RÁTH GYÖRGY

Habozás nélkül mondhatjuk, hogy Ráth Györgyben legkitűnőbb művészet-politikusunk szállott sírba. Mások a nagyérdemű jogászt, a szerencsés kezű és szakértő gyűjtőt becsülték benne, a mi különleges szempontunkból ő mint a művészeti ügyek erőskezű irányítója szerzett tartós érdemeket. Nyugalomba vonulva, kitüntetésekkel, méltóságokkal elhalmozva csöndben élhetett volna pompás otthonában, műkincsei közt. De épp a nyugalom volt az, amit nem ismert. -Valami szilaj erély lakott benne s hajtotta szakadatlan, makacsul folytatott munkára, még hajlott agg korában is. Betegen, hetvenhét év kemény súlya alatt, még egyre dolgozott, míg csak a fizikum elgyengülése nem szabott határt a munka vágyának, ez év júliusának hetedikén. Tíz év megfeszített munkájával virágzóvá és tehetőssé tette a Képzőművészeti Társulatot. Tizenöt esztendőn át jelentékenynyé tette Iparművészeti Múzeumunkat. Az Iparművészeti Társulat, hogy nagyra fejlődött, nagyobbrészt neki köszöni. Azonkívül temérdek művészeti egyesület és bizottság legmunkásabb tagjai közé tartozott.

Ráth György különféle elnöki és igazgató tagsági címe nem volt puszta cím. Mindenütt, ahol közreműködött, ő volt egyben az első munkás is. Egészséges eszméit, amelyekhez biztos alapot szerzett mint gyűjtő, keresztülvitte szívós küzdelemmel, szinte dacos kitartással. Rögtön tisztában volt azzal, hogy művészeti ügyekben a bizottságosdi, a holt szavazatarány, a mechanikus többség terméketlen. Nálunk, a bizottságok hazájában, ugyancsak jól állana a művészeti politika, ha mai állapotaink közt mindenben a szavazatok plusz-ja döntene. Ráth György e részben tökéletes autokrata volt. Sok bizottságban ő volt az egyetlen ember, aki tisztában volt azzal, hogy mit akar s aki egyúttal értett is a tárgyhoz. Csoda-e, ha nagy energiája ilyenkor szinte legyűrte tisztelt tagtársait és tekintetek nélkül érvényt szerzett akaratának ? Ily körülmények közt helyénvaló és egészséges volt az ő abszolutizmusa. Annál is inkább, mert felelősségének tudatában minden kérdésről előbb a legbehatóbb információt szerezte, meglatolgatott mindent, ami pro vagy kontra tekintetbe jöhetett. Ellentmondást nem tűrt, de meg lehetett győzni. Mesébe illő gondosságot jegyezhetünk fel róla. Egyik munkájához szüksége volt néhány adatra. Az adatot megtalálta egy német könyvben, amely azonban még néhány más műre is utalt. Megszerezte ezeket is. Ott talált régi latin citátumot, amely - - bár nem volt fontos, — mégis felhasználhatónak mutatkozott, Felkerestette tehát a latin szerzőnek műveit, a legújabb, javított, egybevetett kiadásban. De még ez sem nyugtatta meg. Addig levelezett antikváriusokkal, míg megszerezte a könyvecske legrégibb nyomatott kiadását, biztosítékául annak, vajjon az a hosszú sor könyv mind betűről-betűre idézte-e az auktort. Pedig mindössze egy jelentéktelen idézetről volt szó, amely a maga fél sornyi terjedelmében se hideggé, se meleggé nem tette a mondatot.

Mint az Erzsébet-szoborbizottság tulajdonképpeni elnökének a pályázat megismétlése előtt az a gondolata támadt, hogy néhány kiváló építészszel elkészítteti a Szt.-György-tér rendezési, kialakítási tervét, hogy így a pályázóknak biztos helyszínrajzot adhasson. Ezt a gondolatát készen kidolgozta magában, akkor kezdődött aztán az információ-kutatás. Mindenütt fel tudta kutatni azokat az embereket, akikről sejtette, hogy a gondolat mellett vagy ellen foglalnak állást. Véletlen látogatások és találkozások révén, odavetett mellékmondatokban említette fel a tervet. S abból a temérdek megjegyzésből, amit pro és kontra hallott, minden várható megokolást egybegyűjtött. Még a legszerényebb kérdésnél is fáradságot nem ismerve folytatta efajta kutató tanulmányait.

