy keresetforrást is talált a számomra. Rajzleckéket szerzett egy családnál s ezért mindennap ebédet kaptam.

Két gyereket kellett tanítanom.

Láttam az első órán, hogy már ügyesen tudnak rajzolni s néha nagy zavarban voltam, mert úgy éreztem, én se tudok többet mint ők. Attól féltem, nem lesz tekintélyem, ha mindig csak azt mondom: "ez jó". Féltem, kisül, hogy nincs rám semmi szükség s azzal vége a jó ebédeknek, a jó túrós csuszának, a pompás lencsének. De nem, később vettem észre, hogy nagyon szerettek. Miért? Hát míg ők rajzoltak, én is firkálással öltem az időt s csak néha-néha vetettem egy pillantást az ő munkájukra. Fantasztikus emberkéket, apró genreket rajzoltam, a mi nagyon tetszett nekik. Ez biztosította a lencsét! A tekintélyem is épen maradt s a fiúk úgy várták a rajzleckét, mint valami mulatságot.

A leckéről vígan tértem haza Szamossyhoz s mialatt ő arcképeket föstött, én apró kompozíciókat csináltam, a melyekre ő azután megtette megjegyzéseit. Az volt a meggyőződésem, hogy a ki képeket akar csinálni, annak nem szabad másolni, annak így kell dolgoznia. Improvizálgattam, fejből csináltam, a mit tudtam. Különben ma is azt vallom, hogy a ki igazán teremteni akar, az soha se törődjék azzal, hogy mások mit csináltak, - elébb gondolja el, mit akar, aztán csapjon róla hamarosan egy vázlatot, mindjárt azon mele-giben, mert az a legjobb. Időnkint lerajzoltam azokat az arcképeket is, életnagyságban, a melyeken Szamossy dolgozott. Mindennap, kivétel nélkül, két óráig anatómiai rajzokat készítettem, gipsz-minták után s azután lerajzoltam ugyanazokat emlékezetből. Reggelen-kint természet után próbálgattam, hogy mit tudok. Kompozícióimhoz is mindig a természettől kértem tanácsot, ha valamiben haboztam vagy elakadtam. Ha munka közben kételyem támadt, ha nem találtam egy szükséges mozdulatot, valami vonalat, menten lefutottam az utcára s ott kerestem meg az életben, a járó-kelő embereken. Azt, hogy modelt ültessek magam elé, lelkiismeretlenségnek tartottam, szentségtörésnek alkotó képességem ellen. Legföljebb annyit engedtem meg magamnak, hogy apróbb tanulmányaimnak utóbb néha helyet adtam kompozicióimban. Szamossy teljesen szabadjára hagyott. Azt tartotta, hogy valami akadémiaszerű alapossággal úgy se menne velem semmire, mert az ilyen módszerhez hiányzott belőlem minden előzetes készültség. Tudta azt is, hogy az ő vándor életmódja mellett csakhamar szétágaznak majd a mi útjaink, így hát éppen csak a legszükségesebb fundamentumot akarta ő bennem hamarosan lerakni, gondolva, majd hozzáláthatok én azután komolyabban a tanuláshoz.

Tanakodásaim óráiban, kivált éjszakánkint eszembe jutott néha, hogy hát tulajdonképen ez se tart örökké, folyton így nem élhetek. Utóvégre nem marad egyéb s egyszer csak mégis hozzá kell ismét nyúlnom majd a gyaluhoz. Almomban is üldözött ez a fekete gondolat. Terveket tervekre kovácsoltam és még több igyekezettel dolgoztam. Már ekkor arcképeket is csináltam, szénnel. Kivált a szabók körül szolgált a szerencse. Egy kabátért le kellett, rajzolnom az egész famíliát. Ilyen módon aztán állandóan tisztességes gúnyám csak lett volna, de annál több gondot adott, hogyan tegyek szert lábbelire. Soha se tudtam olyan csizmadiára akadni, a ki egy pár csizmára becsülte volna az arcképét.

