A SZOLNOKI TELEP

Jó sokáig mondották, hogy Pettenkofen a legmagyarabb festő. A külföldön őt tekintették a művészet magyarsága első megszólalójának, de mi magunk is azt tartjuk róla, hogy föl tudta fogni, magáévá tudta tenni azt a sajátságos elemet, amelytől magyarnak érezzük levegőnket, égboltunkat, tájékunkat. A művészet jórészt imponderabiliákkal hat, s ez a magyar zamat, amelyet nem kézzelfogható külsőségek fejeznek ki, ugyancsak közéjük tartozik. Pettenkofen, aki nemcsak törzsökös német volt, de még hozzá bécsi biedermayer-művészeten nevelkedett, bele tudott hatni ebbe a meg nem fogható, sőt talán meg sem magyarázható elembe és úgy meg tudta szólaltatni, hogy rezonál rá a mi értő és érző magyar lelkületünk.

SEBESÜLTEK PETTENKOFEN ÁGOST FESTMÉNYE

Kellett, hogy ezen elgondolkozzunk és lehetetlen volt, hogy a milieu-elmélet korlátlan uralmának korszakában Pettenkofen magyarságát ne a szolnoki környezetnek reája való hatásával magyarázzuk. Az Alföld megkapta a lelkületét és átformálta. A szolnoki egzotikum megindította a német művészt és nemcsak izgalmas érdeklődést, hanem rajongó szeretetet keltett benne minden iránt, ami azt az egzotikumot alkotja. Ez a legegyszerűbb magyarázata annak a különös processzusnak, amelytől az idegen művész magyarul szólalt meg. Hanem ez a magyarázat s a benne kisértő tétel valamelyest meginog, ha azt kutatjuk, hogy mért nem erezünk magyarságot egész sor olyan magyar festő műveiben, akinek magyar milieujéből még a magyar földön születés és nevelkedés sem hiányzik ? Talán meg kellene toldani a milieu-tételt Zolának híres temperamentum-tételével, hogy Pettenkofen magyarságát megértsük. Azzal a magyarázattal, hogy a műalkotás a művész temperamentumán keresztül látott világ.

Nekem az a hitem, hogy Pettenkofen azért szerette meg és értette meg a magyar föld magyarságát, mert temperamentuma rezonált a magyar világ temperamentumára. Nem is magyar tárgyú képeiből merítem ezt a hitemet. Bécsi, kezdetben festett képei még nem az egyéniségét fejezik ki. Még az iskola hat reája. Ezekben nem keresem a lelkülete megértését. De végignézem olasz tárgyú képeit, elnézem a hetvenes és nyolcvanas években festett idegen festményeit és beszédes magyarságot látok bennök. Magyarul nézte Itáliát s a híres olasz eget az Alföldre boruló égbolt emlékeinek hatása alatt feste. A magyar zamat, ismétlem, azok közé az imponderabiliák közé tartozik, amelyeket nem lehet sem technikai sajátságokra, sem a tartalmi momentumokra való utalással megmagyarázni, de megérzi az idegen és megérzi a magyar. Amaz azért, mert a magyar zamatú képben minden egyéb sajátságú pikturától különböző előadást lát, emez pedig azért, mert abban a képben a maga világának lelkülete tárul föl előtte. Az idegen abban látja a kép magyarságát, hogy másféle, mint minden egyéb kép, a magyar pedig abban fedezi föl azt a magyarságot, hogy olyannak látja, amilyen a maga lelkülete. Sem arra, sem erre nem hat a kép tartalma, hiszen éppen annak a kornak magyar pikturáját tartja mind a kettő éppenséggel nem magyarnak, amely a magyar históriai és népéletbeli témák megfestését szinte fanatikusán művelte. Pettenkofen lelkülete, eszejárása, érzülete ugyanolyan volt, mint az őt környékező magyarságé. Mint idegen egzotikumot keresni jött közénk és otthont talált itt. Nem is olyant, amely őt megérti, hanem, amelyet ő megértett. Nem zavarta idegenség, nem izgatta a maga lelkületének és környezetének egymástól eltérése. Megvolt benne a magyarságra való fogékonyság s hogy az Alföldön, a szemlélődő, méltóságos nyugalommal élő, nem túlságosan differenciált, nagyszerűen józan világba ért, olyan magyarrá lett, hogy - - Itáliát is magyarul látta. Azt hirdette, hogy az ő oriense a magyar Alföld, de ebben az oriensben nem érdekes, izgalmas egzotikumot, hanem boldogságosan megértett szép mindennapiságot talált.

