A magyarországi protestáns templomokról művészettörténelmi munkáinkban eddigelé vajmi ritkán esett szó s a kevés protestáns templom is, a melyet kutatóink figyelmükre méltattak, vagy még középkori épület, a melyet valamikor a katolikusok építettek, vagy pedig XVIII. századbeli népies jellegű ornamentális festése révén vált nevezetessé. Miként külföldön, úgy nálunk is általános a hiedelem, hogy a protestantizmus mindenkor ellensége volt a művészetnek. E hiedelem legalább a magyarországi protestantizmusra vonatkozólag téves s már régen meg is dőlhetett volna, ha kutatásainkban nem követjük szinte szolgai módon a külföldi kutatás nyomdokait.

Simplicissimus, a XVII. század derekán nálunk járt német utazó, elcsodálkozva említi könyvében, hogy felvidéki városainkban, a melyek lakossága akkoriban szinte kizárólag protestáns, az ágostai hitű lelkészek is katolikus egyházi ruhákban szerepelnek az oltár előtt s templomuk fölszerelése is olyan, hogy az idegen katolikus és protestáns templom között alig talál különbséget.

Felvidéki városainkban a XVI. század folyamán a protestantizmus szinte minden akadály nélkül s rohamosan hódított. Ahol a város egész lakossága protestáns volt, ott a katolikusoktól való éles megkülönböztetésnek szüksége nem merült föl. Ilyformán az isteni tisztelet megszokott s a magyaroknál pompakedvelő természetüknél fogva ugyancsak fölkarolt külső fényét sem küszöbölték ki. Ez az oka annak, hogy a katolikusoktól elvett templomok a németalföldi és németországiakhoz fogható képrombolásoknak színhelyei sohasem voltak. Képrombolások nálunk csak ép két esetben s később a felekezeti villongások korában fordulnak elő, de még akkor is akadnak egész protestáns hitközségek, a melyek ezek miatt való megbotránkozásuknak nyíltan is kifejezést adnak, így botránkoznak meg a késmárkiak az eperjesiek képrombolásának hírére Rákóczi korában.

A midőn pedig a XVII. században Késmárkon a Thököly-vár protestáns ura udvari papjának biztatására a mai plébánia-templom gyönyörű szent kereszt-oltárát ki akarja dobatni, a szintén protestáns lakosság fegyverrel akadályozza meg a vandalizmust s a remekmű, amely a városnak már katolikus korában is büszkesége volt, még ma is eredeti helyén áll.

A felsőmagyarországi renaissance stílus virágzása nálunk szinte egybeesik a protestantizmus virágzási korával s az e stílusban épült templom és harangtornyokról idővel alighanem rendre ki lehet majd mutatni, hogy mind akkor épültek, amikor a templomok a protestánsok kezében voltak.

Csak idők folyamán, a létét fenyegető megpróbáltatások közepette mondott le a protestantizmus nálunk is a külső fényről, amely vallásos életét virágzása korában jellemezte. Művészi hagyományairól azonban végkép ezután sem feledkezett meg. S ha virágzási korában, amely nemzeti történetünk legviharosabb korszakával egybeesik, művészetünk legjelentősebb mecénásainak egyike volt, a megpróbáltatásai után bekövetkezett békésebb időben, a múlt század folyamán sem mulasztotta el az alkalmat, hogy templomai ékességeit egy-egy jelentősebb műtárgygyal ne gyarapítsa. A múlt század első feléből valók az óriási olajfestmények, amelyek különösen Felsőmagyarországon az ágostai evangélikus templomok oltárait díszítik. A műtörténelmi kutatás nálunk ez oltárképekre még nem igen vetett ügyet. Hogy mily remek művek fordulhatnak elő ezek sorában, arra az eperjesi evangélikus templom oltárképe a legszebb példa, a melyet nem kisebb mester festett, mint Brocky Károly, a külföldön valamikor ugyancsak ünnepelt lánglelkű művész, akit nemzete még ma sem méltányol érdeme szerint s a kinek eddig ismeretlen eperjesi oltárképe tagadhatatlanul főműve volt.

