Nem tudom én, melyik nagyobb, melyik dicsőbb : az a lázadás-e, a mely a festést és szobrászatot kiszabadította az iskolák alól, vagy pedig az a forradalom, mely megdöntötte a stílus zsarnokságát, a mely alatt az építőművészet permutáló mesterséggé lett? Amannak hitelesített fölfogásokkal, a kifejezésnek szabályivá lett módjaival, a témák megkövesedett határaival kellett megküzdenie, emez előtt a rekvizitumok, a testté vált hagyományok egész sora állott, a melyeket félre kellett tolnia, hogy előre törtethessen. A festés és szobrászat világában a reflexió, a jobbon és máson való elmélkedés sohasem szünetelt, az építeszetben azonban vagy száz esztendővel ezelőtt megpihent a törekvés az új kifejezésre, a mely különben már addig is jó sokáig csakis módosítása, viszonyokhoz alkalmazása volt a régebben megállapítottaknak. Mintha hátgerinc-sorvadásos lett volna az építőművészet: egyszerre megbénult. Mintha megakadt volna egyszerre a formáció és megkezdődött volna az életet megkövesítő réteglerakodás: egyszerre élettelen hagyománykombinációvá lett az építés.

Nem az új életre támadás históriáját irom, nem fejtegetem tehát azt sem, hogy manapság tulajdonképen nem is életmegújulásról van szó, hanem egészen új élet keletkezéséről. A nagy, a dicsőséges renaissance, bármennyire elementáris volt is hatása az építésre, csakis régi dicsőség új kiragyogása volt. Természetes, hogy az édes gyermekei, de a mostohaleányai is, a barokk és a rokokó és ezeknek időhöz és helyhez alkalmazkodó változatai, a nagy stílusok is, az apró stilváltozatok sem lehettek az emberi géniusznak nagyobb produktumai, mint a milyen maga a renaissance volt. Hanem a gótika új megnyilatkozás volt: dicső forradalom és dicsőséges alkotás, a fantázia és tudás új egyesülése, a stilizáló ösztönnek új utakra terelése. A naturalizmusnak új diadala. Hódító útra ment és zsákmánynyal, tenger új elemmel megrakottan tért vissza, hogy átadja őket a művészi individualitásnak.

A POSTATAKARÉKPÉNZTÁR KAPUJA
LECHNER ÖDÖN MŰVE

Ennek a hatalmas forrongásnak, szabadságharcnak, hódító hadjáratnak mása a mi időnk építészeti törekvése. A jelszavai mások. Tudja Isten, hogy annak a régi forrongásnak voltak-e egyáltalában jelszavai ? De voltak szükségei. Ők döntötték meg a régit, s ők voltak az új életnek szerzői, dajkálói is. Nos, az új forrongás jelszavai is csak azért tudnak úgy hatni, mint a toborzó, mert szükségességeket fejeznek ki. A művésznek a maga saját szépére való szükségességét, az egyéniségnek szabadságra való szükségességét, a kornak azt a szükségességét, hogy a technika és a technológia vívmányai, eredményei, kényelmet szolgáltató tehetsége az ember hajlékául, munkahelyéül szolgáló házban érvényesüljenek.

S hogy hallgatjuk a forrongás jelszavait, magyar szót is hallunk köztük. Bátor és tudatos magyar szót. Olyant, a mely nemcsak erősíti a kórust, hanem vezetni is tudja. Nem mások szavának ismétlése, nem mások után rebegés, hanem külön szózat a művészet szabadságáról és a művészek akarásáról. Az építőművészet hatalmas forradalmában már nem ismétlődik a magyarságnak az építészeti evolucóival szemben tanúsított régi viselkedése: az a félreállás, az a nemtörődés, a melynek folytán csakis topografiai értelemben vett magyar építészetünk támadhatott. Kihaladtak mellettünk a históriai stílusok és stílusváltozatok és nem tudtak belekapni népünk leikébe és népünk lelke nem tudott beléjük fogózni. Mi lehetett az oka ez egymástól való elszigeteltségnek? Talán a politikai helyzet, talán örökös hadakozásunk, talán az az itatóspapir-természetünk, hogy az idegen hatást fölszívjuk, de nem olvasztjuk föl, talán annak a távolságnak szertelensége, a mely a nép és az intelligencia között tátongott. Ettől a végtelen, csupa idegességgel kirakott távolságtól a néplélek nem érvényesülhetett az építőművészet terrénumán sem, a melynek idehaza az intelligencia, az úri és polgári osztály volt az ágense. Az építőművészet kínálva kínálta a maga szépségeit. Mi csak készen, föltálalva fogadtuk el őket, de nem plántáltuk át őket a magunk művészetébe. És nem plántáltuk át beléjük a mi csudásan szép naiv művészi elemeinket.