A könyvkereskedésben kezdték észrevenni rajzaimat s egyszerre csak azzal a jó hírrel lepett meg a könyvkereskedő, hogy egy kis társaság verődött össze pártfogásomra. Ha jól emlékszem, tizenöten voltak, fejenkint egy-egy forintot adtak össze a jó emberek, hogy elmehessek valamerre tanulni. Mekkora örömöt okozott nekem ez a hír! Pártfogóim azt akarták, induljak azonnal, de annyira készületlenül talált ez a kívánságuk, annyira ragaszkodtam Szamossyhoz, a kit a világ egyetlen festőjének tekintettem, hogy nem volt lelkem útra kelni. Úgy okoskodtam : még egy darabig Aradon maradok s azalatt összespórolok valami kis summát a jövendőkre.

Már akkoriban kezdtem innen is, onnan is néhány garashoz jutni, lakásom s ebédem megvolt, így még vagyonosnak is tekinthettem magamat, a szűkebb időkre emlékezvén. Okosan is tettem, hogy takarékoskodtam, mert két-három hónap multán a könyvkereskedésben öt forinttal kevesebbet, később hattal, utóbb nyolccal kevesebbet hagytak számomra a pártfogóim. Soha se tudtam meg, kik viseltek igy gondot reám ? Csak azt sajnálom, hogy jóságukat se tudtam megköszönni nekik soha.

Tizenöt-tizenhat hónapot töltöttem így Szamossy mellett. Egyszer egy barátja, Ormós Zsigmond, a ki nagy műpártoló, esztétikus és író volt, meghívta őt magához. Ormós látott már engem Gyulán is; tudva, hogy folyton Szamossyval vagyok, szíves meghívásában engem is részesített. Csomagoltunk s leutaztunk hozzá Buziásra. Néhány kellemes hetet töltöttünk ott.

Én nagy élvezettel hallgattam őket. Ormós legény-ember volt, csaknem egyedül élt. Gyakran szó került a nagy festőkre s végtelenül tanulságos volt az, a mit tőlük hallottam. Ormós akkor az olasz-művészet történetével foglalkozott; Szamossyval is Velencében is merkedett meg. Volt egy kis képgyűjteménye is. Néha mutogatta nekem az olasz remekek másolatait. Egy ízben Rafael képeit mutatva, igy szólt hozzám: Reményiem, egyszer majd ön is fest ilyen szép képeket s majd azokat is lemásolják így! . . .

De jól is éreztem magam abban az intelligens körben! A nap nagyrészét a szabadban töltöttem, folyton rajzolva. A vidék gyönyörű volt s az oláh lakosság viselete festői, de mivelhogy nem tudtam a nyelvükön, bajos volt őket megközelíteni. Egy gyógyszertár ablakából rajzolgattam őket. Ott, az ablak előtt volt a vásár.

Egy alkalommal egy parasztház előtt telepedtem le. Csakhamar körülvettek, fenyegetni kezdtek és én tanácsosabbnak is találtam fölszedni szaporán sátorfáimat. Menekültem, de bezzeg űzőbe vettek és kergettek az Ormós házig, a hol egy szolga vett oltalmába. Aligha azt nem gondolták, hogy valami fináncféle náció vagyok, a ki az adó végett ügyeli őket és rajzolja házaikat. Egy másik alkalommal meg valóságos ostrom alá fogták a kis pavillont, a melyben laktam. Az alacsony ablakon ugyanis beláttak a szobámba, látták, hogy egy koponyát, egy halálfejet másolok papirosra . . . Biz ez különös látvány lehetett, úgy kívülről nézve, diskréditált is engem végkép a nép szemében. Azt suttogták, garabonciás diák akarja megrontani a vidéket . . . Csaknem rámgyújtották a pavillont.

