TELCS EDE
Ha valaki meg fogja írni a modern művészet filozófiáját és felállítja mérlegét azoknak az eredményeknek, amelyekhez a XIX. század művészi evolúciója eljutott, valószínűleg a művészetek végleges differenciálódásában fogja megjelölni a modern fejlődési folyamat legjelentékenyebb eredményét. Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy minden művészetnek olyan dolgokat kell megcsinálnia, amihez a többi művészetekkel szemben a legsajátosabb kifejező eszközökkel rendelkezik ; tehát ami egy más művészet nyelvén pontosabban kifejezhető, azt hagyja békében. A differenciálódás különösen a témák megoszlásában mutatkozik, amikor nyomon lehet kisérni, hogy a Természeten milyen testvéri szeretettel osztoztak meg az egyes művészetek. Természet alatt pedig többé nem pusztán a szabad mezők, az erdők, hegyek és a vizek, tehát nem pusztán a táj értendő, hanem minden létező dolog összesége és a hozzájok kapcsolódó minden jelenség. Ebből a végtelenül gazdag forrásból az irodalomnak jutott minden, ami folyamatos esemény képében jelenik meg, a képzőművészet számára pedig a momentán állapot jutott. Amit szavakban világosabban el lehet beszélni, aminek előzménye és hosz-szabb lefolyása van, tehát az elbeszélés s ami logikai láncolatoknak képezheti kezdőpontját, tehát a filozofikus spekuláció, ez mind az irodalom jogos tulajdona, ellenben sokan túlhaladott dolognak gondolják azt a lírát, amely a poéták momentán lelkiállapotait fejezi ki, mert a momentán lelkiállapot viszont a képzőművészetek jogos tulajdona.
Teles Ede azt a szigorúan differenciálódott plasztikát képviseli, amely nemcsak az irodalmi tartalmat operálta ki magából, hanem a festőművészettől is élesen és teljes határozottsággal különvált. Kizárólag azokat a hatásokat analizálja egész művészetében, amelyeket a formák egymáshoz való viszonya a lélekben kivált s közvetítő szerepét a Természet s a művésznél kevésbbé fogékony publikum között úgy értelmezi, hogy neki a formák titokzatos nyelvét kell lefordítania a laikusok számára. Mert a nem művész tulajdonképen egyoldalú művész, aki érzi a Természetet, de érzése nem válik öntudattá s ezért kell a művész, aki egész embercsoportok érzését maradandó anyagban megrögzítse. Az emberek nyitott szemmel mennek el a Természet nagy megnyilatkozásai mellett, de csak futólag konstatálják a látott dolgokat, azért kell a művész, aki ciceronejává szegődik a néző, de nem látó embernek, figyelmezteti arra, amit a Természet megnyilatkozásai közül érdemes bevésni a lelekbe ; hűséges kalauz a művész, aki megérti a Goethe-féle nyílt titkot s közli megismerését az emberekkel, akik szintén láthatnának mindent, amit a művész lát, de szemök nem olyan érzékeny, ezért nem látják. Az olyan plasztikus, mint Telcs Ede, a Természet jelenségei közül azokat fordítja át a formák nyelvére, amelyek más művészet eszközeivel nem fejezhetők ki, úgy, hogy Ferenczyvel és Mednyánszkyval, a legfestőibb festőkkel szemben talán ő a leginkarnátusabb szobrász. Szemüvege mögül egymásra tornyosuló formáknak látja a világot és művein konstatálni lehet azt a kemény meggyőződést, hogy ő plasztikus és semmi más. A kínálkozó témák közül csupán az bír rá nézve jelentőségekkel, ami zárt tömegekben és tömör formákban nyilatkozik s ha megfogott egy témát, sajátos, kiválóan plasztikus stílussal rögzíti bele a maradandó anyagba.
