Lotz Károly, Művészet, 1904

Harmadik évfolyam, 1904 | Hatodik szám | p. 358-381. | Facsimile

LOTZ KÁROLY

Német volt az apja, de magyar anya hozta a világra.

A hessen-homburgi nagyherceg eljön Magyarországba vadászni. Kíséretének egyik előkelő főhivatalnoka beleszeret egy magyar leányba, s elviszi magával nejeként messze Hessen-Homburgba. A magyar leányból előkelő, nagyrangú német asszony lesz, de sem a magas rang, sem a boldogság hazáját nem feledteti vele.

Ez a nagyrangú német hivatalnok Lotz Vilmos. A magyar leány, ki neje lett, Höfflich Antónia, boldog házas életük alatt hét gyermeket hozott a világra. A legkisebbel, 1834-ben ajándékozott meg bennünket. Ez a legkisebb gyermeke Lotz Károly.

A kis Károly alig volt 4 éves, amikor apja, Lotz Vilmos meghalt. Az özvegy asszonyban a magyar leány szíve szólalt meg akkor, s miután már nem kötötték oda sem a boldogság, sem a kötelesség, nem tartóztatta ott többé sem a nagy tisztelet, amelylyel körül volt véve, sem a nagyhercegi kegy szíve visszahozta őt az anyaföldre, haza jött és haza hozta mind a hét gyermekét, köztük a kis Károlyt, egy nagy lelket, a legnagyobb szabású művészi talentumot adva vele ami hazánknak.

Lotz Károly tehát német földön jött a világra. Német apától, de magyar anyától született, épp úgy, mint Lenau, aki ezért élete végéig ŤMutterlandť-jának nevezte Magyarországot.

Megis énekelte hazánkat, lelkes, meleg hangon sok szépet dalolt mirólunk, de nem nekünk; Lotz Károly azonban nekünk - - csak nekünk - festett.

A mienk lett, a mienk volt egészen.

Teljesen az anyaföld gyermeke lett, teljesebben, mint bármely más magyar művész.

Itt küzdött, itt fejlődött ki közöttünk.

Hatalmasan szárnyaló tehetsége itt emelkedett magasra. A mienk minden alkotása, kezének minden vonása. Küzdelme minket érdekel, szárnyalása a mi dicsőségünk, elmúlása a mi gyászunk.

Sajátságos rendelkezése vagy véletlene a sorsnak, hogy amikor az emberiségnek egy hatalmas, nagy, de szétdarabolt fajtájában bizonyos sejtelem kezd életre kelni a faji öntudat és az összetartozandóság iránt és ezzel a faj naggyátételének vágya mind erősebben kidomborul, mint ahogy láttuk ezt a germánoknál - - és hogy amikor a germán faj az ő egészséges és világos értelmével megérzi a szellemi fejlődésnek, közöttük különösen a művészi és a művészettel karöltve járó ipari fejlődésnek államalkotó erejét - - készülni kezd művészi neveléssel - - az ipari és kereskedelmi küzdelmek harcára, - amikor hozsannával fogad minden új erőt és minden talentumot, ki e harcnak szolgálatába állni kész: akkor születik a vajúdó germán földön egy istenáldotta nagy tehetség, aki arra volt hivatva, hogy ezen megindítandó háborúnak egyik leg-győzedelmesebb vezére legyen; és akkor a végzet tréfás szeszélyből-e, mint a Majmuna-tündér Bodrul herceget, vagy öntudatosan, igazságos rendelkezésből-e felragadja e fényes tehetséget, elviszi messze, leteszi egy olyan országba, amely a művészi nevelés teljes hiányával sejtelemmel sem bír a művészi és ipari fejlődés fontosságáról és amely országnak első bölcsei is még mindig csak a régi multak fegyvereivel képzelik megvívni azt a harcot, amelyben országok lesznek naggyá a meggazdagodás által és országok fognak teljesen elpusztulni, vér nélkül, az elszegényedés sorvasztó betegségében.

Ahol senkinek sejtelme sincs arról, hogy az emberiség nagy közös kulturális törekvésének legfőbb tényezője, kifejezője a formaképzés és hogy minden kulturális törekvésnek, ezzel a nemzeti emelkedésnek egyik legfontosabb, semmi mással nem pótolható ereje a formaképzési ösztön.

Ahol még erről senkinek sejtelme sincs, ide kerül a sors által ide dobva, a formáknak hatalmas, nagytehetségű bajnoka. Ide kerül mint kis gyerek; ártatlan naiv kedélylyel rajzol egy lovat kicsiny pajtásainak nagy örömére és bámulatára.

Megnyilatkozik benne a formaképzés ösztöne, amely tulajdonságnak e pusztaságban még semmi értéke nincs a nagyok előtt, de a gyermekeknek romlatlan ősi ösztöne, velők született bölcsesége, - - megsejteti velők ezen megnyilvánult tehetség értékét és becsét. Tetszik nekik, örülnek neki, hogyne, hiszen formát adott valaminek, ami leiköknek kedves; romlatlan leikök megérzi ennek értékét, a kis Károly rajzát felakasztják az iskola falára, közbámulat tárgyává teszik. A bölcsek mosolyognak a gyermekek játékán. Mintha nem ez a játék lenne csirája minden kultúrának ? Igen, a lélek játéka, a felébredt képzelet s az azt kifejezni vágyó ösztön képezik magját minden művelődésnek.

Ahogy a még gyermek Lotz Károlyban megnyilatkozott a művészet gyermekpajlásai előtt s lett öröme az ő kis közönségének, úgy nyilatkozott meg a művészet minden időkben az emberek között.

Ugyanaz az isteni szikra dobbant fel a barlanglakó ősember ébredő lelkében, aki legelőször vésett bunkós botjára valami ábrát, vagy rajzolt színes agyaggal valami ábrát a barlang falára, amelyet a többiek megbámultak és amelynek örültek, mert olyan valamit ábrázolt, aminek alakja már élt az ő leikökben s amelyet ennélfogva meg is értettek.

És ugyanazon szikra ébred fel az ős-keresztények között, amikor a sötét barlangok, katagombák elrejtett zugában durva kőből összehordott oltár fölé először rajzolja a falra valamelyik hivő a mindnyájuk lelkében élő s mindnyájuk által imádott ártatlan báránynak alakját naiv hittel, primitív formában, örömére, bámulatára mindannyioknak.

Ez a kapcsolat a formaképző ösztön felébredése és a forma bámulata - tehát a megnyilatkozott művészet és az azt bámuló közönség között képezi aztán a művészet további fejlődését.

Az a kapcsolat, az alkotó és a szemlélő között, amely összeolvasztja a nagy törvényhozók lelkét, a poéták, művészek érzését a milliók leikével és amelyben egyesülnek mind egy közösen sejtett kívánságnak mindnyájuk által érthető kifejezése után, ez a kapcsolat képezi útját az államalkotásnak, a vallás alapításnak és minden művészetnek. Ezen az úton fejlődött ki a művészet is az ősember első ákombákomjától Phidias remekéig és az őskeresztény első primitív báránykörvonalától egész Michelangeloig.

