HAZAI KRÓNIKA

SOKSZOR HALLOTT, szinte az unalomig ismételt s a legkülönfélébb módon kommentált állandó panasza mindazoknak, akik a magyar művészet ügyét a szívükön viselik, az, hogy nincs művásár, hogy a magyar közönségnek a művészet iránt tapasztalható, szinte minimális érdeklődése is kilenctized részében platói, hogy a művészek csaknem kizárólag az állam támogatására vannak utalva, s hogy mindaddig, a míg ez a visszás helyzet lényegesen meg nem változik, a magyar művészet egészséges fejlődéséről beszélni sem lehet. Természetes, hogy ezek a sűrűn ismétlődő panaszok arra indították a művészet iránt komolyan érdeklődő köröket és különösen művészeti intézményeink vezető tényezőit, hogy utat és módot találjanak arra, hogy a művészeti alkotások számára közönséget, még pedig vásárló közönséget neveljenek, számukra új piaczokat nyissanak meg, szóval, hogy az évről-évre fokozódó kínálattal szemben a keresletet is fokozzák és ilyen módon a művészek megélhetését biztosítván, munkakedvüket és munkaképességüket is gyarapítsák s őket magasabbrendű föladatok megoldására is előkészítsék, képessé tegyék. Ha csak egy futó pillantást vetünk is a művészet népszerűsítésének a szolgálatában álló intézmények fejlődésére, azt tapasztaljuk, hogy az utolsó pár esztendő alatt a fővárosban és a vidéken egész sereg olyan új intézmény létesült, mely többkevc-sebb sikerrel, de állandó buzgósággal a műtárgyak kelendőségének a fokozásán s így a művészet minél egészségesebb felvirágoztatásán fáradozik. A "Könyves Kálmán", az Eggenberger cég sorozatos kiállításai, a közelmúltban egyes művészek műtermeiben rendezett "műterem-tárlat"-ok, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat és a Nemzeti Szalon által rendezett vidéki kiállítások, a nagyobb vidéki városokban alakult művészeti egyesületek, mind ennek a szép, kulturális célnak a szolgálatában állanak, úgy szintén ezt a célt kívánja szolgálni az Uránia által és állami támogatással legutóbb megalakított részvénytársaság is, mely állandó kiállítások rendezésén kívül, megrendelések gyűjtését is fölvette széles alapokon megalkotott programmjába, s mely ez év elején már meg is kezdette működését.

Mindezek között az intézmények között tán a legfontosabb szerepé a vidéki kiállításoknak van, amelyeknek az a célja, hogy a vidék intelligenciáját, mely egészen a legutóbbi időkig a művészettől úgyszólván teljesen távol tartotta magát, meghódítsa a művészet számára, s így a magyar társadalomnak olyan rétegeivel, amelyek a magyar kultúrának e fontos ága iránt éppenséggel nem érdeklődtek, a magyar művészet alkotásait megismertesse, megszerettesse s ezt a műszeretetet szükségleteik sorában az őt megillető helyre úgyszólván becsempéssze.

De az eddigi tapasztalatok azt mutatták, hogy éppen a vidéki kiállítások rendezésében egyrészt sok esetben megbocsáthatatlan hibák történtek, másrészt pedig olyan akadályok merültek föl, amelyek az ilyen kiállítások erkölcsi és anyagi sikerét szinte illuzóriusakká tették.

Hogy egyebet ne említsünk, voltak az utóbbi években olyan vidéki kiállítások, melyek abból a tarthatatlan elvből indulván ki, hogy a vidéki közönségnek "minden jó",csaknem kizárólag, vagy legalább is háromnegyedrészben, olyan "műalkotás"-okból állottak, amelyek még a legenyhébb műkereskedői színvonalat sem ütötték meg, s így egyrészt a még "fejletlen ízlésű" vidéki közönség merev visszautasításával találkoztak, másrészt pedig, a csakugyan fejletlenebb ízlésű rétegeknél a műízlésnek olyan eltévelyedéseire vezettek, amelyeknek ellensúlyozása sokkal nagyobb munkába fog kerülni, mint aminőbe az előidézésük került.

Ami az akadályokat illeti, ezek közül első sorban az anyagi nehézségek jöhetnek szóba, amelyek sok helyen lehetetlenné tették a kiállítás költségeinek a fedezését, úgyannyira, hogy a kiállítások hiánynyal záródtak s így abban a városban hosszú évekre lehetetlenné tették újabb kiállítás rendezését. Az ugyanis kétségtelen, hogy egy-egy vidéki kiállítás anyagának a csomagolási, szállítási és rendezési költségei, továbbá a tárgymutató, a belépő- és ruhatári jegyek nyomtatási költségei, valamint a pénztár kezelésével járó és egyéb mellékes kiadások olyan tekintélyes összegre rúgnak, amely az illető törvényhatóság, vagy a helyi bizottságok anyagi hozzájárulása nélkül aligha találhat fedezetet a belépődíjakból és az eladási százalékból befolyó összegekben, úgy hogy az olyan helyeken, ahol ez a "hivatalos" hozzájárulás nem volt kieszközölhető, a kiállítások rendszerint anyagi hiánynyal záródtak. A vidéki kiállítások sikerének egy másik akadálya pedig az, hogy miután a vásárlások a vidéken a legjobb esetben is csak néhány ezer koronára rúgtak, azok a művészek, a kik nem adtak el semmit, lassankint elvesztették a kedvüket attól, hogy műveiket vidéki kiállítások számára átengedjék, annyival is inkább, mert az eladás lehetőségének halvány reményével szemben áll az, hogy azonkívül, hogy képeiket heteken át nélkülözni kénytelenek, a legtöbbször sérült állapotban kapják .vissza a kereteiket, ami mindennek a tetejébe esetleg még anyagi áldozatokkal is jár.

Mindezeken a visszás állapotokon segíteni óhajt most Balogh Bertalan, a Borsod-Miskolczi Közművelődési és Múzeum-Egyesület agilis és ügybuzgó főtitkára, a ki "Magyar Nemzeti Közművelődés" című röpirata kapcsán — melyet a Művészet 1905. évi 6-ik számában ismertettünk, — egy széles alapokon kidolgozott javaslatot terjesztett az "Országos Magyar Képzőművészeti Társulat" elé, amelyben megpendíti a .Németországban és Ausztriában már évek hosszú sora óta szokásos vándorkiállítások, eszméjét .és elsőnek, egy év folyamán tartandó gyöngyös-eger-miskolc-kassa-eperjes-sátoraljaújhelyi vándorkiállítás rendezését ajánlja a társulatnak, s a kiállítás szervezésére és előkészítésére, a helyi hatóságokkal való közvetlen érintkezésre, a közönség érdeklődésének fölkeltésére és városon-kint egy bizonyos összegű hivatalos vásárlás biztosítására készséggel és lelkesedéssel vállalkozik.

Az életrevaló javaslat tevője, aki a felvidék kulturális életében máris maradandó érdemeket szerzett magának, a vándorkiállítások rendezése által egyrészt a kiállítások költségének a csökkentését és így anyagi sikerének a biztosítását akarja elérni, másrészt pedig azt a célt tartja szem előtt, hogy ha ez az. első kísérlet beválik, a "Magyar Közművelődési Egyesületek Szövetségé"-nek a megalakítása után — melynek működési körébe az "Országos Magyar Képzőművészeti Társulat" is bevonatnék — az egész ország művészeti kerületekre osztassék be, s ezekben a kerületekben minden két évben egy-egy műtárlat rendeztessék, amitől a művészi kultúra decentralizációját reméli.

Céljának elérésére az eszme sajtó útján és társadalmilag leendő propagálásán kívül még arra is vállalkozik, hogy az említett városok mindenikében, úgy a megye, mint a város, esetleg a takarékpénztár és a kaszinó részéről, valamint a kibocsátandó sorsjegyek révén is bizonyos összegű vásárlást biztosít, ami a művészeknek is elegendő alapul szolgálhat arra, hogy a vásárlások esélyei javulván, műveiket a vándorkiállítás céljaira átengedjék.

Az eszme kétségkívül életrevaló, s mint értesülünk, az Országos- Magyar Képzőművészeti Társulat komoly megfontolás tárgyává is tette a javaslatot és elvben kimondotta, hogy a vándorkiállítás rendezésére vállalkozik s a megvalósítás érdekében már úgy Balogh Bertalannal, mint az egyes városok helyi intézőségeivel érintkezésbe lépett.

Az eszme megvalósításának tehát immár semmiféle elvi akadálya nincsen, s csaknem biztosra vehető, hogy ha a társulatnak sikerül a vállalkozás anyagi biztosítékait megszerezni, Balogh Bertalan szép eszméje még ez év őszén valóra válik, ami esetleg egy új kornak kiindulási pontjává válhatik művészetünk történetében.

A vita alapja Fináczy előadói tervezete volt. Örömmel látjuk, hogy post tot discrimina rerum a szabadkézi rajzolás a tervezett középiskolában minden tanulóra nézve kötelező rendes tantárgygyá emelkedik. A mai gimnázium rajzoló geometriája helyet enged a szabadkézi rajznak. Az előadó erről a következőket mondotta:

"A rajzot illetőleg szakemberekre hivatkozha-tom, akik nekem azt mondották, hogy mindaz, ami a rajzoló és ábrázoló geometriában lényeges és fontos, a mathematikába való. Számot vetve azon igazán nagy fejlődéssel, a melyet a szabadkézi rajz napjainkban feltüntet, és figyelembe véve a szabadkézi rajz nevelő értékét, mind nagyobb megbecsülését, ezt a tárgyat tettem az egységesen kötelező tárgyak sorába. Különben tanterveink ujabb fejlődésében a rajztanítás terve már egészen átalakult annak szem előtt tartásával, hogy ne lapminták után egyszerű mechanikus másolást végezzenek a tanulók, hanem hogy a gyermek a maga kis körében alkotó képességét kifejthesse. Ennél a nevelő értéknél fogva a szabadkézi rajz megérdemli, hogy mindenkire nézve kötelező tárgy legyen. Nem is szólok arról, hogy tulajdonképpen ez az egyetlen tárgy középiskolánkban, amely kifejezetten a művészi nevelést szolgálja."

A szakemberek egész sora vitatkozott a tervezet felett. Néhányuk általános fejtegetések után a rajztanítás kérdéséről is nyilatkozott.

Fehér Ipoly a következőket mondotta :

"Ami iránt azonban kétségeim és aggodalmaim vannak, az a szabadkézi rajztanitás ; és ebben már sajnálattal kell az előadói javaslattól eltérnem. Én lehet, hogy azon okból, mert esztétikai formális képzettségem, amelyet ma különösen hangsúlyoznak a pedagógusok, fogyatékos, de nem tehetek róla, én a szabadkézi rajztanításnak a középiskolai oktatásban nem tudok olyan jelentőséget tulajdonítani, mint az előadó úr és úgy tudom, az igen t. miniszter úrral széles körök tulajdonítanak. Nem akarok azzal a régi, elcsépelt argumentummal élni, de mégis csak felemlítem, hogy hajdanában a szabadkézi rajzolásból semmit sem tanítottak a középiskolák és azért belőlük mégis nemcsak tudományosan képzett, hanem az általános műveltség szempontjából is kifogástalan egyének kerültek ki. Az esztétikai szépérzéknek művelését, bármily szépnek és hasznosnak tartom is ezt, de a középiskolai oktatás keretébe nem tartom általánosan kötelező-lég beillesztendőnek, mert sem az általános műveltséghez, sem pedig a felsőbb egyetemi tanulmányokra való előkészülethez nem tartom elengedhetetlennek; de meg helyet sem tudnék szorítani számára az óraszámban a középiskola keretében akkor, amidőn az élet annyi mindenféle követeléssel áll elő a tantárgyak sokasága dolgában, a társadalom meg a túlterhelést folyton hangoztatja, habár ebben egyetértek az előadó úrral és a magam részéről sem látom olyan ijesztőnek a túlterhelést, mint azt sokan a szülők részéről hangoztatják, de mégis be kell vallanom, hogy ha a szabadkézi rajz, habár hasznos és szép is, kiszorul az általánosan kötelezett tantárgyak közül, az általános műveltség nem szenved azáltal sérelmet. Én tehát a magam részéről nem tartom az általában kötelező tantárgyak közé valónak a szabadkézi rajzot"

Spitkó Lajos a beszédében kétszer is kitér a rajzoktatásra. Első ízben kifejti, hogy a mai gimnázium hiányai közé tartozik "a rajzoló elem negligálása, a gimnázium csaknem némának hagyja sok növendékét a modern technika és a képzőművészet beszédével szemben". Azután bővebben terjeszkedik ki a rajzra:

"A javaslat egyik főelőnye, hogy a rajzot mindenkit kötelező tantárgygyá teszi. Már fentebb is rámutattam annak fontosságára. Csak a rajz fejleszti kellően a térbeli szemléletet, plasztikus látást és esztétikai érzéket. A rajzoló képesség, mint ismeretes, képzeteink és benyomásaink kifejezésére nem egyszer sokkal hatalmasabb eszköz, mint a nyelv. E képességre mindenkinek minduntalan szüksége van, és mint filológus nem egyszer élénken éreztem hiányát annak, hogy a régibb gimnáziumban a rajzot nem tanulhattuk. Speciális tehetség a rajzoló ügyesség bizonyos fokú elnyerésére nem kell, mint a jelenlegi reáliskola mutatja. Körülbelül úgy vagyunk e dologgal, mint a mennyiségtannal, csak a tanítás legyen helyes és jó !"