RÉSZLET AZ EPERJESI EV. TEMPLOM XVII. SZÁZADBELI KŐAJTÓKERETÉBŐL

Az eperjesi evangélikus templomot, - a Vandrák András, Ruby József, Hörk József írta s az eperjesi iskolák történetével foglalkozó munkák adatai szerint - a magyar ajkú evangélikus hitközség 1637-ben építtette. A templom építészeti szempontból véve kevésbbé jelentős, 36 m. hosszú, 12 m. széles egyhajós barokk épület, a mely hosszával észak-déli irányban terül el s háromoldalú apszisban záródik. A hevederívekkel szakaszokra osztott dongaboltozatos hajó oldalfalaival párhuzamosan egy-egy pillérsor húzódik tova. A pillérek közeibe emeleti karzatok foglalvák, a melyek a bejárat fölött kiugró díszesen faragott orgonaház karzatával Összefüggnek s a melyekre a bejárat mellett jobbról-balról egy-egy lépcső vezet föl. A baloldali lépcső alatt köröskörül elfalazott kicsiny, négyszögletes, sötét helyiség, nyilván a hajdani kripta lejárata nyílik, a melynek ajtókerete XVII. századbeli kőfaragásunk legszebb emlékeinek egyike. Az ajtókeret keményebb fajta homokkőből készült, e cikk keretében bemutatott díszes párkányzata két négyszögletes hasábalakú s gyémántformára faragott gombokkal ékes talapzaton álló jón szabású oszlopon nyugszik. Ez utóbbiak sima törzsét alsó harmadában háromtagú gyűrű díszíti, lábuk attikai szabású, fejük kissé nyomott arányaitól eltekintve szintén klasszikus. Az ajtókeret legékesebb része tagadhatatlanul a párkányzat. Homlokgerendájának két végén az oszlopfejeknek megfelelő vállkövek ugranak ki. Ezeken nyugszanak a főpárkányt tartó gyámkövek, a melyek homloklapja stilizált oroszlánfejjel ékes s a melyek között a szintén domborművű frizt palmettás növényi ékítményekbe foglalt bájos kerubfej díszíti.

Az eperjesi evangélikus templomot a protestánsok csak 1673-ig bírhatták békében. Ekkor a jezsuiták birtokába kerül, akik rövid megszakításokkal 1773-ban bekövetkezett eltörlésükig tartották hatalmukban. A jezsuiták pompaszeretetének az emléke templomunkban a fafaragványokkal pazarul díszített stallum, a mely a sekrestyében látható. 1673-ban emelték a Mária szeplőtelen fogantatásának tiszteletére szentelt főoltárt, valamint a szent Ignác s Xaveri és Borgia szent Ferenc tiszteletére emelt két mellékoltárt, a melyek barokk töredékei a templom sekrestyéjében még ma is megvannak. Az eperjesi szent Miklós-templomból erednek s alkalmasint az ebben plébánoskodó jezsuiták hozhatták át ide a XVI. századbeli pompás bronz gyertyatartót, a melynek képét a "Magyar Iparművészet" 1903. évfolyamából itt is bemutatom. A XVII. századból való a templom jobboldali lépcsője alatt elhelyezett érdekes stallumsor, mely négy, középkori szabású, öblös ülő-fülkével bír s a melyet magas háttámláján, festett architekto-nikus keretbe foglalva liliom és rózsa motívumokból összerótt magyaros Ízlésű színes ékítmények díszítenek.

A sekrestyében még néhány olajfestmény is van : Luther és Melanchton XVII. századbeli arcképe, Izsák föláldozását, Krisztust a keresztfán s a Megváltót mint a világ biráját ábrázoló XVIII. századbeli kompozíciók, a melyek most békén férnek meg a jezsuita oitárok szintén itt elhelyezett fából faragott angyalaival és egyéb szent képeivel. A jezsuiták pompaszeretetére emlékeztet az orgonaház, a melyet a színezett és aranyozott rokokó ciboriumok és szobrok egész tömege díszít. Az orgona azonban 1787-ből való, a mikor a templom már ismét az evangélikusoké volt. Ez évszámot az orgonakarzat korlátján látható s lángoló szívre írt chronosztikon foglalja magában : IEHOVAH CORHVMILE SVSPIRAGVE . ANXII NON DESPICIAS.