Egyszer például láthatott egy öreg asszonyt, aki leült pihenni egy székre, ölébe ejtette a kezeit és bágyadtán hajtotta fejét előre. Fáradt, töpörödött öreg asszony volt és csöndes rezig-nációval mosolygott bele a világba. Finom melankólia lebeg az ilyen öregasszony fölött, meleg, lírai hangulat, amit érdemes megrögzíteni. Egy pillanatnyi állapot az egész, egy nyugalmi stádium két mozgás között, abszolúte nem szükséges azon gondolkoznunk, hogy mi módon került ide ez az öreg asszony és mit fog csinálni, ha fölkel a székről. Itt van és olyan módon van itt, hogy melankóliát áraszt maga körül, ennyi érdekli a szobrászt, meg a festőt. Ha Telcs festő volna, valószínűleg őszi lombok alá ültette volna az anyókát, ahol a napsugarak szelíd reflexekben hullanak a száraz arcra. Örömmel kereste volna azt az intim folyamatot, a melyben a világosság finom foltokra bomlik az ezüst haj felületén, azt kereste volna, hogy az arc ráncai között milyen színek bujkálnak s a ruha megtört tónusa milyen halk akkordban csendül össze a levegő bágyadt szürkeségével. A képen ott volna a melankólia, de a hangulatkeltő eszközök között csupa súlytalan, levegős, festői rekvizitum szerepelne. Azonban Telcs szobrász és csak annyit tart figyelemre méltónak, hogy itt egy öreg asszony ül, akinek az alakjában úgy rendeződnek el a test egyes tömegei, hogy egymásrahatásukból melankólia alakul ki. A festő az alak pittoreszk tulajdonságait viszonyítaná a tájhoz vagy az interieurhöz, vagy legalább a háttér tónusához, a szobrász azonban elkülöníti az alakot környezetétől s csupán az alakot elemzi formáira. Telcsre nézve különösen karakterisztikus az a mód, ahogy ő ezt az elkülönítést végzi, hiszen az alakot a környezetéből a kontúr szakítja ki és ez a vonal Telcsnél a lehető legplasztikaibb vonal. A Telcs vonala mindig határozott, mindig széles, nagy hullámokban lendülő, mindig teljes biztossággal fogja egy tömör egészbe a formákat és mindig erős hangsúlylyal mondja ki, hogy amit ez a vonal körülfog, az a szobrász egész világa. A festői vonal elsősorban a mozgás karakterét adja meg és el-elbúvik a tónusok mögé, a plasztikai vonal azonban első sorban kontúr s úgy határolja a szobrász terét, mint a keret a festőét. Telcs ezt a vonalat gondosan visszatartja minden festői szabadosságtól, ez nem fut szeszélyes cikcakban, hanem plasztikai biztossággal szakítja ki az anyag masszájából az alak tömegét. Műveiből ez a szinthetikus látás olvasható ki s így lehet megérteni, hogy egyetlen szobra sem hat úgy, mintha egymás mellé rakott részletekből állana, hanem a szinthetikus egészből a részletekbe mélyedő deduktív eljárásról beszélnek.
KÉPMÁS TELCS EDE SZOBORMŰVE
Úgy gondolom, hogy először az egész tömeget találja meg s azután keresi az alkotó kisebb tömegeket. Az anyóka szoknyája széles síkokban hull le a szék mellett, megfeszül illedelmesen egymás mellé rakott lábai körül s valóságos mértani idommá formálódik, amint a derékszögben hajló lábak fővonalait előtünteti. Ez az alsó test egy határozottan különvált massza, amelyhez a felső testrészek külön tömegei csatlakoznak. A váll, a mell és a karok egy zárt idomot alkotnak, a ruha teljesen hozzásimul a testhez és szabadon alakulnak ki a lágyabb, finomabb formák. Végre a harmadik, a legkisebb, legszubtilisebben tagolt massza, a fej bevégzi az egymásba kapcsolódó tömegek láncolatát. Szinte föl van építve az ilyen alak, csupa síkból, amelyek Telcsnél geometriai határozottsággal szögellenek egymásba. Az alsó rész, ahol a test formái nem tűnnek elő szabadon, ahol a ruha a főmotivum, széles nagy síkokból áll. A Telcs inkarnatus meggyőződése szerint a drapéria csak arra való, hogy az emberi test formáit kövesse és ahol erre nincsen mód, legalább mértani idomokba rendezi, hogy tömör masszát adjon. Zömök, felül ferdén lemetszett kockához hasonló idomot kap ilyen módon s a plintosz fölött ebből a formából indul ki, amely szobrászati stabilitással tartja a középső, gyöngébb, puhább formákat. Ezen a középső részen kisebb síkokból építi meg a mell, a karok, a váll és a meggörnyedő hát formáit s a hús petyhüdt-ségét a síkok között lágyabb átmenetekkel érezteti. És ezek a síkok ismétlődnek megkisebbedve, megkönnyebbülve a fej öreg csontjain és az arcizmok plasztikus képletein, míg az egész alak tömegét összefogja az a halkan lendülő vonal, az öreges, a bágyadt, a töpörödött, de amellett határozott és nyugalmas.
