A PESTI MŰEGYLET KEZDEMÉNYEZŐI ÉS ELSŐ MEGTÁMADÓI

A pesti műegylet azzal a nyilvános felszólítással lépett a megvalósulás első stádiumába, melyet pl. a Pozsonyban megjelenő Századunk (15. sz.) ezen czím alatt tett közzé: "A Pesten felállítandó művészeti egyesület programmája." E felszólítás 1839. februárius 3-án, Pesten kelt s aláírói ezek: gr. Desewffy Aurél, Eckstein Fridrik, br. Eötvös József, Grimm Vince, Jósika Miklós, Lukács Móric, br. Prónay István, Rupp János, gr. Serényi László és Trefort Ágoston. Ez aláírók tudatták, hogy azért szándékoznak művészi egyesületet létrehozni, mert az a kívánság lelkesíti őket, hogy ezzel a "képező-művészetek" művelődésére s nemzetünk "szellemi kifejlődésére" jótékony befolyással lehessenek. Felszólítják tehát "hazánk minden szépet s jót pártoló fiait s leányait", hogy ezen egyesület-alapításban aláírásukkal vegyenek részt. E tervbe vett egyesületnek rövid tiz pontban foglalt alapszabályában csak a 3-ik és 4-ik pont az, mely az egyesület "közvetlen", illetőleg "végcélja" felől tájékoztatván, már megalakulásakor magában rejté a visszaélések azon csiráit, melyek miatt mindjárt megalakulása első éveiben - - a honi művészi erők igénybevételének mellőzése miatt — jogos megtámadásokban részesült. A 3-ik pont szerint ez egyesület közvetlen czélja: "évenkint föstvényeket és szobrászati munkákat kiállítani; mindazáltal az utolsóra csak azon mértékben terjedend ki az egyesület munkássága, mennyiben jövedelmeivel összefér". A 4-ik pont szerinti végcélja: "a nemzeti művelésre hatni; a művészet pedig hazánkban még zsenge kezdeteiben lévén, az idegen művészek munkái sem záratnak ki a kiállításból."

Tehát arról szó sincs, hogy ép e zsenge honi művészetet miként akarják lábraállítani. Úgyszólván csak az idegen mellé helyezik a honi zsenge művészetet, hogy kezdetlegessége annál jobban kitűnjék és ha emelkedni akar, a külföldi minták utánzásával érje ezt el. Világos, hogy se közvetlen, se végcélja nem: a magyar művészetnek nemzeti alapon való kifejlesztése. Mintha csupán vásárcsarnokot akarna létesíteni, hol a kelendő, divatos, szemrevaló külföldi árú mellett helyet fognak szorítani a nem keresett, nem is divatos s minden tekintetben elmaradt magyar árúnak is. Ha a felhívás aláírói közt nem szerepelnének irodalmi és politikai életünk kitűnőségei, azt kellene hinnünk, hogy e mű-egyesület egyebet sem akart, mint a bécsi és müncheni művészeknek hozzáférhetőbbé tenni a magyar piacot. De miután e férfiak hazafias érzéséhez a gyanú árnyéka se férhet, nem gondolhatunk egyebet, mint hogy művészi kérdésekben akkori közéletünk legkiválóbbjai is teljesen tájékozatlanok voltak. Egy ilyen szervezetű magyar egyesületre szükség nem volt s akadt is egy kiváló írónk, ki e műegyesület megalakulását ebben a formában fölöslegesnek ítélte és a kor egyesület-alapítási mániájával tudta csak megmagyarázni.

A 6-ik pont, hogy úgy mondjam, az egyesület gyakorlati czéljával foglalkozik, de ebben -csodálatos következetességgel - - szintén egy szóval sincs kiemelve, hogy honi művészeink képeire kiváló figyelemmel lesznek. Az évenkénti jövedelmet, a kezelési költségek levonása után, "a kiállított legjelesb föstvények" megvételére szándékoznak fordítani. Ezek egy negyedét egy létesítendő műegyesületi képtár számára akarja visszatartani, a többi háromnegyedet pedig sorsolás útján a tagok közt kívánja kiosztani. A megszerzett képek legjelesebbjét kőre fogja metszetni és ebből "kedveskedni fog" az egyesület minden részvényesének egy-egy példánynyal. A lehető legjobb akarattal se tudjuk e három pont szavaiból kiolvasni azt, hogy a terveit műegyesületnek célja lett volna magyar művészek képeinek tervszerű vásárlásával odahatni, hogy a honi kiválóbb tehetségek fejlődése előmozdíttassék. És ez annál csodálatosabb, mert e társaság nem üzleti célokkal állott egybe, hanem "a nemzeti művelésre" kívánt hatni.