ARANYNYAL HÍMZETT SAROKLÉCTÖLTÉSEK
EGY XVIII. SZÁZADBELI FEHÉR GYOLCS OLTÁRTERITŐN
AZ EPERJESI EV. TEMPLOMBAN

Szinte páratlanul gazdag a templom hímzett emlékeinek a gyűjteménye, a melyben a magyaros motivumú hímzések sorozatán a XVII. század elejétől kezdve a XIX. századig igen tanulságosan követhetjük hímző-technikánk stílusbeli fejlődését. A legszebb és legrégibb hímzés itt három oltárterítő, a melyet négyszögletes gyolcsleplének sarkaiban arany fonállal hímzett növényi ékítmények töltenek ki. A bogáncsszerű motívummal díszített oltárterítőt a lelkészi hivatalban őrzik s ezt ifj. Draskóczy Lajos ág. év. lelkész a kormánybiztosság föl-szólítására az 1900. évi párisi világkiállításra is elküldte, hol történelmi emlékeink sorában volt látható. A másik két aranyhímzést e sorok írója a templom sekrestyéjében a jezsuita oltártöredékekkel teli ládában találta meg s ezeket gránátalma és erősen stilizált szegfű-motívumok díszítik. Egy negyedik, az egész oltárasztalt elborító oltárterítőn fekete selyembrolént alapon varrott aranycsipkéből összerótt hatalmas keresztet látunk, mely szintén a XVIII. század végéről való.

ARANYFONALAS VARROTT CSIPKEDÍSZ
EGY 1785-IK ÉVI OLTÁRTERITŐN
AZ EPERJESI EV. TEMPLOMBAN

ARANYNYAL HÍMZETT XVII. SZÁZADBELI OLTÁRTERÍTŐK MARADVÁNYAI
AZ EPERJESI EVANGÉLIKUS TEMPLOMBAN

Az eddig felsorolt emlékeket arányai, művészi értéke és mesterének a kiválóságánál fogva mind felülmúlja Brocky Károly hatalmas oltárképe, a melyről ma Eperjesen már nem is tudják, hogy mint került ide. Az eperjesi ágostai evangélikus hitközség irattárában erre vonatkozó adat nincsen s így meg kell elégednünk az oltár hátsó oldalán olvasható fölirattal, a melyen kívül a kép eredetéről semmi sem tájékoztat. E fölirat a következő : "Pinxit Londini annis MDCCCXLV et MDCCCXLVI Carolus Brocky Pictor celeberrimus Temesvarino Hungarus, excitante Mauritio Kolbenheyer ab anno MDCCCXXXVI usque MDCCCXLVI Ecclesiae Evangelicae Fragopolitanae abhinc Sempronis V. D. M" - E bádoglapra festett fölirat szerint tehát az oltárképet Londonban Brocky Károly, az igen híres temesvári születésű magyar festő 1845—1846-ban festette, Kolbenheyer Mór biztatására, aki 1836-tól 1846-ig az eperjesi, ezután pedig a soproni evangélikus hitközség lelkésze volt.

A festmény mai foglalata, szemtanuk állítása szerint, 1860-ban készült s klasszicizáló ízlésben fából faragott és fehérre festett oszlopos portálszerű építmény, amely az oltárasztalt is magában foglalja s a templom mennyezetéig ér. Hogy mint volt elhelyezve oltárképünk azelőtt, arra Eperjesen már senki sem emlékszik. Bizonyos azonban, hogy a föliratos táblát Eperjesről való távozásakor még Kolbenheyer készíttette s ez eredetileg a festmény keretébe lehetett foglalva. Csak a midőn 1860-ban a mai oltár készült, szegezték föl a portálszerű építmény hátsó falára, ahol e sorok írója sem akadt volna rá, ha a festmény elragadó szépségével s a feljebb fölsorolt emlékek is behatóbb kutatásra nem serkentik.

