Francia meg német kertészeti munkákat forgatva nem egyszer csodálkozva kérdeztem: lehetséges-e, hogy mi, kertkedvelő magyarok, ennyire kevéssé törődjünk a kertészettel ? Hiszen, ha máskülönben nem tudnám, ezek a munkák maguk is meggyőznének arról, hogy mi, a minthogy nem építkeztünk, éppen úgy nem kertészkedtünk igazi, szívből jövő magyaros stílusban soha. Nem tudok ebbe a gyön-geségünkbe belenyugodni. Keresve kutatok egy, csak egyetlenegy valamirevaló forrásmunka után... Magyarázom, nem a magvetésről, növényápolásról akarok tudni : azt akarom tudni, ezelőtt tiz, húsz, ötven vagy száz évvel is, minő kerteket szerettünk mi magyarok, mit tartottunk szépnek abban a meg-rendszabályozott darabka természetben, a melynek kert a neve. Hol kezdtük és hol tartunk most ? Egyszóval: magyar kerttörténelmet óhajtanék.

Ilyen magyar könyv nincsen, nem volt és nem is lesz talán. Nem, még ebben az íráskóros világban sem, a mikor mindenkinek van máskülönben mondanivalója.

Nekünk hát nem volt soha valaminő eredeti, kedves, igazán magyar eszménk ezen a téren? Olyan, a melyikről örömmel hirdettük volna : ez a mienk, a mi gondolatunk, a mi alkotásunk: nézzétek és és gyönyörködjetek benne. Bizony mi legfeljebb azt írjuk, nagy rátartian : „ennek és ennek a szép régi kastélyunknak pompás parkja hibátlan francia ízlésű." És ezt ugyancsak restelhetjük. Angliában, lám, egy festő, Hont Vilmos nem csekéllette ezt a tárgyat és élete meg művészete feladatául az igazi angol kertnek a megteremtését tűzte ki. És hogy ez mennyire sikerült neki, abból is láthatjuk, hogy úgy tetszik nekünk, mintha angolkert örökidőktől, mindig lett volna. Pedig nem is régóta, csupán a XVIII. század óta van. Csak nagy természetessége folytán látszik öröktől valónak. Fejletlen állapotban, természetes, már régóta kellett léteznie, még mielőtt Hont Vilmos felismerte és kifejlesztette a rejtőzködő alapvonalakat. Mennyire egy az angol kert, mostani tökéletesbült alakjában, a hazájabeli néppel, éghajlattal, ízléssel és szokásokkal, csak az tudja igazán, a ki arrafelé járt.

Volt-e hajdanában magyar kert ? S ha volt, minő vala a jelleme, a stílusa ? Ezekre a kérdésekre csak rendkívül hézagos, sovány választ ad kultúrtörténeti irodalmunk. Báró Radvánszky Béla, a ki oly szeretettel és tudással kereste ezeket a nyomokat, nagy munkájában a következő adatokat írja:

„A lakóház előtt volt az udvar, ennek folytatását a kert képezé. Ezek háromfélék voltak, úgymint: dísz, veteményes vagyis zöldséges és gyümölcsös kert. Díszkertnek 1487—89-ben találom nyomát; az érseknek volt ugyanis Esztergomban a várban díszkertje és a szigeti kertje azonkívül Palotán, Martonoson és Visegrádon. A díszkertész készpénzfizetése 10 dukát és élelem, a többinek csak annyi volt, mint az akkori béreseknek. II. Ulászló menyeg-zőjének leírója is említi, hogy van a Csepel szigetén a királynénak háza és díszkertje. II. Lajos udvarának számadási könyvében pedig előfordul egy tétel, hogy egy forintért fákat és virágokat vettek. Nagy divatban voltak a lugosok. Széchy Máriát a dévai vár alatti udvarházban megostromolja férje, rosályi Kun István és ő háza ablakán, lugosos kertjén és ennek a vár útjára nyíló kis ajtaján keresztül Déva várába menekül. Bethlen is említ a kertben az alsó út mellett levő rózsafa-lugast. Kertészkönyvem pedig megtanítja, miként kell dió- vagy mogyorófából lúgost csinálni. A virágokat előszeretettel ápolták, a XVII. század elején Poltári Sós Klára, özv. Zay Petemé és Révay Ferencné rózsákat és puszpángot küldenek egymásnak. Különösen kedvelhette Lorántffy Zsuzsanna, levélben tudósítja férje Gyula-Fehérvárról, hogy "mind az kiskert és nagyobbik kertedben édesem az virágok igen szépen vannak". Az ily dísz- és várkertekben nemcsak díszfákat, szőlő, rózsafa és egyéb félig kúszó növényekből alakított árnyékos, hosszú lugasokat és nálunk honos virágokat ápoltak, hanem gyönyörködtek a déli, melegebb tartományok növényzetében is és hogy ezeket hidegebb évszakunkban az idők viszontagságától megóvják, üvegházakat építettek. 1606. évben lllyésházy István és a többi fővendégek cselédjeit Újvárban az alant levő üvegházakban helyezik el, hogy szabadon elférjenek. Keglevieh Péter is említi, hogy l650-ben lépcsőket csináltatott a várkertben arra, merre a csárdákba vagy az üvegházba menni. I. Apaffi Mihály fejedelem gondul fordított parkjára Ebesfalván és Kogarason, melynek legnagyobb része árnyas lugasok és rózsaber-kekkel, az utak pedig hársfával voltak beültetve. Isis cipressus ligeteket patakocskák metszették át, partjuk virágokkal volt beültetve, ezek közt leggyakrabban említtetik a liliom, reseda, kék viola, gyöngyvirág és sárga szarkaláb. Rosmarin és szegfű általánosan el volt terjedve."