Az egyesület mint részvényes társaság akart megalakulni. Egy részvényért egy évre öt "pengő forintot" kellett fizetni, (l p.) A részvények száma nem korlátoztatott. Egy személy több részvényt is vásárolhatott, de kijelentették, hogy addig, míg 800 részvény nincs jegyezve, "az egyesület nem constituálja magát". (2.p.) A következő (1840) évtől kezdve, "egy ezen időre az egyesület által kibérle-tendő helyen" május havában kiállítás rendezését ígéri. (5. p.) Az egyesület ügyvitelét az igazgatóság egy titoknokkal s egy pénztárnokkal "vezérlendi". Mihelyt 200 frtnál több lesz a pénztárban, azt egy "kereskedő-háznak" fogják átadni s minden év végén "pontos számadás fog a tiszt. közönség elébe terjesztetni". (7. p.) Az egyesület megalakulásáig "ez ügynek gondját" a felszólítás kibocsátói viselik. A megalakuláskor az egyesület maga fogja megválasztani az igazgatóságot olyképen, hogy minden részvényese egy szavazattal bír. (8. p.) A 9-ík pont a részvények árának lefizetési módjáról intézkedik és a 10-ik pedig meghatározza, hogy feloszlás esetén a pénztárban lévő készpénz a kisdedóvó-intézetre száll, a "föstvények" pedig a Nemzeti Múzeumra maradnak.

Az e fajta műegyesületeknek elseje a Münchenben 1823-ban Quaglio, Stieler, Hesz Péter stb. által megalapított volt. Ennek nyomán keletkeztek a többi részvényes műegyesületek s így ezek nyomán a pesti is 1839-ben. Tehát elég korán utánoztuk, főleg, ha figyelembe veszszük a magyar művészet "zsenge kezdeteit".

Az a 2000 aláíró, aki rövid néhány hónap alatt lehetővé tette a Műegylet megalakulását, első lelkesedésében távolról sem sejtette, hogy oly egyesületet támogat, melytől távol áll a magyar művészet fejlesztésének még a jó szándéka is s alig akar egyebet a bécsi festőművészet kultuszának emelésénél.

Az akkori irodalmi élet egyik legkiválóbb magyar publicistájának, Frankenburg Adolfnak emlékiratszerű följegyzései: az "Őszinte vallomások",ennek folytatása az "Emlékiratok" s a pályába végét tárgyaló "Élményeim", ma már, sajnos, a nem olvasott könyvek közé tartoznak, bár emlékiratokban oly szegényes irodalmunknak nemcsak nagyon érdekes, de nagyon is tanulságos művei közé tartoznak. Ott állt ő, mint szerkesztő, majd "újdondász" az irodalmi és közélet központjában s alkalma volt meglátnia a politikai, társadalmi és irodalmi élet titkos, a közönségtől nem ismert mozgató elemeit. Elsőrendű tanuságtévőnek tekinthetjük s ha tekintetbe veszszük, hogy emlékiratszerű följegyzései évtizedekkel a leírt események után láttak napvilágot, a pártosság gyanújába se keverhető s így kijelentéseit egy higgadt elme meggondolt, személyeskedéstől mentes véleményánek vehetjük. Főleg művészi kérdésekben, személyileg sehogy sincs érdekelve. Ez oknál fogva azt, amit speciáliter a Műegyletről mond, minden kíméletlen íze dacára igaznak, a valót meg nem hamisítónak kell tekintenünk.

Az "Emlékiratok"' 3-ik kötetében (Pest, 1868,57—60. 1.) ezeket írja: "Műegyesületünk, melynek föladata lett volna a honi művészetet és művészeket pártolni, ezeket minden alkalommal mellőzte". Fölhozza, hogy midőn Lipparini festményét: "Bozzari Márk halála", mű-lapul kiválasztva, kőre kellett volna rajzoltatni, ezt Drezdába küldték Hanfstengelhez, "mert hazánkban művészt nem talált, azaz: nem akart találni, kire ezt szintúgy bízhatta volna". Egy más alkalommal egyik nevesebb rézmetszőnknek Perlasca Domokosnak az egyesületi műlap készítésére vonatkozó ajánlatát egyenesen visszautasította, bár a művész kijelentette, hogyha az kielégítő nem lenne, egy fillért se kiván fáradságáért. Ehelyett egy Münchenben készült "silány és elkontárkodott kőnyomatot adott műlapul oly időben, midőn leghűbben buzogtunk nemzetünk, honi iparunk s művészetünk felvirágoztatása mellett". E hallatlan sáfárkodás ellen felszólalt ugyan egy pár részvényes, a lapok is úgy nyilatkoztak, hogy "nemzeti bűnt követ el, ki oly társaságot pártol, mely cseppet sem törődik nemzetiséggel s hazai művészek buzdításával s dicsőségét csak abba helyezi, hogy a külföld kommisszáriusává szegődik" - - de ez nem használt s a részvényeseket oly "mű(?)-lappal" elégítették ki, mely a részvény díjának egyharmadát se érte meg. Ezt ugyan választmányi határozatra cselekedte a Műegylet, de egy oly ülésen, melyen a német elem túlnyomó s így Frankenburg szerint "vétkes közömbössége a honi művészet iránt megmagyarázható volt". Vádjait Frankenburg e mondatba foglalja, mely kortörténeti szempontból valóban a legsúlyosabbnak mondható: "annyi bizonyos, hogy a pesti Műegyesületnél magyartalanabb egylet nem volt a hazában! . . ."