Ezeken a főidomokon belül a Telcs plasztikája kevés részletet bír meg. A mintázó kéz egy pár energikus simítása nyomán az alsó massza öt nagy síkja megtörik egy-két nehezen omló redő széles lapjaival, a térdekre fektetett kezeken végtelenül egyszerű munkával kiformálja a művész a csontstruktura jellegzetes alakulását, néhány markáns szorítás után a fej kerekded tömegéből kiválik a koponya, a homlok és az arc három különváló formája. A hüvelykujj végigfut a szemek alatt s ettől erősen kiszögellik a járomcsont, egy erélyes fogás után az orr töve élesen válik ki a homlokból s az orrcimpák mellől két redőt húz ki a művész, a melyek szomorú vonalaikkal az arc fonnyadt húsának két-három kidudoro-dásába olvadnak bele. Ennyit elégnek tart Telcs Ede arra, hogy a redőket éreztesse. További részleteket nem fogad el, mert a felületen a fény és az árnyék nyugtalan játékát segítené elő s ez hatásában érintkeznék a festőiséggel. Nagy lapokból kifejleszt kisebb lapokat s az anyóka ott ül mélázva, mosolygó rezignációval nézve bele a világba.
Szándékosan gondoltam éppen egy alig pár deciméter magas szobrára, hogy stílusát ezen próbáljam bemutatni, mert éppen ezek az úgynevezett kisplasztikái alkotásai idézték fel azt a babonát, hogy a Telcs művészetéből hiányzik a monumentalitás érzése. Én ennek ellenében azt hiszem, hogy a plasztika vagy monumentális, vagy nem plasztika. A formák kultuszára lévén utalva, el kell magától vetnie azt, ami formailag határozatlan, ami aprólékos részletekre oszlik, ami felszínében folyton változik s amiben nemcsak a formák elhelyezkedése fejezi ki a mozgást, hanem a formákon belül is történnek külön mozgások, így nem szobrásztéma a falomb, a felhő, a víztükör s a gazdagon omló drapéria. Telcsre jellemző, hogy nagyon szereti Donatellót és éppen Donatellóval vált el a gótika ruhákba vesző szentjeitől, a plasztikusuk felfogása ő rajta keresztül jutott el oda, hogy a legsajátosabb szobrászi témának a legformaibb valamit, az emberi és állati testet tette meg. A plasztikától meg van tagadva a perspektíva használata, azért kénytelen mentői zártabb tömegeket építeni, anyaga sohasem veszti el úgy a súlyát, mint a pik-turáé s ezért a mozgások közül csak a nagyobb stílűeket, a súly által mérsékelteket fejezheti ki. Ha nagyon belemegy a részletekbe, a formák elvesztik tömör határozottságukat és festői levegősségbe oszlanak fel. A festő tere a kereten belül van, a szobrász terét az alak kontúrja zárja körül s így a csoportoknál is zárt kompozícióra van utalva, mert ha szétszórja alakjait, a perspektíva tói-zitó hatása lép közbe, az alakok között üres terek támadnak, amiket a festő levegővel, tájképpel, interieurrészletekkel tölthet ki, a szobrász formái azonban ki vannak szakítva a megvilágítás, a reflexek és a tónushatások festői környezetéből, önmagukba zárt jelentőségük van s nagyon határozott formák legyenek, nagyon egyszerű síkok határolják őket, máskülönben a körülöttük futó vonal elveszti plasztikai jellegét és a részletek apró szögein megtörve, nyugtalan, festői vonallá finomodik. A lehető egyszerűség, a kifejezésben a legdöntőbb fontosságú eszközök keresése, ez a monumentalitás és erre a plasztika egyszerűen rá van szorítva.