Kellett, hogy Pettenkofen magyarságának nyitját keressem, amikor a szolnoki művésztelepről írok. Mert ez az ő magyarsága nagy befolyással volt a szolnoki telep megalkotására. Azok is, akik kezdeményezték, azok is. akik létesítették, Pettenkofen művészetének magyarságára gondoltak, amikor Szolnokot egy újabb művészi fejlődés centrumává megtették. A milieu-tételt érvényesíteni akarták és talán, öntudatlanul, azt a másikat is, amely a művészetben a művész temperamentumát nevezetes, a legnevezetesebb faktornak vallja. Hiszen a környezet nemcsak festői témákkal szolgál, nemcsak sajátságos és jellemzetes külsőségekben bővelkedik, hanem a temperamentum kialakulására is hat.

Az új környezet kiszabadíthatja a művészt a régi környezet béklyóiból és kiválthat a lelkületében olyan energiákat, vagy pedig beléje plántálhat olyan erőket, amelyektől a művész máskép lát, máskép ért és máskép keres, mint azelőtt. Szolnok, amelyben kifejlődött Pettenkofennek eredetileg is magyar lelkülete, talán magyarrá formálhatja azoknak a temperamentumát, akik más hatások alatt másféle temperamentumot uraltak, s a magukét nem merték, nem tudták, nem is akarták fölszabadítani.

Ezt várták a szolnoki művészettől azok, akik a megalapítására gondoltak. Jórészt talán maguk a festők is, de azok bizonyára, akiket művészet-politikai tekintetek ösztökéltek a szolnoki művésztelep megalkotására.

Néhány évvel ezelőtt valamelyik külföldi tárlaton, amelyen magyar festők jókora sikert arattak, azt kérdezték K. Lippich Elektől, hogy mért olyan brilliánsan müncheniek, párisiak, angolok a magyar festők és mért olyan meg-kapón magyar az osztrák Pettenkofen ? Feleletet keresvén, abban állapodtak meg, hogy az idegen iskola, az idegen környezet, az idegen áramlatok szigetelik el a magyar pikturát a magyar sajátosságtól. És a Pettenkofenre való utalást hallván, K. Lippich Elek keresni kezdte az osztrák festő magyarságának titkát. A szolnoki tartózkodás hatásában látta a magyarázatot. Nemcsak magyaros tájék, hanem minden ízében magyar világ környékezte ott Pet-tenkofent. A nyugati kultúra odáig eljutván, magyar energiává lett. Nem istenhátamögiség, nem orientális elmaradottság, hanem magyarrá lett kultúra az a világ odalent a Tisza és Zagyva összefolyásánál. A magyar lelkület ki nem forgattatott a maga mivoltából, csak éppen intenzivebben fogékony lett a nyugati áramlattól, így volt ez Pettenkofen idejében, talán így van most is.

És ugyanakkor Szolnokon az a gondolat támadt, hogy a magyar festőknek csoportosulniuk kellene, s hogy első sorban ilyen csoport Szolnokon telepedhetne meg. Folytatná Pettenkofen munkáját. És fölélesztené az ő korához fűződő hagyományokat. Hiszen Pettenkofent mások is követték. Szolnok vidékén sokan kerestek pittoreszk anyagot. Egész sor utánzója festett Szolnok vidékén. Ott a festészet iránt valamelyes érdeklődés fenmaradt. Ezt az érdeklődést Lippich Gusztáv, Jász-Nagykún-Szolnok vármegye főispánja újból mozgósította. Még pedig nem is lelkesedéssel, hanem valóságos fanatizmussal. Meg akarta mozgatni az egész vármegyét, hogy a kultur-munkásság szolgálatába szegődtesse.

Egyelőre a szolnoki festészet dicsőségét hirdette. A régiét, amelynek hagyományai még mindig büszkesége volt Szolnoknak, s az újét, amelyet előbb meg kell teremteni. Ő is Pettenkofen emlékét szólította sorompóba. Magyar művészetet kell adni a magyarságnak, miután már van jeles művészete. Szolnok már egyszer dicsőséges stációja volt a művészet magyarságának, legyen most megint apja. S a főispán, akinek adminisztráció és politika, azonkívül a központi hatalom helyi reprezentálása a dolga, ezen a dolgon kívül másikat vállalt: beállt a művészet kertesének. Azért, hogy a magyar kultúrpolitikát szolgálja. Bejárta a vármegyét. A falukat is, a pusztákat is, a városokat és az úri kúriákat és a szolnoki művész-egyesület terve iránt érdeklődést mozgósított mindenfelé.