A hazai művészek el is akartak szakadni ez egyesülettől "az önérzet és becsület sugallatát követvén", abból a célból, hogy új egyesületük csakis honi művészektől állítson ki képeket. Ezt a "szecessziós" szándékot néhány jó érzelmű lap örömmel üdvözölte, de az egész a jámbor óhajtáson túl nem tudott jutni. "Hiányzott az erély ily üdvös demonstrációhoz - - írja Frankenburg keserűséggel s bár ne hiányzott volna ennél és más alkalommal - sem akkor, sem később; hiszem Istenem, hogy igen sok egészen máskép menne, mint az, fájdalom, áll ..."

Nem tagadja el Frankenburg, hogy későbben "e szép (!) hírű egylet" számtalan biztatás, felszólítás és megrovás után elhatározta, hogy azon összegnek negyedét, melyet céljai gyámolítására "magyar zsebekből bevesz", a magyar művészet pártolására fordítja - - és hogy ez szép volt tőle s meg is dicsérték érte, de hiába, mindez abból a fonák felfogásból származott, hogy "örülnünk és hálálkodnunk kell, ha saját zsírunkból egypár csepp saját pirítatlan kenyerünkre is csurgattatik ..."

E nagy lelkesedéssel kezdeményezett, de hivatásában rosszul körvonalozott, az idegen elem befolyásának könnyelműen átengedett, a magyar művészek összetartásának hiányából korlátlanul zsarnokoskodó egyesület nemcsak nem fejlesztette "zsenge kezdeteit" a magyar művészetnek, hanem elkeserítvén annak lelkes munkásait, inkább hátráltatta a honi művészetet kifejlődésében. Hacsak sejtik is ez elfajulást, aligha állottak volna a kezdeményezők közé egy Desevvffy Aurél, egy Eötvös, Jósika, Lukács Móric, Trefort. A legnagyobb hiba mindenkép a pesti magyar művészek össze nem tartásában keresendő.

A Frankenburg elítélő véleményén kívül egy más kiváló publicistánk felfogását is ismerjük ez egyesületet illetőleg. Ha a szempont, a melyből a Műegyletet birálat alá veszi, más is a Frankenburgénál, a végeredménynél, t. i. hogy a Műegylet nem felelt meg hivatásának, találkoznak. E kiváló publicista Gerando Ágost, ki franciául írott első műveivel: Essai histoique sur l'origine des Hongrois (Paris, 1844) és LaTransylvanie et ses habitants (Paris, 1845), magára vonta hazánk legkiválóbbjainak figyelmét és ezt egy később írott (Pest, 1848) magyarra is lefordított művével a "Politikai közszellem Magyarhonban, a franczia forradalom óta", még jobban kiérdemelte. Ő egy névtelenül megjelent kis röpiratában ^* beható birálat alá vette a pesti Műegylet egész eljárását. Szerzőnk általános szempontokból indul ki. Az egyesület-alapítási mániát és főképen a pénz és munkás erők ügyetlen elfecsérelését támadja meg. Kíméletlenül ostorozza az utánzási kórt, mely a hazai viszonyok szükségeire figyelem nélkül, oly intézményeket létesít, melyeknek nincs meg nálunk a kifejlést biztosító jó talajuk és javítani akarván a helyzeten, oly zsákutczába juttatják a közönséget, a honnét nincs szabadulás. A meglévők fejlesztése helyett idegen kultúrák elemeit oltjuk a nemzet testébe és ahelyett, hogy ettől megerősödnék, elcsenevészik az egészséges, lassú, természetes kifejlődés rovására. Odamutat a sokfélének lázas kultiválásában rejlő veszélyre és a kevésbe való igaz elmélyedést ajánlván, a honi talajban gyökerező intézmények kimíve-lése érdekében tör lándzsát. "Valóban kár írja szatirikusán - - látván ezen ország szegény állapotát és a jóra törekvő ügyeke-zetet, valóban kár, hogy annyi munkásság és annyi pénz vesztegettetik s mindez csak azért, mivel a pesti magyarok londoni, párisi vagy berlini stb. magyarok. A hollandok a kafferek országában az emberevés ellen állítottak társaságot. Mit gondolnál, ha itt hasonló társaság alapítását javalnám? Nevetnél. S mégis az itteni társaságok egynémelyike nem szükségesebb ..." Ilyennek tekinti a szerinte nagy bajjal felállított "művészet-serkentő" társaságot, a pesti Műegyletet. Mi volt például a legutóbbi jutalomkép ? Egy rézmetszet, Waldmüller "Ébredő sejtelme" nyomán. "Valóban nem lehet szebb szándék - - írja - - és nem lehet kevésbbé alkalmas, gyerekesebb eredmény ..."

