BÖHM PÁL

Röviddel halála előtt még a Kunstverein helyiségeiben láthattuk néhány művét: a "Két gém "-et, melynek tárgyát a neki oly kedves halászat köréből merítette és a "Czigánydiner"-t, melyen a tenger-messze puszta egy talajhullámában összebújva áhítattal leste a nyársra húzott lopott malac piru-lását a füstös társaság. Jellemzi a közkedveltséget, melynek Böhm Pál művészete mindvégig örvendett, hogy mindkettő azonnal vevőt is talált; így érthető az is, hogy műtermében régibb karakterisztikus főművei közül csak egy maradt meg, az is befejezetlenül, egy dinnyeszüret : utónyári gomolyfelhők álomszerűsége messze horizont fölött, melyre a tanyai népség sürgő-forgó csoportja érdekes, mozgalmas körvonallal rajzolódik, magára vonva a figyelmet a külön képnek is beváló dinnyeföld gazdag csöndéletéről.

E festményében, mint a hetvenes évek elejéről való műveinek legjavában, hiányzik még a magyar népéletből vett jellemzetes anekdota, mely későbbi műveit oly beszédesekké teszi. Akkor a tiszta festőiség érdekelte őt, a formák messze térben való megjelenésének varázsa, a helyzeti elem.

Kazlak hegysége tornyosul "a boltozatra föl, mely tiszta kéken, sugárból szőve domborul" az 1872-ben készült "Kazlak között" című festményében, melynek festői akkordjait megértjük, ha tudjuk, hogy Böhm Pált akkor Mészölyhöz szoros barátság fűzte.

Böhm akkor figyelte a hamvas láthatárt "hol a menny széle a földhöz hajol" s a hol felhőkön átszövődő napsugár játékában "a világost az árnyék vegyes rónája váltogatva követi". Figyelte hosszasan "a lenge sásos zöld lapályt" a lassan mélyedő, kanyargó Tisza mentén, hol:

"Innen ezüst-szín, túl-részen homály
Bontja a víz tükrét fele-tájig,
Túlparton egy halász ül, andalog,
Fejérlik a hal, melyet néha fog".

Fogékony volt a sík pusztaság vízszintesének a benne mozgó emberi alak függélyeséhez való viszony iránt, érezte e két elem ellentétjeinek, egymáshoz való közeledéseinek ezer harmonikus változatát, melyből Millet ki tudta választani művészetének nagy, hallgatag monumentalizmusát. A határtalan szabad térben ott áll az ember, ott el nem veszhet, mint a hegyek között, puszta megjelenése a hódítóé, ki az önfentartás sajátos mesterfogásainak alkalmazására kényszerül, hogy a körötte messzeterülő, sokszerű életnek ura maradhasson. És ha Böhm Pál ecsetje nem is írhatta meg ennek a nagy küzdésnek eposzát, megírta annak idilljeit. A keveset beváltó ősznek szürke egű búskomorságát is hiába keressük művészetében, hol mindig derűs, redőtlen ég ragyog alá a magyar földre, mintha csakugyan bokréta lenne az Isten kalapján. A homokszigetkéket kiverő gyom, az aszott kóró hervatag szálai, melyekből képeinek előtere szövődik, nem a pusztaságot jelképezik, csak elrongyolt szegélyét a puszta virágszőnyegének, melyre letelepszik a ház népe a kurta tűzön párolgó bogrács körül, és melyhez kedves, mókás enyelgésre, édes pihenőre visszavisszatér áldásos munkájától a családfő vagy a koma. A termőföld a rábízott magot százszorosán megadja, a Tiszában a háló mindig megtelik. A "Jó fogás", "Édes teher" "A mezőn", "A kenderáztatók", "Tiszaparti halászcsalád" című festményei mind a régibb népszínmű e dalos optimizmusát, csalóka, jóleső illúzióit ébresztik bennünk.