Dóczy Imre a következőkbe foglalta véleményét :

"Ami a másik tárgyat, a rajzot illeti, tanításának általánosan kötelező voltát én elvileg helyeslem, sőt, amint már előbb is kiemeltem, hogy az országos közoktatási tanács és a millenniumi tanügyi kongresszus álláspontján állok, itt is arra vagyok bátor rámutatni, hogy ennek a tárgynak a középiskolában való szükségességét is éppen Beöthy Zsolt ő méltósága fejtette ki a millenniumi kongresszuson "Az esztétikai képzésről a középiskolában" cimű felolvasásában. Elvileg teljesen helyeslem a rajznak a középiskolába való általános bevitelét, csak azt méltóztassék majd a tanterv alkotásánál eltalálni, hogyan juttathatunk megfelelő óraszámot ennek a tantárgynak: mert álláspontom szerint teljesen kizártnak tekintendő az, hogy ennek a tanítására is esetleg a latin órák számából vegyünk el".

Cherven Flóris is kívánja a rajz tanítását.

Ezek a vélemények hangzottak el a tanácskozáson a rajzoktatásról. Talán mondanunk sem kell, hogy mi ezt a tárgyat felette fontosnak tartjuk s így meggyőződésünk homlokegyenest ellenkezik Fehér Ipoly fejtegetéseivel. Nincs okunk idevágó nézeteinket újra kifejteni és megokolni, megtettük ezt épp e lapok hasábjain "Rajzműveltség" című cikkünkben. E meggyőződésünkön semmit sem változtatott Fehér Ipoly érvelése. Az élet maga kényszeríteni fogja vaskezével a pedagógusokat arra, hogy komolyabban vegyék a rajztanítást, mint eddig tették.

A kiskunhalasi járásbirósági és adóhivatal-épület tervpályázatán az első és második egyesített díjat Kis Géza & Bihari Jenő & Német Béla és Tóásó Pál kapták.

A Seidner-féle kandalló-pályázaton az első és második díjat Fehérkuti Bálint és Dósa Lukács kapták. Ugyanezen cég szobortalapzat-pályázatán az első díjat Fehérkuti Bálint és Dósa Lukács, a második díjat Bokor M. kapta.

A Magyar Iparművészeti Társulat 1905/6 karácsonyi kiállításán az állami nagy aranyérmet Thék Endre, a 2000 koronás állami nagy díjat Tarján Oszkár kapta. Iparművészeti érmet kaptak: Steiner Ármin & Ferenc, Vukovics & Kaufmann.

Széchenyi Imre gróf balaton-földvári szobrának pályázatán három pályázó közül Radnai Béla kapta meg a díjat.

A Palics-fürdő kiépítésére hirdetett pályázaton 23 pályamű közül a 3000 koronás első díját Vágó László & Vágó József, a második díjat Komor & Jakab, a harmadik díjat Sándi & Fort terve kapta.

LAKATOS ARTÚR rajzolta a 75-ik és 79-ik oldal könyvdíszét.

JÁVOR PÁL rajzolta a 83-ik, 94., 100., 118., 127-ik oldal fejlécét.

CSERNA REZSŐ rajzolta a 92-ik oldal záródíszét.

RIPPL-RÓNAI JÓZSEF rajzolta a 107-ik és 121-ik oldal könyvdíszét.

MUHITS SÁNDOR rajzolta a 122-ik oldal fejlécét.

NAGY ZSIGMOND "Krisztus és Pilátus" című képét közöljük a 124-ik oldalon. Eredetije szénrajz.

KRISZTUS ES PILÁTUS
NAGY ZSIGMOND RAJZA

ZOMBORY LAJOS "Az akolban". című képét közöljük a 125-ik oldalon. Eredetije tusrajz.

AZ AKOLBAN
ZOMBORY LAJOS RAJZA

BÉCS. — Nem hiába a kontinens legkatolikusabb világvárosa, a modern művészet ott érzi meg legerősebben, hogy a vallási igényeket is modern formában kell kielégítenie. Elvétett kísérletekre akadunk ugyan egyebütt is, mint Baudot művére Parisban (St. Jean de Montmarte) és W. Reynolds Stephens eredeti művére London közelében (Great Varley, St. Mary the Virgin), de rendszeres, következetes átértés és alkalmazás csak Bécsben tudott gyökeret verni. És örvendetes látni, hogy az ottani papság-nem zárkózik el szűkkeblűén a modern művészet törekvései elől, sőt Swoboda és Neumann tanárokban alapos képzettségű előharcosokra akadt a modern egyházi művészet. Wagner és iskolája a templomtervezést is körébe vonta és ha végleges megoldást még nem is hozott létre és tervezetein még erősen meglátszanak az ókori történelmi stílusok hatásai, mégis már mozog a föld és nem egy figyelemreméltó, sok reménynyel kecsegtető tervezettel szerzett lelkes barátokat a modern egyházi művészetnek. Ott már nem hüledezik a közönség, ha a templom-pályázatokon javarészt modern tervezetek kerülnek bemutatásra, mint nálunk legutóbb az Örök-imádás templomának pályázatán történt. A bécsi modern egyházi művészet mintegy egyházi szankciót keresett, midőn a beuroni bencéseket a szecessziópalotába meghívta, hogy sajátos stílusú tervezeteikkel és munkáikkal Bécsben propagandát végezzenek a sablonostól elütő, századunk ízlésének megfelelő egyházi művészetnek.

Ez a félszázados múltú művészeti iskola a nagyközönség előtt majdnem teljesen ismeretlen, bár tevékenysége kiterjed Német-, Olasz-, Angolországra, Ausztriára, Belgiumra és Portugáliára. Eredete is igen érdekes. 1868-ban a reformált (szigorított) bencések beuroni anyaháza közelében, a Felső-Duna folyásánál, Hohenzollern hercegné útszéli kápolnát építtetett és annak kivitelét Lenz würzburgi építésztanárra, Wüger és Steiner svájci festőművészekre bízta.

Abban az időben már megérezték az emberek, hogy "a román és csúcsíves stílben épített templomokból hiányzik a művészi igazság és erő, meri a modern ember nem képes a régmúlt idők érzés-és gondolatvilágába teljesen behelyeződni és azért mindenenemű alkotása csak értelmének tudásából, nem alkotó fantáziájából ered. Az új román, csúcsíves és renaissance épületeken csupán a mérnöki elem, a geometriai váz érvényesült; a festőiség, mely az elrendezésben, távlathatásban, művészi egyenlőtlenségben rejlik, az ornamentális túlzsúfoltsága dacára, teljesen kiveszett, ami pedig a művészeti alkotás zamatját adta vo'lna. Érzés helyett utánérzés (Nachempfindung) mozgatta a művészek lelkét. Lenz menekülni igyekezett a történelmi stílusok fojtogató légköréből és valóságos szecesszionista érzéssel a tisztán szerkezeti felépítés alapelemeit kereste; a monumentális vonalak imponáló fönségével valamint az anyagban rejlő erő kiemelésével akart hatást elérni. Ezen konstruktív törekvése az egyiptomi művészet hatalmas vonalakban tervező építészetéhez vezette. Első alkotásában, az említett beuroni Szt-Mór-kápolnában meglepő finom érzékkel válogatta ki a fővonalakat, a szerkezeti lendületek alapsémáit és azokból tervezte meg művét. Szinte csodálatos, hogy milyen mesteri kézzel tudta átegyéníteni és modernizálni ezt a keresztény gondolkozástól teljesen idegen művészet. És kétszeresen figyelemreméltó, mert az egyiptomi építészet kiklopszi jellegét egy miniatűr nagyságú kis kápolnába sűrítette össze anélkül, hogy a művészi jelenség igazságát megsértette volna. Véleményem szerint, az oknyo-mozó művészettörténelem a modern építészet virág-fakadását a beuroni völgyből fogja származtatni, bár ezen épület annyira el volt szigetelve és annyira az ismeretlenség homályában lappangott, hogy hatása nem igen lehetett. Az idők és kedélyek árját mozgató ugyanazon titkos erő hozta létre az egyházi és világi szecessziót. Az épület kedves jellegét emelik Wüger leheletszerű, finom tónusokban tartott freskói, amelyekhez a kartonokat szintén Lenz készítette, de Wüger Lenz szigorú merevségét lágy lelkületű stilizálással enyhítette. Amint látszik, Steiner a kápolna külsejét díszítő frízszerű freskó-szalagot készítette. Legalább kezeírása reá vall. A beuroni művésziskolában ugyanis alázatból az alkotók nevét eltitkolják és minden művüknél csak mint egységes iskola lépnek fel. Nekem az egyes művészek munkáját csak úgy sikerült megállapítanom, hogy részben még laikus korukban végzett műveiket tanulmányoztam, részben munka közben lestem el megkülönböztető modorukat. Mert e három művész a kápolna befejezése után belépett a bencések rendjébe és ott művésziskolát alapított. A rend tehetségesebb tagjait bevonták a műterembe és valóságos románkori szerzetes-művésziskolát teremtettek. Midőn azonban iskolává alakultak, mintha megszűnt volna művészi termelő erejük. A szépen megindult eredeti felfogás, önálló látás, a réginek saját temperamentumukon, modern érzésükön való átsugároztatása egyszerre megszűnt. Eszményképük lett a régi szerzetes-művészet szigorú felfogása, és történelmi tanulmányaik révén teljesen formalizmusba sülyedtek. Lenz továbbra is egyiptomi 'stílusban tervezett. A bécsi tárlaton kiállított nagyarányú temploma a luxori templom csekély változatú másolata Stilizált szentképei az egyiptomi múmiák szolgai utánzatai. Szobrai az új birodalom'frontalitásos merevségében vannak megtervezve. Wüger a német nazarénusok nyomán a trecento és quattrocento bensőséges lelkiéletéért és naiv formáiért lelkesedett, de tisztán másolásra, pontos hűségre törekedett, saját egyéniségét nem öntötte bele és azért hiányzik műveiből az a modern felfogási velejáró, ami az angol prerafaelisták alkotásainak érdekes zamatját adja. A stuttgarti Mária-templom freskói Wüger ezen újabb változatának legkiválóbb alkotásai. A sablonos templom-kifesté-seket messze felülmúlja, de. előkelő művészi magaslatra nem emelkedett. Halálával a gyengéd érzés a beuroni művészetből teljesen kiveszett és a szerzetesi szigorúság, a nyomában járó modorosság mindjobban hatalmába ejtette ezen szerzetes-művészetet. Ez irányú kikezdést Steiner domborította ki a legerősebben. Kezdetben sgraffitószerű faldekoráció-kat készített. A sötétbarna és barnássárga vonalrajzai és díszítései, konturos, nagy silhouetteben tartott alakjai még igértek valamit, de később minden gondját az olasz középkori templomok fehér és sötétvörös márványsávos díszítésének másolására fordította és ezen természetes anyagdíszt festékkel igyekezett utánozni. A beuroni templom főhomlokzatának díszítésénél még szintén remélhettünk, de idővel a templomok belső kifestésével a mélytűzű vörös, sárga, kék sávok alkalmazásával bántó modorosságot teremtett. Érdekes, hogy mindig az első kísérletek a legsikerültebbek, amíg az új stíl még nincs hatalmukban és így egyéniségük még megérezhető. A teljes ellaposodás a monte-casinói altemplomcellák mozaikos díszítése közben fejlődött ki. Az ó-keresztény művészet technikai szépsége szegletességbe, monumentális hatása zord ijesztőségbe vagy aprólékos részletezésbe zsugorodott össze. A mozaikok mélytűzű áttetszőségéből eredő ünnepélyesség helyett komor színekben nyilvánuló zárkózottság fejeződik ki. Lenz hajlott kora folytán mindegyre előtérbe lép Krebs atya, aki a beuroni művészetet teljesen a bizáncinak rabigájába hajtja. A beuroni művésziskola az építészeten, festészeten és szobrászaton kívül a művészetek minden ágát ápolja. Az egyházi zene és ének reformja szintén a beuroni zárdából indult ki. A szakértők homlokegyenest ellenkező véleménynyel vannak róla. Az iskolának vannak írói és költői, szobrászai és ötvösei, rajzolói, metszői, miniatorai, mérnökei és technikusai; a női zárdában pedig a hímzést művelik a beuroni iskola szellemében. Összegezve a beuroni művésziskola (schola artistica beuronensis, S. A. B.) működésének eredményét, arra a meggyőződésre jutunk, hogy az iskola főérdeme abban áll, hogy szakított a XIX. század hagyományos művészeti formáival és kezdetben helyes elvek alapján értékes kísérleteket nyújtott, kiindulásában nem közönséges tehetségekkel rendelkezett. De zárdái elzárkózottsága, a régi szerzetesi művészeteknek feltétlen utánzása, a modernnek perhorreszkálása, tisztán reprodukciók alapján való képzése folytán teljesen az ügyesebb kézművesség színvonalára sülyedt le. Ezen elvek alapján benső fellendülés egyáltalán nem remélhető, a modern vallásos művészet pedig a mostani beuroni iskolától termékenyítő gondolatot nem várhat.