Két nagyobb rajzot is csináltam Buziáson.

Az egyik egy fiatal asszonyt ábrázol, szép parasztasszonyt, a mint a patakon megy át ; kosár van a fején s a kosárban kis gyerek; kezével szorgalmasan pergeti az orsót. A másik már népesebb kompozíció volt: pihenő oláh család, a dolgukat elvégezték, nyugosz-nak. (Ez a rajz: "Oláh család a ház előtt", egy másik ifjúkori rajzával együtt "Tót leány, fején korsóval" a Nemzeti Múzeum képtárában van.)

Körülbelől két hónapot töltöttünk Buziáson.

Onnan egy másik kirándulására kisértem el Szamossyt. A Karácsonyi grófi család hívta meg őt Beodrára, némi képjavítási munkák végett.

Szép kastély volt az, hatalmas park övezte. Adtak nekem is egy szobát a kastélyban, a Szamossyé mellett, de már az asztal mellé nem hívták meg a kis inast, mert hátha nem viselte volna magát elég illedelmesen. A cselédség asztalánál terítettek számomra. Egy hatalmas huszár hívott ebédelni. Hogy így visszagondolok rá, bizony nem is volt az a cseléd-ebédlő olyan utolsó valami! Hosszú, szép fehéren telített asztal s körülötte vagy egy tucat inas, szobaleány, komornyik. Nekem az asztal végén szorítottak helyet. Az első alkalommal azt hittem, valami tévedés lesz a dologban, de miután másnap is csak oda kerültem, hát biz én inkább kihurcolkodtam a kastélyból a helységbe, egy mészároshoz.

A nap nagy részét azonban Szamossy mellett töltöttem. Ő a családi arcképeken dolgozott, én meg egy rajzon próbálkoztam. A kastélv konyháját rajzoltam, a mint jönnek a koldusok a heti alamizsnaosztásra. A parkban is dolgoztam, de mihelyt lépéseket hallottam, úgy elbújtam, mint a nyúl. Nem kívántam találkozni azokkal, a kik a cselédségük- asztalához ültettek. Egyszer, így menekülés közben, a kastély úrnőjébe botlottam. A jó úrasszony, látva végtelem zavaromat, megszólított s érdeklődést tanúsított vázlataim iránt. (Két oláhleányt ábrázoló képét megvette a grófné húsz forintért.) Ezután már jobban éreztem magam a kastélyban, berzenkedő önérzetem le volt cirógatva.

Jó dolgom volt Beodrán. A mészárosné, - minden tisztelettel legyen mondva, -- jól megtermett csinos szőke menyecske volt, hatalmas jó kedve csak úgy dagadt belőle. Akkorákat kacagott, hogy rengett belé a szoba. Engem meg tömött, csordultig rakta tányéromat az ebédnél, heti egy forint ötven krajcárokért. Csak az a mészárszék-szag ne lett volna! Meg a szegény kis birkákat sajnáltam. Reggelenkint ott hevertek, kinyújtóztatva sorjába egy padon, fejük szomorúan lógott le a földre s csak egy véres bőrdarab tartotta a törzsön ... Ez néha annyira elrontotta különben pompás étvágyamat, hogy a húsnémű alig csúszott le a torkomon.

Lerajzoltam a gazdát is, a feleségét is.

Most válik el az én utam első jó mesterem útjától.

Szamossy nem akarta az én sorsomat az ő vándoréletéhez kötni s elhatároztuk, hogy egyelőre visszatérek Rökk bácsihoz és onnan azután, majd elindulok hát, a sorsom után.

Ideje is volt már.

Kivált Ormósnál nyilott ki a szemem s éreztem, hogy valami rajzakadémiára kell mennem, ha boldogulni akarok. Ütött az elválás órája. Még Aradig elkísértem az én jó Szamossymat, ott festéket is vásároltam, mert ekkor határoztam el, hogy én már most festeni is megpróbálok, mihelyt a bácsihoz érek, Gerendásra. Nagybátyám ugyanis, - változván a politikai viszonyok - visszatelepedett Gyuláról gazdaságába, Gerendásra.

