STROBENTZ FRIGYES
A magyar festők közt bizonyára Strobentz Frigyes művészetén tükröződik a leghívebben az a nagy fordulat, amelyet a képírás Münchenben a nyolcvanas évek második felében vett. Ilyen időtájt kezdtek ott egyesek naturalizmusról beszélni és írni, sokszor nagy hittel, sokszor borzadozva és csüggetegen. Zola "L'Oeuvre"-je ekkor volt a legkedvesebb olvasmány tárgya festőkörökben. A naturalizmus, amelynek egyik kialakulásáról ez a regény szól, sok mindenfélére szolgált. A fiatalok kezén bunkó volt a megvetett professzorok ellen. A professzorok pedig s függelékeik benne rettegték a művészet végítéletét. Valódi és képzelt tehetségek benne födöz-ték fel az érvényesülés útját, a divatos festők benne látták jó üzleteik megrontóját. Egyesek előkelően félreálltak az útból, míg a "múló áramlat" elhömpölyög mellettük. S bizonyos fanyar lenézéssel tekintettek a csürhére, a "piszokfestőkre". Mások vad diadallal benne látták az egész műtörténelem betetőzését, az utolsó evolúciót (ez a műszó is akkor lett népszerűvé), amely után már csak a nagy semmi következhetik. Rendkívül érdekes és bonyolult hatásokat váltott ki a naturalizmus a vele törődő müncheniekből. Voltak áldozatai is, míglen a helyzet bizonyos fokig tisztulni kezdett.
A nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenesek elején a világos elméjűek már belátták, hogy a dolog mégsem oly végzetes, mint amilyennek az első felfordulás alkalmával mutatkozott. Sőt már is meg lehetett állapítani, hogy a rettegett naturalizmus kiválóan hasznos iskolának bizonyult. Hisz sokan épp ennek a korszaknak köszönhették legértékesebb és leggyümölcsözőbb tanulmányaikat. Mások alkura álltak vele. Az öreg Lindenschmidt kivonult akadémiai műterméből a szabad természetbe, hogy egy óriási vásznon megízlelje a "plein-air" gyönyörűségeit. "Döss muss i' á amol probiern" - - szólt a fiatalokhoz. Igen sok ember lassan, észrevétlenül, néha nagyon kedélyesen átalakult naturalistává.
Ilyesformának látszott a mozgalom kívülről tekintve. De volt ennek a naturalista korszaknak benső története is, amely minden tehetséges festő lelkében más-más alakot öltött. Persze csak kevés ember jöhet itt számba, mert hisz a nagy tömeg, mint mindig, most is csak az üres jelszót kapta föl és épp oly felületesen gyártott "naturalista"-képeket, mint ahogy annakelőtte produkálta a bitűmbe- festett érzékeny genret. Sokan csak a névjegyükön voltak naturalisták; azt hitték, hogy modernek, mihelyt a fekete tubust kidobják műhelyükből és karminlakkal és kobalttal állítják elő a "mélységeket".
Voltak aztán más festők is, akik nemcsak a hatalomra vergődő jelszót tisztelik, hanem kissé meg szokták vizsgálni lelkiismeretüket is. Akadtak azok közt, akik rájöttek, hogy amit általában naturalizmusnak mondanak, nem nekik való. De ismét másokra nézve ez a festői elv lett a kiindulás pontja. Hisz volt már egyszer idő, - - az olasz quattrocento, -amikor a festők szívvel-lélekkel nekifeküdtek a természet előítélet nélkül való tanulmányozásának: ily bensőséges tanulmányt jelentett egyeseknek a naturalizmus is. Utat valami felé, ami nagy, hatalmas, mélyen emberi s egészen elérhető a festés eszközeivel. Úgy vélekedtek, hogy Bastien-Lepage festészete jó lehetett Bastien-Lepagenak: más ember azonban joggal más szemmel nézheti a természetet, más vérmérséklet vezetheti ecsetjét. A tömegből kezdtek emberek kiválni, akiknek nem volt hirtelen divat, száraz recipe a naturalizmus, hanem út és mód a maguk sajátos festői nézeteinek kifejezésére. Azt hiszszük, ez utóbbiak közé tartozik Strobentz Frigyes is. Legalább ilyesmit mond nekünk az ő fejlődése. Még mielőtt a kávéházi asztaltársaságok fölkapták volna a naturalizmus szót, egész meggyőződéssel festette a szabad levegő világításában stúdiumait, képeit. Megelőzte velük azt a nagy naturalista zenebonát, amelyet 1888 táján Bastien-Lepage képeinek a Glaspalastba való bevonulása keltett. Strobentz ilyfajta festményeinek egyikét, amely sokatmondó és jellegzetes, e füzetben találja az olvasó: 1886-ból való s a címe "Gyűmölcsösben". Festési módja élénken emlékeztet azokra az elvekre, amelyeket később Münchenben Bastien-Lepage képeiről levontak. Nyomról-nyomra leírja modelljét: a lányt, a kert pázsitját, a fákat, a levegő reflekszeit. Valóságos detektiv-munka, körültekintő felkutatása minden porcikának, csaknem a körömfeketéig. Rendkívül fáradtságos s a külső siker szempontjából hálátlan egy munka. Hatása nem lehetett nagy, mert a mély búvárlatok közepette el kellett vesznie annak az értékes festői elemnek, amelyet közvetlenségnek szoktunk nevezni. Mivelhogy a festői tárgy és az impresszió nincs hirtelenül megragadva: nem egészen meggyőző. De felette hasznossá és gyümölcsözővé lett a művészre nézve. Aki így dolgozik: hozzászokik, hogy minden idegszálával megfigyeljen, tanulmányozzon, mindent meglásson, semmi a figyelmét el ne kerülje. Ez a beható tanulmányozás adta meg Strobentz későbbi fejlődésének alapját.