Ő volt egyike a legelsőknek, aki művészetünk magyaros jellegét kívánta, követelte. Kivált az iparművészet terén. Makacs kitartása egyenest bámulni való volt. Mint tiszta látású, logikus fő, először foglalkozást akart szerezni iparművészeinknek. Ha megvolt a megrendelés, úgy Ráth György napról-napra nyakára járt az iparosoknak, lebújt a műhelyek forgácsai közé, tüzelte ambíciójukat, keményen összeszidta őket, ha a munka nem volt egészen artisztikus, tüzelte, hogy ne engedjék magukat lefőzni a külföldiektől. Legnehezebb volt persze a magasabb rendű megrendelések szerzése. Nem egy gazdag úr, aki Ráth Györgynél egy csésze teát szürcsölve nézegette a gyönyörű galériát, nem is sejtette, hogy egy óra múlva megrendelővé fog átalakulni s birtokosa lesz egy interiőrnek, csak azért, hogy az Iparművészeti Társulat valamely kiállításán egy kiváló tervelőnek szép munkáját lehessen bemutatni. A minisztériumok elnöki osztályában nem egy hosszú kapacitáció hangzott el Ráth György ajkairól s a miniszter, nehogy hazaárulónak érezze magát, kénytelen volt gyorsan megpártolni a honi ipart. Bankok, részvénytársaságok igazgatói kemény szemrehányásokat voltak kénytelenek lenyelni, hogy az asztalt vagy a papirvágó kést valami gyanús helyről, nem pusztán magyar portékát áruló kereskedőnél vették. Azután, a művészetek mostoha idejében, még ennél is kellemetlenebb munkát vett magára. Akkor, úgy a nyolcvanas években, bizony nem volt publikuma a magyar munkának. A művészeti egyesületek, társulatok is csak vegetáltak. A művészek nem tudtak eladni. A fiatalság számára kevés volt a stipendium, segély, utazási alap. Az ambíciózusabb műhelyek nem rendezkedhettek be modernül. Ráth György, mint egy középkori franciskánus barát, koldulni ment az ő szegényei számára. A kevésbbé tehetős polgár besoroztatott tagnak, mert öt forint is valami a művészet oltárán. A tehetősebb kénytelen volt Ráth György ékesszólását valamely kisebb alapítványnyal honorálni. A gazdag urak, arisztokraták, a bankok, minisztériumok nem menekülhettek mindenféle díjak, alapok, segélyek, szubvenciók adományozása nélkül. Gondoljuk csak el, miféle kellemetlenségeken, fáradságokon, kényelmetlenségeken kellett átesnie. Mennyi ideje s pénze úszott el e rekvirálás során. Ráth György itt sem tűrt ellentmondást, makacsul kitartott itt is, izzadt és fáradt itt is, anélkül, hogy csak köszönetet is kapott volna.

Mert e működés természetesen reakcióval járt. A minisztériumok budget-papirosa még fehérebbre sápadt, mihelyt Ráth György megjelent. A kegyelmes urak rémülten vették észre, hogy ha nem szedik össze minden akaraterejüket, úgy Ráth György még a honvédelmi budget vastag aranyrudait is műpártolásra rek-virálja. Állattenyésztés helyett pedig Tiffany-üveget fog formálni a gulyás. A nagy megrendelők már mind agyonrendelték magukat. Szerencsére, ekkorra már sikerült az Iparművészeti Társulatot felvirágoztatni s a karaván már biztos léptekkel haladt. Ám művészkörökben is panaszok hallatszottak. Azt mondták, hogy íme nekik már semmi beleszólásuk a saját maguk hatáskörébe. Hogy mindent Ráth György gondol ki, csinál meg. És a többi.

Hát ez természetes volt. Ráth György nagyon jól tudta, hogy munkálkodása, cselekedetei nem lesznek mindenkinek szája íze szerint valók. De hát ez emberi dolgokban egyáltalán lehetetlenség. Eljárása, módszere mégis a legegészségesebb volt, amely ama viszonyok közt képzelhető volt. Ráth György nagy sikereinek titka éppen abban rejlett, hogy fel tudta fogni a helyzetet, meg tudta találni az élet által követelt módokat és meg tudta választani a legrátermettebb munkatársakat. Nimbuszt von munkája köré a bámulatos kitartás, a munka kultusza, a fáradhatatlanság. Ha valaki, úgy ő nevezhető a magyar művészet igazi apostolának. Áldani fogjuk emlékét múló poraiban is.