Megvolt-e vajjon a fejlődésnek ez a kapcsolata Lotz Károly és a közönség között ?

Lotz Károlyt, teljes meggyőződésem szerint, minden időknek legnagyobb tehetségei közé kell soroznunk. Bizonyos az is, hogy Lotz Károly nemcsak Magyarországnak lett volna legnagyobb művésze, de hatalmas tehetségével a legnagyobb alkotók sorába emelkedett volna, ha azon kapcsolat révén együtt fejlődik ő a közönséggel és a közönség ő vele.

Hogy Lotz Károly talentumát mérlegelni képesek legyünk, párhuzamot kell vonnunk a nagy alkotók útja és az ő küzdelme között.

Lehetetlen egy jellemrajz szűk keretében végig futnunk a művészetek történetét - - de ha csak futólag is összehasonlítjuk amazok útját a hozzánk legközelebb álló művészetnek, a keresztény művészetnek fejlődésével egészen a renaissanceig és azokat a viszonyokat, a melyek között hazánkban a művészetnek fejlődnie kellett, akkor talán kidomborodik Lotz Károly egyénisége az emberek lelkei előtt, akkor talán meg fogiák érteni, ki volt az és mekkora talentum, akit a sors ide, miközénk dobott.

Aki itt élt, itt járt közöttünk, Beato Angelico isteni nyugalmával, Rafael derült emberszeretetével, szívében egy ártatlan gyermek naiv-érzésével, tehetségében egy gigász erejével.

Boldog Angelico és boldog Rafael és a többiek! Az a hit, amely bennök és az emberek millióiban élt, vitte, vezette a magasba őtet. A millióknak magasba szálló hitén repültek ők. Mint az angyaloknak szárnycsapása vitte őket felfelé, a milliók közérzetének áhítatban egyesült hite.

Mi vitte a magasba Lotz Károly talentumát, milyen szárnycsapások segítettek itt neki az emelkedésben? Mi egyengette útját ennek a gyenneklelkű gigásznak? A gigászok harcot kezdtek az istenek ellen, de az istenek leverték őket. Lotz Károlynak az ellen kellett harcra szállnia, ami ellen, Goethe szerint, az istenek is hiába küzdenek, az értelmetlenség ellen.

Mert ez a magyar faj, minden népek között a legbrilliánsabb, minden nemeset a leghama-rabban átérző, zseniális faj, megmagyarázható okokból, - - Lotz korában, majdnem egészen értelmetlen annak megítélésében, mennyiben nélkülözhetetlenül szükséges alkatrésze az államalkotás kiépítésének, ipari és kereskedelmi fejlődésének, a nemzeti élet gazdaggá és naggyá tételének az általános művészi nevelés, és ennek híján teljesen tájékozatlan a művészet értékének megítélésében. Nem a faj hibája ez. Oka egyszerűen az, hogy neveléséből a nevelésnek ezen része hiányzik és ezzel hiányzik az a kapcsolat a művész és közönsége között, amely kapcsolattal együtt fejlődhetik csak a művészet úgy, hogy az az államélet közhasznú tényezőjévé váljék.

A sokak lelkében élő gondolat kifejezésre vár. E vágy egyesülve a szép iránti vágygyal a művészet formáiban nyer kielégítést.

Ha e formák az emberekben szunnyadó érzéseket fejezik ki, rögtön visszhangra találnak. A ki a sokaság szunnyadó érzésének leginkább érthető kifejezést tud adni, az lesz a sokaság prófétája, költője, művésze.

Ezen vágyakon és ezen vágyak kielégítésének méltánylásán találja meg természetes útját a művészet és a művész.

Ez út csak akkor természetes és csak úgy fejlődhetik egészséges művészet ez úton, ha a művészet megértésének és méltányolásának képessége lépést tart a művész törekvésével és azzal harmonikusan együtt fejlődik, együtt jelentkezik.

Ezen harmóniából ered Angelico boldogsága és ennek hiányából származik Lotz Károly küzdelme.

A krisztusi tanok alapján az emberi lelkek egy régi vallás és hatalmasan kifejlett művészet virágzása alatt új vallásban keresnek támaszt és vigaszt, és íme, ezzel egyszerre utálat és borzalom tárgya lesz a régi vallással és a régi életnézetekkel együtt az a művészet is, amely nem az őáltaluk imádott alakokat, hanem szerintük a bűn vallásának alakjait állítják elő tökéletes fomáikban. És nem kell nekik ez a művészet. Nem látják annak fenségét és szépségét többé. És amíg a legtökéletesebb művészi formák díszítik a napfényes tereket, ők az ő új vallásuknak kialakult és elképzelt alakjait elevenítik meg sötét rejtekhelyeik falain, azokban gyönyörködnek, azt tartják művészetnek, bármily primitív módon nyernek is azok kifejezést. És hosszú századokon át nem képesek csak elképzelni is, hogy a művészet mint díszítés mást is szolgáljon mint az ő hitöknek, leiköknek imádott alakjait.

Egész a XIII. századig teljesen csak a vallási érzéseknek ad a művészet kifejezést, a vallási felfogások szigorával lépést tartva, szigorúan a byzanti formák között mozog. Amikor a vallási felfogások engednek merev szigorúságukból, akkor szabadul fel a művészet is a merev formák alul. Firenzében Cimabue látni kezdi a természetet és iparkodik annak részletes szépségeit is kifejezni, Giotto már arckifejezésekkel bizonyos reálizmust hoz a művészetbe, amelyet és amennyit kora megért és kortársainak hozsannája között bizonyos mértékben az igazságot beviszi a templomokba. Ugyanakkor ugyanazon törekvés buzdítja a sienaiakat.

Az igazság keresése a formákban együtt tart lépést az igazság keresésével a vallási bölcseségben.

Lépésről-lépésre halad együtt a közönség érzelmével és egyre világosabb látásával.

Assisi szent Ferencz tanai átalakítják az emberiség vallási felfogását. Az emberiség nem tartja többé a világot tisztán a siralom völgyének, bánat és búsulás helyének. Az emberek lelkében egyre inkább erősödik az a hit, hogy a teremtett világnak, mint isteni alkotásnak szépségeiben gyönyörködni nem bűn többé, hanem erény.

És ha az Isten saját képére alkotá az embert és alkotta azt saját akaratából meztelenül, akkor az emberi testnek szépségét csodálni lehet-e bűn és lehet-e szégyen és vétek a meztelenség?

A természet szépségei feltárulnak az emberek előtt és a XV. században Masaccio már a meztelen test formáinak tanulmányozásában keresi a művészeti haladás útját.