A POSTATAKARÉKPÉNZTAR HÁZA A FŐHOMLOKZAT OROMFALA
LECHNER ÖDÖN MŰVE

Bármennyi is az építészeti kincsünk, egyikben sem nyilvánul a magyar géniusz, de nem nyilvánul abban a legprofánabb építészetben sem, a mely a mindennapi élet számára épített hajlékot. Csak imitt-amott a naiv építésben érvényesül valamelyest az a művészi érzék, a mely a magyar lelkületben fakadt vagy legalább átidomult, meghonosodott benne.

A mi naiv művészetünk megcselekedte azt, a mit nagy művészetünk megtenni elmulasztott. Azok a szaszanida elemek, azok a közvetetlenül vagy szláv közvetítés útján hozzánk jutott egyéb keleti motívumok, a melyek naiv díszítő stílusunk legfőbb alkotói, átszürődtek a népielken, sajátosokká lettek, meg-magyarosodtak. A naiv művészet a maga szerzeményeit nemcsak beiktatta a kincses házába, hanem a maga művészi ösztönéhez formálta is őket. Az úgynevezett nagy művészet nem tudta megmagyarosítani sem a román, sem a gót, sem a renaissance, sem az ebből elágazott stílusokat.

Nem tudott lokalizálni, míg a naiv művészet tudott magyar lelket adni a maga hódításainak. A történeti stílusok csak indigénák, mindvégig idegennek maradt indigénák e földön, de a naiv művészi elemek a magyar néplélek elemeivé lettek. Jó lesz a magyar stílustörekvések gúnyolóinak figyelmét arra a körülményre fölhívni, hogy a magyar művészi érzés igenis tudott lokalizálni idegen művészi elemeket, s hogy ennek a ténynek értékét nem csorbíthatja az, hogy ez a lokalizáló csakis a magyar naiv művészet volt. A tehetség megvolt, csak éppen az akaratnak voltak fogyatékosságai, akadályai. Csak mulasztás a magyar építő stílusok, a magyar gótika, a magyar renaissance, a magyar barokk hiánya, de nem tehetetlenségnek vagy lehetetlenségnek bizonysága. Túl vagyunk azon a lehetőségen, hogy ez a mulasztás most pótoltassék, mert az a nagy forrongás, a stílusok nyűge alól való szabadulás vágya belekapott a magyar művészetbe is, s mert ez nem akarhatja most lokalizálni azt, a mitől szabadulni akar. - Ahhoz, hogy az ilyen meghonosítás megtörténhessék, az kell, hogy a históriai stílusok művészeti szükségérzetet elégítsenek ki, hogy a művészet energiája csakis ezeknek a stílusoknak útján alakulhasson át munkává. A históriai stílusokat csak a beléjük vetett meggyőződés lokalizálhatná. Hanem ez a meggyőződés megingott. Azok a stílusok letétbe vándorolnak a műtörténelembe. Nagy, dicsőséges hagyományok, a melyeket egyesek még ápolhatnak, amelyek azonban alkotásra, újnak formálására, a jónál jobbnak csinálására tehetetlenek. - A históriai stílusok ápolói, ha mesterek, csakis éppen olyan jól dolgozhatnak e stílusok keretében, mint e stílusok legkitűnőbb művészei, de jobbat, külömbet, újat nem alkothatnak. Csak permutálhatnak és kombinálhatnak és variálhatnak, de nem alkothatnak. A modernség nem lokalizálhat históriai stílust, nem magyarosíthat se renaissanceot, se gótikát, se egyéb stílust.

BÚTOR A NAGY CSARNOKBAN
LECHNER ÖDÖN MŰVE

Ezt a lehetetlenséget talán semmi sem demonstrálja annyira, mint Lechner Ödön fejlődésének útja, a melynek stációi közt megtaláljuk a magyarosított francia renaissanceot, s a mely végül eljutott a magyar modernséghez. Az a meggyőződés vitte az útjára, hogy magyar művészet magyarság nélkül nem is művészet. Nem jól esett neki megpihenni oly árnyékban, a melyet idegen területen nőtt fának ide áthajló ágai vetettek. Érezte a sok évszázados mulasztás egész nagy szégyenét.

Ez a különös érzés különös hangulata a magyarnak. A Petur bánokat és a Széchenyi Istvánokat termi. A kesergőket és az alkotókat, a kétségbeesetteket és a reformereket. A romokon kesergőket és a nagy építőket. Ez a szégyenérzet elemi erővel kaphatott bele a fiatal művész lelkébe, hogy fogadalmat tétetett vele hazát szerezni a magyar géniusznak az építőművészetben.

De lehetett neki, kellett hogy legyen, még egy másik ösztönzője is. A művésznek az a szükségérzete, hogy újat alkosson. A fantáziája just követelt, ő pedig nem adhatott neki egyebet csak stílustörvényeket, hogy lapuljon meg előttük. Csak aritmetikusa lehetett az építészeti elemeknek, a mikor a nagy matematika magasságaiba és mélységeibe vágyakozott. A teremtő művész, a kit befognak konzerválónak, a küzdő, a kit vártára állítanak, a poéta, a kit szövegmagyarázatra szorítanak, vagy sorvadásos beteg lesz, vagy pedig forradalmár. Azzá lett Lechner Ödön a maga szelid, békésen lírai, töprengő lelkületével.