Azóta a francia művészet géniusza nem csupán befelé őrködik, de figyelemmel kiséri a versenyző külföldet is. Épp ez okból évről-évre fokozatos anyagi hozzájárulással nagyobbítják a művészeti költségvetést, mely 1905-ben 13 millió 900,640 frank volt, a jövő évi előirányzat pedig 13 millió 971,858 frank.

Ahol a szellemet nem nyűgözi le az anyag, lehetetlen, hogy távol legyen egy új gloire korszaka. S így például mi volt a francia dekorativ művészet húsz év előtt? És épp akkor, midőn a művészvilág visszaóhajtotta a halódó díszítményes stíl életképességét, lépett elő egy nagy művész, Eugene Grasset, ki éppen eme művészeti ág újabb renaissanceát jósolta meg.

Grasset kiadott műve legelsőbben a nancy-i művészkolóniában talált lelkes visszhangra. Ott látjuk Desbois, Cherét, Gallé, Verneuil neveit. Ők új irányt és életet vittek a dekorativ művészetbe. A természettől nyertek megihletést és fölfedezték a szirmok, levelek és gyümölcsök stílszépségeit, mindenha az egyszerűségre törekedve. Nyomaikban egész új áramlat keletkezett, melynek hatását látjuk az utánuk készített francia porcellán és faíence-okban, sőt a művészi bútorokban is.

A "L'Ecoles departementales a l'Ecole des Beaux-Arts d'art décoratiít" kiállítása is ezt a nagyszerű felvirágzást igazolja. Mintegy ötven kerületi dekorativ művészeti iskola műveit gyűjtötték itt egybe, november végén.Dujardin-Baumetz a francia művészetügyi miniszter nyitotta meg. A megnyitásról fölösleges volna többet is említeni, hisz ezek az aktusok immár fölöttébb sablonosaknak tűnnek fel. . . Maga a kiállítás azonban művészi értékben és kiállított anyagánál fogva megérdemli, hogy néhány itt szerzett impresszióról számot adjunk.

Egy szempont látszik uralkodni e művésziskolák vezetésén: a fejlődési szabadság, az egyéni ízlés megteremtése ez. Általában az első szempillantásra is látható, hogy nem egyszerű rajztanárokra bízzák a tisztán művészi hivatásokat, de a művészet piedesz-tálján álló vezetőkre. Dús aratása a művészetnek íme az eredmény, ámbár még csak alig egy évtizede, hogy a megelőző rendszert sikerült végleg elernyeszteni.

Érdekesen képviseltetik magukat a kerületi főhelyek, mintegy jellemezve a régi hírnevet. Lion selyemét, Gaudry, Calais, Taraze csipkét, Rouen, Valence, Nizza, Montpellier keramikát, Lorient és Orleans vasiparművészetet, Brouges fafaragványokat, a toulousei iparművészeti iskola pedig pleinair tanulmányokat küldött. Oly eredményeket látunk ehelyütt, hogy helyes dolognak látnók végre-valahára foglalkozni azzal a gondolattal, vajjon már a kezdő rajztanítás is ne vegye-e a természetből az erejét?

Szivesen időzünk az olyan salon d'art-okban, minő a Gravesé, hol nem reánkmeredő, aranyozott kariatidok, vásári boltozatok artikulátlansága fogad bennünket, hanem csöndes, nemes ízlésű kis szalonok, harmonikusan simulva a művész-lélek intimitásához. Itt egy érdekes művészi egyéniségbe nyerhettünk betekintést. Lionel Edvard angol festőről szólunk, ki ugyan kizárólag ú n. sportképeket szeret festeni, de műveibe érzést és lelket tud vinni. Mint talán legtöbb esetben, e képekből is erősen kicsap a jellemző angol karakter. Látunk itt a poézis íátyolán átszűrt vadászjeleneteket, ritka természethűséggel visszaadott kutya-stúdiumokat. Hosszabban időzünk "Nocturne" képénél: rohanó automobil a sötét éjszakában... Meleg hangulatkép a "Matinéé d'automne", hol egy Miilet finom, nemes realizmusát érezzük. Nem is a sportélet vonzó itt, de e kiváló megnyilvánulások, melyeknek egy művészlélek fénye éltet és erőt adott.

Ahol februárban magyar művészek alkotásait akarták bemutatni a párisi közönségnek, a Salon Georges Petit-ben, néhány napon át, karácsony előtt, a Société Internationale de Peinture et Sculpture adott számot félévi termékenységéről. Első pillanatra is megállapíthatjuk, hogy a realisztikus irányzat itt az uralkodó; mellette ritkábban vonulnak fel előttünk az ettől eltérő vagy szembehelyezkedő egyéniségek. De ez a realizmus, úgy látszik, a tárlatra minden detailban a szép törvényének hűbérese, így Le Gout Gérard hangulatos tuniszi és provencei képein az emberi élet törődéseit adja elő. Mily bús, szenvedő, fáradozó lényeket látunk e forró napsugaras képekben! . . . Szívünkbe markol a művész látása, mely feltünteti az éles ellentétet az emberi nyomorúságok és a természet fölemelő szépsége között. Viszont ama képekben, melyeket S.I Rousseau bevégzett technikával vitt vásznára, a munka apo-teozisét látjuk, különösen egyszerű alakjain s a tiszta életörömök szeretetét meleg családi képeiben. Paul Baudry "Amor et Psyche "-je mint valamely eltévedt, renaissance-korbeli álomkép jelenik meg előttünk. Érthetetlen, miképp kapcsolja Baudry kiemelkedő művészetét és inspirációit egy letűnt kor stílusához. A természetpoézisénekőszinte átérzését Arzéne Chabanian vitte vásznára végtelen finomságokkal és szárnyaló individualizmussal, tengerben lebukó napjában egy művészlélek mélységes melankoliáját adta vissza fölöttébb vonzó, nemes színeffektusainak a varázsával . . . Chialiva képeiből mit sem érzünk: látunk egy libapásztor-lányt, egy libatömő asszonyt.

Az olasz művész önmagából mitsem nyújtott. Lorimer J. L. a gyermeke fölé hajoló anyában kiváló művészi érzéseket szerepeltet, anélkül, hogy szentimentaliz-musba tévedne. Nem mondhatjuk ugyanezt Bompard M. venéziai impresszióiról; ma már sokkal ismerősebbeknek tűnnek fel e motívumok. Lionel Waiden és Grimelund egész űj színeffektusokat közölnek norvég hazájukból tengeröböl és parti részleteikben. E színes, lelkes hangulatok sokakat megtévesztenek azok közül,ki keddig a fjordok hazáját komorabb színekből ismerték. Félix Borchard erőteljes beállításokban szerepelteti alakjait és egy női portréjáról nem is sejtjük a rendeltetését, mintha csak életkép volna. Arthur Lynch a legnemesebb egyszerűséggel festett egy női arcképet, Friesecke, Cailbert, Richárd Miller ugyancsak női portrékkel szerepelnek.

Csupán három szobrász vett részt e tárlaton. Itt legelsőbben Antonin Mercié életteljes balettáncos-nője provokálja az elismerést. Hasonló művészi becsű Charles Sámuel fiatal hollandi leánya; a rideg anyagból élet szól felénk. Annál kivételesebb a német Bernstamm L. B. műve, ki túlhajtott minu-ciózitásával és fárasztó részletességgel hű maradt honfitársai egy részének az irányzatához.

Utóbbi időben Olaszországra alkalmazta a művészvilág e mondást: Une chose d'Italie ... A renais-sance földjére, hol az illetékes körök főeszményéül a Pacca-törvény pénzügyi ellenőrzése látszik érvényesülni csupán, viszont a féltő gondosságot igénylő műalkotások sorsa pedig a hivatalnokok sokszor kétes lellkiismeretétől függ.

Annál lehangolóbb, ha éppen Franciaország egy hasonló közömbösségéről kell beszámolnunk. A legnagyszerűbb francia múzeumról, a Louvreről szólunk, hol a hivatalnokok fölöttébb lelkiismeretle-nűl bántak el igen sok nagybecsű festménynyel. Elsősorban a Louvre valóságos képjavító-műhelyekkel bír, melyek mindegyikében egy óriási, füstös kályha szolgáltatja a meleget. Ide hozzák a "javításra" szánt képeket s e bizonytalan temperaturá-ban hevernek az asztalokon szanaszét, napokon át vaskos botokra kegyetlenül göngyölgetve. Vajjon hány kép válik így semmivé? Hisz Franciaországban pénzhiányról nem szoktak panaszkodni, mert a mostani szépművészeti államtitkár köztudomás szerint maga is művész, igen gyakran személyesen győződik meg a visszásságokról és haladék nélkül intézkedik. Érdekes dolgokat lehet tapasztalni e fenyőfa-falazatú műhelyekben, honnét a felszínes ellenőrzés folytán, a legegyszeübben tűz üthet ki. De egész félreeső helyeken is felhalmoztak több Michelangelo-vázlatot, Leonardo da Vinci, Andrea dél Sarto, Hans Holbein és Dürer rajzokat, egy Tiepolot, két Palizzit, egy Ziemet, s egész sereg oly művet, melyekbe a művészvilág érdeklődéssel mélyedhet el és amelyek a legnagyobb kimélétre szorulnak. Egy művészekből álló bizottság felkereste a visszaélések ügyében Dujardin-Baumetz szépművészeti államtitkárt, ki igéretet tett a gyors intézkedésre.