A vallás megerősödik s erejében bízva nem fél többé a pogány tanok feltámadásától, félelme szüntével megszűnik azt gyűlölni, nem borzad tőle többé, sőt érdeklődése is felébred iránta, mint egy elmúlt érdekes kor iránt

Ezzel egyidejűleg a pogány művészet remekeit is méltányolni kezdik; kezdik látni annak szépségeit, és tökéletességét, úgy, hogy a XV. század vége felé Páduában Squarcione már a régi görög és római szobrok tanulmányozását ajánlotta tanítványainak. Mantegna már az ő nyomában ez úton szárnyalt a magasba.

A felfogások tisztulásával tisztult együtt a művészet is, együtt haladt a művész és az emberiség egy közös vallásban, egy közös művészi nevelésben. Mert épp úgy részesült mind a kettőben a leghatalmasabb, mint a legszegényebb. A király és a koldus ugyanoly érzéssel imádta Istenét, épp úgy nyert vigaszt a vallás tanából és egyaránt élvezte felemelő és gyönyörködtető áldását a művészetnek is, mert az mindnyájuknak egyaránt fejezte ki mindazt, ami előttük szent és magasztos, így, aminthogy nem lehetett senki sem teljesen közömbös a vallás iránt, - nem lehetett teljesen értelmetlen és közömbös a művészet iránt sem.

Ezen közös kapcsolattal, ezen az úton haladtak a művészet nagyjai a renaissance művészet befejezéséig. Ezen szoros kapcsolatban alkották meg azután az emberek a művészet segélyével az új vallást és az új társadalmat és ezzel építették ki az új államokat.

Ahogy a művészet a vallásnak érthetően beszélő nyelve lett, úgy lett egyszersmind kifejezője az újonnan alakult államok műveltségének és hatalmának is.

A firenzei gyógyszerész, a ki piluláival mesés vagyont gyűjtött össze, jól tudta, hogy magában e vagyon bármilyen nagy legyen is, nem elegendő arra, hogy az emberek benne lássák azt a vezérlő elemet, akit saját boldogulásuk végett követniök kell. Kincseinek mér-hetlen nagysága mellett megismertette fiaival a művészet hatalmát s fiai, a Mediciek megtanulták, hogy a művészet felhasználásával nyerjék meg azon milliók együttérzését, amely milliókra hatalmuk megszilárdítása céljából szükségük volt.

Szükséges volt tehát maga a művészet is, a művészet felhasználásával erősítették meg hatalmukat a pápák, a Mediciek.

Mikor a vallás és a hatalom kiépült, akkorra kiépült a renaissance művészet is, egész Michelangeloig, aki ezen kiépült művészetet úgyszólván betetőzte.

Az épület készen volt, reá tovább építeni nem lehetett. Michelangelo már szinte kinőtt a renaissance művészet keretéből.

Berzeviczy jól jellemzi őt Itália című könyvében, a midőn így szól:

Beato Angelico! Igazán boldog és angyali, míg Michelangelot igazabban nem angyali, hanem démoni erő tette naggyá és boldogtalanná!

Nagysága már nem fért el a renaissance tetője alatt, démoni ereje már ki-kitört alóla és már túltengő barokk formákban nyilvánul, ugyanúgy, mint ahogy a pápák és az államfők hatalma kezd túltengeni.

Amikor az őserdők vén fája nem fejlődhetik tovább, a benne levő még túltengő erő orchideákat fejleszt és hajt ki az ő pudváiból, úgy a bevégzett renaissance művészetet is tovább fejlődni már képes nem lévén, a még meglevő erő a művészet orchideáiban, a rokokóban és a copfban virágzott ki, mindig összhangban az állami formák változásával, a filozófusok felfogásával és a poéták műveivel.

A firenzi patikárius unokája, Medici Katalin, már fejedelmi pompát fejt ki a teljesen kifejlett firenzi művészet segélyével és úgy vonul Parisba királynőként a világ legelső trónjára, elkápráztatva és meghódítva minden francia lelket a művészi kincsek sokaságával és bájával. Beviszi az olasz művészetet Franciaországba és beviszi az olasz művészetet Leonardo de Vinci és Andrea Del Sarto Ferenc király meghívása folytán. - - Azt kellene hinnünk, hogy a hatalmas olasz művészet átplántálva egy másik tehetséges fajba, ugyanazon virágokat fogja hajtani az új talajban, mint az ősi földön - - és mégis, a francia művészet fejlődésében csak csekély nyomát találjuk az olasz befolyásnak.

Az egészséges, saját erejéből fejlődő francia szívében nem hagy mélyebb nyomot a legelőkelőbb művészet sem, legfeljebb talán csak izgató hatással volt reája.

Talán csak a külső technika elsajátítására hatott, de az ezután megindult francia művészet teljesen az ő saját világnézetének, kora gondolkozásának lett interpretátora.

Claude Gelée, Poussin, Lebrun mintegy száz évvel az olasz invázió után teljesen saját nemzetük érzései által vezetve festenek.

E száz év alatt a vallási kérdések befejeztével a társadalmi kérdések kezdik érdekelni az emberiséget - - és a művészet figyelme is a társadalmi élet felé fordul: Watteau Boucher, Greuse már ennek adnak kifejezést. A gondolkodók és a poéták műveikben a kor gondolkozását és ízlését fejezik ki őket nyomon követik a művészek.

Hogy mennyire a nemzetek életével és gondolkozásával, sőt klímájával összeforrott, s abból fakad mindig a művészet, ennek legérdekesebb példája a nagy francia forradalom időszaka, amikor egy erős vulkánikus kitöréssel lerázza magáról egy nemzet a meggyűlölt hatalmat és a megunt törvényeket - - gondolkozásában vissza nyúl a régmúlt görög korszakba, annak felfogását akarja követni akkor azonnal átviszi ezen szándékát művészetére is és görög gondolkodással egyszerre a görög művészetet is át akarja venni, de mert ez lehetetlen, természetellenes és mert minden ereje mellett legelvadultabb, - minden fék nélküli vágyában sem képes szakítani az eddigi hagyományokkal, beleolvasztja az eddigi hagyományok útján kialakult copfba és a rokokóba, a görög elemet - és ezzel megteremti - - ha ugyan ezt teremtésnek lehet nevezni, az úgynevezett empire korszakot minden művészi korszakok között a leggyengébbet, a legsemmitmondóbbat.

A ferde gondolkozású korszak ferde művészetet hoz létre, mert a művészet nem választhatja el magát korszakának felfogása alól.

A fejlődési képesség megszűntével idegen filozófia és idegen művészet segélyével akar felfrissülni a kifáradt emberiség - és az ilyen korszak beteges hatása alól még az olyan nagy tehetségek is, mint amilyen volt az irodalomban Corneille vagy Racine, a művészetben Dávid nem tudnak szabadulni - betegek ők is, mert hiszen egy közös levegőt szívnak korszakukkal együtt.

A nagy forradalom által felébresztett eszmék mindinkább a társadalmi helyzetek meg-bírálása felé tereli az emberek figyelmét.