MUNKÁS
FÉNYES ADOLF RAJZA

Harmadfélévi együttlét után, keservesen váltam meg az én édes jó mesteremtől, a kihez lelkem minden szeretetével ragaszkodtam.

Gerendásra mentem.

Volt vagy húsz pengő megtakarított pénzecském. Ebből ugyan ki nem tellett volna még az a nagy út, a miről én álmodoztam, - hisz' Pestre készülődtem! - de fogad-koztam, hogy derekasan nekilátva a munkának, majd csak összepingálom én Gerendáson a szükséges útiköltséget!

Elhatároztam, hogy megfestem rajzolt kompozícióimat. Rendületlenül bíztam magamban és a sikerben.

Igen ám, de festékem alig volt. A legszükségesebb színekre is alig tellett. Ecsetjeimet magam készítettem, úgy, a hogy azt megtanultam Szamossytól, a ki a vásznait is saját maga preparálta festés alá. Most vettem hasznát tanult mesterségemnek, az asztalosságnak is: a feszítő keretet ügyesen megcsináltam magam.

Azután hozzáfogtam első festményemhez: egy leány, előre hajolva, türelmetlenül várakozik valakire a szobában.

Persze, életnagyságban próbáltam, alkony odó világításban. Olyan vakmerőén fogtam hozzá, mintha én és az ecset, Isten tudja milyen bizalmas lábon állanánk már! A bátorság nem hiányzott.

Szamossy metódusát követtem, de ...

Ő előbb megfestette szürkés alaptónusokban az egész képet s csak azután kezdte lazurozva, színezni. Azt állította, hogy a régi mesterek is nagyobbára így dolgoztak.

Én azonban úgy okoskodtam, hogy egy képet szürke színben megfösteni csak olyan munka, akár szénnel vagy ceruzával csinálná az ember.

Miért ne kezdeném hát rögtön a színekkel ?!....

Így kezdtem."

A múltkor, május huszonharmadikán, egy névjegyet hoznak be hozzám, hogy egy úr akarna velem beszélni. Ezt a névjegyet küldte be: "L. P. Mitterdorfer, Geschaft, Berlin W. 8. Kronenstrasse 17.- Wohnung, Kasselerstrasse: Villa Terka."

Elfoglalt ember vagyok s nem szeretem, ha munkaidőben háborgatnak. Bizonyosan valami régiségkereskedő vagy szőnyeg-ügynök, mert azok boszantanak a legszorgalmasabban, - mit akar ?

Tisztes öreg úr, - jelenti a cseléd, -bevezettem a szalonba.

Átmegyek.

Csakugyan, tiszteletreméltó, nobilis, egyszerű tartású, igazán előkelő öreg úr, hófehér haj és szakái, jóságos arc, szelíd szem.

És az a különös, hogy mielőtt szólott volna, valami sejtelem azt súgta nekem: ez az úr valami Munkácsy dologban keres . . .

Utóbb, beszélgetés közben, megtaláltam sejtelmem magyarázatát: Mitterdorfer úr alakja, arca, nyugodt modora élénken emlékeztet Munkácsy barátja és nagy megrendelője, a párisi Sedelmeyerre. Ösztönszerű volt a gondolattársítás és megtörtént, mielőtt tudatosan számot adhattam volna róla magamnak.

Csakugyan Munkácsy-dologban keresett föl, Fittler Kamil úr bíztatta őt hozzám.

- Parancsoljon velem!

-Tulajdonomban van Munkácsy első festménye.

Érdekes, - és nyomban elhatároztam, hogy majd tovább rekomendálom. Hisz' annyi legendás Munkácsy-kép, rajz, vázlat elő minduntalan s nagy része naiv, ügyetlen vagy éppen lelkiismeretlen hamisítás. Kérdeztem: el akarja talán adni ?