BARABÁS MIKLÓS BARABÁS SÍREMLÉKÉRŐL
TELCS EDE MŰVE
Ha nem a méretek rőfjével és nem az anyag mázsáival mérjük a monumentalitást, a Telcs stílusának határozottan koncedálnunk kell ezt a tulajdonságot: Zumbuschnál kezdte Bécsben s a dús barok részletkultusznál, ám azóta egész fejlődése a részletek fokozatos megtagadását jelenti s legújabb művén, Barabás Miklós készülő sírszobrán a szuperlativumát mondja ki az abszolút plasztikának. Telcs most még abba sem megy bele, hogy a hajat és a szakállt akár a legszélesebb fürtökbe tagolja. Gondosan őrizkedik attól, hogy a ruha felületén valami dekoratív elemet jelezzen, mert ez festői hatást keltene, hiszen ez a forma alakulására semmi befolyással sincs. A haj és a szakáll is csak annyiban érdekes, amennyiben a koponya és az arc tömegétől elváló két külön tömeget alkot, amelyekét éppen úgy síkokból kell felépíteni, mint a' test többi formáit. És újra vissza kell térnünk a drapériának arra az érdekes értelmezésére, amely a Telcs művészetében, mondhatni, külön drapériastílust teremtett meg. A ruha szerepét tudniillik tüntető erőszakkal szorítja a minimumra és csak addig ismeri el plasztikai létjogosultságát, ameddig a test formáit segíti előtüntetni. Dekoratív hatásokra törekvő redők nála nincsenek s a ruhán csak ott esik jelentékeny redő, ahol egyik forma átmegy a másikba, tehát például a könyök hajlásában ; arról pedig szó sincs, hogy technikájának meg nem alkuvó őszinteségét föladja. Az ő technikája az agyag és a mintázó eljárás természetéből következik, azaz pusztán annyit csinál meg, amennyit a tenyér élével és a hüvelykujj nyomásával ki tud fejleszteni az agyagmasszából. Ránézve a körvonal és a markáns határozottsággal kidomborodó forma a döntő fontosságú s az anyag tulajdonságai közül is csupán azt érzi meg, ami elhatározó szerepet játszik az anyag formába rendeződésénél, így intenzive érezni tudja a keménységet és a puhaságot, de a felület sima, érdes, szálas vagy texturás mivolta teljesen közömbös előtte, mert ezt mesterkedés nélkül csak színben lehet kifejezni. Éppen így a ruhán esetleg előforduló hímzések, mustrázatok s a felület egyéb sajátossága, amelyek nem emelkednek ki döntő fontossággal, rá nézve abszolúte nincsenek.
Ez a Barabás-szobor, azt hiszem, végképen el fogja oszlatni azt a kellemetlen babonát, hogy Telcs úgynevezett kisplasztikus. Az egész alak tömegét egy mértani tömörségű idomra lehet visszavezetni, az egész szobrot alkotó formaelemek roppant ökonómiával vannak összeválogatva, a kezek széles, nyugodt gesztussal eleven mozgást visznek a torzó zárt formájába, de nem távolodnak el a testtől s a körvonalokon belül az egész tér ki van töltve egymásból kifejlődő formákkal. Monumentális, férfias egyszerűség szól ennek a szobornak minden porcikájáról. A szemek gondolkodó misztikummal néznek elő mély gödreikből, az intelligens homlok, amely szinte egy kéznyomással formálódott ki, tiszta, éles síkokban bontakozik ki az arc húsosán, puhábban egymásba húzott formáiból s az egészet szilárd biztossággal fogja össze a Telcs jellegzetes vonala, amely impozáns nyugalommal, minden festői kanyargás nélkül határozza meg a formák együttes tömegét.
Aki meg fogja írni a Telcs művészetének fejlődéstörténetét, valószínűleg három tipikus kategóriába fogja osztani alkotásait. Azonban a stílusára nézve közömbös ez az osztályozás, hiszen a legkisebb dolgaiban ugyanazok az elvek uralkodnak, mint a legnagyobbakban és a legapróbb méretű terrakottáját zavartalanul el tudom képzelni akár másfélszeres életnagyságban is. A döntő fontosságú formák keresése és ezeknek diszkrét, egyszerű érzések szerint való csoportosítása karakterizálja az ő stílusát, az osztályozás csupán a témák sajátosságai szerint történhetik. Sohasem hévül a Rodin hatalmas indulatáig, nem érzi az elnyúlt, szenvedélyes formákat, kontúrjain belül nem lüktetnek, nem vergődnek, nem tobzódnak viharzó mozgások, ő csak annyit fejez ki az életet jelentő mozgásból, amennyi egyszerű pózokkal és az egészet alkotó formaelemek nyugalmas felépítésével kifejezhető. A függőleges irányba lendülő vonalakat s ehhez képest az álló, vagy a csöndesen magába mélyedő ülőhelyzetet szereti, mert a vízszintes vonalak között, a földreroskadt ember kontúrjain belül a nagy indulatok szoktak forrongani. Az első kategóriába sorozható, úgynevezett genre-dolgainál konstatálható ez az érzésbeli higgadtság legélesebben, mert itt általános, mondhatnám egész embercsoportokra tipikus érzéseket rögzít az anyag szilárdságába. Az ilyen általánosabb jellegű témák megválasztásában már megnyilatkozik sajátos temperamentuma, amely éppen higgadt voltával, csöndes szemlélődésre való hajlandóságával tősgyökeresen magyar temperamentum.