Böhm Pál abban a szerencsés időben költözött ki Németországba, mikor annak irodalmában Auerbach falusi történetei, festészetében Defregger és Vautiernek a népéletből merített, tartalmilag gazdag, életörömet keltő, könnyen megérthető humorral telített művei szélesrétegű közönséget hódítottak maguknak. A népies iránti érdek éber volt, különösen ha az bizonyos novellisztikus vonással, etnografiailag hű mezben jelentkezett. Volt abban az időben kiállítás, melyet bátran lehetett volna a tárgyak nemzetisége szerint osztályozni, így Böhm Pál műveinek különc miliője is magára vonta a figyelmet, hamar elismerést találtak s ez megerősítette őt bizalmában önmagához és művészetéhez, melynek sikerét fáradhatatlan munkásságával élete végéig biztosítani tudta. A nyolcvanas évek óta készült festményeinek számát alig tudjuk megállapítani, közülük kevés került a nyilvános kiállításokba, legtöbbje már a műteremben talált kedvelőt, vagy a műkereskedések: a régi müncheni Humpl-meyer-szalon, a Fleischmann-cég, a berlini van Bayerle, az amerikai Aewery közvetítésével jutott el messze földre. Első műveinek egyike nyolc megrendelést szerzett neki, úgy hogy ideje sem jutott benyomásai felfrissítése végett Magyarországra visszalátogatni.

Ki sejtette volna, hogy a müncheni Glas-palast közvetlen közelében, hol évek hosszú sora óta Böhm Pál műterme volt, egy darab magyar hangulat rejlik. Udvarán árván őgyel-gett az a tépett ponyvás, rongyos kasú szolnoki szekér, melynek pittoreszk váza vegyest a puszta közepén egyedül gunnyasztó vityilló düledező silhouettjével annyiszor töri meg képein a láthatárnak messzeömlő vonalát. A boronától a szőlőkapáig a magyar parasztudvar minden kelléke tarka egyvelegben feküdt a szekér körül, fenn a műterem falán tiszaparti hálók filigránja, gyékények, fonott kosarak, vedlett subák, tarisznya, tilinkó, honvágyat ébresztve a leányvári komp, a nyirkos, békakuruttyolós éjszakák után. E miliőben keletkeztek említett művein kívül az "Enyel-gés a kútnál", a "Pásztortűz", a "Hajóvontatók pihenője", " Hazatérő vásárosok",a "Háló-foltozók", az "Almaárús". Sok más képével együtt elszóródtak mindenfelé, haza kevés került, mint a "Várakozás" az Országos Képtár tulajdonába, több a király birtokába. Egyikét első képeinek, a "Hazatérő aratók "-át a königs-bergi galéria szerezte meg, a "Tiszaparti halászcsalád "-öt a kölni, a "Lótolvaj"-t a manchesteri múzeum; egy-egy műve az orosz cár s a bajor uralkodófejedelem birtokába jutott, három a zürichi Henneberg-gyűjteménybe.

Képeiben sokszor szerepelteti a cigányokat is, Lenau ismert romanticizmusával ábrázolja kóbor életüknek egy közös hangulat fonalára fűzött tünékeny jeleneteit, az édes semmittevést a füstös putrik előtt, a zeneleckét a domb oldalában, a kártyavető vén banyákat, rívó hegedű bugását, cincegő zengésit húros cimbalomnak.

A csendélethez is előszeretettel fordult. A sütőtök omlós, tojásszínű belét, a dinnye harmatos húsát, eres, dúdoros haját, a szőlő áttetsző gyöngyeit, a kukorica aranyszemeit oly figyelemmel tanulmányozta, mintha élő organizmusok volnának. Hagyatékában szinte pomologiai érdekű gyűjteményét találjuk az összes gyümölcsfajoknak, a magyar paprika haragoszöldjétől a szicíliai melanzani tintás violaszínéig az érlelő napsugár minden gyermekének kápráztató tűzijátékát. Épp úgy szerette a virágot festeni, valamint a halat, melynek érces csillogásában, mint szenvedélyes halásznak különösen gyönyörűsége telt.

E tanulmányaiban ugyan a hangulati elem kevésbbé érdekelte őt, bennük inkább azt a nagy szeretetet árulja el, melyet a természet minden jelensége érzésében ébresztett s melynek érdekes nyomait találjuk számtalan laza jegyzeteiben, halászati kirándulásairól vezetett naplóiban, a csatangolásokról a Szempt és Amper folyók mentén, hol " lelke örvend a vizén és azon, hogy annak lakói olyan vígak". Műtermében ritka szép pillangógyűjteménye volt, melyet Luitpold bajor regensherceg látogatásai alkalmával mindig örömmel szemlélt meg. Egy régibb képén Böhm meg is festette saját magát, amint első felesége társaságában a budai hegyek közt pillangászik.