Minket ez a mű egyben felvilágosít arról is, hogy mit értett Strobentz a nyolcvanas évek közepén kép alatt. Egészen más valamit, mint amit akkor az emberek e szóval megjelöltek. Ez a fejezet nem érdektelen s világot vet művészünk azonkori környezetére is.
Az átlagos képek, sőt ezek túlnyomó többsége úgy keletkezett abban az időben, hogy a festő mindenekelőtt keresett megfestésre alkalmas és méltó tárgyat. Hőst, aki győz a csatában, kolduló barátot, aki kövér libát hoz a konyhára, anyát, aki gyermeke bölcsőjét ringatja stb. A festő tárgyat keresett, tárgyat állapított meg: irodalmi munkát végzett, amit bátran rábízhatott volna bárkire, ha még oly sovány is a festői vénája. Ha megvolt a tárgy, úgy a jobb műhelyekben tanulmányok készültek az egyes alakokhoz, az intérieurökhöz, külön-külön, legtöbbnyire csak elnagyolva, függetlenül a kép szín-, tónus- és együtthatástól. Ezek segítségével, ezek átalakításával született meg a kép. A punctum saliens itt az, hogy a festő a tárgyból indult ki. A barát, a hős, az anya megfestéséhez utólag keresett természetet, azaz modellt, amely bizonyos fokig alkalmas volt az adott célra. A Karlsthor tájékán akkor notórius "barátok", "Krisztusok", "Landsknecht"-ek, "olasz szépségek" szaladgáltak, jellem-kosztümben. Az ember apróhirdetés útján is beszerezhette őket, készen felszerelve jöttek házhoz. Féltékeny művészek hosszú időre kibéreltek egy-egy ily modellt, nehogy egy konkurrens műhely is megkaparinthassa, mert akkor a kép már veszítene eredetiségéből. Látnivaló, mit értettek akkor általában természet, képalakítás, eredetiség alatt.
Az a naturalizmus, amely Strobentz ez első képén meglátszik, lehetetlenné teszi a képalakítás e módját. - Az a naturalizmus, amelyet itt látunk, alapjában véve megelégszik a természet bármely jelenségével, amely a szem elé tárul: csak egészen hűségesen legyen megfestve s kész a kép. A punctum saliens itt az, hogy a tárgy mellékes, csak hű legyen az előadás. A különbség szembeszökő: emitt a festő mindenét egyenest a természetből hozza, holott amazok a természetet legfeljebb, mint mellékeszközt használták föl. Ez utóbbiaknál a kép irodalmi termékre, irodalmi ötletre, librettóra van építve.
Ez az irodalmi ízű festés terméketlen volt, mert nem rejtett magában fejleszthető festői elemet. Hisz irodalmat mívelt, a festői elem elhanyagolásával. Viszont éppen Strobentz képein világosan látjuk, hogy az egészséges természetfestés mennyi alkalmat és impulzust ad az igazi festői anyag formálására, gazdagítására.
Az első kép természetesen csak a kiindulás pontja volt. De már érezzük rajta egy kiválóan festői elemnek, a színnek bizonyos hangsúlyozását. Az ember festésközben, akár írásközben is sohasem lehet objektív: hol ez, hol az a jellemvonás bilincseli le figyelmét, arra pazarolja érdeklődésének javarészét, míg azok az elemek, amelyek e körön kívül esnek, bizonyos értelemben kevésbbé intenzív, sőt esetleg mostoha bánásmódban részesülnek. Akinek vérmérséke - hogy hosszú definíció helyett rövid szót használjunk - - a szín érdekességeiben leli örömét, hangsúlyozni fogja a színt akkor is, amikor komolyan eltökélte, hogy a rajz, a tónus, a valőr, az ensemble, a képhatás, az előadás frissesége, közvetlensége épp oly figyelemreméltók. Strobentzben a kolorista szög korán kibújt az objectiv naturalista zsákból. De a szín, e tizenhárom-próbás festői elem, csak úgy fejleszthető egészségesen, ha egyenest a természet adja. Az olyan naturalista festő, mint Strobentz, megbecsüli ezt az elemet, amelyhez kiváló vonzalmat érez: hangsúlyozza, uralkodóvá teszi. Ezzel a saját művészi felfogásának, egyéniségének bélyegét viszi a képre.