Elindult tehát keresni maga számára az újat, nemzete számára az elszalasztott régit. A magyar históriai stílust. Kereste azon az úton, a melyen a nyugatiak a magukét megtalálták. Kereste az összefüggést a lokalizált stílusok és a lokális elemek közt. Nem is művészi, hanem tudományos munkát végzett. És azután keresésére indult a mi sajátos művészi elemeinknek, a melyeket a naiv díszítő őrzött meg mind e mai napig: a fazekas, a gölöncsér, a hímző, a varró, a faragó, az ács, az ötvös, a mesterember és a házi mesterség. És hogy megtalálta őket, kereste a titkukat. Azt, hogy miért magyarok, mi az egyformaságuk, hogyan variálódnak, hogyan változnak? Mert művészi alkotó szükségérzete, a mely újnak keresésére küldte, nem elégedhetett volna meg a naiv művészi elemek alkalmazásával. Hiszen a művészi elemek alkalmazása elől menekült. Nem alkalmazni, hanem alkotni akart. Azt a századokon keresztül elmulasztott alkotó munkát akarta elvégezni. Hogy megmagyarosíthassa a históriai stílusokat, akár csak egyet közülök, előbb szükséges volt, hogy vérévé váljék a magyarság. Abból a megtalált kevés művészi elemből rekonstruálnia kellett díszítő művészetünk egész nyelvét. A kevés szó mögül ki kellett kutatnia az egész gazdag elkallódott vagy még ki nem forrt nyelv szellemét. Olyan alaposan, olyan tősgyökeresen, hogy maga is költőjévé lehessen.

A POSTATAKARÉKPÉNZTÁR
RÉSZLET A NAGY CSARNOKBÓL

Volt előtte más is, a kit ugyancsak égetett annak a nagy mulasztásnak szégyene. Igazi művész volt ő is, olyan, a kinek ösztönzői közt bizonyára szintén megszólalt az a szükségérzet is, hogy újat mondhasson, hogy az édes maga versét megkölthesse. Csakhogy az öreg Feszl nem tudományos, rendszeres úton kutatta a hiba nyitját és a jóvátétel lehetőségét. Nem kutatta a nyugati lokalizálások természetrajzát és nem kutatta azt a magyar művészi ösztönt, a melyet annak idején nem tudott volt megkapni és munkára serkenteni az idegen stílusok hozzánk özönlött nagy sora. Fantaszta volt, a ki okokkal, adatokkal nem törődött. A fantaszták nagy koncepciójával, a mely a körülményeket semmibe se veszi, és vakmerőségével, a mely lehetőségekkel nem törődik, elhatározta, hogy nem pótolni kell a mulasztást, hanem egyszerűen meg kell szüntetnie a hiányt. Vissza kell térnünk a Keletre, a honnan származunk és el kell hoznunk onnan azt, a mit ott hagytunk, a magyar építészetet. A mi jó Feszlünknek elégséges volt az, hogy a magyar Kelet népe, hogy egyenesen a mohamedán Indiába száguldjon és ott reklamáljon számunkra művészetet. Hozta haza özönével az ottani művészet elemeit és belőlük konstruálta meg a maga magyar stílusát. Tiszteletreméltó művészettel, igazi művészi örömmel. Be nem látva azt, hogy tulajdonképen ugyanazt tette, a mit a históriai stílusok követtek el, a mikor bevonultak hozzánk: nem vetett ügyet ránk, nem szólaltatta meg a mi művészi nyelvünket.

A POSTATAKARÉKPÉNZTÁR ELŐCSARNOKA
A LÉPCSŐ EGY RÉSZE

Nagy volt a tévedése, de talán semmivel sem volt kisebb Lechner Ödön tévedése, a melynek pedig históriai alapja is volt, a mely rendszeres munka és a múlt milieujének szinte tudományos megállapítása nyomában járt. Az az utazás a Keletre ott felejtett kincsünkért és ez az utazás a múltba elfelejtett kötelességünkért csakis kirándulás volt, de nem lehetett hódító út. Sem amaz, sem a másik. Amaz tiszta fantaszmagória volt, ez a műtörténész vaksága. A műtörténészé, a ki fölismerte és megértette a multak elevenségét, de nem ismerte föl és nem értette meg a maga kora elevenségét. Ennek az elevenségnek tiltakozását a múlt zsarnoksága ellen, nagy, elementáris vágyakozását az egyén szabadságára, szükségérzetét az építőművészetnek ismét logikussá tételére. Lechner Ödön keresve kereste az építőművészet magyarságát és magyar börtönt akart neki adni, mikor annak magyar szabadságra volt szüksége. Mintha valaki a régi magyar jobbágyságot állítaná vissza ott, a hol a magyar demokrácia az életszükségesség! A mai viszonyokból kivénhedt stílusok alól való szabadulás korában e stílusok magyarosítása hiábavaló munka, de lehetetlen munka is, mert nem volna egyéb, mint az élő, a még mindig eleven magyar naiv művészi elemeknek haldokló vagy már megkövesedett törzsre oltása.