Óh dehogy ! Eszemágában sincs. Semmi áron meg nem válnék tőle. Kedves emlék, azt akarom, hogy a családomban maradjon. Csupán a magyar művészethistóriának óhajtok szolga-látott tenni, jelezvén, hogy a kép nálam van s a kit érdekel, annak szívesen megmutatom Berlinben.

Ez már más. Most már csakugyan érdekelt a dolog.

És olyan jóízűen, szépen ejti a magyar szót ez a berlini!

Figyelmeztettem, hogy naplójegyzeteiben maga Munkácsy jelöli meg, milyen volt az ő első festménye:

"egy leány, előre hajolva, türelmetlenül várakozik valakire a szobában".

-Nem egészen ezt ábrázolja. És Mitterdorfer úr elmondta, hogy mit ábrázol a kép ... hogy Munkácsy 1863-ban festette ... hogy sajátkezűleg irt levélben vallja ő maga a képet első festményének ...

Gondolkoztam.

Munkácsy a nyolcvanas években, a lamaloui fürdőiben, a hová már beteg gerinccel, Charcot tanácsára járt nyaralni, ott irta, egy kedves, régi jó barátnője J. Ch. asszony kérésére naplójegyzeteit, illetve azokat a leveleket, a melyekben ifjúsága kalandos történetét mesélte el, évődő, adomázó, mulattató hangon, törött franciasággal a hű barátnőnek, a ki a leveleket lemásolta s utóbb, 1894-ben, Munkácsy beleegyezésével átadta nekem, hogy napló-formába öntsem. Én gondosan kiegészítettem az eseményeket és azok sorrendjét a Mester személyes elbeszéléseiből s híven megkeresve az eredeti hangot a hibás francia kifejezések mögött, Napló formában azonna megírtam az egészet magyarul s az egészet először a Pesti Naplóban közöltem. 1896-ban, együtt dolgozván Parisban Boyer d'Agen úrral, a L'oeuvre d'art akkori szerkesztőjével, közöltem vele e Naplót s Munkácsy beleegyezését megnyerve, a Napló franciául is megjelent 1897-ben, Boyer d'Agen előszavával, Calman Lévy kiadásában, Souvenirs cím alatt.

No már most: Munkácsy betegen, minden följegyzés, okmány után keresgélés, adatellenőrzés nélkül, csak úgy révedező emlékezésből, szinte délutáni szórakozásnak írogatta azokat a nekünk annyira becses leveleket. Nem az utókornak, nem a nyilvánosságnak dolgozott. Ezt bizonyítja az is, hogy vannak a levelekben olyan bizalmas természetű közlések, a melyeket kihagytam, a miken köteles gyöngédségből módosítottam. Annak idején majd megleli a kegyetlenebb igazságot, a ki azt is keresi. Ma is őrzök egy haragos levelet, a mit Munkácsy rémülten hozott hozzám a Napló megjelenése után: valaki szemrehányásokkal illeti őt abban a levélben s nem is igen gyöngéden, bizonyos igazságokért, a mik kényelmetlenek. Munkácsy, az ő szerénus visszaemlékezései folyamán ezeket a kényelmetlen igazságokat se hallgatta el, mert bizony sejtelme se volt arról, hogy azok valaha még rosszul eshetnek egy s más valaki hiúságának.

Szóval, az a Napló, bár minden izében hiteles, nem olyan munka, hogy adatai hiányosak, kiegészíthetök, módosíthatók ne lennének. Szinte harminc év előtti dolgokat beszél el Munkácsy és ismétlem, inkább csak egy kedves ismerőst akar élethistóriájának regélésével szórakoztatni.