A filozófok felfedezik az emberiségben az az embert. Ahogy megelőzte Voltaire a forradalmat azzal, hogy megingatta az istenben való hitet, ahogy Rousseau egy gyermekéletben ecseteli az egyéni törekvések jogosultságát - s ahogy Racine megírja Phaedrát - ugyanazon általános világnézlet alatt irja meg Hugó Victor az ő Nyomorultjait és állítja elénk az ő Quasimodóját úgy fordul, őket és a világnézlet nézetet követve, a művészek figyelme is az ember felé - - és ahogy a Napóleonok erőltetett politikájukkal teremtettek erőltetett és hamar elmúló császárságokat, úgy teremtették az ő dicsőségüket és hatalmukat hirdető művészetet is, de amely művészet már nem volt kifejezője egy egész nemzet osztatlan érzésének, mint a császárságok sem, épp azért épp oly hirtelen és hamar elmúltak a császárságokkal együtt.

Amikor a császárságoknak saját nagyságukat dicsőítő művészetre volt szükségük -a francia művészet kénytelen volt visszanyúlni azokhoz a formákhoz, amelyeket az olasz művészet megteremtett sok százados haladás után a nagy vonalak grandiozitásáig. Amíg azonban az olasz művészet külső hatásai mellett magában foglalta a benső művészi igazságokat is, - - azok, akik hirtelen nyúltak vissza feléjök, inkább csak külső megjelenésében utánozhatták ezen hatalmas művészetet, annak benső tömör tartalma nélkül és így támadt egy külső, hatásaiban imponáló, de benső igazságok nélküli művészet, amely csak a nagy vonalakban, az emberi erő és hatalom erőltetett és legtöbbször túlzott visszaadásában kereste a művészetet.

Ezen korszakban még a legnagyobb tehetségek is, mint Horace Vernét, Németországban Cornelius stb., tulajdonképpen csak kétes értékű művészetet produkáltak. A széleset, a nagyot látták csak a benső igazságok bája nélkül. Ezen iránynak volt egyik tipikus kifejezője a különben nagytehetségű bécsi festő Rahl - Lotz Károly mestere.

Lotz Károly tehát a legrosszabb időben, a legrosszabb irányból indulva kezdte meg pályafutását. Amikor a művészet eltávolodva az emberi és művészi igazságoktól - - egyeseket szolgált csak és nem az emberiséget, és így teljesen elvesztette lábai alól a talajt, az emberiség érdeklődését és csak az egyesek, a hatalmasok érdeklődésén tengődött mindenütt, akkor került Lotz Károly ide Magyarországba, ahol még az egyesek is hiányoztak.

Gyermekéveit Pesten töltötte. Itt végezte a gimnáziumot a piaristák iskolájában. Gyermekkora zajtalanul csendes nyugodtságban folyt le - mint ahogy tulajdonképpen egész élete. Őt csak szerették gyermekkora óta. De ki is ne szerette volna azt, aki maga volt a jóság, a szelidség. Csendes mosolyából több vidámság áradt, mint mások kaczagásából. Ő a boldogságot nem kérte másoktól, ő azt a saját szivében, mint egyéni tulajdonságot, magában hordotta. Anyja szeretettel nevelte, tanárai szeretettel tanították. A piaristák szabályai szerint ösztöndíjat csak róm. kath. fiú kaphatott, Károly azonban református volt. Egy kis Ťpia frausť volt-e részökről, amikor tévedésből katholikusnak nézték, a szerint nevelték, csakhogy megkaphassa az ösztöndíjat. Lotz e hitben nevelve, e hitben nőtt fel és ugyancsak elcsudálkozott, amikor férfikorában, 1891-ben megtudta, hogy ő tulajdonképpen kálvinista.

Az ifjúban egyre nő a vágy azután, hogy teljesen a művészetnek szentelje életét, de korunk felfogása szerint előbb el kell végeznie iskoláit. - A régi mesterek útja e tekintetben is sokkal természetesebb volt, úgy képződtek, mint a mesteremberek. Az apa elvitte a fiát valami mesterhez s inasnak adta valamelyik vargához, asztaloshoz, vagy ha az iránt látta benne a tehetséget, valamelyik festőhöz.

És a gyermek kis korától fogva tanulta a mesterségét, anélkül, hogy egyéb, nem a mesterségébe vágó tudományok rákényszerítésével idejét elvették és idegeit túlkorán kifárasztották volna, így érthető csak, hogy Rafael már hét éves korában bizonyos kész technikával festette meg a saját arcképét. A művész már gyermekkorában megtanulta a mesterséget, ha aztán volt egyénisége, tehetsége, mire az lelkében bontakozni kezdett, a mesterség birtokában szabadon szárnyalhatott képzelmi ereje, a mesterség biztos eszköz volt kezében abban a korban, amelyben a mai kor gyermeke a mesterség legelemibb szabályait még csak tanulni kezdi, amikor már fantáziája szárnyalni szeretne, alkotási vágyának láza emészti és e lázában kénytelen mesterségének eszközeivel küzdeni.

A régi mesterek küzdelme megosztott küzdelem volt, gyermekkorára esett az egyik rész, a mesterség elsajátítása, s így ez nem korlátozta később alkotási vágyában.

A mai kor művészének küzdelme kettős, s miután majdnem lehetetlen egy ember életében e kettős küzdelemben minden irányban győzedelmeskedni, ketté válik a művészek lelkében a törekvés is.

A festőmesterség alapfeltétele mennél érthetőbb előadás, eszközei első sorban az igazságnak, a természetesnek minél inkább való megközelítése, valamint a vonalak helyes vezetése, a foltok elrendezésével való kiemelése annak, amit a művész elmondani akart.

Tehát a kompozíció és az előadás. Ha e kettő harmonikusan jelentkezik egymással, akkor olyan érett, komoly és nemes művészettel állunk szemben, mint amelyet látunk a renaissancekorbeli nagymesterek hatalmas alkotásaiban.

Az előbb említett oknál fogva a mai kor gyermeke alig képes e kettős küzdelemben győzedelmeskedni, megoszlik hát a törekvés, az egyik rész a vonalak nemességében, a terek és foltok arányában keresi a művészetet, a másik a részletek természetes igazságában és így csinálnak kétféle művészetet, amely magában egyik sem lehet tökéletes, bár mind a kettőbben alkothatnak nagyot.

Az, aki a mai korban és viszonyok között mind a két tulajdonságot egyesíteni vágyik, az e kettős küzdelem vergődésében többnyire elvérezni kénytelen.

A hatalmasok szolgálatában állott művészet természetszerűleg a kompozicionális részt vette a művészet alapjául, elhagyva teljesen az apró igazságok báját, azokat teljesen alárendeli a vonalnak és a külső rajznak és csak a megjelenés dekoratív hatásával akar hatni és sok esetben a vonalak túlzásaival iparkodik hatást elérni, mint p. o. a nagy Cornelius, vagy a bécsi Rahl.

Ennek az egyoldalú, már gyakran az ürességig menő dekoratív művészetnek tipikus kifejezője mellé került Lotz miután itt Pesten iskolái végeztével még az akkori rajztudományt Marastonitól és Weber Henriktől megtanulta Komolyabb tanulása azonban Rahl mellett kezdődött, ahol is lelkének egész szeretetével teljesen a tanulásnak adja át magát.