Odalent a közönség, idefönt a művészvilág egyszerre csak kötelességének érezte, hogy Pettenkofen testámentomát megvalósítsa. Még azok is melléjük szegődtek, akik már is megszerezték a magyar művészetnek a sajátosan magyar jelleget. Mert azóta, hogy azon az említettem külföldi kiállításon K. Lippich Elektől a magyar festészet magyarságát reklamálták, jó sor magyar festőről maga a külföld elismerte, hogy pikturájuk kiváló és sajátságos s hogy ennek a sajátosságnak magyarnak kell lenni. Modernjeink között többen akadtak, akik a világ művészetét mozgató új áramlatokra rezonáván, szabadon, bátran megszólaltatták a maguk egyéniségét. Mivel pedig a maguk korának és a maguk világának lelkületét fejezik ki, kellett, hogy a mi sajátos világunk művészi energiája szólaljon meg bennük. Mások, mint minden más nép festői és mégis szervesen összefüggnek a nagy áramlatokkal Az egyéniség szabadságharcában az első sorban küzdenek és a maguk sajátosságának bátor kifejezéséhez megszerezték és még tovább keresik a kifejezés eszközeit. Kialakulnak és a kialakulásnak ez a folyamata mindénképen szigorú művészi folyamat.

Jómagámnak alkalma volt a műveikből a külföldön egy-két kiállítást rendezni s azt a hírt hozhatni nekik, hogy odakint nemcsak azt ismerik el róluk, hogy kiváló festők, hanem azt is, hogy új elemet vittek a világ művészetébe : sajátosan magyar s mint ilyen imponáló művészetet. Ők is csatlakoztak a szolnoki mozgalomhoz. Vagy legalább hirdették a mozgalom szükségességét. Hiszen a művészet sajátos magyarságának követelése a művészetnek sajátosságra való szükségességét hirdeti. A hatások alól való szabadulást, a mások nyomában kullogásnak megszűnését, a kialakulást. Kell, hogy a modern festészet emellé a törekvés mellé szegődjön. Sajátos magyar festészet modern festészetet jelent. Igazságot, szabadságot, becsületességet a művészetben. Olyan tipikusságot, amely nem az iskolaiság szabályaiból, hanem az egyéniség elemeiből formálódik.

Érthető, hogy a szolnoki művészegyesülés a művészek és a művészet világában szinte izgalmas érdeklődést keltett. De az egyesülést kezdeményező közönség és az egyesülést óhajtó művészek más-más szempontból láttak hozzá a terv megvalósításához. A közönség, a műpártolás, azt hitte, hogy az egyesülés pusztán adminisztrativ úton történhetik, a művészek tudták, hogy az egyesülés alapja nem lehet más, csak a művészi meggyőződés. Amaz azt tartotta, hogy elég tizenkét festőnek egybegyűlése, emezek az egyesülést nem tudták máskép elképzelni, csakis úgy, hogy lehetőleg egy irányú, de mindenesetre egy művészi meggyőződésű festőknek kell összeverődni, hogy művésztelep alakulhasson. A klasszikus példa, a barbizoni csoport, az új példák, a karlsruhei, a worpswedei, a nagybányai csoportok példái az ő igazukat bizonyították. És a minisztérium is, amelytől a mozgalom irányítói istápolást kértek, ugyanígy gondolkozott. A szolnoki telep iromány-csomójában több olyan irat van, amely a minisztériumnak erről a meggyőződéséről tanúskodik.