Távol áll tőle a művészet kicsinylésének még a gondolata is. A művészetek és művelőik a legnagyobb becsületre és tiszteletre méltók. Az a törekvés, hogy a bennünk rejlő szépet és jót meg akarjuk valósítani, isteni egy eszme. Ezért mondják isteni Raphael, isteni Plató. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a művészet "egy nemzet műveltségének utolsó kifefezése". A művészet csak akkor létesül, "mikor a nemzet dicsősége fénypontját érte el. Akkor magától sarjad, természetesen, mint a virág a maga évszakában. Nem melegházi növény, mely sarjadzik, mivel erővel úgy akarjuk ..." A művészetben lehetetlenség a középszerűség és mivel fényűzési tárgy, vagy legyen fenséges, vagy ne legyen.

A műveltség azon fokán, a melyen állunk, hiába erőlködünk, mert nem nevelhetünk semmit melegházban. "Egy évszázadnál több idő is foly le még, minekelőtte művészeink lesznek." Bármily túlzottnak látszik is e vélemény, a kor viszonyaival ismerős szemlélő inkább hajlott a pesszimisztikus, mint az optimista felfogás felé. Erős meggyőződése, hogy mit se fogunk létesíthetni a művészet terén, "míg időnk el nem jött és mikor reánk kerül a sor, egyesülettel vagy anélkül is teremtünk."

Ha hazánkban, jelen viszonyait tekintve, egy Raphael vagy Rubens tehetségével bíró festő születnék, "fogadok - - írja nem növelheted lángeszű festőnek", mert az ember mindig a külső viszonyoktól függ. Érdekes, hogy a Taine révén közforgalomba jutott milieu-elméletnek már magyar hirdetője volt!

Egy dolgot maga is helyesnek tart, azt hogy míg e kor eljő, a nemzetet a művészettel meg kell ismertetni. Csakhogy igazi művészettel kell ízlését formálni, mert honnan fejlődjék a művészi ízlés, ha semmi művészeti tárgyat nem lehet látni. Más országokban még a "legcsekélyebb ügyességgel felruházott ember" is a múzeumoknak közepette növekedik föl. Csak a szemeit kell felnyitnia, ha szépet akar látni. "De itt? mi mívelje az ízlést? semmi."

Fölhívja a nemzet figyelmét a pestmegyei közgyűlés 1845. évi azon határozatára, mely körlevél útján a többi megye figyelmébe is ajánltatott, hogy: antikokat vegyenek gipszmásolatokban. Szerezzenek, ha nem is eredetieket, legalább hű másolatokat, a minőket Olaszországban eleget árulnak. " Állítsatok egyszóval művészeti múzeumot, melyben megfordulván ifjaitok, ízlésök képződjék." Ha ez sokba kerülne, utazási ösztöndíjakkal Német-és Olaszországba kellene a tehetséges magyar ifjakat küldeni. Ez is elő fogja kifejlődésüket mozdítani. "Csak ne hívjátok vissza egy vagy két év múlva, gondolván, hogy már most ki-tanultanak. Vagy engedjetek nekik időt művészekké lenniök, vagy ne tegyetek semmit ..."

