A magyar művészetnek, melyet az elmúlt esztendőben oly sok veszteség ért, megint halottja van.

Ipoly Sándor, az újabb festő-nemzedék egyik szorgalmas és talentumos tagja költözött el az élők sorából 1902. november 30-ikán a fővárosi dologkórházban. Gyönge szervezete éveken át szívósan dacolt a lappangó betegséggel, mely végre is diadalmaskodott rajta és kicsavarta kezéből az ecsetet.

A halálnak ezúttal nehéz munkája volt, mert abban a vézna és sorvadó testben bámulatosán nagy lelkierő s a művészetnek szinte rajongó szeretete lakozott. A gyarló testtel még csak könnyű lett volna elbánnia, de minden erejét meg kellett feszítenie, hogy kioltsa azt a hatalmas lángot, mely ebben a szépért rajongó, de beteg szívben lobogott és benne az életet tartotta.

Attól fogva, hogy őszre fordult az idő, már állandó harcban állott a pusztulással, de azért görcsösen ragaszkodott az ecsetjéhez és életének csaknem utolsó napjáig dolgozott. Két utolsó művét - egy arcképet és egy gyümölcs-csendéletet - még beküldte volt a Téli Kiállításra, a hol a két elárvult festményről kevéssel ezután gyászfátyol hirdette alkotójának szomorú elköltözését.

Ipoly Sándor, a kit eredetileg Janicseknek hívtak, 1858-ban Budapesten született és egyik előkelő fővárosi nyomdaintézet főszedőjének volt a fia. Kis gyermek korában az a sza-rencsétlenség érte, hogy dajkája elejtette, a minek egész életére kiható végzetes következményei voltak. Belső, nemesebb szervei elcsenevészedtek, s minden valószínűség szerint ez volt egyik legfőbb oka korai halálának.

Művészeti tanulmányait az Országos Mintarajziskolában kezdette meg, a hol különösen a fametszéssel foglalkozott Morelli Gusztáv tanár vezetése alatt. Ezen a téren aránylag rövid idő alatt nagyon szép előmenetelt tett és csakhamar kilépett az iskolából. Nem igen jutván munkához, kiment Berlinbe, a hol összeköttetésbe lépett az ösmert Bong céggel, mely fölismerve talentumát és tudását, valósággal elhalmozta őt munkával. Rövid idő múlva Berlinből visszatért Budapestre és innen dolgozott az említett cégnek, mely munkáit oly szépen fizette, hogy ebből tisztességesen megélhetett. Nem sokáig tartott azonban a jómód, mert kezdte nehéznek és fárasztónak találni a fametszést, úgy, hogy csakhamar kénytelen volt teljesen fölhagyni vele. Ekkor adta magát a festészetre és megint beiratkozott az Országos Mintarajziskolába, hol Gre-guss János tanítványa volt, de ezenkívül Lotz Károly iskoláját is szorgalmasan látogatta.

A nyolcvanas évek vége felé kiment Parisba, hol részint a Julián, részint a Colarossi iskolában tanult s az utóbbiban Collin egyik legkedvesebb tanítványa volt. Az aktrajzolás terén rövid idő alatt bámulatos tökélyre vitte és valósággal tekintélyre tett szert, úgy hogy tanárai, ösmervén szűkös anyagi viszonyait, Fölmentették a tandíj fizetése alól, sőt később oly nagy bizalommal voltak iránta, hogy időnként a többi növendékek munkáinak a korrigálását is reábizták.

Párisban sokszor nagy nyomorúsággal kellett küzdenie, mert gyönge szervezete már ekkor útját állta annak, hogy nagyobb munkásságot fejtsen ki. Részben fametszéssel, részben pedig avval tartotta fönn magát, hogy a Louvre-ban és a Luxemburg-bán másol-gatott és másolatait szerény áron értékesítette. Ezen a téren sokat köszönhetett Kádár Gábor honfitársunknak, a ki időnként elég szépen jövedelmező megrendelésekkel látta el őt. Olykor kisebb arckép-megrendelései is voltak, s mikor egészséges volt, nagy megerőltetéssel keresett annyit, a mennyiből, ha nem is gondatlanul, de megélhetett. Voltak azonban időszakai, a mikor ágyhoz szegezte a betegség, s ilyenkor egy Madam Charlotte néven ösmert jószivű elszászi asszony viselte gondját, a kinek kis cabaret-je és pensio-ja volt, melynek Ipolyi Sándoron kívül még igen sok magyar festő és szobrász élvezte önzetlen vendéglátását.