Talán nem érdektelen, ha ennek a proceszszusnak megvilágítására törekszünk. Képzeljük magunkat ismét ama müncheni librettó-festők közé. Nálunk a szín legfeljebb olyan rangú segédeszköz volt irodalmi ízű céljaik elérésére, mint a gondosan összeválogatott modellek. Voltak köztük is "koloristák" és "nem kolo-risták", de amikor képeiken a színt is érvényre juttatták, az csaknem mindig külsőség maradt. Mert ha valaki szürke kendő helyett narancsszínűt akaszt a Marietta nyakába, azzal még nem kolorista. E festők legfeljebb azért pöty-tyentettek a képre "színes" dolgokat is, hogy az élénkebbé váljék. Egy olyan naturalista festő, mint Strobentz, korántsem ily latolgatás révén válik barátjává a színnek, hanem mert természettanulmányai közben épp ez a festői elem köti le figyelmét. Nála egészen a természet jelenségeiből szikkad át festői felfogásába a szín világa is: lassan, szakadatlan stúdium közepette. Most már eltűnnek képeiről bizonyos szárazságok és keménységek. Előadása kevésbbé objektiv, de igyekszik benyomásokat adni, amint azok a szín elemén át szűrődnek a szemébe. A modell bizonyos elbeszélő elrendezésén még rajtakaphatjuk: még nem a festői elem a kép kizárólagos tárgya. Még súlyt helyez arra, hogy egyik vagy másik képe referáljon egy helyzetről, egy eseményről, de már azt hangsúlyozza, ami neki a jelenségen leginkább érdekes és ez csupa festői elem. Nem az az objektiv naturalista többé, aki volt a "Gyümölcsösben" megfestésekor: már érvényre jut a temperatuma a saját egyéniségének külön festői vágyai. A naturalizmusból ezen az úton haladt legújabb állomásáig, amelyen immár a tiszta festés körében látjuk.
Ha a szín ennyire érdekelte máris, azt várhatjuk, hogy fejlődése folyamán javarészt erre építi képeit, így is történt. A librettónak végső nyomai is el-eltűnedeznek. Némelyik művének, amely ebbe a legújabb fejlődési sorozatba tartozik, még címet is nehéz találni. Voltaképpen azt kellene róla írni: "szürke aranynyal", vagy más effélét. Akik valamikor Whistlerről hallottak, azt mondhatnák, hogy íme, ez annak a híres angolnak eljárása. Mihelyst azonban nem a teoretikusnak érzéketlen szemével nézzük ezt a fejlődési állomást, hanem magukat a festményeket vetjük egybe, látjuk, hogy utánzásról itt bona fide szólni nem lehet. Világosan áttekinthető úton jutott el Strobentz idáig, az ő előző puritán naturalizmusából alakult ki ez az eredmény. S természetesen hatással volt arra is, hogy ezek után miként formálta a képeit. Nemcsak hogy nem fest többé szóval elmondható librettót, hanem még arról is lemond, hogy egy-egy alakját jellemzetessé alakítsa. Hisz nem jellem-bemutatást akar rendezni, hanem veszi azt az alakot azért s oly mozdulatban, hogy valamely kép-hatást érjen el vele. Az az alak csak oly szerves része a képnek, mint bármely egyéb rész: sem több, sem kevesebb. Alakítója egy-egy silhouettenek, egy foltnak, hordozója egy tónusnak, egy éppen oda illő színnek. Sokan elvitatják az ilyenfajta festéstől a jogosultságot: mi megvagyunk győződve róla, hogy így is lehet jó képet festeni, mint ahogy Strobentz nem egyet festett. Azt azonban elismerjük, hogy bizonyos készültség vagy legalább is festő-ösztön kell az élvezéséhez.
Münchenben, Strobentz legfontosabb fejlődési szakaszainak színhelyén, más festők is hasonló irányban kezdtek haladni. De a képek keltjének egybevetéséből látjuk, hogy ez a magyar művész meglehetősen megelőzte elvtársait. Nála csakugyan kitűnő iskolának vált be a naturalizmus, amelyből kiindult s amely néki e fejlődési menetet magától kínálta. Nagy különbség, hogy valaki a maga festői élményei révén jut-e el bizonyos festői állomáshoz, vagy egyszerűen készen vesz át bizonyos eredményeket. Strobentznél a természetstudiumból vezethető le egész előadása, egész felfogása. Fejlődése ennélfogva szerves és meggyőző: hiszünk neki, hogy képei egész festői hitét tükrözik.
Oly festőnél, akinek életrajzát csakugyan a képei adják, még más fejlődési stádiumokat is várhatunk. Strobentz élete javakorát éli most. Budapesten született, 1856-ban. Három évig a műegyetemet járta Drezdában, 1877-ben került a düsseldorfi akadémiára, ahol Jansennél és főleg Gebhardtnál tanult. Aztán Löfftz iskolájába került Münchenbe s azóta itt és
Dachauban munkálkodik. Életéből, úgylátszik hiányzik a megkivántatott regény. Jelentékeny sikereit is csöndesen elhallgatta: azok nyomai a külföld egyik-másik galériájában lógnak. Nálunk a legkevesebben ismerik, pedig legjelentékenyebb festőink egyike.
LYKA KÁROLY