Lippich Gusztáv, a kulturfőispán is, így gondolkozott, de úgy is vélekedett, hogy első sorban meg kell csinálni a telepet, meg kell alapítani a műpártoló egyesületet, föl kell építeni a műtermeket. Ha ezek az alapföltételek megvannak, majd csak kialakul az egységes művésztelep. És lázas munkássággal megszerezte az alapföltételeket. Tagokat, alapítókat gyűjtött, megnyerte a város jóakaratát és megszerezte a kormány támogatását. 1901 április 28-án megalakult a vármegyei képzőművészeti egyesület, az egyesület pedig hamarosan hozzálátott a telep építéséhez. A főispán az egyesületnek és a kormánynak beterjeszthette az anyagi garanciákról szóló jelentést. Csakis pozitív adatokról, pénzről, pénzről és megint csak pénzről volt benne szó. Minden hadjáratnak ez a három követelmény az alapja, a művészet számára magyarságot hódító hadjárathoz is meg kellett szerezni ezt a bázist. A jelentés szerint a következő anyagiak állottak az egyesület rendelkezésére: Szolnok városa 1787 []-ölnyi területet ajándékozott. A terület 42,888 koronát ért. Alapítványok fejében 10,000 korona gyűlt egybe, az egyesület 160 rendes tagja évenként 1440 korona tagdíjat fizet, a művészek együttesen 1440 koronát fizetnek lakbérképen, az állami hozzájárulás pedig évi 3000 koronára rúg. Ezt az állami dotációt tőkésítették, 40,000 koronás kölcsönt vettek föl, amelynek kamatait belőle fizetik. A nagy telek parkírozása néhány ezer koronába került volna, hanem ezt a munkát dr. Koh-ner Adolf, aki a művészetnek lelkes és hozzáértő pártfogója, magára vállalta. Ő az egyesület alelnöke, elnökké pedig gróf Szápáry Gyulát választották. Mindenki arra igyekezett, hogy a kezdésen hamar túlessenek, s a telep mihamarább meglegyen.

Az építkezést Gyalus Lászlóra, az iparművészeti iskola professzorára bízták. A tanár úr két nagy épületet, hat-hat műtermet épített a Tisza és Zagyva összefolyásánál. A svájcinak nevezett könnyed házstilus magyar köntösben jelentkezik ezeken az épületeken. A hosszú házak előtt széles tornác fut végig, a műtermek a Zagyvára néznek. Minden helyisége világos, szellős, kényelmetes. A műtermek mellett barátságos lakószobákba magyaros ízű bútort készíttetett az egyesület.

Az építés és berendezés 56,400 koronába került. Aki végigmegy a telepen, alig hiheti, hogy ilyen kis sommából kitelt a költség.

Idefönt Budapesten azalatt megkezdődött a művészek toborzása. Az első emlékiratot, amely a művésztelep szükségességét a kormánynak magyarázta, még báró Mednyánszky László és Rippl-Rónai József is aláírta. De a letelepedésre már nem jelentkeztek. Helyébük mások léptek, íme, az első tizenkét jelentkező névsora : Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Szlányi Lajos, Katona Nándor, Kernstock Károly, Pongrácz Károly, Vaszary János, Zemplenyi Tivadar. Sokféle iskola, sokféle irány és jórészt sokféle egyéniség. Nem együvé tartozó művészek, mert más-más meggyőződést uralnak. Csak a magyarságra törekvés fűzhette őket egymáshoz, nem a művészi kötelességnek és szabadságnak, nem a művészi föladatoknak és céloknak egyforma fölfogása. Mire le kellett költözniök Szolnokra, a névsoruk megint megváltozott. Boruth Andor, Katona Nándor, Kernstock Károly, Vaszary János, Zemplényi Tivadar elmaradt, helyébük Ligeti Miklós, Mátrai Vilmos és Zombory került. S az idén is elpártoltak tőlük egynéhányan és újak jöttek helyükbe. Úgy tudom, hogy ezúttal Bihari, Fényes, Bartha Ernő, Illés Antal, Mátrai. Mihalik, Nagy Vilmos, Olgyay, Pongrácz, Rózsaffy, Szlányi és Zombory állottak be szolnokiaknak. Még folyik a kialakulás, még nem kész a telep. Talán még néhány évig eltart, amíg végképen kiformálódik a művészi meggyőződés gerince köré. Ma még csak topográfiai csoport a szolnoki társaság.

Az egyesület maga mindenképen azon van, hogy a művészek a szolnoki talajban meggyökerezzenek. A telepet átengedte nekik: igazgassák teljes autonómiával, ne zavarja őket se bürokrácia, se laikusok mindenhez értése Ők állapítják meg, ki jöhet közéjük azok helyébe, akik elmennek közülök. Ilyenformán talán mégis csak valamelyes művészi egység lesz uralkodóvá köztük. Tavaly még nagyon érezték, hogy a véletlenség boronálta őket össze, s hogy csakis a műtermük helye teszi őket szolnokiakká. Maguk a szolnokiak is látták, hogy még nem valósult meg az eszményük, még - nincs szolnoki művészet. Csak éppen tizenkét festő jár közéjük és fest a Zagyva. és a Tisza partján. Az idén már több bizalommal gondolnak az ideáljukra. Már fiatalok is akadtak az idősebbek mellé. A telepen kívül egész sor fiatal festő, kezdő, tanulni vágyó, irányításra törekvő piktor lakik és együtt törekszik a telepbeliekkel.