És -- kérdi -- mit teszünk mi azon cégér alatt, hogy a művészet érdekeit mozdítjuk elő ? Minden műegyleti tagnak az — "Ébredő sejtelmet" adjuk ! Hiszen, ha a művészetnek szava volna, a füleitekbe kiáltaná, hogy az ilyesmivel "különösen lealázzátok" s megmondaná, hogy "azon rézmetszvénynél soha rosszabbat nem csináltak! A tárgy ízlés és fölemelkedés nélküli, vért felforraló aljasságú és ti ezt választjátok ; és mikép metszik ? nem kell igen jártasnak lenni a dologban, annak átlátására, hogy az utolsó e nemű művész jobban dolgozhatott volna." A háttérben egy asszony áll, mintha csak a falhoz volna lapítva. A szövetek és a leányka teste rajzából minden műgond hiányzik. "Mondjuk fenszóval, ez nyomorú művészet, oly művészet, melynek el kellene rejteznie. Ez gerjeszszen aztán jó ízlést! - kérdi — rúthoz szokást bizonyára! s ez sikerült" Mindenki csodálta, a ki a kezében tartotta. "Gyönyörű eredmény valóban, sokat haladtatok, mikor oly embernek, kinek talán semmi fogalma nem volt, rosszat adtatok. Jobban tettétek volna, őt békében hagyni. Micsoda jót teszen azon egyesület, melynek oly szépek és dicséretre méltók szándékai?" Azt hiszi tán, hogy sokra ment képkiállításaival ? A mi közönségünknek nincs kifejlett műízlése s ezért ízlését nem is fejlesztik oly festmények, a minőket mi készítünk, vagy a minőket Bécsből küldenek. Egy képkiállítás nem ér többet nálunk, mintha "gőzerőmű"-kiállítást rendeznénk francia és angol mintára. A nyugoti népek ily kiállításokon s az ahhoz értő közönség kiképzésén évszázadokig dolgoztak, mi elég gyöngék vagyunk azt hinni, hogy mihelyt kiállítást rendezünk, mindazon fejlődési fázisokon is már keresztül mentünk, mint azon nemzetek,melyektől átvettük a kész dolgot. Gerando szerint olyan ez, "mintha a hinduk nagy hadakozók-nak hinnék magokat, mivel úgy öltöznek és úgy fegyverkeznek, mint az angolok, meggyőzőik. Mi mindig végén kezdjük a dolgot. Gyermekkorunkban férfiruhát öltünk".

Mint látjuk, Gerando Ágost a természetes, lassú fejlődés eszméjének híve. Meglátja ő is nemzetünknek azt a hibáját, a mit gróf Széchenyi István így fejezett ki: "szeretünk mindent a - - második lépéssel kezdeni". Nem elvi ellensége ő a műegyesületeknek és képkiállításoknak, csakis az olyanoknak, minő a pesti. Vezetőiknek sejtelmök sincs a művészet való feladatairól s az ízlés-fejlesztés igaz eszközeiről, a hazai viszonyok fejletlen voltára meg éppen nincsenek tekintettel. Gerando valóban nagy szolgálatot tett, midőn őszinte nyíltsággal kijelentette, hogy a Műegylet ügyénél "dicséretre méltó munkásságunk minő sajnálatos kevés sikerrel jár, midőn tulajdon országunkat elmellőzzük és csak a külföldinek utánzására vágyódunk."

Ekként a Frankenburg Adolf és Gerando Ágost elítélő nyilatkozata egymást kiegészíti. Amaz egyenesen hazafiatlansággal vádolja a Műegyletet, emez ízléstelenséggel. Amaz a bécsi művészek bizományosának tartja, emez csak a bécsiek majmolójának. Abban mindketten teljesen megegyeznek, hogy a Müegylet se a nemzeti ízlés fejlesztése, se a honi művészet emelése eszközeivel nincs tisztában. Franken-burg azt hiszi, hogy nem is akarta a magyar művészet érdekeit szívén hordozni, Gerando ellenben azon hitben van, hogy erre nem is képes, mert vezetői a dolog lényegéhez nem értő emberek.

Sajnos, mindkét felfogásnak az a végső eredménye, hogy a pesti Müegylet egy időelőtti, művészi nevelésre képtelen, céljai iránt tisztában nem lévő, nemzeti erős érzület dolgában joggal kifogásolható, oly dilettánsjel-legű társaság, mely többet ártott, mint használt megalakulásával. Kár, hogy Gerando elkésve érkezett azzal a jó tanácsával: "Legyünk tehát önmagunk: ne legyünk se angolok, se franciák, se mások. Legyünk magyarok. Ügyekez-zünk önmagunkat ismerni. Tanuljuk ki szükségeinket és cselekedjünk, ahogy csupán érdekünk parancsolja". De tán arra jó volt, hogy a későbbi nemzedéket az apák mulasztásaira figyelmessé tegye és hibáiktól megóvja.