Az államtitkár egyébként mintegy hat-hét tárlatot nyitott meg gyors egymásutánban, s a különböző cercle-k és "unioin"-ok között olyanokat is, melyeknek ez aktuson kívül egyéb clou-jok alig akadt. A kiválóbbak között említjük a Georges Petitnél megnyílt Salon des Aquarellistes kiállítását. A tárlatnak az elsőrendű színvonalon kívül nevezetességet kölcsönöz Dom Carlos Portugália királyának egy akvarellje. Egy udvari alabárdosát festette meg Carlos király, enyhe olajzöld háttérben, színesen és könnyed kezeléssel. Lhermitte az "inte-rieur rustique" (parasztház belseje) az ablak beszűrődő világánál dolgozgató öreg parasztasszonya bár éppen nem kihegyezett aprólékossággal festve, mégis minden részletében impressziónál bennünket. Új és erőteljes egyéniség Gaston Killier e sok finomsággal és felfogásbeli ízléssel átérzett művek a tárlat nevezetességét növelik s azért jobban szeretnők, ha nem is külön kiállításban, de legalább ne elszórtan a különböző falakon jelennének meg előttünk. Duhemtől , négy művet látunk. A mester romantikus hangulatokban mutatkozik be; ilyen a "Nyáj a malom mellett", "Kunyhó a hegyekben", "Elhagyatott park" ; Georges Scott igen sok katonai típust küldött; leginkább a francia gyarmati katonákat festi pittoressk viseletükben. Gaston Killier mellett hasonlóképp új név Filliard, kinek meglepően köny-nyed biztosságú rajzai, eleven és harmonikus színei tűnnek föl virág- és tájképeiben; jellemzők Rossert felhőtanulmányai, éjszakai effektusai és tengeri hangulatai. A kitűnő Guillaume néhány Rire-beli eredeti karrikaturájával szerepel.

Hatodik tárlatát nyitotta meg az Association Syndicale Professionnelle de Peintres et Sculpteurs a Grand Palaisban. Mint minden túlnagy kiállításnál, úgy itt sem mellőzhető annak a konstatálása, mennyire zavarók a nagy mennyiségek az elmélyedésekben egyes művek szépségeinél, jellemző motívumainál és az irányzatok felfedéseinél. Az első teremben Albert Penot az aranyérem nyertesének képeivel találkozunk. Penot a "Parisienne" szellemes megfigyelője, néhány mesterien, könnyedén odavetett vonással jellemez. Maga e kitüntetés jelzi egy újabb irányzat diadalát, melyet sokan, még csak nemrégiben, legfeljebb leereszkedő mosolylyal honoráltak. Csak kevesen jellemezték a tenger költészetét oly üde erejével mint Dagnan-Riviére egy képében, hol a hajóvitorla karminvörös színét kellemes harmóniába hozta a vizek eleven zöldjével. Két női alakot állított ki Serendat de Bebzim ; csak azért festi a női testet, hogy a legérdekesebb világítási effektusokat visszaadhassa. Az új beérkezett Pierre Marcel Béreneau. A halhatatlan halandók elmúlásának melankóliáját jelképezi az "Orfeusz halálá"-ban, egyszerű és nemes felfogású drámai beállításban, a háttérben sejtelmesen feltűnő üdvösség asszonyával. S a vad szenvedélyt is hasonló egyszerű eszközökkel juttatta érvényre Salome-jában. Halvány színezés az egész s csupán a rajzzal mondja el, mint érezte át alakját. Emil Ouentin-Brin-t a tánc poézise ragadja meg, életteljes csoportozatok jellemzésében. A szobrászok közt Charles Louis Picaud erős egyénisége jelentkezik a szegény embereket jellemző csoportozatában. Mélységesen érezte át a testben és lélekben a nyomorúságtól összetört anyát, és drámai realizmussal állította be az anya két beteges, vézna gyermekét.

A sok "cercle" közt talán a legnagyobb és legnevezetesebb a Volney; egyben irodalmi egyesület is és a soiréein gyakran ad találkozót a párizsi szellemi és pénzarisztokrácia. Ugy látszik, ennek eredményeképp láthatunk itt annyi arcképet, mint ritka tárlaton ; a genre- és tájkép szinte elenyésző, de a mit látunk, az mind válogatott ízlésre vall. Mesteri Francis Tattegrain "L'allumette" (a gyufa) képe. Egy öreg bretagnei rövid pipájára gyújt. A színek élénk tüze s a sötétkék meleg háttér ritka harmóniában olvad össze.

A másik vonzó képe a tárlatnak Arton Knight parkrészlete. Ez a kiváló amerikai nem a fák zöld színfoltjait érezte át "parki részlet"-ében; az egész képet sejtelmes szürkés és barnás tónusba hangolta álmodozó, melankolikus tórészletével. Finom miszti-cismust hozott ki Franc Lamy éjszakai világítású velencei képén. Arcképekben, a nagy mennyiség dacára, revelációt nem fedeztünk föl. Paul Chabas jár elől és portraitjéiben valami hangulatot vagy egy gondolat megtestesítését törekszik visszaadni. Több női és férfiarcképpel szerepelnek Bemard Wolff, Abel Faivre és Raphael Lollin. A szobrok között feltűnik a "Gúny" Jacques Loysels műve, hol leginkább a kifejezőképességnek igyekezett a művész főszerepet juttatni, s ez az ajkon és tekinteten jut érvényre, míg a test egészében megelégedett a vázlatozással. Hasonló, de sokkal kifejezőbb "Inspiráció"-ja, a fej egyetlen könnyed mozdulatában, itt viszont a klasszikus harmóniával mintázott ifjúi test szépségében mélyedhetünk el. Denys Puech egy mesteri, félnagyságú gyermek-portrait küldött. Paul Landovski arab vízhordója egyszerűséggel és mégis tragikai hatással adja elő a rabszolgaosztály egyik robotosa sorsát.

Ugyancsak túlhaladja a portrait-mennyiség a genret és tájképet egy a Volney-hez hasonló cercle, az Union artistique tárlatán, melyet művészi körökben "Épatant" melléknéven ismernek. A tárlat clouja Edouard Detaille "Souvenir de 1870" című csataképe. A mester azonban, úgy látszik, nem igyekezett kiaknázni a hasonló tárgynál kínálkozó valamely drámai jelenetet, hanem megelégedett egyetlen momentummal a félkarját vesztett lovastiszt úgyszólván egyetlen főalakjával, ki a csatakürtbe fuj s a többi mind festői elmosódottság s csupán a felkavart por és ágyúíüst sejteti a többi részletet.

A kevés génre közül René Bouillot: "Lever de Lune" kevés érzéssel, hidegen festett holdsütéses vizét említjük. Dagnan-Bouveret egy mély és rendkívül finom pszichológiai megfigyeléssel festett női portrait állított ki, Aimé Morot, Ferricr, Banquier, Gegner és mások bevégzett technikánál ujabbat nem nyújtanak férfi- és női arcképeikben. Ugyancsak sok női szoborportraít lepi el a szobrászati részt s köztük talán Raoul Vériét és Prosper d'Epinay nyújtanak valamit önmagukból is.

A tárlatok szemléjét a francia orientalista-művészek — Les Orientalistes francais — kiállított képeivel zárjuk be, kik a Grand-Palais termeiben a kelet napsugaras világát varázsolták elénk. Legtermékenyebb köztük Paul Leroy keleti életképeiben: különösen jellemzők és temperamentumosak vad beduinlovasalakjai és az ősi életet élő nomádok életképei. Színezésben és világításban érdekes Realier-Dumas "Malorcai pálmák" képe, hangulatosak Müller keleti utcarészletei ; Havet "Algíri est "-jé narancsszínű egével különös figyelmet érdemel.

VANDZA MIHÁLY, az első magyar színpadi díszletfestő és rézmetsző. A magyar színészet technikai fejlődéséről eddig kevés, szórványos adat jelent meg, azért talán nem lesz érdektelen a színészfestőnek néhány életrajzi adata. Bőséges anyagot nyújt Kazinczy Ferenc levelezése.

Először akkor emlékezik meg róla, mikor Ferenczy Lajosnak ír 1807. IV. 24., a "Busongó Ámor"-ról, ez akkor megjelent névtelen műről. Azt írja, ha emlékezete nem csal, akkor ezt Vandza Mihály írta, kivel 5 év előtt Debrecenben találkozott egy vásár alkalmával. "Emlékszem a munka — valamint egy festése is nagy dítséretekkel kürtöltetett ki az újságokban. Festéséről látás nélkül bajosabb ítélni, mint könyvről olvasás nélkül: de ha a 'kép felől tett tudósítós helyes, az még nagyobb, mint a könyv és csak azok által tsudáltathatva, a kik ahhoz semmit sem értenek. Vandza még kezdő 's ollyanról a dramatica-festésben sokat várni nem lehet. Hozzá. adom még azt, hogy báró Wesselényi Miklósnál létemben Professor Neuhauser, ki őtet is tanította a festésben, felőle úgy szólott, mint középszerű fejről."

Kazinczynak 1810. V. 5. Döbrenteinek írt leveléből megtudjuk, hogy ki tanította Vandzát: "Balkay Pál úr köszönti az urat egész barátsággal; szül. Hevesmegye Tisza-Őrsön 1782. 29d. jún. Nagy Sámuellel, az Erdélyi Rézmetszővel és Marczinkái Elekkel Vanza Mihálylyal és Kis Sámuellel együtt tanulta a képírást Bécsben magyar születésű Hess Mihály Prof. alatt."

Cserey Farkas 1808. VII. 13. kelt levelében említi bécsi lakását: An der Wien Nr. 47. Kazinczynak szüksége volt e címre, mert általa gondoskodott művei rézmetszeteiről. Nemsokára fel is kereste Bécsben, mert 1808. IX. 21. már azt írja az ott tartózkodónak Cserey: "Vandczát szívesen köszöntöm, az a nékem igért festést most leküldhetné". Mi volt e festmény, nem derül ki a levelezésből.

Ez a bécsi időzés befolyással volt Vandza jövőjére. Megismerve a színházakat, visszatér hazájába és felcsap színésznek és decoratio-festőnek. Vagyonos lehetett, mert amikor br. Wesselényi Miklós özvegyétől átveszi a kolozsvári színtársulatot, tőke felett rendelkezik.

A művezetőről és színigazgatóról tüzetesen ír Fe-renczi Zoltán "A kolozsvári színészet történetében" és e sorok írója "A váradi színészet történeté"-be'n. Míg ez utóbbi helyen megvan amaz érdeme, hogy Sándorffy Józsefet, a nagy maecenast, minden tekintetben támogatja és szinte része van abban, hogy a váradi színészet százéves múltjában, tíz éven át a múlt század első évtizedében önálló jelleget öltött, addig Kolozsvárott a báró Wesselényi halála után árván maradt színészetnek volt fellendítője. A színházat is maga festette ki és néhány függönyt kreditor-selyemre festett; az oldal függönyöket rum-burgi vászonból és nehéz atlaszból készítette, arany-és ezüstrojtokkal. Minők voltak e díszletek, arról legjobban tanúskodik Döbrenteinek Kazinczyhez írt 1811. V. 20-iki levele: "Vandza, a' .kolozsvári theatrum igazgatója, annyira igyekszik, hogy a Gubernátor nevenapján győzedelmet víva, a' mint Ujíalvi Krisztina írja. Orfeus és Euridice adatott. A Dekorátziók bájolok, erősen bájolok". E levelében említi, hogy Vandzát a kormányzó és gróf Rhédey László "faveállják". E téren tehát kiválóbb érdemei vannak, mint az ugyanezen időben élt "színjátszó és színmesternek", Simonffy Györgynek. Vele utóbb csak Telepi György versenyezhet.

Bár nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, nem lesz érdektelen felemlítenünk, hogy mikor 1818. április 10. Kántorné "különös hasznára" a magyar színészek német nyelven adják elő Kotzebue két vígjátékát: "Die Brandschatzung" és "Das getheilte Hérz" cimű darabjait, akkor Vandza is közreműködik, az első vígjátékban Gutmant, az asztalost adva.

Nem lesz itt talán hiábavaló — az életrajz teljessége kedvéért — annak félemlítése, hogy Vandza drámaírással is megpróbálkozott. "Horrides" című drámájáról csak annyit tudunk, hogy 1810. VII. 9. került-színre Kolozsvárott és ekkor szokatlanul nagy volt á bevétel: 415 frt. De még ennél is nagyobb sikere volt az 1817-ben Váradon megjelent "Zöld Marczi vagy az uton álló haramia" című drámájának. Ezzel nyert először'jogot a színpadon a betyár roman-ticismus. A "Hazai és Külföldi Tudósítások" úgy emlékezik meg róla, hogy : "igen szép morális és erköltsi jelenségekkel felruházott darab, nem mint némelly minden csinosság és érzés nélkül való huszonvehetetlen munka", -- de e fölötte kedvező bírálatot helyes mértékére redukálja Bayer József a magyar drámairodalomról írt kiváló munkájában : Vandza Zöld Marczija nincs drámailag, de még szinszerűleg sem feldolgozva. Egyedüli érdeme, hogy itt lép fel először a magyar középosztály és az alsóbb népréteg. Ott szerepel a földbirtokos, a kétszínű juhász, a kikapós menyecske, a csaplárosné betyár szeretőivel, sőt van a darabban lakodalmas menet, tánc, zene, hihetőleg az első cigányzene magyar színpadon. Csak a népdal hiányzik; azt a komikus műdalok pótolják.

