LENBACH

Azon a másik planétán, mely a napkeleti bölcsek lélekvándorlási elmélete szerint a földről elszálló lelkűnknek legközelebbi állomása lészen, ugyancsak szűkiben lehetnek a nagy szellemeknek !

Egyre-másra dőlnek ki mellőlünk a szellem óriásai, azok a gigászok, akik elméjük és szivük harmonikus, de nem egyszer vérharmatos munkájával, az idő és tér korlátain túlcsapongó lelkűk alkotásaival, vakmerőén szárnyaló rohamban viszik előre az emberiséget a megtisztulás és a tökéletesedés útján. Szinte csak tegnap történt, hogy Verescsagin fölött összecsaptak a Sárga-Tenger hullámai, még tán be se gyepesedett a sír, amely Dvorzsák-nak, a nagy cseh muzsikusnak porhüvelyét takarja, még rezegteti lelkünket annak a kegyeletes gyászpompának a zord fön-sége, amelylyel koszorús költőkirályunkat, Jókait elkisértük utolsó diadalútjára és íme, már is egy újabb nagy veszteség sújtó keze nehezedett vállainkra, Lenbach-nak, a modern arcképfestés mesterének halálával.

ANDRÁSSY KATINKA GRÓFNÉ
LENBACH OLAJFESTMÉNYE
ANDRÁSSY GYULA GRÓF GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Teljes világéletében császárokat, királyokat és fejedelmeket, írókat, művészeket és tudósokat festvén, maga is fejedelemmé lett a maga birodalmában és versenyen kívül, szinte szuverén jogon uralkodott azok fölött, akiknek hivatásuk az emberi lélek titkait fürkészni ecsetjükkel.

Lenbach ezt a hivatását a legteljesebb mértékben betöltötte. Lélekbúvár s a nagy és érdekes egyéniségek hivatott ábrázolója volt első sorban. Lélekbúvár, aki a szem varázstükréből csodálatos biztossággal olvasta ki a lelkek esszenciális és jellemző sajátosságait, az elmék kohójában forrongó eszméket s a szivekben rejtőző érzésekét és hangulatokat, lélekbúvár, aki szavak helyett a vonalak és színek nyelvén örökítette meg a múlt század második felében szerepelt kimagasló alakok egész sorozatának érdekes belső világát, esoterikus arculatát.

Szinte bámulatos intuícióval tudta megsejteni és két szem szótalan pillantásából megszerkeszteni a legkomplettebb lelkek és egyéniségek pontos anatómiai képét s éppen ez az amiben tán páratlanul áll összes arcképfestő-kortársai között. Boszorkányos ügyességgel tudta egy-egy merészen és szellemesen húzott vonással, tompa és meleg színeinek, aranyos lüszterben csillogó, barnás tónusának halk harmóniájával megrögzíteni a lelkek feneketlen mélységeiben kavargó komplikált folyamatokat, a forrongó érzelmek nyomán támadó hangulatok szálfinoman tagolt skáláját s ezeknek, az ember lelki szervezetében pihenés nélkül működő energiáknak az eredőjeképen, mindenkor az illető egyéniségnek, hogy úgy mondjuk, platói ideáját sikerült elénk varázsolnia, keresetlen közvetlenséggel, játszi köny-nyedséggel és minden transzcendentális idealizmusa mellett is megdöbbentő reálizmussal és igazsággal.

Művészeti iskolák és kérészéletű, divatos áramlatok háborúságai nyomtalanul viharzottak el fölötte. A legnagyobb zavargások közepette is rendíthetetlen öntudatossággal ment tovább a maga külön útján s Tiziano, Rembrandt és Rubens befolyásának hármas vérte-zetében, fönséges nyugalommal gázolt keresztül a lángelméskedő epigonok által támasztott tüzek füst- és koromtengerén.

Emellett modern volt a szó legnemesebb értelmében, mert művészetében az egyéniség kultuszát űzte s örökös harcban állott a mindent nivelláló sablonnal, a konvencióval s a merev, akadémikus szabályok elkoptatott rongyaiba takarózó generalizációval. Az egyéniség tisztelete oly mélyen gyökerezett a lelkében, hogy festési modorát is az egyéniségek szerint változtatta és önmagát tán sohasem ismételte.