Egy-két magában álló művész talán megmarad a társaságban, mert meg tud maradni magányos embernek a sokaságban is, de el fog maradni mindenki, aki úgy látja, hogy művészi gyönyörűségében zavarja az idegen művészi meggyőződés. Lehetetlen, hogy másféle legyen a szolnoki telep kialakulásának folyamata. A művészcsoportok alapja nem lehet a topográfiai elhelyezés. S ha más vidéki városokban szintén azon fáradoznak, hogy művésztelepeket alapítsanak, úgy igyekezzenek, hogy egymáshoz való művészeket csoportosítsanak.

Magam is bízom benne, hogy a szolnoki csoport kialakul, ma csak Szolnokon festő művészekről számolhatok be. De a szolnoki közönség a jövőben bizakodván, megelégedhet a jelennel. Még nem teljesedtek be, amit memorandumokban és jegyzőkönyvekben hirdettek, hogy Szolnok "a magyar művészet történetében korszakot jelent", de már bekövetkezett az, hogy a művésztelep Szolnoknak kultúrában való rangját emelte. Szolnok még nem magyar Weimar, még nem is magyar -Nagybánya, de már is példaadója minden más városunknak. Bemutatunk néhányat a Szolnokon festett képek közül. Maguk a festőik elismerik, hogy a Tisza-Zagyva partján mássá alakult a festésük. Már tudniillik az egyikémásiké. Én azt mondanám, hogy intenzivebbé lesz az egyénisége, vagy tisztult a fölfogása. Szabadult a modortól és visszatért - önmagához. Az egyik és a másik. Az, aki ellágyult volt, aki modorban megrögződött, vagy a kapkodva kereséstől önmagát elvesztette volt. Az, akinek nem volt rá alkalma, hogy megismerje a maga festésében a természetesség, becsületesség és színészség határait. Odalent a Tisza-Zagyva összefolyásánál, ahol léptennyomon az a tudat kiséri, hogy művészi kötelessége van, s hogy az a dolga, hogy az őszinteséget keresse és megszólaltassa: könnyebben ráadja a fejét arra a határmegállapításra.

Azok a festők, akiknek a képeit bemutatjuk, a szolnoki művészetben forrongó sokféle fölfogást jellemzik, íme, Bihari Sándor a maga nyugodalmas verizmusával, harmóniára törekvő tisztult színezésével. A sokféle irány közt nem állt meg szilárdan a maga sajátos területén, hanem aggódva kikerülgette őket. Nem akart egyikhez sem szegődni és nagyon érezhetőn elfordult tőlük. Szinte azt mondhatnám, hogy ellenük festett. Ellenségük volt és mégis telidestele volt reájuk való tekintettel. Lent Szolnokon teljesen magának élt, lemondott aggo-dalmaskodásáról, ide-oda tekintgetéséről és visszatért oda, ahonnan kiindult. Már-már látjuk megint régi, világos, tiszta verizmusát, nyugodt színértékelését, erős kifejezését, a fénynek és árnyéknak nagytudású elosztását, színek mélységében való gyönyörködését, a festékkel való bölcs ekonomiáját.

A szomszédja Fényes Adolf. A nagyvonalúság titkának, beszédességének megértője. A festés határait senki sem őrzi szigorúbban, mint ő. De ez a szigorúsága csupa tudás. Elméleti és gyakorlati tudás. Mindenben a festői elemet kutatja ki, és abszolút festőiséggel szólaltatja meg - - a dolgok programmszerű-ségét, tartalmát. Az "emberi"-nek festője és a l'art pour l'art ortodox vallója. Ami nem paradoxon, hanem csak azt jelenti, hogy Fényes a festészet eszközeit és célját tisztán látja és szigorúan megállapította. A festészet kifejezése - a festés; nem szólalhat meg másképen, csakis a szigorú festői szempontok megbecsülésével, de a festészet az intellektuális energiának is része. Az emberi szolidaritást nem tagadhatja meg, mert különben kikopik a kulturközösségből. Ez a meggyőződés nyilvánul az ortodoxan festői Fényes pikturájában. Festése széles, de szabatos. És nemesen egyszerű. Pontosan rajzoló, mesterien színarányosító. A folthatás mesterségét a folt és részlet viszonyának nagyszerű megismerése alapján míveli. Látása és intuíciója a képet úgy bontja föl foltokra, mintha a dolgok összefüggéséről, a részletek egymásba kapcsolásáról tudomása sem volna. A dolgokról való tudás nem zavarja, nem befolyásolja az ő foltlátását. S a folt ábrázolásában a mélységről és a súlyról való tudása mesterien nyilvánul. Ez az ő levegőjének, mélységes perspektívájának, alakjai plasztikusságának magyarázata, egyszerű, természetes magyarázata. Ismétlem, az egyszerűség az ő művészetének jellemzetes sajátossága. Minden művészet nagy mestereinek az egyszerűség az ereje. Az ő képei is ettől az imponáló energiától érik el nagy hatásukat.