Talán nem is emlékezett már akkor egész híven első festménye tárgyára, vagy nem részletezte a kép tárgyát olyan aprólékosan abban a levélben, a melyben nem is a kép tárgya, de a kép készülésének, a hozzákezdésuek, a festésnek a módja lényeges és érdekes.

A mint Mitterdorfer úr elmondta a kérdéses kép tárgyát, hogy parasztszoba s egy asszony előrehajolva ül, stb. - - nem is igen kételkedtem. Lehetséges, talán csakugyan ez az az első kép, a melyet Gerendáson festett. Talál a dátum is: 1863.

És Munkácsy látta a képet, ráismert, írást adott róla.

Vendégem beszélgetése folyamán pedig kétséget kizárólag meggyőződtem, hogy csakugyan Munkácsy első festményéről van szó.

Mitterdorfer László Péter, ma elsőrangú géphímzőgyáros és nagykereskedő Berlinben, - 1863-ban ismerkedett meg Munkácsyval. Fiatal legény ember volt ő is akkor még, fes-tegetni is tanult az emlékezetes Marasztoninál, abban a kezdetleges képzőművészeti akadémiában, a melyet jobb hijján, egy Velencéből Pestre telepedett festő, Marasztoni Jakab alapított a Nagy-Híd-utcában, a néhai Weise-ház harmadik emeletén s belekerült vagy tízezer forintjába.

Közbevetőleg említsük meg, hogy nagy eset volt ez akkor. Mint Szana Tamás írja : Pest városa tiszteletbeli polgárává választotta az olaszt, a ki megígérte, hogy iskolájában ingyen tanítja a szegénysorsú fiúkat. A közönség érdeklődése azonban hamarosan lelohadt. Harminckilenc tanítvány közül csak tíz fizetett tandíjat s Marasztoni kénytelen lett volna iskoláját becsukni, ha néhány lelkes ügybarát, Schedius Lajos, Kubinyi Ágost nem tartják benne a lelket.

Művészi haladottság tekintetében csak olyan primitív s fiatal volt még Pest, mint az a kezdő Munkácsy, a ki itt kereste az Ígéret földjét. Nem mintha izmos tehetségű művészeink nem lettek volna, - voltak és sanyarogva éltek, - de nem volt közönsége a magyar művésznek. Egy-két elszánt tehetség küzködött a publikum közönyével s néhány vagyonosabb főúr veregette leereszkedőleg a magyar piktorok vállát.

Jellemeztem az akkori viszonyokat Munkácsy életrajzában s az ott mondottakat egészíti ki Mitterdorfer úr elbeszélése.

Az ő családja tekintélyes patrícius család volt Pesten. Apja, Mitterdorfer János, gőzmalmot, gépgyárat és csontszéngyárat alapított a harmincas években s fiai mind tevékeny emberek lettek; Ferenc és Henrik építészek, Gusztáv a Kochmeister-utódai cégtársa, Lajos a Ganz-cég igazgatója, - ő maga 1863 októberében megnősült s 1865-ben telepedett ki Berlinbe, hogy becsülést, tisztességet szerezzen a magyar névnek ott is.

Nősülése után nem pajtáskodott többé a fiatal művészekkel. A polgári családok nem szívesen érintkeztek akkoriban poétával, művészszel, szinészszel s be kell vallani, hogy bizony csak afféle léha, dologkerülő, bohém népnek tekintették a művészt, a családi körbe nem igen bocsátottak be ilyen elemet.

Munkácsyval a József-téri (ma is kávéház van ott) néhai Carl-kávéházban ismerkedett meg Lacatarius révén.