Megbarátkozik Rahl egy másik magyar tanítványával, Than Mórral. Rahl nagyon szerette a magyarokat, osztrák volt ugyan, de művészlélek és így lehetetlen is lett volna, hogy meg ne szeresse a magyart, ha már megismerte. A két magyar lett a legkedvesebb tanítványa, sőt nagy munkáinál segédül is a két magyart alkalmazta s így Bécs város falain a magyar kéz nyoma némileg örök időkre ott maradt.

Nagyon természetes, hogy Lotznak teljesen Rahl modorában és felfogásával kellett dolgoznia, ez alól nem vonhatta ki magát, mert Rahl megkívánta tanítványától, hogy amikor az ő munkájánál segédkezik, akkor teljesen az ő intenciói szerint végezze a reábízott feladatot.

De Rahl különben sem lehetett az a lélek, aki hajlandó lett volna tanítványai lelkét, egyéniségét kutatni, s mint ahogy azt mi ma egy modern mestertől elvárnók, hogy minden egyes hozzá forduló művészt az illetőnek saját talentuma, természete és egyéni érzése szerint buzdítson és vezessen.

Egy igaz mesternek mai nézetek szerint elsősorban gondolkozónak és lélekbúvárnak kell lenni, hogy kiemelni és kibontakozni segítsen az egyes talentumokban rejlő sajátos művészi értékeket és azokat úgy vezesse, hogy mindegyik a saját útját minél hamarább megtatálja.

A művészet mai labirintusában csak így lehet egy mester működése hasznos.

Rahl azonban, mint sok más, egyszerűen csak a saját megtanult technikájában látta a művészetet és szinte ellene intézett merényletnek tartotta volna egy-egy egyéniségnek önkéntes megnyilatkozását.

Ennek bizonyságául szolgálnak, hogy Munkácsy Mihály is teljesen Rahl ízlése, felfogása és színezésével volt kénytelen első kísérleteiben megküzdeni. Munkácsy csakhamar kikerült Rahl kezei alól, míg Lotz tanítványa és segédje maradt s csak 1865-ben állhatott saját lábára, amikor Rahl halála után haza jött Pestre.

Milyen volt akkor Magyarország művészi műveltség tekintetében ?

A művészi hagyományok, amelyeken a művészet tovább fejlődhetett volna, teljesen hiányoztak.

Százados háborúk akadályozták azoknak kifejlődését, a háborúkban kifáradt nemzet hosszas tespedéséből, amikor ébredni kezd is, természetszerűleg elsősorban csak jogai visz-szaszerzése iránt érdeklődik, a megélhetési alapot csak a föld birtokában látva, nem veszi észre az európai államok átalakulását.

A mindinkább ébredő nemzeti erő mind többet foglalkozik jogainak visszaszerzésével és ennek elérésével s minden tehetségét abban összpontosítja, abban fejti ki, hogy jogainak és követeléseinek előadásában mennél több erőt és művészetet fejtsen ki a dialektikában.

A nemzetnek összes művészi érzéke, minden talentuma ebben összpontosul. Akkor arra volt szüksége, az volt fegyvere igazságainak megszerzésére, természetes, hogy a nemzetben élő művészi ösztön iparkodott ezen erejét, szónoki képességét külső megnyilatkozásában is művészi tökélyre emelni. És a míg a szónoklat művészetét a szavalás legnagyobb tökélyre fejleszti, azalatt úgy megszokta, megszerette benne magát a művészetet és annak dekoratív külső hatását, hogy a szavalás művészete "1'art pour Tart" öncéllá válik előtte. Feledve, hogy a többi művészet épp oly szükséges, teljesen ezen egy művészet gyönyörűségeiben merül el.

Mint ahogy a cigányfaj bámulatos módon összpontosítja talentumát a zeneművészet kifejtésében, minden egyéb művészeteknek mellőzésével, sőt teljesen azok ismerete nélkül, úgy a magyar is minden közhasznú és szükséges művészetek iránti érdeklődés nélkül egyesegyedül egy művészetben gyönyörködik, a szavaló-művészetben, a mely az egész nemzetet annyira képes elragadni, hogy mindent feledve, attól megittasulva, teljesen annak szép formáiban gyönyörködjön. És immár nem dolgozik senki, hanem az egész országban mindenki szaval.

Egy ember van csupán, Széchenyi István, aki érzi, hogy a jogok kifejtése körül is a legszebb retorikánál és a legművésziebb dialektikai formánál is többet ér a követelésnek művészi és bárdolatlanabb kifejezése is, ha azt nyomunkban a gazdagság és hatalom ereje támogatja. Ez egyetlen ember ismeri azt a világrészt, amelyben nemzete otthont foglalt és amelyben tovább élni akar, ez egy ember ismeri azokat a megváltozott viszonyokat, amelyekben a nemzetek egymással való harcukhoz újabb fegyvereket keresnek, ez egy ember tudja csak, hogy más művészetek azok, amelyekkel nekünk, a mireánk váró rettenetes harcra fel kell fegyverkeznünk, hogy azt élet-halálra megvívjuk.

De az egyoldalúlag nevelt nemzet nem érti meg őt és a legrettenetesebb elhagyatottságban, a meg nem értés egyedüliségében pusztul el a nemzetnek akkor egyetlen európailag művelt embere.

A messze, német földön született, a sors által közénk dobott nagy művésztehetség, Lotz Károly, ez időben kerül Pestre, az ország fővárosába, amikor senki sem törődik a közhasznú művészetekkel, csak szavalnak, dalolnak, csattognak bűvös-bájos hangon, mint a fülemile, amely saját hangjának szépségében elmerülve nem veszi észre a felé lappangó macska halálos közeledését.

Ide jön ebbe a művészi pusztaságba az Istentől megáldott tehetség. Művészetet nem lát, amit lát, az mind alábbvaló az ő mesterének művészeténél, amelyet megtanult, s amelyet átvett annak minden hibájával, germán brutalitásával, teljes színtelenségével és előnyeivel, a nagy vonalak tiszteletével és a komoly rajztudásával.

Ez időtől fogva kell bámulnunk Lotz Károly óriási talentumát, fejlődő képességét.

Más művészetet a Rahl művészetén kívül nem ismer.

Parisba, Olaszországba utazni nem volt érkezése. A falfestészet úgyszólván teljesen kizárta akkor azt, hogy abba, mint az úgynevezett magasabb művészetbe bármily életbéli igazságot belé lehessen vinni. Igaz is, hogy az akkori falképek egységét egyetlen realisztikusan belefestett fej vagy kéz teljesen megbontotta volna, mert mint egy belészűrődő sugár, még inkább megvilágította volna részleteinek ürességét.

És íme, Lotz, ebből az iskolából kikerülve, észreveszi, meglátja a művészi szépségek megnyilatkozását a pesti utcák és tereken még akkor sűrűbben járkáló magyar nép alakjaiban.