KRISZTUS ÉS A SZAMARIAI ASSZONY
BROCKY KÁROLY OLAJFESTMÉNYE
AZ EPERJESI EV. TEMPLOMBAN

Hogy a fölirat hitelességéhez szó sem férhet, erre a minden vonásával Brockyról tanúskodó képen kívül az a körülmény is vall, hogy a múlt század negyvenes éveiben Brockyról alig tudott valaki Eperjesen, Kolbenheyer lelkészen kívül, aki úgy látszik fiatalkori jó barátja volt. Később bizonyára szintén találtak volna hangzatosabb nevet, ha a fölirat megtévesztés s ezáltal a kép értékének fokozása céljából készült volna.

Jól tudjuk azonban, hogy Brocky Károlynak nálunk még ma sincs meg az a híre, hogy a hamisítóknak nevével visszaélniök érdemes volna. Szélesebb körökben neve csak az 1896. évi millenáris kiállítás óta ismeretes Magyarországon, a midőn hivatalos köreink buzgólkodása következtében nagyobbára külföldről egyszerre 29 festményét állították ki. E jórészt arcképekből álló gyűjtemény főleg Angliából került a kiállítás tartamára hozzánk s a kultuszminisztérium megbízásából Nyári Sándor dr. gyűjtötte össze. Bármily nagy hatással voltak azonban ezek a képek közönségünkre, a mester életének és egyéniségének behatóbb vizsgálatára senkit sem késztettek. Brockyról így jóformán ma sem tudunk többet, mint a mennyit róla halála után egyik angol barátja nem minden romantikus kiszínezés nélkül megírt életrajzában közölt^* s még a Pallas Lexikon pótkötetében is Géncsvár szerepel mint születési helye, holott ily nevű falu Magyarországon nincsen.

Brockynak a legbecsesebb, de már szintén a feledés lomtárába merült életrajza még ma is, a Pesty Frigyesé, amely a temesvári "Delejtű" 1860. évfolyamában a 26. számban jelent meg. Pesty Frigyes szerint Brocky Károly Temesvárott 1807 május 22-én született. Apja borbélymester volt s sógora Weldin Ferenc temesvári polgármesternek, aki az úgy látszik korán árvaságra jutott fiút 6—7 hónapig Schützhez, a temesvári rajziskola tanítójához járatja, de aztán borbélyinasnak adja. Brockynak a borbélyműhelyben nincsen maradása s azért Meleg verseci születésű festőhöz szegődik, aki az olajfestés technikájába avatja be. A véletlen egy férfit hoz útjába, akit Pesty nem nevez meg. Ez fényes igéretekkel Bécsbe csábítja, de itt cserben hagyja s bár Weldin támogatja, hogy a politechnikumot látogathassa, a fiatal művésznek sok küzdelemben van része, szemei is romlanak, mindazonáltal dísze az intézetnek.

Bécsből Itáliába megy. Hogy mikor, azt, sajnos, Pesty szintén nem írja meg. Itt "alig volt remek festmény, a melyet le nem másolt volna". Több száz rajzzal és festménynyel visszatérve, Bécsben a császári udvar figyelmét is fölkelti. Műtermet nyitnak neki a burg-ban s munkaközben a császárné nem egyszer látogatja meg. I. Ferencet négyszer festette le több díszterem számára. Brocky 1833-ban már mint híres művész látogatja meg Temesvárt s az életére vonatkozó eddigi adatokat Pesty úgy látszik ottani rokonaitól szerezte, akik azóta nem látták a messzire szakadt művészt.

Pesty Frigyes szerint Brocky 1840-ben Turner meghívására költözött Londonba. Az angol életrajz szerint, a melyet a Pallas Lexikonon kívül Nyári Sándor dr. a maga adataival gyarapítva szintén kiaknázott, Brocky Bécsben egy miniatűr másolattal kelti föl a figyelmet, a melyet Mousleard(?) hercegnő számára készített.^** Ender és Taffinger tanárok közbenjárására itt még nagyobb rendelést is kap, de aztán Parisba megy, ahol Paolo Veronese egyik remekművét kezdte másolni. Munkaközben megfigyeli Munro of Novar, aki Londonba hívja s ott saját palotájában rendezi be műtermét. Ez a mecénás viszi el Skóciába, ahol női arcképei közfeltűnést keltenek, ugyancsak ez mutatja be Colnaghinak, a londoni műárúsnak, aki sokat foglalkoztatja. Munro of Novar számára Brocky 1844—46 között dolgozik, az ő Park Street-i palotájában festhette meg eszerint eperjesi oltárképét is. Miss Liddell udvarhölgy arcképe révén Viktória királynő udvarába kerül. Évi jövedelme ekkor 1000 font sterling; de állítólag nyers modora miatt kegyvesztett lesz s hogy mithologiai képeivel a prűd angol előkelőségek barátságát is eljátsza, a nyomortól retteg, míglen 1855-ben július 8-án 48 éves korában meg nem váltja szenvedéseitől a halál.