Ez a Lacatarius tipikus alakja volt az akkori művészkompániáknak. Valahonnan görög földről szakadt ide, piktor volt ő is, cégtáblákat s közbe magyar históriai tárgyú képeket feste-getett, de főfoglalkozása a kép-trafikálás volt. Magyarul alig tudott, négy-ötféle nyelven kotyvasztotta a mondanivalóit. Fehér, próféta sza-kállú, szép patriarkális alak, - a fiatal festőket szeretettel biztatta s a hogy lehetett, a maga kenyerét keresve, lendített fiatal kollegái sorsán is. Hóna alá vett egy-egy képet s azzal házalt kávéházról kávéházra, nyol-tíz-tizenöt forintért árul-gatva a magyar művészetet. A mit a képért kapott, azt megfelezte a művészszel s megfelezte a dohányát, a kenyerét, az italát is velük. Volt rá eset, hogy a Carlnál rendelt csésze kávé felét ő itta meg, felét meg valamelyik fiatal magyar művész, a ki aznap nem is igen csillapíthatta volna egyébbel az étvágyát.

Az öreg Lacatarius hóna alul került Munkácsy első képe is piacra, - ő kínálta, ő vásároltatta meg a művészhajlamu, módosabb fiatal Mitterdorferrel s ő hozta össze a két fiatalt, hogy azután néhány hónapig pajtás-kódjának a Carl-kávéházban. Milyen volt Munkácsy ?

- Beteges, sápadt,gyönge kis legény. Akkor serkedt a bajusza. Szerény, csöndes, inkább zárkózott modorú, olyan falusias. Mind kínálni kellett. De ha nekimelegedett, olyan lelkesen beszélt nagy terveiről, hogy mi bizony meg nem álltuk s ki is nevettük.

Legjobban bízott benne az öreg Lacatarius és jellemző, hogy éppen magyar témákra biztatta.

- Különben, - beszélte vendégem, - vettem én képet Lacatariustól is. Két művét őrzöm Berlinben. Az egyik Atillát ábrázolja Akvilea előtt, a másik Korvin Mátyást fiatal korában.

Azután, hogy Berlinbe telepedett ki Mitterdorfer, többé nem találkozott Munkácsyval.

A sápadt, gyönge kis magyar legény híre pedig mind nőtt, nőtt, emlegették az egész világon. Mitterdorfer kegyelettel őrizte a primitív festményt.

1881-ben nagy nemzetközi képkiállítást rendeztek Berlinben s a kiállításra jelezve voltak Munkácsy remekei is. Ekkor támadt Mitterdorfernek az az ötlete, hogy ő kiállítja a Munkácsy-képet.

A kiállítás szabályai szerint, a ki élő művésztől akart valamit kiállítani, annak mellékelnie kellett az illető mester beleegyezését. Ekkor fordult Munkácsyhoz kiállítási engedelemért s Munkácsy válasza az itt közölt német levél. A Mester elismerte, de nem akarta nyilvánosság elé bocsátani első festményét.

- Utóbb, Parisban járva, meglátogattam. Szívesen fogadott, elbeszéltünk a múltról s azt az óhajtását fejezte ki, hogy szeretne első képe birtokába jutni. Megígérte, hogy fest nekem egy képet s ezt küldjem majd el akkor néki. Szivesen. De talán nem érkezett, halasztotta a dolgot, addig, addig - -

És szomorúan elhallgatott az öreg úr.

Megkértem, fényképeztesse le Berlinben a képet s a vonatkozó levelet. Megígérte. Kértem a kép pontos méreteit is.

-Írok a fiamnak, Berlinbe. Én most néhány hétig még Magyarországban maradok. Kolozsvárra megyek, rokonaim látogatására. De mihelyt a fiamtól megkapom, azonnal megküldöm önnek.

Jó ideig beszélgettünk még, sok józan bölcseséggel ítéli meg s dicséri haladásunkat a berlini nagyiparos, a ki szivében, érzésében hű magyar maradt.

MUNKÁCSY MIHÁLY ELSŐ FESTMÉNYE

Június ötödikén megkaptam az ígért kép és levél fotográfiáját.

Itt közöljük hű másolatban mind a kettőt.