Visszatérve a festőre, Döbrentei írja Kazinczynak 1811. XI. 16., hogy Goethe "Egmont" fordítását Vandzának fogja ajánlani, méltánylással, hogy "Játékszín kívül közmegvallás szerint, hazafiúi tűzzel fáradozik. Az ő festése felől, ha jónak lehet is mondani, ne képzeljen a Tekintetes úr magas művészi ecsetet. Székelyné mellé egy asztalt feste, ha jól emlékezem, melyen egy edényben virágok vannak. Ez nem oda illő úgy tartom. Ő maga fogja a metszést elintézni. Cserey Farkassal együtt néztük meg. Ő is ezt jegyzé meg". Kazinczy 1811. XII. 24. erre azt válaszolja, hogy "láttam festéseit Bécsben 's tudom, mit kell képzelnem. Kár, hogy mégis Bécsben nincsen". Más alkalommal pedig, mikor Erős Gábor ellen kikel, azt írja: "Sok magyar művészt ismerek, a ki félig vagy addig sem teszi meg az utat, 's magát valaminek véli, holott non homines, non di etc. etc. Hlyen Vandza, illyen Nagy Sámuel és Kis Sámuel és még néhány más.

Dekorációs festéseiről még két feljegyzést ismerünk: Az egyik "Magyar Kurír" 1821. I. 147. egy tudósításában :

"Hazánk egyik festő és theatrikus talentumáról nevezetes fija Vandza Mihály Debrecenben a király születése napja alkalmából rendezett banketten, egy jól készült galambformát eresztett le selyemszálon, a szála felső szellőztető lyukán által. A madár szájában olaj ágacskát, mejjén pedig egy festett táblát hozott le, mellyen felül Felséges királyunknak, alól pedig jobbról a Méltóságos k. Comissarius Urnák, balról nemes Debrecen városának jól talált címerei szemléltetvén: Ő nagysága a Madarat, minden Jeleivel s Emblémáival egyetemben, azon Irós-vajból formált Báránykának pálmafájára akasztotta - mely az asztalt díszítette."

A másik feljegyzés a "Hazai és Külföldi Tudósítások" 1823. 19. számában jelent meg. Egy szegedi tudósítás szól a színtársulat búcsújáról, mikor Kisfaludy Károly "Kemény Simon és Hunyadi János" darabja került színre. A tudósítás kiemeli, hogy ezt az előadást szabad ég alatt rendezték, tűzijátékkal Lelkesen ír Vandza tehetségéről és felemlíti, hogy "a ki valamint a' játékszíni darabok készíttésében, úgy a' Theatrumi képírásban és muzsikában is különösen jártas". Itt tehát még szó van zenei ismereteiről is.

De, úgylátszik, visszavonult a színészetről, mert Szana Tamás ismert munkájában említi (18. és 19. l.), hogy 1828-ban Pesten ki volt állítva egy 11 láb magas és 8 láb széles képe "Mátyás király és Beatrix hercegnő találkozása" cím alatt, továbbá "I. Mária királynő eljegyzése Zsigmond brandenburgi herceggel" című festése. Kár, hogy adatainak forrását nem jelöli meg, de azt írja az egykorú feljegyzések nyomán, hogy "jó csoportosítás, élénk színezés jellemzi ezeket. Műterme a Kishíd-utcában volt. Csendéletképeket festett és festményeiben sok a természetesség".

Ezzel Vandzának nyoma vész. —188.

Serenissime princeps domine domine noster gra-ciosissime. Exponitur vestre sacre regie maiestatis in personis fidelium iudicis iurasorumque civium tociusque communitatis civitatis Barthwe, quomodo vestra sacra regia maiestas pro nunc magnam super ipsos taxám imposuit. Quam ipsi serenissime princeps propter ipsorum nimiam paupertatem expe-dire valent minime. Eciam serenissime princeps litere maiestasis vestre taxam super ipsos imposi-tam in se continentem eisdem exponentes protunc presentate sunt cum ipsi de facto ad viam penes primas litteras maiestatis vestre eidem missas accincti fuerant. In quo tempore dicti exponentes nullam pecuniam e medio ipsorum extrahere potuerunt. Quemadmodum igitur prius vestre Serenitati suppli-caverunt et nunc quoque serenissime princeps humillime supplicant quomodo pretorium vetustis-simum habuerint ut in eodem timentes eiusdem ruinam, pro discutiendis causis sedere nullo modo presumpscrint quod pretorium serenissime princeps funditus de novo pro decore et honore civitatis maiestatis vestre regie erigere et murare inceperunt Eciam serenissime princeps magna pars muri Civitatis ruinam dedit et in certis locis ruinam dare minatur. Oue edificia sine subsidio et grácia vestre maiestatis singulari nullo modo perficere possunt. Preterea serenissime princeps in summam citra duorum millium florenorum debitore existunt, quam temporibus superioribus gwerrarum vestrae serenitati fideliter inservientes et civitatem defendentes exposuerint Dignetur igitur maiestas vestra regia ob intuitum huiusmodi edificiorum et debitorum in fidelitate vestre maiestatis regie in defensione civitatis annis superioribus contractorum, ex innata vestre serenitatis clemencia et pietate eisdem expo-nentibus ad aliquos annos libertatem (gaudere), et a presenti taxa exemptos et supportatos habere ut ipsi pretorium inceptum perficere murumque civitatis ruin(atum) reformare Ac debita superioribus annis contracta successum exsolvere exindeque vestre serenitati heredibusque eiusdem fidelius inser-vire possent et valerent.

Rhody Alajos úr közli velünk Bártfa város 1641 január 17-én kelt jegyzőkönyvéből a következő sorokat is :

Fundato majster mittit Formamaedificandi curiam, quodsi Cinnis ornatum voluerint. Sed domini non consentiunt, antiquam formam obtinendum. Vagyis Fundato mester tervet nyújtott be, amelynek alapján a városházát 1641-ben felsőmagyarországi renaissance stílben akarta átalakítani, de a város urai ragaszkodtak régi alakjához s mint Miskovszky-nál olvassuk, 600 frtot fizettek az ez évben végzett helyreállító munkákért. —192.

Megemlíti, hogy saját kezével készített "Táj-Rajzolataiba" nagy kincset bír és nemrégen mester-voltát "Buda és Pest festett tájképének kiadásánál újra bebizonyította."

E képről az elragadtatás hangján ezeket írja: "Ezen Tájkép Gellért hegyéről vétetett föl és annál nagyobb munkába került a rajzolónak, mennél több a Rajzolat tárgya, mellyekre az illy magas álló-pontról való tágas kilátás terjed, és mellyek még az által is szaporíthatnak, hogy ezen állópont egyszersmind a két város belsejébe is nagyobb belátást nyújt. Mindazonáltal valóban tsudálatra méltó a pontosság s az elevenség, amellyel az érdemes honnyi Mívész tzélját véghez vitte." Érdemesnek találja még arra is e rajzot, hogy "ezen mívész darab sok párban lenyomattatván" az Osztrák birodalom minden nyilvános rajziskolájában, mint a tájrajzolásnak "jeles remek például szolgáljon". De azt is óhajtja, hogy e hazában minden háznál, "melly míveltségre számot tart, a Nemzet díszére" ott találtassék. Magát az eredeti rajzot kell azonban látni, ha igazán meg akarjuk ítélni csodálatraméltó pontosságát.¹

Azonban sokkal régiebbek ennél s az ahhoz értőt hasonlóképpen bámulásra ragadók "e honnyi Mívésznek" topográfiai felvételei "mellyek bővebb értekezésre méltók." Már mint őrnagyot őt bízta meg a tiroli földképírás igazgatója egy fölvétellel "az egyenlőségnek mind a fölvevésben mind a rajzolásban elérése végett."

Első, föltünést keltő munkájának a "Halli Sóhegy felvevését" mondja. "Azt gondolja a néző, hogy magát a természetet, saját formáját, színét, módját és magatartását kisebb mértékre véve szemléli. Gyönyörködve kíséri szeme az egész hegymenetelt, a mellynek főhátát, fő és mellékágait, tsutsait, síkjait, nyílásait, meredek s lassú lejtőit és buktatóit egy pillantással külömböztetni lehet. A többi helybéli környülállások is hasonlóképen egy még eddig esméretlen tökéletességgel felvagynak véve." Az ő utasításai szerint formálták magukat a főhadi szállás "Stábjának" tisztjei "és így lettek a szomszédos, roveredói, trieszti, botzeni, schwaitzi, innsbrucki stb. szép tájképek." Az 1805. évi háború félbeszakította ezt a munkát. Midőn a béke helyreállt s Károly főherceg vette át a főhadtestparancsnok-ságot, újból elrendelte a topográfiai munkálatokat. Petrichre bízták ekkor a salzburgi hercegség fölvételét. "Ennek Resultatuma a fellyebb említett Munka melly az újjabb topographiának legnevezetesebb szüleménye .... A Jéghegyeket (Gletscher) az eredeti Mappán mind saját kezével rajzolá, valamint az egész hegymenetel ő tőle vette módját és magatartását. " Hogy a rézre' metszett térképen nincs külön kitüntetve,. hogy ez az ő igazgatása alatt vétetett föl, ennek cikkírónk nem tudja okát adni.

Nagyon óhajtja, hogy minél több "honnyi tájakat ábrázoló művész darabokkal" ajándékozna meg minket "Hazánknak ezen érdemes Mívésze." De az is óhajtandó, hogy olyan "igaz hazafiak" is találkozzanak, kik megbecsülik a "honnyi mívész-séget". Buzdítás is kell ezenfölül, a világ tudtára is kell az ilyest adni s a költséges munkák kiadását "hathatósan gyámolitani". "Ez által a honnyi mívészség és honnyi mívészek annál serényebbek lennének és a nemzet díszére kedvezőbb oldalról tekéntetve, a külföldi mívészséggel és a külföldi mívészekkel ditsőül vetekedhetnének."

E tudósítás tartalmi oldala sokat nyer azzal, ha megjegyezzük, hogy K. J. jegyű írója az a Krüchten József nevű budai ügyvéd volt, ki egyéb művészettörténeti cikkében a Tudományos Gyűjtemény hasábjain többszörösen bebizonyította, hogy nem csupán lelkes szószólója a magyar művészet ügyének, de a dolgok lényegéhez is ért s így szavának komoly súlya van Tán magasztalásaiban elragadja a lelkesedése heve, de nem szabad elfelednünk, hogy e kor szerette a "superlativusokat" s ha a figyelmet valakire föl kellett hívnia ez a modor jobban illett a korhoz, a bírálat mérsékelt, komoly hangjánál. A dolog lényegében nincs hazugság, csupán szépítgetés.

Kazinczy Ferencnek egy ízben alkalma lett volna megláthatni Petrich rajzait. Egyik ismerőse Csohány József kapitány ("ein göttlicher Mann" mint Rumy-hoz címzett levelében írja) fölszólította őt, hogy nézné meg e hazánkfia rajzait. Kazinczy el is ment hozzá, de nem találta otthon.² Egy alapos ember véleményétől tehát elestünk s így Petrich megítélését illetőleg a Krüchten ítéletére kell kizárólag támaszkodnunk.

Petrichnek csupán még egy művéről van biztos tudomásunk. Ő rajzolta Döbrentei Gábornak Kis Gyula könyve c. művéhez Sümeg és Füred tájképét.³

Életkörülményeiről, sajnos, nem tudtunk semmi közelebbit fölkutatni. De váci működése nyomán tán idővel sikerülni fog ez nekem vagy másnak.

¹ V. ö. Ansicht von den Nachbar-Städten Ofen und Pest (Gemeinnützige Blätter 1819, 14. es 18. sz.)