Hogy Brockynak nem volt oka a nyomortól félni s hogy az angol udvarral való össze-különbözéséről szóló hír szintén alighanem csak adoma, erre Pesty Frigyes adatai engednek következtetést. Ezek szerint Brocky Londonban a Buckingham-palotában mindvégig szívesen látott vendég volt. Még előbb 1843-ban vagy 1844-ben Barabás Miklós látogatta meg, akinek nézete szerint legszebb művei: a Harrison családot ábrázoló arckép-csoportozat, Lady Charlotte Talbot arcképe s néhány pasztell-tanulmány. Olajfestményei közül Barabás azt tartotta a legjobbnak, amely egy vak leány látogatását ábrázolta: "Lucy Asthon visiting blind Alice".

Londonból Brocky még egyszer leutazott Bécsbe; Temesvárra azonban, bár nagyban hívták, nem ment el. London művészei igen megbecsülték, Turner a Modern Painters-ben dicséri, az akvarell-festők királyi akadémiája pedig 1854-ben tagjának választja. Ez utóbbi kitüntetés aligha éri, ha a királyi udvart nyers modorával, avagy az angol társadalmat mitho-logiai képeivel megbotránkoztatta volna.

Pesty szerint hosszú és súlyos betegség keserítette meg csak élete utolsó éveit s hogy nem halt meg szegényen, annak végrendelete a bizonysága, a melyben a késmárki protestáns tanodának 300 font sterlinget hagyományozott s idegenben is ugyancsak szeretett hazájának egy csomó képet. Egy magyar ismerősének a kérdésére, hogy nem feledte-e el hazáját, Brocky röviddel halála előtt ezzel felelt: "Nem ! És sajnálom, hogy mint művész nem tehetek többet hazámért. De ez nem az én hibám. Ön tudja, hogy szép és nagy terveim valának, de látja, ah, meg kell halnom !"

Paolo Veronese nyomán 7—8 lábnyi terjedelemben festett s a kánai menyegzőt ábrázoló képét Brocky a Buckingham-palotában is bemutatta a királynénak. Albert herceg ekkor e másolatot meg akarta venni, ám művészünk azzal felelt: "E képet hazámnak festettem". S csakugyan végrendeletében a Nemzeti Múzeumnak hagyja két "Tizian-modorban festett" arcképpel s egy Psychével egyetemben. Az arcképek Kmetty tábornokot és Mészáros Lázárt ábrázolták, de amikor a művész hagyatékával a Lloyd-gőzös 1857-ben Triesztben kikötött, a két arckép hiányzott s ezek helyett még egy másik mithologiai képet találtak, a kánai menyegző és a Psyche mellett. A két arcképet az abszolutizmus korában elkobozták volna s azért nem küldték el Londonból. 1867-ben Szokoly Viktor a Fővárosi Lapok 11. számában azt írja, hogy a Nemzeti Múzeum igazgatója, Kubinyi Ágost el akarta adatni a két képet, ám az angol hatóságok ragaszkodtak a végrendelet betűjéhez s továbbra is a "Cobden nagynevű családja" kezei között hagyták, amely nyilván a kiegyezés után el is küldte, mert most már a Történelmi Képcsarnok birtokában van 1848—49. évi szabadságharcunk e két hősének arcképe. Pesty Frigyes szerint "Brocky készületlen művei közül fenmaradt egy nagyobb történelmi kép is, a melyen II. Endre az arany bullát nyújtja át 68 ősmagyar alaknak." A kép 10 láb hosszú s "megérdemli, hogy egy hivatott művész ecsete által befejeztessék (!); hogy pedig ez megtörténhessék, talán a pesti műegyesület vagy a múzeum tehetne lépéseket Londonban, hogy ezen bár készületlen festmény megszereztessék".