KÉPMÁS
TELCS EDE SZOBORMŰVE
A második csoportba sorozható képmásoknál a modell egyénisége már a priori direktívákat ad a művésznek. Itt arról van szó, hogy egy fej formái közül éppen azokat találja meg, amelyek között a minden más embertől különböző egyéniség jelenik meg. Itt a téma adva van, a művész munkája objektívebb, kevésbbé lírai, de a Telcs stílusának alapja, a nyugalmas temperamentum itt is teljes erejében érvényesül. A modell leikéből a férfias, komoly energiát, vagy a zavartalan gyermeki békét, vagy az öregség tiszta, humorig emelkedő rezignációját választja ki legszívesebben és büsztéi ezáltal általánosabb jelentőséget nyernek, az egyéniség szigorú kifejezése mellett elárulják azt az örömet is, amit a művész a formák harmóniáján sok emberrel együtt érez, de amit csupán ő képes maradandó alakban megrögzíteni. Az ilyen módon értelmezett büszte nem fér el a portrészobrászat szűkebb körében, hanem emlékszoborrá növekedik. A modell egyénisége értékessé válik azáltal, hogy a művész átszűri a maga egyéniségén s az ilyen büszte csak méretekben különbözik a nagy monumentumoktól, művészi jelentőségében eléri őket.
A harmadik kategória volna a plakett, ahol a legtöbb kísértésnek lehet kitéve a Telcs inkarnatus plasztikai meggyőződése. A plakett nagyon kényes dolog, mert a kicsi, lapos reliefnél a formák fölött igen előtérbe lép a rajzos vonal. Nagyon közel áll ez a művészet a grafikához, aminthogy a francia plakettisták belé is estek a tájképi részletek és a dúsredőjű drapériák festői gazdagságába. Telcs azonban diadalmas erővel veri vissza a kisértő festői-séget, plakettjeinél is megtartja az ő intimen megérzett tömegekből és lapokkal határolt formákból építő stílusát, gondosan hangsúlyozza, hogy ami az alak körvonalán kívül van, ahhoz neki semmi köze s a körvonalnak a plakettben is az emberi testhez kell simulnia. A háttér meztelen anyag, amiből a kontúr határozott metszéssel vágja ki a fejet s ez a radikális eljárás egyszersmind megmondja, hogy a plakettnél a fejen kívül nem törődik semmivel a művész, így a plakettből is ki van zárva minden nem plasztikus elem, a kontúron belül csupán a plasztikus formák maradnak meg s mint egy részleges büsztén, akadály nélkül applikálhatja a szobrász ugyanazt a formaérzést, ugyanazt a sajátos, energikus stílust, mint akár a legnagyobb méretű, szabadon álló szobron.
Volna egy negyedik csoportja munkáinak, amely azonban inkább csak egy eltévelyedés dokumentuma s éppenséggel nem jellemző része művészetének. Volt egy idő, mikor ő is beleesett a novellázásba, amikor ő is anekdotákat és humoros házassági történeteket mintázott. De hát ezen át kell esni, mert a művészre nézve fokozottan igaz az az igazság, hogy a maga kárán tanul. Telcs azonban olyan hamar kigyógyult ebből a bárányhimlőből, hogy abszolúte nem hagyott ez nyomot a művészetén s ma restelkedő mosolylyal mutogatja félrekanyarodásának emlékeit. Ma már egyáltalában nem tudja megérteni, hogy érdekelhette őt annyira egy csókolódó pár története, hogy ennek a kedvéért lealkudott valamit szigorú plasztikai meggyőződéséből s nagyon bosszankodik, hogy valaha ő is úgy mesélt, mint azok, akik nem tudnak egyebet csinálni.
MÁRKUS LÁSZLÓ