² K. F. levelezése Budapest 1900, X. k. 178. lap.

³ V. ö. Gemeinnützliche Blätter 1829. évf. I. félév 250. lap. L. Döbrentei könyve ismertetését u. o. 1829. I. (XXX. és XXXII. szám.)

A CINQUECENTO FESTÉSZETE ÉS SZOBRÁSZATA (tekintet nélkül Velencére). A Népszerű Főiskolán (University Extension) tartott előadásai nyomán írta dr. Berzeviczy Albert. (Népszerű Főiskola Könyvtára, III.) Budapest, 1906, kiadja a Franklin-Társulat. 189 1. -Ha a budapesti társaságban szó esik az olasz cinque-centoról, önkéntelenül is Berzeviczy Albertre gondolnak az emberek: ő az, aki a klasszikus olasz művészetet könyvekben, cikkekben, szónoklatokban, előadásokban propagálta. Itáliáról könyvet írt s ezt a könyvet elolvasva úgy látjuk Olaszországot, mint egy mesteri ékszert, amelynek fejedelmi gyémántja a Cinquecento művészete. Látjuk, hogy Berzeviczy tárgyilagosan méltatja a többi művészeti korszakot is. Igazságos szókat mond ebben a könyvben is a román, gótikus és quattrocento-művészetről. De mihelyt Lionardo, Rafael, Michelangelo neve kerül a tolla alá : a látszólag objektív mondatokból ki-érezzük, hogy a szerző olyan tárgyhoz ért, amelyet mindenekfelett szeret. Senki sem fojthatja el egészen szimpátiáját, érzéseit. Ha még oly hűvösre is akarja formálni a kerek periódust: egy élénk jelző, a szók elevenebb gördülése, a gondolatmenet anapesztusa menten elárulja, hogy egész szívből együttércz a tárgygyal. Sohasem kívánunk objektiv kritikát. Az írásművészet menten elhamvad, mihelyt az író törvényszéki elnökké alakul át, aki csak kihirdet, anélkül, hogy részt venne emberi érzéseivel az ítéletben. Berzeviczy Albertről mindenki tudja, hogy a Cinquecento klasszikus művészete az, amelyért leginkább lelkesedik. Természetes, hogy tehát szemben áll Ruskin minden hívével.

Mindjárt a bevezetésben hangsúlyozza a szerző, hogy nem híve a renaissance olyan felfogásának, mintha ez az antiknak újra-fölélesztése volna. "Az olaszok nemzeti sajátságai szolgáltatták a legjobb anyagot az új szellem alkotó ereje számára". Ennek hangsúlyozását fontosnak tartjuk s éppen egy ilyen főiskolai tanfolyamon, mert még manap is nem egy helyről általános szépség-ideálokat akarnak diktálni s háttérbe akarják szorítani azt a művészetet, amely a nemzeti sajátságok éltető talajából serked ki. Hogy miképpen alakult ki a Cinquecento művészete, annak elemzése e könyv tartalma. Lionardo, Sansovino, Fra Bartolomeo, Rafael, Sodorna, Andrea del Sarto, Correggio és Michelangelo a főhősei ennek a divina commediának. Hogy róluk miképpen vélekedik, bennük mit tart nagynak és fontosnak a szerző, azt tudjuk az "Itáliá"-ból. Amit ott útirajz formájában kapunk, azt itt rendszerbe önti a szerző, előadásáról ugyanazt ismételhetjük, amit az "Itália" ismertetésénél kiemeltünk. Jól esik látnunk azonkívül, hogy e rendszeres mű nem állítja oda vakon követendő dogmaként a Cinquecento művészeinek hitvallását, hanem egy meghatározott nemzet, egy meghatározott kor kultúrájának megnyilatkozásaként fogja fel és adja elő. A mi viszonyaink közt ezt a szempontot sem lehet eléggé hangsúlyozni.

Raffael művészetét fejlődése időrendjében ismerteti Wollanka. Mestereinek és a szomszédos iskoláknak hatását nagyon tanulságosan fejtegeti. Az olasz festőiskolák fejlődésük során bizonyos kifejezésbeli típusig jutottak el s a típus jellemző reájuk nézve. Hogyan alakult Raffael egyénisége e típusok között: nagy erudicióval tárja elénk Wollanka. Raffael fejlődésében folytonos emelkedést lát s pályája tetőpontján Raffael már a pár excellence drámai festő. Ebben, és tehetsége sokszerű voltában csupán Shakespeare fogható hozzája. Meggyőzően aligha hangzik ez az ítélet. Raffael legmozgalmasabb cselekvényű képein, például a Heliodorus kiűzését ábrázolón, inkább valami barokkos nyugtalanság érzik, semmint igazi drámai erő. A raffaeli harmóniában éppen az erőnek jut legcsekélyebb szerepe, aminthogy Raffael művészetének összhangja nem is az ellentétek harmóniája, hanem a rokon kvalitásoké,

A fejlődés sorrendjében Raffael minden kiemelkedő alkotását végigelemzi Wollanka. Könyve ilyenformán csakugyan "magyarázata" Raffael művészetének, mint ahogy azt előszavában kifejti. A könyv méreteivel számot vetve, szigorúan alkalmazkodni volt kénytelen céljához. Ezért azután művének olvasása fárasztó. Fárasztó volna még akkor is, ha nem többé-kevésbbé sikerült reprodukciókon kellene követni elemzéseit, hanem ha az eredeti alkotásokon demonstrálhatná felfogását. Ahol egy-egy életrajzi, egy-egy kortörténeti adat siklik ki tolla alól, mindjárt megszínesedik az elmélet szürkesége. Raffaelen, az emberen át kellett volna művészetét vizsgálni, korának történetébe beleállítva. Igaz, hogy Wollanka nem erre törekedett, s hogy Raffael életéről nagyon keveset tudunk. A szerző nagy készültsége, a szakirodalomban való tájékozottsága, bár nem hivalkodik vele, sőt leplezi, azért így is megérzik. És megérzik nagy szeretete s lelkesedése tárgya iránt. Sokszor szinte úgy tetszik, mintha a bonyolult látású modern ember eltűnt volna Wollankából, annyira naiv szemmel tud gyönyörködni Raffael művészetében. Könyvének talán ártott vele, de lelkesedésének őszinte volta rokonszenves az olvasónak.

A könyv illusztratív része, sajnos, kissé fogyatékos. A vatikáni nagy falfestmények vagy túlságos kicsinynyé zsugorodtak össze, vagy meglehetősen elmosódtak. Nagy hasznát látta volna az olvasó, ha a falfestményeket részletábrákra bontva is bemutatja vala a szerző.

Midőn a Műbarátok Köre tagilletmény gyanánt kiadta Kriesch Aladár e négy előadását, egyszersmind példával óhajtotta megvilágítani Morris elvét: «művészet mindenütt és mindenkinek» és oly mintaszerű kiállításban adja közre e könyvet, hogy szinte áhítattal vesszük kezünkbe. Megsejteti velünk tartalmát, érezzük, mily aggódó gondossággal kerülte a hivalkodó aranyvágást, bőrnyomást és a könyvkötészet egyéb obligát dísz-kötéses pompáját, de adott jóleső meleg elefántcsontszínű, bordázott papirt, mély feketeségű Grasset-betűket, bekerítette a kezdő lapokat karminvonalazással és ez egyszerű eszközökkel érte el azt a választékos külsőt, amelyen megérezzük, mily szeretettel foglalkozott a sajtó alá rendező Czakó Elemér azzal a gondolattal, hogy a könyv tartalmának megfelelő külsőt adjon.

Kriesch Aladár valósággal nagykövete Ruskin és Morris birodalmának. Minden szavából felénk csap a lobogó lelkesedés lángja, amint hangosan hirdeti eszméiket, gondos szeretettel fordítva Ruskin mesteri angol nyelvét és félve, hátha nem elég kifejező, hátha nem elég színes az ő fordítása, hátha az ő fordítói gyarlóságán múlik, ha nem hat kellően az olvasóra, párhuzamosan adja az angol eredetit, a «Seven Lamps of Archi-tecture» egy-egy pregnánsabb részletét és szinte unszol, hogy csodáljuk, bámuljuk, élvezzük vele együtt az apostolt.

Az igaz, őszinte lelkesedés mindig magával ragad. Ezért lesz nagy hatása, szerető olvasóközönsége e szubtilis könyvnek. Nem egy magyar olvasó fog általa megbarátkozni korunk egyik legnagyobb emberével, Rus-kinnal, fogja olvasni és fogja követni.

Pár jellemző szóval mondja el Ruskin fejlődési menetét, mint indul költőnek, mint mélyed bele mindjobban a természet tanulmányozásába, "megfigyelve és megrajzolva a legnagyobb odaadással minden fűszál hajlását, elvonuló felhő vonalait, minden kő szögletét». Majd olaszországi utazása alatt ér élete forduló pontjához. «Egyszerre észreveszi, bár eleinte álmélkodásában és örömében hinni is alig mer szemeinek, hogy ugyanazokat az igazságokat, ugyanazokat a törvényeket, melyekre őt a nagy természet megtanította, ismerték sok századdal ezelőtt -- azóta rég porladozó emberek -műveiket ezen ismeretük kétséget kizáró dokumentumaiként hagyva hátra. Napról-napra hatol előre, mint valami ellenséges tartományba, elfoglalja és fölfedezi újra a maga számára s korunknak a középkori keresztény művészetet.»

Nem kisebb lelkesedéssel beszél a szociálreformer Ruskinról és helyesebbnek véli őt prófétának nevezni. Mert: «az ő nagy lelke nem bocsátkozhatott le a napi kérdések tisztázásának küzdelmébe, ő csak felállott s kinyújtotta karját az Ígéret földje felé s le sem bocsátotta azt halála órájáig, mert hiszen igazságában való erős hite és forró szeretete támasztották azt alá».

A mi önző, kapzsi, tülekedő, egymáson keresztül gázoló korunkban krisztusi hangon hirdeti «Unto this last»-ben, hogy a «struggle for life» felett egy másik hatalmasabb törvény uralkodik; a mindent körülölelő, megtartó szeretet törvénye. Ennek nevében követel a szegények számára nemcsak kenyeret, amelynek megvonása még nem a legkegyetlenebb dolog, de követeli a tudást, az erkölcsöt, a megváltást». «Ti pásztor nélkül való bárányok», idézi Ruskinből, «nem a legelőt zárták el előletek, hanem azt, hogy ti is jelen lehessetek. Követeljétek, ha úgy tetszik, az asztal hulladékait, de követeljétek, mint gyermekek és nem mint kutyák ; követeljétek mindennapi kenyereteket, de még sokkal hangosabban követeljétek azt, hogy szentek, tökéletesek és tiszták lehessetek». Érthető ezek után, hogy az «Unto this last»-nek csak négy első fejezete jelenhetett meg. Második felolvasását Kriesch Aladár természetes sorrendben Ruskin eszméi megvalósítójának, William Morrisnak szentelte, aki Ruskin elveit a maga egyénisége szerint így írta körül: «Munkát mindenkinek, de olyan munkát, amelyben neki gyönyörűsége teljék». Elítéli tehát a gyári munkát, mely a munkás egyéniségének semmi tért nem enged, mely lelketlen géppé alacsonyítja le az embert és megmutatja az utat, mely visszavezet azon időkhöz, mikor minden, ami bennünket körülvett, amit viseltünk, fáradságos munkával, nemes, tartós anyagból készült, tehát nemcsak készítője hagyta rajta lelke nyomát, de tulajdonosa is megbecsülte, örömét lelte benne és utódaira hagyta. Míg mi elárasztva az olcsó, hitvány gyári termékektől, folyton újabb és újabb dolgok után sóvárgunk és így soha értékeset, művészit nem bírunk. Kriesch sorjában elmondja nekünk Morris bámulatos sokoldalúságának megnyilatkozásait Mivel szerinte házat építeni, otthont teremteni, nem annyit tesz, mint felhúzni a falakat és tető alá hozni a helyiségeket, azokat ki is kell díszíteni és bebutorozni, így aztán az utóbbi dolgok megalkotásában is a gerincet, a stílust az építészet fogja megadni, ő otthagyva ügyvédi pályáját, beáll egy építészhez és építészeten kezdi tanulmányait.