Pest még akkor inkább volt Magyarország és az ország fővárosának utcáin végig menő magyar még nem képezte közkiváncsiság és félig-meddig köznevetség tárgyát, mint ma.

A Károlyi grófok számadó-juhászát még én is láttam gyakran, amint szamárhátán jött be a grófi kastélyba jelentést tenni.

Az örökszép, a jellegzetes és sajátos hogy ne ragadta volna meg Lotz Károly figyelmét. Felébredt benne a vágy a puszták lakosait otthonukban felkeresni. E vágytól ösztönözve, bejárja az Alföldet és minden eddigi művészi nevelése ellenére világosnak látja az eget, szépnek és nemesnek az egyszerű parasztot. A legelő lóban is szép, nemes, majdnem klasz-szikus vonalakat érez, de meglátja annak igaz színét, észreveszi a világítási hatások apró, érdekes részleteit, mindazt a grandiozitást, egyszerűséget és a részleteknek apró bubáját, amelylyel a természet előttünk jelentkezik. Megérzi tehát a nagy mesterek törekvését, egyedül, egészen magára hagyatva önmagából kiindulva keresi a tökéleteset.

Mint ahogy ugyanakkor a frankok földén keresi ugyanazt egy másik hatalmas egyéniség, Miilet.

De, amíg Millet mellé sorakozik egy-két rokonlélek, mint Corot, lelkes elismerésével bátorítva, buzdítva őt s amíg Millet az ő törekvéséhez, ha bármily mostohán is, mégis megtalálja a szükséges anyagi eszközöket. Lotz Károlynak ez a szerelme a természetes igazságok iránt csak platói maradhatott. Komoly házasságra kellett lépnie a freskóművészettel, igaz szerelme után csak néha-néha sóhajthatott vissza.

Élnie kellett és akkor ugyan kinek festett volna élet-, állat-, avagy tájképeket.

Milyen maecenásai voltak, azt érdekesen illusztrálja az, amit egyszer az ő kedves, melankolikus mosolyával olmondott: ŤFestet-tem egy tájképet, az megtetszett egy gazdag úrnak és elvitte magával. Mikor egyszer pénzre lett volna szükségem, meglátogattam a -gazdag urat, azt hittem, hogy eszébe fog jutni a kép árát nekem megadni. Beszélgetés közben megdicsértem a tajtékpipáját, hogy milyen szép. Igazán ? szólalt meg a gazdag úr - tetszik magának barátom ? no hát, odaadom magának, cserébe a képért, aztán kvittek leszünk. Így festett ő sokszor képet pipáért, dohányzacskóért s más minden egyébért.

Tisztességes honoráriumot becsületes munkájáért csak a freskó terén kapott.

Eleinte Than Mórral együtt dolgozott, majdnem úgy, mintha Than lett volna a mester, Lotz pedig a segédje.

Együtt festették a Vigadó freskóit, ahol a magyar hitregét illusztrálják még erősen Rahl hatása alatt, nagyon is megkomponált mozdulatokkal, de egy bizonyos grandiozitás megnyilvánulásával.

A múzeumi freskókon már többet látunk Lotz Károlyból.

A törekvés, a vonalak nemessége mellett az érdekes szilhouettek és az igazsághoz közeledő szín- és árnyékelosztás felé, már a a Lotz művészi lelkére vall.

Kicsiny közönség az, amelynek dolgozik. Alig ismerik nevét.

Az az egypár művész, akik Münchenből lassan hazatelepednek és egypár építész, ebből áll az a kör, amely tudja, ki az a Lotz Károly.

És ő dolgozik csendesen, Beato Angelico angyali nyugalmával és derűjével.

Neki nincs szüksége zárdafalakra, amik őt a világ zajától megvédjék, az ő sérthetetlen tisztasága, gyermeki naivitása és olympi nyugalma képezik körülötte azt a falat, amelyen belül ő minden gondolatával és minden energiájával egyedül a művészetnek él. És művészete folyton fejlődik minden külbefolyás segítsége nélkül.

A rnagánlakokban, a hol egy-egy építész barátja révén megbízást kap és ahol nem kötik őt a megadott tárgyak, lelkének derűje bontakozik ki mindjobban.

Női alakjaival bájt, graciozitást fejt ki.

Az élet derűs felfogása nyilvánul meg nála nemes formákban.

Megérzi a nőben az örök nőiességet, az ő mezítelen nőalakjai nem aktok, nem női test-tanulmányok, az ő mezítelen nőalakjaiban a női szépségnek egy tiszta lelken átszűrődött melegsége és bája nyilvánul.

A ferencvárosi templom, a budavári Mátyástemplom királyai és szentjei festésénél a széles előkelőség mellett, színeiben is egyre üdébb lesz s ha végigkísérjük őt még a magánpalotákban, a Károlyi, Lipthay, Wenckheim, Wodianer, Saxlehner-palotákban, az egyetemi könyvtárban, a börze-épületben festett falképeit látva, mindjobban feledjük elődjeit és a Rahl irányát egy teljesen egyéni, teljesen a saját útján magasra törő nagy művész kifejlődését bámuljuk benne.

Nem néz sem jobbra, sem balra, megy egyenesen a maga útján. Szárnyalása mind merészebb, míg végre elér az Operaház mennyezetére festett Olympusáig s megalkotja egyikét a világ legszebb mennyezetének. Odavarázsolja elénk az Olymp derűjét egy mennyezetre, elénk, egy olyan korszak gyermekei elé, akik már az Olympot nem értjük, akik előtt az emberekre való vonatkozásai ismeretlenek, akik tulajdonképpen magának a mennyezet-festésnek jelentőségét se tudjuk teljes mértékben érteni.

Ha egy kissé visszatérhetünk a mi társadalmunk művészetének történetére, amely a templomok építésével kezdődött s követjük átalakulását nagy vonalaiban, akkor megértjük azt a lelkesedést, amelyet Michelangelónak, majd Veronesenek, sőt még Tiepolonak egy-egy mennyezete keltett, s megmagyarázhatjuk legalább azt a közönyt, amellyel Lotz Károly Olympusát, a század egyik legnagyobb alkotását fogadta akkor a mi közönségünk.

A keresztény templomokat eleinte filozófiai, később klimatikus okokból befödelezték. Nincs terünk e helyen az egész procedúrát részletesen leírni, csak annyit most, hogy amikor a görög szellemmel együtt felébredt a görög művészet is, ugyanakkor tagozódik a románnal és góttal szemben a renaissance-tetőzet is új formákra és tagozataiban úgyszólván megnyitja az emberiség felett egy-egy képpel az eget, a művészet visszamimeli a szabad levegőt, amely alatt a görögök isteneiket imádták.