Talán a multak kutatása távolította el a művészt a jelentől. De csakis eltávolította és nem idegenítette el. A múlt neki édes harmóniákkal szolgált, a jelen zenéjének készülődését jó ideig nem hallotta tőle. De megszólalt egyszerre a muzsika csodatevő riadással. A művészet harci riadója volt a művész szabadságáért, a jelen szózata a maga jussáért. Ezek a hangok úgy kaptak bele Lechner leikébe, akár a megnyilatkozás. Kiragyogott előtte vakító fénynyel a megismerés. A mult lovagja fölcsapott a jelen katonájának. Nem is harcosának, hanem a harc vezérének. Már most tudta, hogy kivel kell síkra szállania a magyar építészetért. A modernséggel, nem pedig a stílusokkal. A modernséggel, a melytől szabad lett az egyéniség is, a művészet elevensége is. Már nem a stílusok cserépedényeiben, az iskolák virágházaiban tenyészik a művészet, hanem szabadon az anyaföldben. E művészet először lesz magyarrá azzal, hogy most modernné lesz. A históriai stílusok megmagyarosítása közben egyre beleütközött a maga művészi elemeinek abba a bajába, hogy alkalmazásuk nem történhetett anyagszerűen. Ezek az elemek nem a kőarchitektura elemei voltak, jórészt felületdekorációkép szolgáltak, a kőnél, még a fánál is könnyebb matériák, a mélységhatású háznál gyengébb testek felületeit díszítették. Igaz ugyan, hogy az új viszonyokkal megalkuvó régi fajta művészet az ornamentikának és dekorációnak struktúrás kiképzésétől és anyagszerű alkalmazásától régen elpártolt, de ez a művészet csak korcsművészet. Értelmetlenségét nem fogadhatta el az olyan művész, a kinek kutatásai a multak és művészetük értelmi összefüggésének szóltak. Valami különös circulus közepébe jutott: a magyar motívumok számára új matériákat kellett keresnie, s az új matériák miatt el kellett távolodnia a históriai stílusoktól, a melyek idegenül tekintettek rájuk. Azok a pusztán vonal- és fölületelemek a plasztikai díszt kívánó, a tagolásban tetszelgő históriai stílusokban nemcsak azért voltak idegenek, mert máshonnan származtak, mert ritmusuk, fölfogásuk, stilizáltságuk módja más volt, hanem azért is, mert nem tudtak érvényesülni a domináló háromméretű ornamentikában. Nem kaphatván bele sem a struktúrába, sem az ezzel szervesen összefüggő ornamentikába: nem formálhatták azt a stílust, a melynek megmagyarorítására törekedtek.

A POSTATAKARÉKPÉNZTÁR
AZ UDVARHOMLOKZAT EGY RÉSZE

Ezek a tekintetek, ezek a meggyőződéssé érlelődő tapasztalatok ugyancsak hozzájárulhattak Lechner Ödönnek a modernség élére állásához. A modern építés az új anyagok, a statikai vívmányok, az új szükségességek és lehetőségek architektúrája. Átformálta statikai érzékünket, át kell formálnia a szemünket is. Meg kell tehát változnia már ezért is, de az új matériák folytán is az építészeti dekorációnak, nem is szólván a művészi individualitásról, a mely ugyancsak érvényesíteni akarja az újhoz való jussát. Ebben a nagy változásban nagy szerepe jut a felületnek. Az új házon az övé a javarész. Igaz: az új ornamentika még bátortalan, még tapasztalatlan. Még csak ezután fog kifejlődni a lineáris és a felület-dekorációból. Ez a kétméretű dísz a háromméretű ornamentikának iskolája. Nos, a felület vezérlő szerepének korában a magyar naiv művészet kétszeresen érvényesülhet. A maga együgyű naturalizmusával és primitív stilizálásával teljesen beleillik a naivitáshoz menekülő és belőle új hatásokra induló modernségbe. Olyannyira, hogy nekem az a hitem, hogy a modernség itt e földön magától megformálta volna azokat a magyar naiv elemeket, ha készen nem találta volna őket.