«Csodálatos gyakorlati tehetsége volt arra nézve, miképen lehet valamely bútort, cserepet, szőnyeget, könyvet a lehető legjobban és az anyag követelményeinek megfelelően megcsinálni»; amire adta magát, azt rögtön minden csinja-binjával együtt elsajátította, így festett üveget, szőtt szőnyeget, kötött könyvet, csinált papirkárpitokat, majd tervez és sző fali-kárpitot és az Arras-technika megújítása marad Kriesch szerint legnagyobb érdeme.

Itt aztán önkénytelenül is elárulja magát Kriesch, midőn aprólékos, szerető gonddal időz Morris e reformtörekvéseinél, midőn elbeszéli, hogy bontogatja a régi perzsaszőnyeget csomóról-csomóra széjjel, hogy ellesse a csomózás technikáját, hogy gondoskodik a legtisztább anyagról és hogyan próbálgatja a régiek festési módját, felkutatva a régi írókat, tanul a középkori mesteremberektől, de tanul a perzsáktól és bizánciaktól is. Morris ihlette meg Kriesch fogékony lelkét, midőn Gödöllőn iparművészeti műhelyt állított fel és maga rajzolja, maga szövi fali kárpitjait, tervez és fest bútort és igyekszik összehordani az anyagot, a maga részét is hozzáadva, a magyar stílus nehezen vajúdó kialakulásához. Morris-nak a művész-szem érzékenységét sértő nyers anilin-festékek ellen való kirohanását el nem felejti világért sem közölni, de megtoldja a nálunk uralkodó viszonyok leírásával is. Mindenben igazat adunk neki, mikor nem annyira a városi, úgyis romlott ízlésű emberek miatt panaszkodik, de méltán sóhajt fel, hogy : «ahová egyr szer anilines gyapjúfonál vagy anilinfestekes szövet eljut, ott, mint sorvasztó fagy a fakadó virágon, vége a hímzés, a szövés, a kézimunka szépségének. Veszendőben van művészete a magyar népnek, amely mindennapi eletét tette ünnepélyessé és öntudatlanul belevitte abba több ezer esztendős múlt rejtélyes kultúrájának emlékét. Nem hagyhatja Kriesch szó nélkül, és itt is az egyén szubjektív érzése játszik közre, Morris szenvedélyes tiltakozását a műemlékek ú. n. restaurálása ellen és elsősorban az ő érdemének tulajdonítja, hogy a Westminster Abbey tervezett «alapos restaurálása» elmaradt, valamint neki és praeraffaelita szövetségesei erélyes -tiltakozásának köszönheti a világ, hogy a velencei S. Marco bazilikát nagyrészt még a régi mozaikok díszítik.

A harmadik felolvasás a praeraffaelita-kör irodalmi működéséről szól. Itt is két legkedvesebb mesterének, Ruskinnak és Morrisnak adja az elsőséget. Ruskin korszakalkotó prózáját oly beható részletességgel, a céhbeli kritikus szubtilis jelzőivel taglalja, hogy cseppet sincs szüksége mentegetődzésre, mellyel e felolvasását kezdi és végzi. Mint fordító a «Seven Lamps of Architecture»-ből mutat be egy-egy részletet (az igazság, emlékezet és szépség lámpájának egy-egy részletét előbb eredetiben, aztán saját fordításában) és bár szinte képtelenség visszaadni Ruskin klasszikusan szép prózáját, nagyon élvezhető, mi több, hangulatos munkát ad.

Morrisban bámulatos agitátori képessége mellett még határozott költői tehetség is rejlett. Eleinte Chaucer hatása alatt áll, középkori témákat dolgoz fel; első kötete «The Defence of Guenewere and other Poems», majd áttér a klasszikusokra, fordítja az Odysseát és az Aenacis-t, de törzsökös germán létére a görög hősök wickingekké, normannokká változnak és ennek megfelelően a színek is zordak, misztikusak. Midőn azonban a Niebelungok őseredeti formáit megismeri, nem restell Izlandba utazni és ott személyesen gyűjteni a két Eddát és Volsunga Sagát és feldolgozza az ősi adatokból a «The Story of Sigurd the Volsung»-ot. ízelítőül eredetiben és fordításban egy hosszabb epikai költeményét «The haystack in the floods» és töredékét egy lyrai versének «Love is enough»-ot kapjuk. Rossetti, ez olasz-angol néhány sonettjével, melyeket imádott feleségéhez írt — és Swinburne a forma utólérhetlen mesterének két rövidebb versével fejezi be felolvasását.

A praeraffaelita képírókról szól negyedik felolvasásában. Humorosán beszéli el Ford Madox Brovvn és Rossetti barátságának történetet. A Westminster-palotát kellett képekkel díszíteni és egy ily pályázatra beküldte művét: «Harald holttestét hódító Vilmos elé hozzák» egy egészen ismeretlen fiatal festő, Ford Madox Brown. Természetesen kicsufolták, kinevették érte. Pár nappal később kap egy fellengős, dicsőítő levelet, melynek írója hajnalcsillagnak, úttörőnek nevezvén őt, kéri, fogadja el tanítványának. Madox Brown az egészet rossz tréfának nézi és dühösen elindul fütykösével, kihívatja a levél íróját és kérdőre vonja. Ez megremeg a hadonászó piktor előtt, de mégis bevallja, hogy szent meggyőződés diktálta minden sorát, mire a festő eldobva botját, keblére öleli az ifjú Rossetíit és tanítványául, benső barátjául fogadja.

Kriesch megadja végül az úttörő pálmáját Ford Madox Brown-nak, kit máig sem méltat eléggé a világ és felsorolja jelentősebb munkáit, majd elmondja a Praeraffaelite-brotherhood keletkezésének történetét. Három fiatal festőnövendék teázik együtt valamelyikük lakásán 1848 egy estéjén. Szidják az akadémiát, mint mindig és mindenütt, érzik, hogy egyébre hivatottak, mint az unalomig elcsépelt régi mesterek szolgai utánzására és ekkor véletlenül kezükbe kerül Lasinio munkája a pisai Campo santo-ról, Orcagna és Benozzo Gozzoli freskóiról. «A témák megkapó, megrendítő volta — minden egyes alak keresetlen, meggyőző gesztusa — az egészből szerte-sugárzó eleven élet egyszerre betöltötte, fölemelte az ifjak lelkét: mint valami szent vállalkozás eló'tt, kezeik egymást keresték s ünnepélyesen megkötötték a Prearaf-faelita brotherhood-ot.» «Realismus a nagy jelszó, melyet zászlójukra írtak. Szoros ragaszkodás a természethez, annak minden részletében való gondos tanulmányozása, a tárgynak, a jelenetnek minden erőltetett compositiótól eltekintő, csak olyatén való felfogása és ábrázolása, amint az csakugyan megeshetett — tehát feltétlen őszinteség minden irányban — ezek voltak az elengedhetlen előfeltételek, melyekkel munkához láttak.»

Sorra veszi aztán Rossetti művészetének benső ihletét és érzéki ájtatosságát, Holman Hunt mély, szimbolikus jelentőségű bibliai festészetét és J. Everett Millais-t, akit ideiglenes praeraffaelitának neveznek, mert később elválik útja tőlük és midőn megválasztják a Royal Academy tagjának, Rossetti szerint az ő távozása adta a kegyelemdöfést a szövetségnek. Burne Jones, Rossetti tanítványa és Morris benső barátja «oly ernyedetlen buzgalommal és mély odaadással pingálgatott egész életén keresztül, mint akár egy XIII. századbeli barát az ő kis cellájában». «Alakjai egy külön világot alkotnak, rejtélyeset, álmodozót, melyben a vad, spontán cselekvésnek úgyszólván helye sincsen. De azért mindig nagy emberi igazságokat hirdetnek nekünk. Művei közül bemutatja az aranylépcsőt és felsorolja többek közt Vénusz tükrét, Szent György cyklusát, Circe borát, Pigmalion mondáját, az irgalmas lovagot stb.

Könyvének utolsó hat oldalán a praeraffaeliták hatását taglalja a művészet fejlődésére és fejtegetései oly mélyrehatók, oly meggyőzők, előadása oly megvesztegető közvetlenségű, hogy e pár oldalnál szebbet még nem találtam művészeti irodalmunkban. Kriesch Aladár könyve nemcsak hézagot pótol, de valósággal nyereség.