XIII. LEÓ PÁPA
LENBACH OLAJFESTMÉNYE

Pályafutását az "egyedülálló emberek" közös sorsának a jegyében kezdte meg s mikor már kész művész volt, még mindig hosszú éveken kellett küzdeni a gúnynyal, a kicsinyléssel s.a kritikával, mely tőle eleinte még a tehetséget is megtagadta.

Schrobenhausenban, Felső-Bajorországban született 1836-ban s egyszerű kőművesmesternek volt a fia. Szülei ugyanerre a mesterségre szánták, de nem valami nagy sikerrel, mert a fiatal Lenbach a landshuti iskolában megismerkedvén a rajzolás elemeivel, teljesen erre adta magát s csakhamar elhagyván az apai házat, Augsburgba ment, ahol a politechnikumot látogatta, majd Sickinger müncheni fafaragó műhelyébe került.

1856-ban beiratkozott a müncheni akadémiára, ahol azonban nem sokáig volt maradása és a megcsontosodott, üres akadémiai szabályok béklyói közül G rafle festő műtermébe menekült. De itt is hamarosan ráunt mesterének kothurnusos és külsőségekben tetszelgő művészetére s az akkor már jónevű Piloty-hoz pártolt át, akivel bejárta Olaszországot és megfestette első ismertebb művét, a "Római Titus-kapu"-t.

Alig másfél év múlva Piloty-t is otthagyta és 1860-ban meghívást kapott a weimári művészeti iskola egyik tanári székére. Engedett is a meghívásnak, de nem tudván megbarátkozni a sivár környezettel, innen is hamarosan kereket oldott, miután első kiállított arcképeivel a támadásoknak egész özönét zúdította magára.

Ebben az időtájban ismerkedett meg Schack gróffal, a nagy mecénással, a ki fölismervén a fiatal művész rendkívüli tehetségeit, védőszárnyai alá vette őt, ismételten beutaztatta vele Spanyolországot és Olaszországot, ahonnan a renaissancekori régi nagy mesterek alkotásainak remekbe készült másolataival tért vissza Münchenbe.

Első igazi nagy sikerét Bécsben aratta, ahonnan Ferenc József király meghívására le-rándult Budára is és a király arcképén kívül még Strossmayer püspökét is lefestette.

1875 — 76-ban beutazta Egyiptomot és Marokkót, ahonnan Münchenbe tért vissza és ott állandóan megtelepedett. Legtöbb mesterművét e pompás műteremben festette.

Ettől az időtől fogva szédítő gyorsasággal emelkedett s egyre-másra aratta sikereit. Császárok, királyok, fejedelmek s más egyéb hírességek vetélkedtek azért, hogy arcmásukat Lenbach által megörökíttessék, úgy, hogy a művész alig győzte a munkát, mely vállaira zúdult. Csaknem minden esztendőben kisebb-nagyobb kollekciókkal vett részt a müncheni és külföldi kiállításokon, amelyeken garmadával termett számára a babér és elismerés. Budapesti kiállításokon is több ízben szerepelt s legutóbb három esztendővel ezelőtt huszonkét műből álló kollekcióval jelent meg az "Országos Magyar Képzőművészeti Társulat" Tavaszi Nemzetközi Kiállításán.

Ekkor az állami aranyérmet is elnyerte, egyik remek festményét pedig, mely őt magát a kis leányával ábrázolja, a Szépművészeti Múzeum szerezte meg.

Halála nem jött váratlanul. Már hosszabb idő óta betegeskedett s orvosai ismételt műtétekkel sem tudták őt az életnek megmenteni.

Május 6-ikán halt meg és 9-ikén temették el fejedelmi pompával, a München közelében levő moosbachi temetőben.

Özvegyet és két árvát hagyott hátra, akiknek fájdalmában osztozik az egész művelt világ, tiszta tudatában annak, hogy halálával az ecset egyik legnagyobb mestere dőlt ki az élők sorából.

BISMARCK
LENBACH OLAJFESTMÉNYE