A NAGYTEREM PLASZTIKUS MENYEZETTEL

Elmondtam mindezeket a postatakarékpénztár házának ismertetése alkalmából, mert ez a ház a Lechner-architektura fejlődése útján az a stáció, a melyen modernség és magyarság már összeolvadt, s a melyre eljutván, a magyar modernség a maga individualitását teljesen kialakítva, büszkén lépegethet az európai új építőművészi törekvések élén járók közt. Lechner Ödön nem pótolta a századok mulasztását, nem konstruálta meg visszafelé néző fantáziával a magyar stílust, hanem egyszerre kitörülte elmaradottságunk tudatát, a mikor az európai modernségbe beleiktatta a magyar modernséget. Ennek a háznak építésénél bizony nem bővelkedtek Lechner ideáljai abban a szabadságban, a melyre a művésznek rendes körülmények között is szüksége van, hát még olyan körülmények között, a mikor azt a házat jobbról is, balról is lesik, hogy a modernség igazát is, kudarcát is bizonyítsák vele. Mikor az a ház több háznál: vár, a melyből a fiatalok bátorítást kapnak a küzdelemre, s a melyet az elfogultság vagy hitetlenség megtámadni készül, hogy a romjai alatt eltemesse az ellenségeseknek vallott törekvéseket. A postatakarékpénztár házát egyelőre nem is azok az apró takarékoskodók keresik föl, hanem a hívek és az ellenségek, a lelkesedők és a gúnyolódok. Alig tudok a magyar építészetben olyan épületet, a mely felé az érdeklődés olyan lázasan fordult volna, mint e ház felé. Ez a ház még azoknak is, a kik ortodoxjai a történeti stílusoknak, tagadói a művészi szabadság szükségességének, ostorozói a magyar építőtörekvéseknek-, még azoknak is, a kik magát a házat elítélik, imponál mint művészi megnyilvánulás. És nem tudok a testvérművészetekben és az intellektuális alkotás egész nagy világában manapság produktumot, a mely az egyéniségnek olyan elemi erejű kifejezése volna, a milyen Lechner Ödönnek ez a háza.

A NAGY LEPCSŐ VERT VASRÁCSCSAL

Az építésnél, ismétlem, nem a művész ideáljaié volt a hangadó szó, hanem azoké a körülményeké, a melyeken külömben a modern építés rögtönösen beigazolhatja a maga rátermettségét. Az olcsóság, az idő rövidsége, s a legolcsóbb és legrövidebb idő alatt való építésnél a helynek legbusásabb kihasználása: ezek a szempontok nehezedtek rá a művész alkotó fantáziájára. Az olcsóság, a mely a művészi kiképzésnek mindig ellensége volt, a modernségben, az új anyagokkorában már kevésbbé érezteti hatását, de mégis gátol ott, a hol monumentalitásra törekesznek, a hol a technikai berendezésekre jókora sommá kell, s a hol az ipar új föladatait tekintve drágább munkát szolgáltat, mint a sablonkövetésnél. A postatakarékpénztár háza a legolcsóbb középületek egyike. Ha módomban volna pontos összehasonlító statisztikával szolálni, ezt az állításomat számadatukkal bizonyíthatnám. De tudom így is, hogy az a hatszázezer forint, a melybe az a három utcára nyíló, öt emeletsorban épített és céljának megfelelően fölszerelt palota került, számba sem jöhet sok olyan épület költsége mellett, a mely a művészettől olvan messze esik, mint a motívumok permutálása az alkotástól. Az olcsóság követelése keserves megszorítása az építőművésznek, de kétségkívül izgatja a találékonyságot is. Legalább is úgy, mint sok más olyan körülmény, a melyre a művésznek tervezése közben, de már építés közben is ügyet kell vetnie. Ne felejtsük el különben sem, hogy a díszítő művészet modernségének kezdeményezésében jókora része volt az olcsóságra való tekintetnek. A költségek csekély volta nem korlátozta egy pillanatra sem az építőművészt. Sőt vezette, irányította. Nincs azon a nagy épületen egyetlen vonal, egyetlen részecske sem, a mely a művész fantáziájának megkötöttségét hirdetné. A művész valóságos fanatizmussal bizonyítja ezen az épületen, hogy a művészetben, a melyet szuverénnek hirdettek, megvan az alkalmazkodás nagyszerű tehetsége.

A terrakottának egyre sűrűbb alkalmazása, újabb formáinak keresése jórészt ennek köszönhető. Ha Angliában az éghajlati viszonyok, a köd és a füst romboló hatása az építészeket a majolikának alkalmazására bírta, nálunk talán ugyancsak éghajlati viszonynak tekinthető az a pénzben szűkölködés, a mely középületeink - melyek mégis csak just formálhatnak valamelyes monumentalitásra, - építésénél nagyon érezhető. A monumentalitást, a mennyiben az anyagtól is függ, elérhetővé teszi az új, olcsóbb építőanyag, a melynek kieszelésében Lechner Ödön a szó teljes értelmében remekel.

Valami különös matéria-szenvedély hajtja szüntelenül kutatásra Lechner mestert. Ismeri az ország összes köveit, márványait, trachitjait, gránitjait, ismeri színjátékait, keménységhatásukat. Nem érheti nagyobb öröm, mintha valahol valamilyen új árnyalatú kőzetet talál. És kísérletez és kísérleteztet egyre a mesterséges matériákkal, hogy újabb és újabb hatásokat, szín- és fényeffektusokat érjen el velük. Hol a pirogranit, hol a mázas cserép, hol a vak terrakotta, hol a fényes majolika, hol a vakolatba rakott üvegmozaik a hatás eszközei. És nemcsak ismeri, hanem érzi ezeket a matériákat. Mint a hogy a régi nagy mesterek statikai elméleti tudás nélkül érezték a követ. Érzi statikai igazi hatásukat és nehézségi, optikai hatásukat. Azt, hogy mit bírnak el, és azt is, hogy mit tudnak a néző szemével elhitetni. A díszítő építészetben ez az utóbbi sajátságuk nevezetesebb, mint az a másik.