Íme, a múlt sovány adatai, a melyekből nem formálhatunk kész képet. Hogy állunk ezzel a dologgal a jelenben ?

Mireánk a mi kertünk éppen nem jellemző.

Hogy is lenne, mikor kölcsön kérünk és utánozunk mindent, csak az nem jut eszünkbe, hogy mi kezdeményezzünk ? Szinte kételkedem, hogy átláttuk volna már valamikor a kertnek, a növénykörnyezetnek teljes becsét. Pedig, remélhetőleg, közélg az idő, mikor a természetnek a mi tetszésünkhöz való gyöngéd hozzáidomítása, sok minden másnál fontosabb és előkelőbb foglalkozásnak fog nekünk tetszeni. A kert és kertészet elválaszthatatlan lesz mindentől, a mi az életet, akár birtoklás, akár foglalkozás, akár gyönyörködés címén, széppé és óhajtani valóvá teszi. A mikor még a legfaragatlanabb sem fogja a kertet csupán egy darab bekerített, fás, füves térségnek nézni, a hol esetleg árnyékot lelünk, ha nagyon süt a nap, s a melynek konyhakert részéből több-kevesebb hasznunk van. Remélhetőleg akkor majd feltámad bennünk az az erő és hév, a mely nemcsak követelni tudja, de meg is keresi, meg is találja azt, a mi az öve, a saját hamisítatlan tulajdonát: a magyar ízlést, a magyar érzést a kertészetben. Meglehet az is, hogy a magyar kertnek az alapvonalai már is megvannak valamerre. Úgy hiszem : valahol a mi magyar természetünk, kedélyünk, ízlésünk rejtekeiben. Megvannak és csak a maguk Hont Vilmosára várnak, hogy összefüggő egészbe rendezkedve, stílussá feljődjenek.

A míg lesz éghajlati, természeti és kedélybeli különbség az emberek között, addig mindig lesz eltérés az építkezésükben, öltözködésükben, kertészetükben is. Önként következik ebből, hogy a kertben, a kertészkedésben is kell lennie olyan dolgoknak, a melyek a mi magyar ízlésünknek különösebben megfelelnek ... Akár meg is lehetne rá esküdni, például, hogy magyar embernek sohasem jutott volna eszébe az élőfájából kígyó, vagy teve formáját nyirbálni - - idegen példa nélkül. Azt, a mi megmondja nekünk, magyaroknak, hol jó lennünk, a szemünk hol pihen meg, a kedélyünk hol vidul fel, azt az ízlést kellene kissé ápolni, felszabadítani, gyakorolni...

Ez a felszabadítás azonban nem jelenti, hogy dobjunk el most, mindjárt, haladék nélkül, minden formát és anyagot, a mely nem egyenesen a mienk. Mi maradna? Nem, ez csak azt jelenti, hogy míg az igazi, keresetlen magyar kert kialakul a próbálgatásainkból, addig is töltsük meg az idegenből átvett formákat, a magunk ízlése szerinti tartalommal. Mihelyt ez megtörténik, az idegen forma magától szétmállik és lépésről-lépésre, mintegy magától teremtődik meg, ha nem is valami kiáltóan kiváló magyar kertstílus, de sok jellemző magyar motívum alakulhat ki s lassan-lassan úrrá lesz az idegen elemek felett. Nekünk, magyaroknak parkunk tulajdonképpen nincs is, se francia, se angol értelemben; a németes „műkerteket" meg egyenest gyűlöli magyar ízlésünk és nem is fogadta be soha. Nekünk a „nagy kert", meg a „kis kert" a kedves, az igazán nekünk való. Időjárásunk, a magyar földnek formációja is ezeket követeli.

A mi magyar kertünknek a szépségét nagyon ritka vidéken bízhatjuk csupán nagy zöld gyep-terekre, afféle pázsitos rétekre, meg a fák, bokrok tartós levéldíszére ; a francia ízlés meg igazi gyökereket nem verhet a természetünkben. Mi azon vagyunk, hogy szerethessük a kertünket, s hogy szinte a kertünk is viszont szeressen bennünket. Hogy tehetné pedig, ha kínozzuk, agyonnyirbáljuk a a gyermekeit, a növényeket? És hogy legyen nekünk kedves a kertünk, ha nem tartozik szorosan hozzá a napi érdekeinkhez, az egész életünkhöz, hanem csak mint kiváló alkalmakra való díszterem, fáradtsággal megteremtett cicomázottságával köti le múló érdeklődésünket ?

De ne legyen a mi magyar kertünk vadon sem, a hol meg ismét fel van áldozva a cél a teljesen neveletlen természetnek. Mi hívei vagyunk a természetnek és a természetességnek, de bizonyos emelkedettséggel párosuljon mind a kettő. Úgy, hogy szinte meglássák mind a kettőn, hogy valami jobb, szebb felé tör belső hivatottságánál fogva. Ugyanez az elv érvényesüljön a kertünkben, a kertészetünkben is.

Ha ennek az általános elvnek megtudjuk adni a magyar színezetet, úgy nincs más tenni valónk, mint minden árnyalatban, minden részletben, híven törekedni az összhang után, s oly igaz, oly magyar stílust nyerünk minden különös és mesterséges tervezgetés nélkül, hogy örökké kielégítést kereső és azt csak az igazán szépben meglátó szemünknek szüntelen gyönyörűsége fog benne telni.

A mi a dolognak gyakorlati oldalát illeti, hihetetlenül sok lenne a tenni, de még csak a mondani valónk is. De reméljük, hogy akadnak majd lelkes magyar kertészek, a kik e jelben megmagyarosítják kertünket is.

ISAÁK MÁRTA