A kép magassága hetvenkét és fél centiméter, szélessége ötvennyolc centiméter.

Érdekes és jellemző felfogásban, beállításban, színben, érzésben, - - ilyennek képzeltem az ismert kezdő Munkácsy-rajzok révén. Látszik, hogy rajzolgatni már tudott. Rajta a fiatal lelkiismeretesség, az a naiv jellemző kedv, a mely a részletek halmozásával remél célt érni.

És rajta a vakmerőség, a rendületlen önbizalom. "Mintha én és az ecset, Isten tudja milyen bizalmas lábon állanánk már!"

MUNKÁCSY EGYETLEN NÉMET LEVELE

Magyar parasztszoba. A síró- s nevető menyecskének (Mitterdorfer úr mondotta, hogy Munkácsy így magyarázta néki a menyecske arckifejezését) valahol idegenben, talán katonasorban, - jár az ura; most levél érkezett tőle, a nótárius olvassa; az öreg apó a boglyas kemence padkáján ülve, szintén hallgatja az írást s komor az arca, szomorúan gubbaszt az öreg mellett két kis macska is. A menyecske font, mellette a rokka s kosárban a lefont gombolyagok;' csecsszopó kis fia az ölében s mögéje bújik a nagyobbik gyerek. A kis ablakon át látszik a kék ég, a viruló zöld táj. Jobbról, a háttérben magasra vetett ágy, a falon láncos óra, polcok, szentképek, feszület, tükröcske, olvasó és cintányérok; a födél alá szúrva a szénahányó vasvilla. Baloldalt sajtár, pad, a padra akasztva egy füzér súrolófű s látszik az odavetett báránybőr bunda is.

Az eredetit nem láttam, de megkérdeztem Mitterdorfer úrtól a kép színeit: az asszony köntöse és fejkendője sötétpiros, pirosas terítő van az ágyon is; sárgás abaposztó az öreg felsője, fehérre meszelt a boglyas kemence, zöld cserép az öreg mellett álló korsó; a nótáriuson fekete ruha van. A többi holmi természetes színeiben van tartva.

Nem férnék e számban, ha mindazt megírnám, a mit a kép beszél.

Majd más alkalommal.

Most csak szíves emlékezetébe idézem olvasóimnak azt,a mit egy inásik primitív Munkácsy -kép, a gazdára Brünnben talált "Lakodalmi hívogatók" (1868) kapcsán írtam.

E képek megkomponálásában, az alakok térbe helyezésében szinte egyszerre teljes készségű a művész egyénisége. Némi túlzással, látjuk, sejthetjük már a nagy mestert. Vessük csak össze a primitív alkotásokat a nagy remekkel, a "Krisztus Pilátus"-sal.

A "Lakodalmi hívogatok" kemencéje előtt ülő családból lett a trónoló Pilátus és környezete (ezen az öreg ül a kemence előtt, Pilátus helyén), a méltóságos paraszt legényből, a ki lakodalmat hirdet s a kiben Munkácsy annyi művészi szeretettel becsüli meg a magyar fajtát, ebből lett az emberiség üdvét tanító Messiás (ezen a nótárius áll Jézus helyén).

És fűzhetjük tovább az összevetést: -- a primitív képekben megleljük a Krisztus-Pilátus minden kvalitásának csiráit úgy, mint a hogy a kis népmesében együtt vannak már a nemzet eposzának összes elemei. Hogy pedig klasszikusabb, bár fesztelenebb legyen a hasonlatunk: e primitív képek egy görög rapszód énekei, amaz a Homérosz költeménye, a miben együtt van a görög nemzet minden poézise s egyben az egész emberiség képe.

És ez az első kép is, ez is azt vallja Munkácsyról: nyílt, bízó, boldog lélek, fogamzásra tárva, krőzus fantázia, szűz munkakedv és dologbíró erő, stb.

Nem tudom befejezni, ha hirtelen abba nem hagyom.