Az anyag az ő legfőbb vonal- és forma alakítója. Az új anyag, a mely a régi ornamensbe csak erőszakosan szorítható. Az új anyag, a mely az új konstrukciókhoz alkalmazható, a melyet egyenesen az új konstrukciók tettek szükségessé, s a melyet mégis arra használnak, hogy az új építészeti konstrukciókat úgy beborítsák, úgy elrejtsék, hogy azok régieknek lássanak. Miikor Lechner a postatakarékpénztár házában az oszlopos vastartókat, a melyekre vasgerendák fekszenek, oszlopszerűen beborítja, ez a beborítás nem hazudja el a vaskonstrukciót, hanem csak díszíti. A borítás alatt megérzeni a vasat, a gerenda és a hordó oszlop összekötése érthetően kiszólal abból a gyönge ívből, a mely hamarosan átvisz a fekvő gerendát borító felületbe. Az oszlopfejből, a galambok mögül kitörő kígyók rásimulnak a vízszintes gerendára. Ez a rásimulás a vezérmotivuma az egész vasbontó dekorációnak. A vastartókat nem olyan kőutánzás takarja el, a mely erőhordást hazudik. A vas érvényesül nemcsak a konstrukcióban, hanem a szemléletben is.

Ha külömben sem volna az új formák embere, Lechnert, mint gondolkozó művészt, új formák keresésére bírta a Rabitz-építés. Ezek az ujjnyi vastag testek nem férnek meg azzal az ornamentikával, a melynek nagy mélységek voltak a bázisai, a hordozója. A felület-hatással ható magyar dekoráció számára nem is kívánhatni külömb hordozó alapot, mint a Rabitz-falat. Ezen a vékony falon megkezdheti omamenssé való átalakulását. A Rabitz-falnak, ha természetéhez híven alkalmaztatik, optikai benyomása közelebb áll a fa hatásához, mint a kőéhez, ámbátor azzal sem egybevágó. Művészi kiképzése tehát, ha már utánzó, inkább a fa, inkább a régebben is ismert könnyebb matéria ilyetén kiképzésének nyomában járhat, mint a kőének. Lechner ebben a nyomban sem járt, ámbátor kétségtelen, hogy a magyar naiv faarchitektura diszítő motívumai is adtak neki valamelyes ösztökélést azoknak a művészi elemeknek alakítására, a melyeket a Rabitz-fal művészi kiképzésénél olyan pompásan alkalmazott.

Ismétlem, a maga magyar dekoráció-nyelvének természetes használhatása indítja Lechnert újabb és újabb anvagok keresésére. De küldi a keresésükre az az új elem is, a melyet bevitt az építészetbe. S ez a fényhatás. A homlokzatai nem az árnyékok hatását hívják segítségül. A felület az ő dominiuma, a felület pedig nem szolgál hangulatot adó, az ornamentika pátoszát emelő vetett árnyékokkal. Segítségül hívja tehát a fényjátékot, a sugárzást és a fényreflexet. A majolika, a mázas cserép, a mozaik az ő instrumentumai. A postatakarékpénztár homlokzatán a fehéres mázas téglára bízza a fényhatás elérését. Kár, hogy az eléje szabott idő rövidsége nem engedte meg, hogy azokat a felületeket mindvégig égetett mázú téglákkal borítsa. A téglafelület javarészét csak hideg máz födi. Hanem azért a fényhatás így is megvan, meleg reflexáradatban, gyönyörűséges színekben pompázik a vakolatkeretbe berakott üveg-mozaik dekoráció.

Ez a homlokzat sok megbirálás, sok elítélés tárgya. A vaskos tagoltsághoz, a párkányokkal megosztottsághoz, az erkélyekhez, és nagy ornamentikához szokott szem idegenül néz erre a felületművészetre. A hazug, a fölösleges, az értelmetlen, a természetellenes ornamentikán félreneveltek nem értik meg a becsületességet, a mely új, de természetes szépséggel szolgál nekik. Keresik például az erkélyt olyan házon, a melyből - hivatal lévén - senkinek sem volna szabad azokra az erkélyekre kimennie, keresik a plasztikát, a mely a maga oszlopaival, pilasztereivel, kariatidáival üres szerepjátszás, keresik a pusztán ragaszték párkányt, a melynek a fedélszerkezethez már semmi köze, s a mely struktiv szerepet játszik minden konstrukciós föladat nélkül. Keresik a régi művészet félreértett és rosszul alkalmazott, a régi matériákon nőtt s az új materiákra erőszakolt motívumait.