SZOLNOKI LEGÉNY
FÉNYES ADOLF RAJZA

Olgyay Ferenc természetfölfogása sajátságosan szomorú. Mintha megérezné és megértené a természet beszédességét, s mintha a természet semmi egyebet nem vallana az ő megértőjének, csakis szomorúságot: Olgyay pikturája merő komorság. Úgy jellemeztem egyszer Olgyayt, hogy nem hangulatfestő, hanem inkább tartalomfestő. A természet fáradtsága az ő igazi témája. Képei javarészén a természet csupa izgatott fáradtság. Az ő festése nem keresi az égető, perzselő verőfényt. Még viharban, felhőgomolygásban is fáradtan elfinomodott a természet az ő képein. Szép, nehéz, néha kemény, de gyakrabban elmosódottan lágy színfoltjai levegős, mély távlattá tolódnak szét. A tájékot felületekre bontja és helyes foltértékelés és szabados tonizálás által a mélység hatását kelteti velük.

TÁJKÉP
MIHALIK DÁNIEL FESTMÉNYE

Mihalik Dánielnek a tájék dekoráció. Színekben, mély, széles árnyékokban bővelkedő dekoráció. Nem hangulatokat érez, hanem csak festőiséget lát a természetben. Neki a tájék érdekes model, amelyet a maga fölfogása alá rendelvén, beállít. Szlányi Lajos festésében valamelyes érzelgés uralkodott el. Amitől megpuhult régi ereje. Mintha megdöbbent volna a színek bujaságától: belemenekült a szürkeségbe. Valami sajátságos feminim finomság nyilvánul természetábrázolásában. Azt a természetet látja, amely nem uralkodik, hanem uralja az embert. Érdekes fölfogás, de vigyázzon a művész, nehogy ennek a fölfogásnak tehetetlen rabjává legyen. Megsínylené a rajza s a színértékelése. - Zombory csak most kezd kialakulni. Még eddig nagyon hatott rá a mintája. Kitűnő minta volt és Zombory büszkén megbecsülheti az ő Zügeljét. De megbecsülheti azt a bátor, tántoríthatatlan individualizmust is, amely a mester művészetének sajátosságot és erőt adott. Már meg-megnyil-vánul Zombory festésében is a sajátosság. Erős, nagyvonalú, kemény rajz, széles, tömény festés, a foltok kemény elválasztása s a szigorú festői látás az ő festésének érdekessége. Az állat, mint festői motívum, szinte természettudományi festést produkált A növényzettel hamarabb alkudott meg a festői látás, a fauna még mindig a természetrajzi tudást inspirálja, s csak ezen a tudáson keresztül jut a lefestetéshez A pikturai elemek uralma, a szín, árnyék és fény játékának elismerése: a Zombory pikturája. Erőt sejt mindenfelé és sejteti is. De kifejezni még nem fejezi ki egészen.

ZOMBORY LAJOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

Íme, néhány szolnoki individualista. Semmisem fűzi őket egymáshoz. S ha valamikor mégis egymáshoz csatlakoznak, ne az egyéniségük rovására egyesüljenek. A művészi meggyőződés elégséges kapocs az egy táborba tartozandósághoz.

GERŐ ÖDÖN

TANULMÁNY
FÉNYES ADOLF RAJZA

TÁJKÉP
OLGYAY FERENC FESTMÉNYE

PROCESSZIÓ
BIHARI SÁNDOR FESTMÉNYE

ZOMBORY LAJOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

ZOMBORY LAJOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

OLGYAY FERENC VÁZLATKÖNYVÉBŐL

HOLDVILÁG
OLGYAY FERENC FESTMÉNYE