Első művét, a "Családi boldogság"-ot, még Janicsek Sándor néven Parisból küldte be 1891-ben a Képzőművészeti Társulat kiállítására, a hol azonban semmi különösebb feltűnést nem keltett vele.

A kilencvenes évek elején megunván a sok nyomorgást, visszatett Budapestre, a hol a Benczúr-féle festészeti mesteriskola tagjává lett, s az a pár esztendő, melyet a mesteriskolában töltött, volt életének egyik tűrhető, sőt kellemes időszaka. Ingyen modell és ingyen műterem állván rendelkezésére, szabad szárnyra engedte régóta szunnyadó művészi ábrándjait s gyors egymásutánban megfestette: "Krisztus mégtéríti a hitetlen Tamást" (1895), "Dante és Beatrix" (1885) és "Erkel Ferenc géniusza (1897) című műveit, melyek az elhunyt művésznek legnagyobb szabású és legkimagaslóbb alkotásai. Ezek közül az elsőt a király váltotta magához, a harmadikat pedig a magyar állam vásárolta meg és az Országos Magyar Kir. Zeneakadémiában helyezte el.

ERKEL FERENC GÉNIUSZA
IPOLY SÁNDOR FESTMÉNYE

Ez a három mű egyúttal markánsan kör-vonalozza azt a teret, a melyen a művész dolgozni és alkotni szeretett volna, a miben azonban gyönge szervezete megakadályozta. Ez a három nagyobbszabású alkotás teljesen kimerítette fizikai erejét, úgy, hogy ettől fogva csak apró vázlatok és tanulmányok formájában vetette papírra vagy vászonra a lelkében forrongó monumentális koncepciókat, melyeknek megvalósítására, sajnos, gondolnia sem lehetett. Időközben ideje lejárván, a mesteriskolát is el kellett hagynia, a mi megint nyakába zúdította a megélhetés keserű gondjait, és teljes dekadenciába sodorta őt.

Az utolsó három-négy esztendőben már csak igénytelen arcképekkel, egy-egy gyümölcscsendélettel vagy kisebb méretű vízfestmény-nyel jelent meg a tárlatokon, s míg lelkében titkon szőtte tovább merész művészi álmait, csüggedten, mint a szárnyaszegett madár jártkelt kollegáinak nagyobbszabású művei közt és keserűen gondolta magában, mi mindent tudna ő festeni, ha pénze és - egészsége volna hozzá.

De hát egész életében éppen ebből a kettőből jutott neki a legkevesebb. A magasban szárnyaló lelke örökös harcban állott vézna testével, a melynek sokszor még legszerényebb igényeit is alig volt képes kielégíteni.

Illusztrálással és művészi plakátok rajzolásával is megpróbálkozott, s a Képzőművészeti Társulat rendes plakátpályázataiból két ízben került ki győztesen. De mindez csak ideig-óráig lendített egyet-egyet a sorsán, mely vaskövetkezetességgel sodorta őt bele a legnagyobb nélkülözések bajaiba.

Szótlan megadással, sőt bizonyos derült humorral viselte mostoha sorsát, s csak olyankor hagyta el bölcs flegmája, mikor egy-egy nyilvánvaló igazságtalanság játszódott le körülötte. Ilyenkor szinte szemlátomást megnőtt a kis emberke alakja, szúrós tekintetű szemei szinte szikrákat hánytak, sustorgó, szines hullámokban áradt ajkairól a szó, s az ember szinte azt hitte, hogy a szocializmusnak egy apostola áll előtte és szónokol az elnyomatásról, a hatalmasok túlkapásairól és az emberi jogokról.

Egyébként pompás elbeszélő volt, s mikor néha ötévi párisi tartózkodásának tarka éle-menyeire fordította a szót, mindenki elnémult a társaságban és gyönyörűséggel hallgatta közvetlen, életteljes, szines és plasztikus előadását, s meg vagyok róla győződve, hogy ha az ecsetet fölcserélte volna a tollal, legkiválóbb elbeszélőink sorába emelkedhetett volna.

Nem tartozott az egetostromló talentumok közé, de komolyan fogta föl a hivatását, s vézna testének minden idegszálával, érző lelkének minden porcikájával, örök és olthatat-lan szomjúsággal csüggött a művészetén. Ezzel s az előkelő és becses emberi tulajdonságoknak egész sorozatával megszerezte kollegáinak és ösmerőseinek őszinte szeretetét és becsülését, mely a sokat hányatott művészt utolsó útjára is elkísérte.

December 2-ikán temették el a rákoskeresztúri temetőbe, kollegáinak és tisztelőinek fájdalmas részvéte mellett.

CIGÁNYTANYA
CSÓK ISTVÁN RAJZA