Ez a hagyományosan látóknak idegen, mert még szokatlan homlokzat a Lechner-architektura logikus voltát demonstrálja. A művészet és az értelem egységességét. A melynek tanúsítója pl. a házsarkokon magasba törő támasztóoszlopok. Gyárkéményeknek nevezték el őket az új elemektől ijedten visszariadók. Pedig ezek az oszlopok olyan világosan beszélnek a statikai érzéknek, mint például az erőpoligon a technikusnak. Olyan világosan, a milyen világosan szólnak a gótikusoknak, a konstrukció e nagy mestereinek támasztó pillérei. Ezek a "kéményoszlopok" nem is új elemek, ismeri őket a Kelet architektúrája is, de ismerik őket az angol építészet sarokkiképzéseiben is. Ezek a magas támasztó oszlopok a két felület nyomásának ellensúlyozói - a szemnek, a melynek jól esik a statikában való megnyugvás. Ahol körülfutó párkányok abroncs-hatással működnek, ott a támasztottság demonstrálását a szem nem kívánja meg, de a hol nagy felületek dűlnek egymásnak, ott a tekintet ezt a felület végződést megköveteli.

PITVAR ÜVEGKAPUVAL
LECHNER ÖDÖN MŰVE

A felület-dekorációnak ennél a háznál is, mint a többi Lechner-háznál, a szalagos keretezés a gerince. Azok a széles, magvar ritmusu vonalak, a melyek a felületet táblákra hasítják, s a táblák érdekes rajzával érik el a dekoráció hatást. Ez a szalagos, vonalos dekoráció nem szeszély, nem is ötlet, hanem művészi tudatosság. Lechner építészetea magyar művészi elemek szóhoz juttatása, a magyar művészet nyelvén való hozzászólás a világművészet dolgához. Már ugyan mester szólal meg ezen a nyelven, hanem a nyelvet még nem képezhette ki egészen. Ennek a művészetnek még nincs plasztikája. Már tudniillik olyan, a melyet nem úgy plántáltak beléje, hanem a mely belőle nőtt ki. Ennek a művészetnek csakis felületelemei vannak, s ez elemeknek most azokkal az új anyagokkal kellett találkozniok, a melyeknek még szintén nincsen plasztikájuk. Ezeknek az elemeknek felületstilizálása nem vihető át egyszerűen plasztikai stilizálásba. Ez a másik stilizálás a jövő dolga. A magyar elem a modern ornamentikában még csak föladat, még nem eredmény. Az a Lechner-féle szalagos keretezés a jövendő fejlődésnek megvédése a meghamisítás ellen. Nekem csak a szimmetriának az az aláhúzott hangsúlyozása esik rosszul, a mely ezzel a szalagozással jár. A szimmetria valóságos porkoláb, amelyaz ismétlés taposómalmába tereli a mindig újat kereső észjárást is. A szimmetria a művészi alkotásnak takarékossága. A házban magában nem igen ismétlődik valami, mire való a házon ez az önmásolás? A homlokzatnak is van ballisztikája, de nem a szimmetria őrzi benne az egyensúlyt, hanem az egyes részek arányos értékelése. A szimmetriát magát nem tartom hajnak, de a demonstrálásáról azt tartom, hogy csökkenti a művészi benyomást. Kivált az olyan architektúrában, a mely festői hatásra törekszik.

A felületdekorálásnak és a vonaldiszítésnek kitűnő példája a főhomlokzat nagy oromfala, és a házat koszorúzó, mind a három homlokzaton végigfutó párta. Amazon a táblázás, a szalag kigyózása, a mozaikdekoráció igazi himnusza a magyar művészi törekvésnek. Ha valamire ráillik a megfagyott zenét emlegető mondás, erre a csudaszép oromfalra, s arra a valóságos rajzmámort hirdető pártára ráillik. Ez a párta vallomás arról az örömről, a melyet a művészben a vonal magyar ritmusának megtalálása keltett. Megkoronázza a házat, mint a hogy annak a ritmusnak megismerése a magyar dekoráló művészetre törekvésnek a megkoronázása. Ez a vonal uralkodik az egész házon, lent a kékes trachit talpazaton, a mely a kemény, biztos, hordani tudó alapozás benyomását kelti, az ablakkereteken, a kapuk és ajtók keretezésében, a lépcsőfokok metszésében, a menyezetek és a lépcsőkorlát rajzában, a nagy csarnok rekeszfalain és bútorain. Mindenütt más és más, mindenütt az anyaghoz és a helyhez módosul, és mégis mindenütt egyforma, mert mindig egyugyanaz a ritmusa.