A vallás nem fél a szabad levegőtől többé s nem követeli a katakombákra emlékeztető sötétséget, a görög mitológiának és a görög életnézet megismerése sem látszik veszedelmesnek lenni, érthető tehát a közönség akkori jóérzése minden mennyezeti kép látásán, amelynek architektúrái értéke mellett annak filozófiai értékét is megérezte és a megnyitott mennyezeten a szabadabb gondolkozás megnyilatkozását is látta. A templomokban a felhők között repülő angyalok éppúgy a gondolatszabadságot hirdették neki, mint a magánpaloták plafondjain az újból megismert Olympus alakjai, meztelen istennői a szigorúan aszketikus kor gondolkozása után, a derültebb életnézetek feltámadását.

Az idegen életnézet behatolása természetesen meglazította a kapcsolatot a művészet és a közönség között, mert már nem csupán a minden egyes által értett eszméket hirdeti, az új eszméket csak a kiváltságos művelt elemek értették s így a művészet is mindinkább a kiváltságos művelt elemek szolgálatába áll, mi sem természetesebb, mint az, hogy ahol ezen kiváltságos művelt elem leginkább van képviselve, ott talált talajra és ott fejlődik tovább.

A vallás talajából kinőtt művészet a műveltség talajába plántáltatik át. Eddig a vallási művelődés tényezője volt, most a műveltség eszköze lett s így az akkor legműveltebb nemzet, a francia lesz az, amelynek kebelében új gyökereket ver és segít kialakítani az államot, annak ipari és kereskedelmi fejlődést ernyesztve, az államok között első, vezérállammá teszi.

A germán faj első sorban siet utánozni a román fajokat, de az Európában terjedő művészet fenntebb említett okokból nem lesz többé összetartó kapcsa a millióknak. A hatalmak és a népek között keletkező társadalmi ellentétek mindinkább kiélesednek, a napsugaras földről ide származott filozófia és a tömegnek zordabb klímákban termett gondolkodása éles ellentétbe jő egymással, a tömeget nem vigasztalja az olimpi istenek nektárja, a tömeg kenyeret követel, semmi köze sincs többé az Olympushoz.

Ilyen világban festi meg Lotz Károly az Olympust, érthetőbben, kerekebben, teljesebben, mint bármelyik elődje, akkor, amikor már nagy társadalmi forrongások után, a művelt elemek is a tömeg filozófiáját fogadták el a fejlődés alapjául, amikor már a művelt elemek is az Olympus művészi kiképzéséért, már csak a művészi kiképzésben tudnak gyönyörködni.

Ott, ahol ezen művelt elemek nagy számban vannak, ott természetesen óriási, mérhetetlen hatású lett volna az emberekre e mű, mint ahogy nagy hatással volt a német közönségre Cornelius az ő freskóival és a franciákra Baudry, pedig mind a kettőnek felette állt Lotz az ő Olympusával. Cornelius nagysága bizonyos brutalitással jelentkezik, ő a vonalaknak nagyságát érzi csupán Lotz vonalainak nemessége nélkül, alakjai inkább csak kontúrok, karakterei túlzott vonásaikkal majdnem karikatúrák, Lotz alakjai pedig nemesen felfogott emberek, igazi félistenek.

Baudry sokkal előkelőbb, óriási tudással törekszik a nemes formák után, de amit kifejt, az mégsem az igazi nemesség, inkább végtelen szellem, csodás könnyűség, előkelőség, sok kellem nyilatkozik remekeiben, de azt a bájosságot és azt a melegséget, amelyet Lotz az Olympusában kifejtett, azt nem tudta elérni.

A vonalaknak egymásba olvadó komplikációját oly végtelenül finom, érzékeny lélekkel oldotta meg Lotz az ő Olympusában, hogy azok a foltok művészi beosztásával oly magától értetődő módon, oly természetes egyszerűséggel tüntetik fel és emelik ki mindazt, amit kifejezni akart, mintha azt másként kifejezni nem is lehetne. S amily könnyedséggel és végtelen bájjal állítja elibénk Vénusz kiemelkedő alakját, oly fenséggel képes felruházni Apollót, éppoly rendkívüli festői érzékkel sejteti meg velünk egy pár árnyék- és világossági folttal mindazt a misztikus, borús sejtelmeket, amelyeket mi a bús párkák hivatásában erezünk.

Egy édesen csengő ritmus vonul végig az egész alkotáson, amely gyönyörteljes visszhangot rezegtet meg sziveinkben.

És e nagy alkotásnál, mintha valóban maguk az olympusi istenek vezették volna Lotz Károly kezét, bámulatos szerencsével itt még arra is törekedett a mester, amit más plafondjainál nem vett figyelembe és ami Baudryt oly nagygyá teszi, ami az ezutáni mennyezetfestészetnek legfőbb alkatelemét kell hogy képezze, ami a modern felfogás szerint a mennyezetet érthetővé teszi, az a mennyezet levegőjének világító ereje.

Bámulatos ösztönével megérezte már e művénél a legmodernebbek törekvését is ez irányban és fest nagy tudásával, minden energiájának belefektetésével, rajzol és fest egy közönyös, művészileg értelmetlen korszakban. Naiv, gyermekes lelkének játékvilágában elmerülve, az alkotás gyönyörében mindenről megfeledkezve, elkészíti remekét, amelyben az olimpusi istenek fensége, az istennők bájával, a párkák zordonsága a szatirok humorával oly meseszerűen olvadnak össze egy bájosán egységes harmóniába, mint amilyen meseszerűen harmonikus volt maga az Olympus. És a korszak ? A korszak értelme messze elmaradt mögötte.

Elhagyatva festett, álmában elmerülve s amikor felébredt, akkor vette észre, hogy milyen rossz helyre került, hogy itt körülötte senkinek sem kell sem az Olympus, sem a művészet.

Az ő lelkének magasztos isteni játékát nem értik meg a többi gyermekek, mint azelőtt, akkor, amikor első rajzát a falra akasztották. A többi gyermekek azóta más játékokra szoktak, egyedül csak ő játszik még istenekkel, a többiek sárgolyókat gyúrnak s azzal dobálják egymást.

Igazán egyesek, a szó szoros értelmében egyesek voltak azok, akik őt megérteni és méltánylani tudták. Egy pár építész, egy pár festő és szobrász.

Ybl mester a pesti építkezés alapvetője nyitott utat első sorban Lotz tehetségének, Petschacher, Lechner, Schickedanz, Kauser, bámulattal adóztak Lotz művészetének és iparkodtak őt segítségül hívni műveik kialakításában, de legfőképen Hausmann Alajos, akihez meleg baráti kötelék is fűzte, iparkodott neki tereket és mennyezeteket nyitni, amelyeken Lotz mindenütt egy-egy mennyet alkotott. Hausmann tudta rávenni Szilágyi Dezsőt is, hogy az igazságügyi nagyterem plafondján Lotznak újabb alkalmat adjon újabb nagy alkotásra.

Míg így iparkodtak egyengetni az ő útját az egyesek, az őt megértő építészek, a festőművészek és szobrászok között is csak egyesek voltak azok, akik őt igazán elismerni és méltánylani tudták.