A testületek nálunk rendszerint nehezen mozdulnak meg s Pesty lelkes szózata sem talált visszhangra. Az arany bulla képe így ki tudja, hogy hol lappanghat ma ? Brocky 1846-ban kiállított arcképeinek jav'át Nyári ismerteti följebb idézett cikkében. Hogy a millenáris kiállításon bemutatott tanulmányain, portréin és életképein kívül nagyobb koncepciók is foglalkoztatták lelkét, ennek vázlatkönyve a bizonysága, a melyet az Országos Képtár őriz. Történelmi és bibliai képek egész sorának az első papírra vetett koncepcióit találjuk meg itt. Ezek azonban sokkal elnagyol-tabbak, semminthogy Brocky kiválóságáról fogalmat nyújtanának. Csak az a körülmény, hogy tervezett képeinek már első koncepcióját is színesen, akvarellfestékkel vetette papírra, vall művészünkre, aki akkor, a midőn Európa csaknem összes festői még a klasszicizmus nyűgével vesződtek, a velenceiekhez járt iskolába, akik a régi mesterek közül modern érzésünknek leginkább felelnek meg s akiknek hatása alatt Brocky a müncheni dekorativ irányú színezőket jóval meghaladó s még ma is szinte modernnek tetsző kolorista lett.

A vázlatkönyvében ránk maradt koncepciókból művészünk egyet sem valósított meg. Angliában, ahol arcképmegrendelésekkel halmozták el, nem volt alkalma erre. A mire az aranybulla képét nyilván szintén hazája számára meg akarta festeni, betegsége kiverte kezéből az ecsetet. Nem tudjuk, hogy Kolben-heyerrel mint került összeköttetésbe. De hogy végrendeletében a késmárki líceumról is megemlékezett, abból nagyon valószínű, hogy Brocky is tanult ott. Kolbenheyer így valószínűleg iskolatársa volt s a barátság, amely Brockyt hozzá fűzte, akkor sem szűnt meg köztük, amidőn mesterünk már Angolország fővárosának ünnepelt festője volt. Kolbenheyer hívei számára s alighanem pusztán barátságból festhette egyetlen nagy bibliai képét, amely ma minden egyéb művénél ékesebben hirdeti ecsetének varázslatos erejét; Eperjesre küldte, amelynek falvi között mesterünk életében talán sohasem fordult meg, amely szivének mégis kedves lehetett, mert egyik ifjúkori jó barátja lakott benne.

Az eperjesi evangélikus templom Brocky-képe 197 cm. széles és 264 cm. magas vászonra festett olajkép s Krisztust és a szama-riai asszonyt ábrázolja. 1860-ban, a mikor a mostani foglalatául szolgáló oltárépítményt fölállították, a négyszögletes vásznat egy félkörű vászondarabbal toldották meg, hogy a portálszerű oltárfal középső félköríves mezejébe har-monikusabban beleilleszkedjék. Az így megtoldott kép felső félkörű részére a Brockykép hátterének megfelelő tónusokban egy soóvári műkedvelő kék eget festett elég ügyesen s anélkül, hogy ecsetével a Brocky-kép felületébe tévedt volna.

Mesterünk bibliai kompozíciójának tárgyát szent János evangéliumából merítette. Ez evangélium negyedik részének, 5-től 27-ig terjedő verseinek a tartalmát tárja elénk csodás összefoglaló erővel, de anélkül, hogy a kommentátor vagy illusztrátor szerepére vállalkoznia még csak eszébe is jutna. Kriszus, típusában Lionar-dóra emlékeztető fenséges alakja Jákob kútjának köböl faragott alacsony káváján ül s amint jobbját fölemeli, bal kezével pedig szivére mutat, szinte hallani véljük, mint lebben el ajkáról a szózat, a keresztény hit egyik színes metaforába burkolt alapigazsága: "Valaki pedig iszik a vízből, amelyet én adok neki, az soha meg nem szomjazik, mert az a víz, amelyet én adok, leszen ő benne örök életnek forrása."