Annak a szemnek, a mely ezt a ritmust megtalálta, kutatásában meg kellett találnia a magyar stilizálás törvényeit. Azt a törvényt, a mely szerint a naturalisztikus elemekből dekoráció válik. Nem naiv illusztráció, hanem díszítő földolgozás. Csakis az ösztön nyitjának megismerése emancipálhatta Lechnert, a magyar művészetet akarót, az ismert motívumok uralma alól. Neki már nem a tulipán és nem a százszorszép és társaik a magyar dekoráció elemei. Annak a törvénynek s annak a ritmusnak ismerése lehetővé tették neki, hogy szabadon válaszsza a természet, a szimbolika, az allegória nagy világából a maga motívumait. Neki már nem a szűr és a kályhacserép vékonyka rajza ad művészi elemeket, hanem az egész világ. Magyarul tudja látni és magyarul tudja stilizálni azokat a motívumokat is, a melyekből a mi naiv művészetünk nem tudott. A természet egész világából szedi a magyar elemeket. Még a mitológiával összefüggő szimbolika elemeit is megmagyarosítja. A két saroktorony csúcsdísze a szárnyas kígyó; ez a kígyó tör ki a vastartókat borító oszlopok fejei közül, és ez ismétlődik a lépcsőrács külső támasztóin, a melyek arra valók, hogy az építő szabályzatnak megfelelve, a könyöklőn való lecsúszást meggátolják. Másutt ezt a föladatot rácsavart gombok végzik, itt a rácsot díszítő szép vasmunka.

Ez a stilizált lépcsőrácsvédő, ez a külömben kicsinyke részlet világot vet Lechner egész tervező munkájára. Nincs ezen a házon egyetlen gomb sem, a mely a stilust, a Lechner-stílust, megzavarná. A ház minden részlete beleillik a ház stílusába, és úgy megkomponáltatott, mint akár az a csudás párta a födél szélén, a ház tetején, a párkány helyén, vagy a galambos oszlopfők a csarnokokban.

Még a szobák, közönséges hivatalszohák, falfestése is a mester rajza szerint készült. Ez sem a szobafestő patronos könyvében született. A falak a hajtásig egyszínűn festvék. A színes falsíkokon stilizált ábraszalag fut végig, maga a hajlás beolvad a menyezetbe, a melyet nem szakít meg sem vonalzás, sem más rajz. Csak középütt van új motívumokból alkotott menyezetrózsa. Ez a típusa minden szobának, noha minden szoba festése más-más. Meglepő hatású a díszteremé. Sötét bordeaux-piros mezők között magyaros dekoráció. A hajlásszalag fölött gyöngén plasztikus, leheletszerűen színezett menyezet. Ez a leheletszerű színezés, a finom tónusok keresése végig vonul a nagy fény- és szín-hatású homlokzaton belül az egész házon. A középcsarnoknak, a melynek szépségeit több képünk is reprodukálni igyekszik, fala, oszlopai gyöngéden sárgásak, szinte csontszerű színűek. A gyönge színek a fényreflexek fölfogására hivatvák. S a csarnokban az üvegcserepekből boltozott kupolán keresztül szűrődik az a reflexxel játszó világosság. A zöld padló, a barnán színezett bútorok, a csontos sárga falak, a kupola alatt futó ablakkoszorú, az új formák és vonalak özöne, az oszlopok, oszlopfők, falfelületek különös dekorációja egységes és új hatássá verődnek össze. Ez a csarnok s a csudás perspektivájú udvar, benne középütt a csarnok a maga ragyogó üvegkupolájával, e körül vasrácsos terrasz, elül a főszárny nagy ablaksora, két oldalt az oldalszárnyak zöld vasrácsos, oszlopos nyílt folyosói, köztük a főszárnynyal szemben a nyugodt, keretes szürke vakolatú udvari szárny homlokzata, a tetőgerincen a sárga majolika tarajozása: még azoknak is nagy művészi alkotás, a kiknek megrögzött tetszése odakint a homlokzaton fölborzolódik.

Az építő igazán csak akkor művész, ha a konstruktív és berendező tudása is érvényesül a házában. Ha nemcsak dekorál ott, a hol ez a föladata, hanem konstruál is ott, a hol a ház sikere ezen múlik.

AZ UDVAR CSARNOKTETŐVEL

Lechnernek ezen a három utcára nyíló, udvari szárnynyal is bíró, öt emeletsoros ház tervezésében meg kellett szólaltatnia a tudását is. És meg is szólaltatta az egyszerű, áttekinthető, a célt teljesen kiszolgáló alaprajzokban, a technikai újítások alkalmazásában, a milyen a központi fűtés, a felhúzó gépek, s az épület egy részének olyan forma tervezésében is, hogy az egy ideig bérházul szolgálhasson s azután a közfalak eltávolítása után hivatalos helyiség lehessen. - Világosság és levegő, a hivatalos helyiségek célszerű elhelyezése, a hozzájuk férés könnyűsége, ennek a nagy és olcsó és hamarosan tervezett és még hamarosabban épített háznak ugyancsak jellemző sajátságai. Jellemzik épp annyira, mint művészi kvalitásai.

E sajátságok révén is rászolgál a modern jelzőre, amazok révén pedig arra, hogy az új magyar építőművészet az elkészültét mint eseményt üdvözölje.