Művészetünket a közelmúltban megint érzékeny veszteség érte Eisenhut Ferencnek, a kiváló orientalista festőnek halálával, aki rövid szenvedés után június hó 2-ikán költözött el az élők sorából.

A derék és szorgalmas művészt, aki úgy a budapesti mint a németországi kiállításoknak egyik legbuzgóbb kiállítója volt, Münchenben érte utól a halál, abban a városban, ahol művészi pályafutásának legnagyobb részét eltöl-tötte, és ahol a magyar művészet érdekeinek mindenkor önzetlen, fáradhatatlan és lelkes szószólója és képviselője volt. Találóan jegyezte meg róla egyik életírója, hogy ő valóságos nagykövete volt a magyar művészeknek a bajor fővárosban, mert csakugyan az ő működése a legszorosabban összefor-radt azzal a lassú de biztos térfoglalással, a mellyel a magyar művészet Münchenből kiindulva immár az egész kontinens érdeklődését felköltötte és a művészet legkiválóbb gócpontjában elismerést és becsülést szerzett a magyar névnek.

Ő volt az, aki az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat budapesti nemzetközi kiállításain a müncheni és németországi művészeknek a tárlatokon való részvételét óriási fáradsággal és mindenkor előkelő ízléssel szervezte. Ugyancsak ő volt a müncheni nemzetközi kiállításokon a magyar csoport mindenkori kvártélycsinálója is, akinek nem egyszer kemény tusákat kellett vívnia az ottani vezetőséggel a magyar csoport helye érdekében. S csak kiváló ügyességére és szívós kitartására vall, hogy ez a hely mindenkor a legjobb volt, mely az adott körülmények közt és a nagy európai verseny közepette csak kivívható volt.

A magyar művészet érdekében Münchenben kifejtett munkásságának sikerét nagyban megkönnyítette és elősegítette az, hogy ő maga is tagja volt az ottani „Luitpold-Gruppe" nevű ismert tekintélyes művészcsoportnak, mely már csak a kollegialitás révén is kezére járt a művésznek céljai elérésében. Nagy előnye volt helyzetének az is, hogy úgy itthon, mint Münchenben is kollegái osztatlan szeretetének és bizalmának örvendett, s csak egyetlen egyszer esett meg vele, a legutóbbi müncheni nagy nemzetközi kiállítás alkalmával, hogy ismeretlen helyen szőtt intrikák folytán a magyar sajtó néhány orgánumában megtámadták, de akkor maga a magyar kormány vette őt védelmébe, és fényes elégtételt szolgáltatott neki a méltatlanul elszenvedett támadásokért. Eisenhut Ferenc 1857-ben Német-Palánkán született. Apja, aki vendéglős volt, fiát kereskedőnek szánta, s beadta egy vaskereskedésbe inasnak. A fiúnak azonban magasabb rendű ambíciói voltak és mindenáron festő szeretett volna lenni. Ki tudja megvalósíthatta volna-e ezt a vágyát, ha nem akad egy mecénásra, néhai Mezey Károlyra, aki rendkívül megszerette és anyagilag is támogatta őt.

Művészeti tanulmányait Budapesten, az országos mintarajziskolában kezdette meg, ahol Székely Bertalan és Greguss János tanítványa volt. Majd két esztendő multán kiment Münchenbe, hol a bajor királyi képzőművészeti akadémián Benczúr, Löfftz, Seitz és Dietz tanárok vezetése alatt folytatta tanulmányait. Itt hamarosan magára vonta tehetségével és szorgalmával tanárai figyelmét, sőt nemsokára a művásárlók körében is feltűnést kelteit. Hét esztendei müncheni tartózkodása után keletre utazott, hol teleszívta magát ennek a csodás világnak színdús benyomásaival, s visszatérve egyre másra kezdte festegetni keleti tárgyú képeit, melyekkel mindjárt kezdetben nagy sikereket ért el, melyek döntő befolyással voltak egész további pályájára, amennyiben rajtuk felbuzdulva teljesen az orientalista festészetre adta magát.

Legelső nyilvánosan kiállított műve „A korán általi gyógyítás" című volt, mely a Képzőművészeti Társulat 1883. évi kiállításon vonta magára a közfigyelmet. Alig három esztendő múlva, 1886-ban ugyanitt „Gül Baba halála" című olajfestményével nagy állami aranyérmet nyert s azonkívül még abban a kitüntetésben is részesült, hogy a festményt Ferenc József király megvásárolta. Ugyancsak ezzel a festményével az 1892-ik évi berlini nagy kiállításon elismerő oklevelet kapott, s ettől fogva a kitüntetések hosszú sorozatában volt része.

„Kairói gyermekiskola" című festményével háromszoros kitüntetésben részesült, amennyiben az 1892. évi müncheni kiállításon valamint az 1893. évi berlini kiállításon kis állami aranyéremmel jutalmazták, az 1895. évi párisi szalonban pedig dicsérő fölemlítéssel tüntették ki. Madridban is megbecsülték kiváló művészi kvalitásait, amennyiben „Ítélet előtt" című festményét ezüst éremmel honorálták.

Eisenhut Ferenc húsz esztendős művészi pályafutásának legnagyobb részét vagy a Keleten - - hol benyomásokat gyűjtött és tanulmányokat készített, - - vagy Münchenben -hol bámulatos szorgalommal reggeltől napestig dolgozott, - - töltötte, és valóságos kis képtárt festett össze. Ismételten bejárta a Keletet és legutóbb — a millennium után — Kis-Ázsiá-ban töltött közel kilenc hónapot, ahonnan szintén tömérdek vázlattal és tanulmánynyal megrakodva tért haza.