Mint rajzolót is előnyösen ismerjük Petőfi illusztrációiból, melyeknek közvetlen, valószínű jellemzése, népies zamatja oly rokonszenvesen közvetíti a költemények hangulatait. Kár hogy szándékában, megírni mindazt, amit átélt, miben saját vallomása szerint "ugyan több volt a drámai, mint a víg", a gyermekévek emlékeinek feljegyzésénél nem jutott tovább. Leírja azt az ósdi nagyváradi házat, melyben 1839 december 28-án született, emlékeit a a szabadságharc idejéből, mikor gyutacsot gyártott a nemzetőrség számára, s mint a gyermekszázad egyik kis vitéze igazi acélkardjával tisztelgett a Nagyváradon megjelent Bem vezérnek és Petőfinek. Apja a püspökségi uradalom mérnöke volt, ki maga is mű-vészkedett, oláh papok arcképeit festve, hogy ezzel .biztosíthassa családjának a könnyebb megélhetést. A fiúban, kit apja asztalosnak, majd rézművesnek szánt, korán ébredhetett a művészpálya után való vágyódás; képes lapokból rajzolgat, céltáblákat fest a városi lövőház számára, majd egy ottani színtársulat díszletfestőjének segédkezik. Haan Antal festőművész, ki Olaszországot is bejárta volt, a természethez utasítja s a régi nagy mesterek művészetéhez. Ébredő reményekkel Debrecenbe, majd Pestre utazik, végre Bécsbe kerül, hol a Belvedere képtárában másolgat. Hazatérve, bejárja Erdélyt és a Bánátot, fogékony érzéssel vázlatkönyvébe jegyezgetve útja emlékeit. Rövid időre Aradon telepszik meg, hol arcképeket, oltárképeket fest, sőt iskolát nyit, melynek Paál László is látogatója volt. Innét Pestre költözik, hol a műegyesület figyelmét magára vonja, az többek között megvásárolja egyik képét, a "Gellérthegyi barlang"-ot; 1871-ben teljesül régi vágya, egy Pauler miniszter által adományozott 600 forintos ösztöndíj lehetővé teszi neki a Münchenbe való utazást. Itt mintaképei Defregger, Knaus és Vautier hatása alatt hamar kiformálódott művészi egyénisége, a "Hazatérő aratók "-kai kezdte meg a magyar népéletből merített képeinek hosszú, elismeréssel fogadott sorozatát. Müncheni tartózkodása első idejében vissza-visszatért még a Tisza vidékére, Szolnokra, a Hortobágyra, utoljára 1875-ben s természetes, hogy a személyes benyomások melegségének, a megfigyelés hűségének számos rokonszenves emlékét megtaláljuk műveiben. Annál inkább csodálkozunk azon, hogy ő, kinek művészete honi talajban gyökeredzik, attól harminc éven át távol tudott maradni, hogy vissza nem vonzotta valami honszerelem s nem hallgatjuk el, hogy későbbi műveiből a benyomások el-homályosulásával arányosan lassanként eltűnt a magyar róna légillata.

Petrik Júliával kötött első házasságán az asszony hosszas betegeskedése következtében a szomorúság árnyéka feküdt; 1880-ban vette el második nejét, Blum Irmát, kit most huszonöt esztendős boldog együttlét után özvegyen hagyott. E házasságából született József fia, müncheni műkiadó.

Régebbi szívbajból eredő vízkórság vetett véget munkás életének március 29-én. Egy szürke tavaszi napon kisértük sírjához, hol Bauer tájképfestő, a "Münchener Künstlergenossenschaft" elnöke meleg szavakban méltatta az elhunyt művészi érdemeit. A Képzőművészeti Társulatnak, melynek egyik alapítótagja volt s a magyar festőakadémikusoknak babérkoszorúi, melyek nemzetiszín szalagjait a lágy eső a nedves röghöz tapasztotta, emlékeztettek arra, hogy a magyar művészet tiszteletreméltó képviselőjét vesztette el Böhm Pálban.

HÁLÓFOLTOZÓK. 1876 BÖHM PÁL OLAJFESTMÉNYE

A MEZŐN. 1875 BÖHM PÁL OLAJFESTMÉNYE

KAZLAK KÖZT. 1873 BÖHM PÁL OLAJFESTMÉNYE

A KENDERÁZTATÓK. 1877 BÖHM PÁL OLAJFESTMÉNYE

BÖHM PAL VÁZLATKÖNYVÉBŐL

BÖHM PÁL VÁZLATKÖNYVÉBŐL

EGRY JÓZSEF VÁZLATKÖNYVÉBŐL