Krisztus köntöse vörös ; palástja, amely rendkívül kifejezően megrajzolt kezeinek beszédes mozdulata közben lecsúszott válláról, kék s térdein általvetve pompás, festői hatású re-dőkben omlik alá. A szamariai asszony, aki összekulcsolt kezeit korsóján nyugtatva, tekintetében a csodálat és rajongás végtelenül közvetlen hatású kifejezésével csüng a Megváltó ajakán, típusával és viseletével egyaránt a délvidéki magyar asszonyokra emlékeztet. Hollószín haját kendő köti át, mintha csak imént perdült volna ki a konyhából, hogy vizet merítsen. Hófehér ingválla alatt piros öv szorítja derekához kék ruháját, amelyen keresztül szintén érvényesülnek az arányaiban klasszikus s merő harmóniát visszatükröztető test formái. A szélesen redőzött kék ruha alatt kivillan a fehér szoknya keskeny sávja s a meztelen láb, amely, különösen azonban a balláb, leheletszerű finomsággal van megrajzolva s a klasszikus nyakhoz hasonlóan rózsás testszínben tün-döklik. A gyönyörű táj keretében ábrázolt kompozíciót a búcsúzó nap jobb felöl szétáradó fénye világítja meg. Ragyogása egész erejével ömlik el Krisztus alakján ; ennek vörös ruhájáról visszaverődve, rózsás szint vett az asz-szony árnyékba olvadó arcára s bájos vonásainak még csodásabb lágyságot kölcsönöz. A kút mögött széjjelterjedő s buján zöld bokrok mögött terebélyes fa lombjai terjesztik árnyékukat a három tanítványra, akik a városból, ahol élelmet vásároltak be, "azonközben meg-jövének és csudálkoznak vala azon, hogy az asszonynyal beszélne, mindazonáltal egy sem monda: mit keressz ? vagy miért beszél az asszonynyal?" Tisztes távolságból nézik a mestert, aki nem átall a zsidóknál gyűlölt sza-maribeliek egyik asszonyával szóba állani. Péter őszhajú fehérszakállas téglavörös palástba burkolt alakja mégis nyugtalan, szent János meggyszin palástjában oldalt fordulva, csöndesen mereng el a látottakon, tudatában lévén annak, hogy minden helyes, a mit a mester tesz. A harmadik tanítványnak csak a feje látszik, ez is az árnyékba vész, arca mégis tele van a higgadt elmélyedésnek az első pillanatban közömbösnek tetsző kifejezésével. A kép háttere a csillogó fehér felhőkkel tarkított zöldeskék ég, amelynek jobb felén ott a hegy, amelyen a szamariabeliek Istent imádják. Ennek alján egy alacsonyabb domb mögöt az alkonyati napfény bágyadt sugaraiban Szikkár városa látszik a távolban elmosódó lapos tetejű házaival, kupoláival, kaputornyával. Miként az alakoké, úgy a méla kedvvel áthatott szépséges, szelíd táj színezése is tele van a természet közvetlenségével. Színeit semmiféle galéria-tónus, hanem a kép pompás ragyogó levegője olvasztja össze harmonikusan. A levegő a gondosan rajzolt emberi formáknak is csodás lágyságot kölcsönöz s ragyogásában a legerősebb árnyék is merő szín és elevenség. Szivünket megragadó s merőben festői felfogással elénk tárt mélységes tartalmánál, keresetlenül egyszerű, mégis oly hatásos kompozíciójánál, alakjai kitűnő jellemzésénél, pompás harmóniába olvadó szín és fényhatásainál fogva Brocky Károly eperjesi oltárképét bízvást a java bibliai kompozíciók közé sorozhatjuk, amelyeket valaha festettek. Sajnos, a kép elhelyezésénél fogva alig fotograíálható s így reprodukciónk sem ad kellő fogalmat róla.

Bár a velenceiek hatása elvitázhatatlan rajta, művészi felfogásánál fogva bízvást az első modern bibliai képnek is tarthatjuk, amelyet Brocky azonfelül a korunkbeli modern művészet irányt adó mestereit jóval megelőzve festett meg.

^* Normann Wilkinson : Sketch of the life Charles Brocky the artist, London, 1870.

^** Vasárnapi Újság 1896. évf. 9. szám. Régi magyar művészek című cikkben.