A KEDVENC
EISENHUT FERENC FESTMÉNYE

A millennium után rövid ideig Budapesten tartózkodott és több kollegájával megfestette az 1896. évi koronázási díszfölvonulás panorámáját, amely azonban nem járt a remélt sikerrel. Ez kissé elkedvetlenítette, úgy, hogy megint hátat fordított Budapestnek és újból Münchenben telepedett meg, ahol úgyszólván-életének utolsó napjáig dolgozott. Halála előtt alig pár nappal fejezte be három legutolsó festményét az ,,Álmodozás"-!, a „Mese-mondó"-t és a „Büntetés"-t, amelyek most a müncheni Glaspalast kiállításán láthatók.

Az elhunyt művésznek legnevezetesebb alkotásai megközelítőleg chronologikus sorrendben a következők: „Tanulmány", „Tanulmányfej", „Korán általi gyógyítás" (1883.), „Gül Baba halála (1886. A király tulajdona), „Kígyót etető bűvészek" (1887.) „Rabszolgavásár" (1888.), „Hadi zsákmány", ,,A kegyvesztett" (1889. Az utóbbi a Deutsch család tulajdona), „Tuniszi kávéház", „ítélet előtt" (1890), „Álom" (1891. A Nemzeti Múzeum tulajdona), „Gyermekiskola Kairóban", „Az első fátyol vásárlása" (1892.), „A figyelmes őr", „Háremben", „Az új favorit bemutatása" (1893. Az utóbbi Andrássy Tivadar gróf tulajdona), „Kakasviadal Kairóban" (1894.), „Mámorban'1 (1895), „Írástudó" (1896. Harkányi Frigyes báró tulajdona), „A zentai csata" (1896. Bács-Bodrog vármegye tulajdona), „Petőfi illusztrációk" (1899., .1900), „Népünnepély a Kaukázusban", „Bokharai börtön", „Szamarkandi vásár" (1900.), „Cserkesz tánc" (1901.), „Hadi zsákmány elosztása" (1901. A bajor állam tulajdona), „A kegyvesztettek", „HunyadyJános kirohanása a nándorfehérvári várból 1456-ban" (1902.Az utóbbi a magyar állam tulajdona). „Álmodozás", "A mesemondó", „Büntetés" (1903).

Eisenhut Ferenc vasszorgalmának és művészi pietásának és komolyságának kétségbevonhatatlan bizonyítéka az, hogy hagyatékában, melyet Csúzy Károly és az elhunytnak néhány meghitt müncheni művészbarátja leltároztak, 148 kész olajfestményt s 678 tanulmányt, vázlatot és rajzot találtak, amelyek már útban vannak Budapest felé, és október hónapban kollektive ki lesznek állítva a városligeti műcsarnok helyiségében.

Ami Eisenhut művészetét illeti, erről a műtörténelem lesz hivatva érdemleges ítéletet mondani. Mi csak azt jegyezzük meg, hogy Eisenhut haláláig hű maradt iskolájának a tradícióihoz, és a modern művészet áramlatai szinte nyomtalanul suhantak el fölötte. Azok közül a művészek közül való volt, akik alkotásaikban a vonalak és a színek harmóniájának teljes egyenjogúságát dokumentálták és a kompozíció terén is alkalmazkodtak a régi akadémikus szabályokhoz. Keleti tárgyú festményein, melyek élete munkájának a javarészét alkotják, a fönnebb említett elv érvényesülésén kívül még azt a jellemző vonást is kiemelhetjük, hogy az ő fantáziáját nem annyira a Kelet káprázatos színpompája, mint inkább annak a csodálatos világnak misztikus filozófiája, s a kelet népének exotikus lélektana ragadta meg, amelynek nem egy érdekes problémáját próbálta vásznain megoldani.

Halála körülményeit illetőleg, az elhunyt közvetlen környezetéből arról értesülünk, hogy a művésznek már hosszabb idő óta voltak jelentéktelennek látszó bélbántalmai, amelyeknek azonban nem tulajdonított semmi fontosságot, és nem akart orvosi segélyt igénybe venni. Halálát közvetlenül megelőzőleg megfeszített erővel dolgozott három legutolsó festményein, melyeket még maga szállított be a Glaspalastba. Ugyanaznap - - május 30-ikán - este részt vett a Luitpold- csoport ülésén, ahol azonban hirtelen rosszul lett, úgy, hogy haza kellett mennie. Otthon a lépcsőn már csak alig volt képes fölvánszorogni, lakása ajtaja előtt pedig eszméletlenül összeesett. Aggódó felesége tüstént orvost hivatott, aki bélfekélyt konstatált és csakis gyors műtét révén remélte a beteget megmenthetni. Reménye azonban sajnos nem vált be, mert a művész, kétszeri operáció ellenére is június 2-ikán meghalt.

Halálának tragikus voltát növeli az a körülmény, hogy kevéssel előbb két irányban is történtek lépések aziránt, hogy a magyar és a müncheni művészet terén szerzett kiváló érdemei hivatalos elismerésben is részesüljenek. A magyar kormány ugyanis kitüntetésre terjesztette fel a művészt illetékes helyen, Münchenben pedig küszöbön állott a tanári címmel való kitüntetése. Egyiket sem érhette meg.

Halála ugy nálunk, mint második otthonában, Münchenben is őszinte részvétet keltett s június hó 4-ikén Münchenben végbement temetésén ösmerőseinek és barátainak nagy serege, élén a bajor vallás- és közoktatásügyi kormány képviselőjével, adta meg a korán elhunyt művésznek a végső tisztességet.

Elhunytát barátain és művésztársain kívül özvegye és két kis gyermeke siratja.

NÉPÜNNEP A KAUKÁZUSBAN
EISENHUT FERENC FESTMÉNYE