Ezen egyesek azonban annál nagyobb rajongással szerették. Első sorban Székely Bertalan, talán már az egyedüli kortársai közül, viseltetett iránta mindég a legnagyobb elismeréssel.

Ez is különösen kiemelendő.

Székely Bertalan, aki különben is egyedül közelítette meg Lotzot a pécsi székesegyházban festett Kapistránjával, a művészet megítélésében annyira nem a földön járó, annyira a magasba emelkedett nézetekből indul ki, hogy ezen iszonyú magaslatból letekintve, a tornyokat is, apró-cseprő semmiségeknek látja, egyet lát meg csupán, a legnagyobbat Michel-angelot, mégis Lotz művészete előtt mélyen meghajol.

Igaz, hogy Székely minden törekvése mellett is hogy zordnak és hozzáférhetetlennek lássék, a legmelegebb és talán a leglágyabb szívü ember a földön és Lotznak legmelegebben érző barátja volt; mindez nem gyöngítheti ítéletét, mert annyira szentnek tartja a művészetet, hogy minden jósága mellett is kérlelhetetlen és megingathatatlan művészi meggyőződéseiben.

Az Olimpus elkészültével a művészeknek egy lelkes kis csoportja: Ebner Lajor, Zala György, Paczka Ferencz, Baditz Ottó, Roskovics Ignác, Aggházy Gyula stb. összejöttek e sorok írójánál és elhatároztuk, hogy Lotzot hódolatunk nyilvánításául aranyéremmel fogjuk meglepni.

El is készítettük az érmet, de tizenöt esztendeig kellett várnunk, amíg közönséget is tudtunk toborzani ahhoz, hogy az érem átadásánál megjelenjen.

A többi gyermekek még mindég a sárgolyóbisokkal játszottak. Csak egyesek által ismerve dolgozik az egyre őszülő mester tovább-tovább, minden világi hiúságoknak előkelő lenézésével.

Dolgozik betegen.

A királyi várpalota termében az állványokra már hordszéken viteti fel magát. Munkaközben megjő energiája, a formák, a színek feledtetik vele a fájdalmakat, fest, alkot, aztán összeesik megint, hogy másnap újra feltámadjon.

A nagy alkotásokon kívül leánya, Kornélia tölti el szívét meleg szeretettel, aki, mint a folyondár, gyöngéden tapad a vénülő cédrus derekához, aki vigasztaló öröme, buzdító múzsája lesz, aki iránti szeretetét a nagy alkotásokban ki nem fáradt lelke azzal mutatja ki, hogy körülbelül száz arcképben megfesti az ő apoteozisát.

A szeretet melegében megpihenve és baráti körének, különösen Székely Bertalan, Ebner Lajos és Mednyánszky László barátainak ragaszkodó igaz érzésében fel-felolvadva, csendes mosolyával él és dolgozik tovább, folytonosan, az utolsó percig. Míg végre, amikor egy kis gyermek arcképét festi, az ecset kiesik kezéből. Még csak egy pár vonás, hogy elkészüljön a kép, amely így is egyik legszebb, legbájosabb műve, sőt még így sokkal érdekesebb és becsesebb.

Az ecset kihullott kezéből, összeesik, beteg lesz és betegségében a rettenetesen kínzó testi szenvedéseket ugyanazzal a fenséges nagy nyugalommal tűri, mint ahogy tűrte lelke küzdelmeit.

És íme, amikor itt hagy bennünket, mire eltemetjük, csodálattal látjuk, hogy nyílnak meg az emberek szemei ?

Mindég többen és többen kezdik az ő nagyságát látni és mind többen sietnek kifejezni bámulatukat az elhunyt nagyság felett, amit tenni az ő életében elmulasztottak.

Az embereket felébreszti az ő kidőlte, mint ahogy felébreszti az őserdő vadjait a zörej, ami akkor támad, amikor egy hatalmas vén fája kidől és akkor kidőlve csodálják nagyságát.

Talán elgondolkoznak felette és csodálkozni fognak azon, hogy nőhetett meg itt közöttünk ekkorára? Hogy van az, hogyha egy ember saját talentumával ily magasra tudott emelkedni ebben az országban, itt közöttünk, miért nem emelkedett az ország kultúrája is hasonló módon ? Amíg ő magasra szárnyalt, az egész nemzet ezalatt alig tett egy pár lépést előre a kultúra terén.

Hiszen ha lehetséges az, hogy e földön is európai nagysággá emelkedhessen egy egyéniség, ide láncolva, ebben az országban, akkor hinnünk kell abban is, hogy az egész nemzet az ő fényes talentumaival, ragyogó tulajdonságai mellett, még némileg romlatlan őserejével is hivatva van arra, hogy a kulturális harcok mezején Európa nemzetei között elsőrangú helyet vívjon ki magának, ha megtalálja azt az utat, amely a kulturális haladás terén efelé vezet. Az ő példája buzdítson bennünket ennek az útnak a keresésére.

Ez az út megvan, tiszta, egyenes út és minden utak között, amelyeken eddig ide-oda botorkáltunk, a legrövidebb is.

Ha Lotz élete és halála másokban is felkelti ezen gondolatokat, akkor mégis azt kell hinnünk, hogy a sorsnak nem véletlen szeszélye volt az, amely közénk dobta e nagy tehetséget, hanem inkább bölcs szeretete irántunk.

A sors már annyit osztott ki gyermekei, a nemzetek között s a germán népet már annyi jóval árasztotta el, hogy ezt a nagy tehetséget már sokallotta tőle s így végzett magában:

"Elviszlekinnen s odaadlak a legfiatalabbnak, aki eddig ifjú erejével vad harcokat vívott a többiért, odaadlak legifjabb, legéretlenebb gyermekemnek, aki minden hibája mellett mégis a legszebb, a legkedvesebb valamennyi között, ott fejlődjél ki nagyra, példát mutatva nekik a haladás felé. Légy példája az égig emelkedésnek, légy példája a férfi-tökéletességnek, légy példája az egyenességnek, a szorgalommal naiv hittel és a szelídséggel párosult nagyúri grandezzának".

És íme, mindig többen és többen látják benne a követendő példaképet és a benne rejlett páratlan jóság még mintha sírjából is kisugározna felénk, mindig többen vagyunk, akik az ő iránti tiszteletben és szeretetben egymással találkozunk és a fájdalmas rezignáció-ban valami jóleső melegséggel kérdezzük egymástól, hát te is itt vagy, te is szeretted őt? És ha ellentét van is közöttünk felfogásban és gondolkodásban, ha őt együtt szeretjük, egymásnak sem lehetünk idegenek. Az ő emléke összeköt bennünket a művészi fejlődés a kulturális törekvés kezelésében.

Mindég többen lesznek azok, akik az ő példájából erőt, önbizalmat merítve, vállvetve keresni fogják azt az utat, amelyen az egész nemzet hozzá hasonlóan emelkedhessek a művelődés útján a legnagyobb fokra. És ha keressük, hitem és vallásom, hogy akkor meg is fogjuk azt találni.

FESZTY ÁRPÁD