Eine neu aufgefundene Handzeichnung Rafaels. Abendblatt des Pester Lloyd, jan. 19.
Magyar-Mannheimer Gusztáv. Az Újság, jan. 21. — Az Ország, írta F. L., jan. 21. — Magyar Nemzet, (Dr. Lázár Béla) jan. 21. -- Magyar Hirlap, jan. 21. -Egyetértés, jan. 21. — Budapesti Hirlap, (Malonyay Dezső) an. 21. — Pester Journal, (D —r) jan. 21. — Magyarország, (B—Gy) jan. 21. — Pesti Napló, (Gerő Ödön) jan. 21. — Polgár, jan. 21. —• Pesti Hirlap, (Kezdi)
jan. 21. — Budapesti Napló, (Rózsa Miklós) jan. 21. — Népszava, jan. 23. —• Magyar Szó, (Lakos Alfréd) jan. 23. Heyer Arthur képkiállítása, írta Md. Budapesti Hirlap, jan. 25. — Budapesti Napló, írta Rm., jan. 25.
Krisztus és a pápa. írta Oláh Gábor, Budapesti Napló, jan. 26.
Telepy-kiállítás. Abendblatt des Pester Lloyd, (R.) jan. 26. — Magyar Hirlap, jan. 27. — Független Magyarország, (r—ö.) jan. 27. — Pester Journal, jan. 27. -Budapesti Hirlap, (Malonyay Dezső) jan. 27. — Pesti Napló. (Gerő Ödön) jan. 27. — Pesti Hirlap, (Kézdi-Kovács László) jan. 27. — Magyar Nemzet, (L. B.) jan. 27. -- Magyar Szó, (Lakos Alfréd) jan. 28. -Ország, (Fülep L.) jan. 28.
Képkiállítások (Mannheimer, Telepy). írta Kürthy György, Alkotmány, jan. 27. -- Magyarország, (Z—a) jan. 27. — Budapesti Napló, (Rm.) jan. 27. — Újság, (Y—n) jan. 27.
Bilder (Magyar-Mannheimer, Josef Rippl-Rónai), írta Max Ruttkay-Rothauser, Pester Lloyd, jan. 31.
Magyar-Mannheimer Gusztáv, írta Filippo. Magyar Szemle, jan. 25.
Magyar-Mannheimer Gusztáv, írta Lyka Károly, Új Idők, jan. 28.
Magyar-Mannheimer Gusztáv, írta Dr. Bárdos Arthur. Jövendő, jan. 28.
Rippl-Rónai kiállítás. Magyarország, (Z— a) jan. 30. — Független Magyarország, (Rottenbiller Ödön) jan. 30. — Egyetértés, (Dr. Bárdos Arthurj jan. 30. — Pester Journal, (d—r) jan. 30. — Pesti Napló, (Gerő Ödön) jan. 30. — Pesti Hirlap, (K. K. L.) jan. 30. -- Budapesti Napló, (Rózsa Miklós) jan. 30. —• Budapesti Hirlap, (Malonyay Dezső) jan. 30. — Az Újság, (Y—n) jan. 30. — M agyai-Nemzet (L. B.) jan. 30. — Magyar Hirlap, jan. 30. -Alkotmány, (Kürthy György) február 1. — Ország, (Fülep Lajos) jan. 31. — Hét, (Marco) febr. 4.
Telepy Károly, írta Ff. Magyar Szemle, (1906. 5.) Alt hagyatéka, írta L. H—i. Pester Lloyd, jan. 9. Könyvismertetés. Berzeviczy: A Cinquecento festészete. Ism. Fieber Henrik. Katholikus Szemle, (febr.)
Vom Abendmahl Leonardo Da Vinci's. írta F., Pester Lloyd Abendblatt, febr. 6.
Rippl-Rónai József, írta Filippo. Magyar Szemle, 6. sz. A festészet szecessziójának lélektanához, írta Kulcsár Gyula. U. o.
Könyvismertetés. A fiatalok, (Művészi Könyvtár), írta Malonyay Dezső, ism. A. J. Az Ország, febr. 10.
Ugyanazt ismerteti Censor. Budapester Tagblatt, február 16.
A zöld ökör. Irta Márkus László. Magyar Szemle, (1906. 17.)
Még egyszer a zöld ökör. írta Kulcsár Gyula, Magyar Szemle, (1906. 8.)
Képkiállítások. (Magyar-Mannheimer Gusztáv, Rippl-Rónai József, Telepy Károly, Heyer Arthur), írta D—r. A Munka Szemléje, febr. 1.
Galleen Akszel. írta Bán Aladár, Az Újság, febr. 17. Könyvismertetés. »Lyka Károly új könyve«. Isin. Fieber Henrik. Magyar Szemle, (1906. 8.)
Iványi Grünwald Béla kiállítása. Magyar Nemzet, (L. H.) febr. 25. — Magyarország, (Z—a.) febr. 25. — Az Ország, (F. L.) febr. 25. — Az Újság, (Y.) febr. 25. Budapesti Napló, , (Rózsa Miklós) febr. 25. --. Pester Journal, (D—r) febr. 25. — Budapesti Hírlap, (Malonyay Dezső) febr. 25. Pesti Napló, (g.) febr. 25. — Magyar Szemle, (Fra Filippo) márc. 1. — Hét, (m.) inárc. 4. — Új Idők, (Lyka Károly) márc. 4. — Vasárnapi Újság, márc. 4.
Modern művészeti irodalom. ^Malonyay Dezső, A fiatalok), írta Fieber Henrik. Magyar Szemle, (1906. 19.) Könyvismertetés. Wollanka József: Rafael, ism. Budapesti Napló, (r—m) márc. 11. •— Vasárnapi Újság, március 11.
Könyvismertetés. Lyka Károly: A képírás újabb irányai, ism. r. m. Budapesti Napló, márc. 4.
Író a könyvéről. Leonardo Da Vinci, írta Diner Dénes József. U. o.
Rippl-Rónai József. Irta Hóra. Jövendő, febr. 25. Szenes Fülöp kiállítása. Napilapok, márc. 11. Zichy Mihály. Összes napilapok, Márc. 1. — Új Idők, (Lyka Károly), Vasárnapi Újság, (Lándor Tivadar), Hét, (—m.) márc. 11. — Munka Szemléje (d—r) márc. 15. Rippl-Rónai és Magyar-Mannheimer kollektiv kiállítása. Irta dr. Hornyay Ödön, Felsőmagyarország, (^Kassa) febr. 7.
Telepy-kiállítás. írta Lósy József. Zenelap, febr. 1. Rippl-Rónai kollektiv kiállítása, írta dr. Hornyay Ödön. Felsőmagyarországi Hírlap, (Kassa) febr. 14.
Gyűjteményes kiállítások.(Magyar-Mannheimer,Telepy, Heyer, Rippl-Rónai). Művészi Ipar, II. 2.
Székely Bertalan tanítása. Magyar Rajztanárok és Rajztanítók Országos Egyesületének Értesítője. IX. l—-2. Aktrajzolás módszere, írta Hollósy Károly. U. o. Könyvismertetés. Dr. Kerschensteiner, Die Entwickelung der zeichnerischen Begabung. U. o.
Szablya, Frischauf Ferencék kiállítása. Napilapok, márc. 17.
Müncheni emlékek. Tollba mondta Szinyey-Merse Pál. Hét, márc. 18.
Lionardo da Vinci és a renaissance kialakulása, írta Diner-Dénes József. 16 melléklettel, 113 szövegképpel. Budapest, Lampel R. könyvkereskedése. 1906. ("Művészeti Könyvtár".) 246 1.
A fiatalok. Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Katona Nándor, Magyar-Mannheimer Gusztáv, Rippl-Rónai József, írta Malonyay Dezső. 16 melléklettel, 197 szövegképpel. Budapest, Lampel R. könyvkereskedése, 1906 ("Művészeti Könyvtár") 224. 1.
A képírás újabb irányai, írta Lyka Károly. Budapest, 1906, Singer és Wolfner kiadása. 24 melléklettel, 165 1. Modern festők. Eredeti színekben és magyarázó szöveggel. Szerkeszti dr. Térey Gábor. Budapest, Franklin-Társulat. 1905, 10. füzet: Szinyei-Merse : Majális. Pissarro Camille : Zöldségeskert. Thoma Hans: Saját arckép. Saunas Augustin: Naplemente Róma vidékén. Baskircsef Mária : Fontos megbeszélés. Lunois Alexandre: Bikaviadal. — 1905, 11. füzet: Skutezky Döme: Munkában. Salinas Pablo : Látogatás a műteremben. Bastien-
Lepage Jules : Tájkép Damvillersből. Meyerhehn Eduárd : Anyóka. Khnopff Fernand : Alvó Medúza. Cézanne Paul : Csendélet. — 1905., 12. füzet Strobentz Frigyes: Olvasó leány. Monet Claude : A vernoni templom. Gallegas Jósé : Varrónők. Prinet R. X. : A Kreutzer-szonáta. Rüdisühli Eduárd : A béke ligete. Fröschl Kari: Tükör előtt. — 1906. 1. füzet: Szinnyei-Merse Pál: Kentaur és faunok. Bcnlliure y Gil Jósé : Bikaviador. Haider Kari: Az új vadászfegyver. Jongkind J. B. : Holdvilágos éj. Sisley Alfréd : A Loing. Tito Ettore : A lagúnán.

Fogadalmi szobrocskák Máriagyüdön, A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának Értesítője, 1905. november.
Vastagh György, írta Kürthy Emil. Egyetértés, febr. 11.
Munkácsy - szobor pályázat. Pesti Hírlap. (Kézdi-Kovács László) febr. 13. — Pesti Napló (Meddő virágok c. cikkben, Gerő Ödön) febr. 13. Budapesti Napló. (Rózsa Miklós) febr. 13. — Budapesti Hírlap, (Malonyay Dezső) febr. 13. - - Pester Lloyd, (Max Ruttkay Rothauser) febr. 13. Népszava, febr. 13. — Az Újság, febr. 13. — Pester Journal, febr. 13. — Magyarország (Z—a) febr. 13. - Magyar Szó, (Lakos Alfréd) febr. 13. -- Magyar Hírlap, febr. 13. — Magyar Nemzet, (L. T.) febr. 14. -Az Ország, (Fül ép Lajos) febr. 14.
Huszonnégy Munkácsy-szobor. írta Lyka Károly. Új Idők, febr. 18.
Munkácsy-szobrok. írta —m. Hét, febr. 18.
Könyvismertetés. Meiler: Ferenczy István. (Művészeti könyvtár). Ism. R. M. Budapesti Napló, febr. 18.
Munkácsy a karosszékben, írta Ff. Magyar Szemle, 1906. 18.
A Meunier-kiállítás Berlini levél, írta Mérő Gyula. Népszava, febr. 23.
Könyvismertetés. Meiler Simon: Ferenczy. Ism. Lázár Béla, Magyar Nemzet, márc. 6.
Munkácsy-Zichy-szobor. írta Erős Gyula, Budapesti Napló, márc 4.
Modern képfaragás. Irta dr. Pékár Károly. Uránia, VII. 3.
A prágai Szt-György szobor, írta Czakó Elemér. Arch. Ért. Új folyam, XXVI. 1.
A prágai Szt-György-szobor. írta Kárász Leó. U. o.
Ferenczy István élete és művei, írta Meiler Simon. 10 melléklettel és 115 szövegképpel. Budapest, 1906, Athenaeum. 402. 1.

Szent István temploma, írta Csányi Károly. Művészi Ipar, jan.
Kamaraépítészet, írta Viharos. Pesti Napló, febr. 6.
Könyvismertetés. Lechner Ödön: Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz. Ism. R. Pester Lloyd, febr. 16.
Könyvism. Lechner Ödön: Magyar formanyelv. Ism. Budapesti Hírlap, febr/17. és Nap, febr. 23.
Kész a Nagy-kőrút, írta Viharos. Pesti Napló, febr. 17.
Könyvismertetés. Lechner: Magyar formanyelv. Ism. —m. Budapesti Napló, febr. 25.
Budapester Neubauten. (Das neue Museum der schönen Künste), írta Prof. L. Palóczy, Pester Journal, raarc. 14. Nyílt levél Lechner Ödönhöz, írta Diner Dénes József. Munka Szemléje, márc. 15.
A VI. kér. állami főgymnázium pályatervei. (Kőrösy Albert, Vágó József és László, Dümmerling Ödön, Balázs Ernő, Pártos Gyula, Kármán és Ullmann pályaművei). Magyar Pályázatok, IV. 1.
Könyvismertetés. Schullerus: Agrarhistorische Parallelen. Ism. Balásy Dénes. A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának Értesítője. Új folyam, I. 4.
Budapest régi emlékei, írta Marczinkó Ferenc. Uránia, VII. 3.
Hauszmann Alajos. Vállalkozók Közlönye, 1906. 5.
Vidéki városaink építészete, írta P. U. o.

A karácsonyi iparművészeti kiállítás, írta Hamvay Ödön. Művészi Ipar, jan.
A sóovári csipke, írta Tarczai György. A Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának Értesítője, 1905 nov.
Oesterreichische Volkskunst, írta L. H—i. Pester Lloyd, febr. 21.
Lőcsei ötvösökről a XVIII. században, írta Mihálik József. Arch. Ért. Új folyam, XXVI. 1.
A kenderrel való munka Kalotaszegen. írta Bársony Zs. A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának Értesítője. Új sorozat, I. 4.
Könyvismert. F. Rosen. Über Kindersparbüchsen in Deutschland und Italien. Ism. —o. U. o.
Könyvismert. Dr. H. Ephraim. Über die Entwicklung der Webertechnik und ihre Verbreitung. Ausserhalb Europas. Ism. Bátky Zs. U. o.
Könyvism. Divald Kornél: Sáros-vármegye szövött emlékei. Ism. Bátky Zs. U. o.

A magyar műkritika. Irj;a Fra Filippo. Magyar Szemle, január 19.
Französische Kunst in Berlin. Irta Eugen Robert, Pester Lloyd, jan. 19.
Az Uránia műkereskedése. Budapesti Hírlap, jan. 19.
Vándortárlatok. Pesti Napló, jan. 20.
Ráth György - Múzeum. Irta L. Új Idők, jan. 21.
Részlet-emlékmű. Magyar Hírlap, jan. 21.
Ráth György Özvegyénél. Irta Kürthy Emil. Egyetértés, jan. 31.
Művészi ipar, nemzeti művészet. Művészi Ipar, jan.
Művészet és művelődés. Irta Kriesch Aladár. U. o.
Vallás, tudomány, művészet. Irta Acsay Antal. U. o.
Nemzeti Szalon és Műcsarnok. Irta B. Kunst für Alle, febr. 1.
Modern Akadémia. Irta Fra Filippo. Magyar Szemle, január 25.
Apróságok a könyvről. Irta Marcus. Magyar Szemle. (1906, 5.)
A nő a görög művészetben. Irta Hekler Antal dr., Uránia, febr.
Mély lélek és világszeretet. Irta Prochászka Ottokár dr. Művészi Ipar, 1906, jan. 15.
Új ideálok. Irta Lynkeusz. Pesti Napló, febr. 4.
Művészeti heti krónika. Irta K. Gy. Alkotmány, febr. 10.
Az Uránia műkereskedés kiállítása. Napilapok, február 11
Könyvismertetés. Irta Divald Kornél : Szepes vármegye művészeti emlékei. Irta Petrassovich Géza. Alkotmány, febr. 13.
Könyvism. Beöthy Zsolt: A művészetek története. Irta Fh. Magyar Szemle, (1906, 7.)
Könyvismertetés Pollák Illés: A művészi teremtés törvénye. Irta Fenyő Miksa, A Hét febr. 18. -- Budapesti Napló, márc. 4. — Pesti Hírlap, márc. 7.
A rút kultusza. Irta Szana Tamás. Magyar Világ, március 18. (1. sz.)
Magyar stílus. U. o.
Japán művészet Európában. Irta Fra Filippo, Magyar Szemle, márc. 15.
Matyóföldi .tüzelők és szénatartók. Irta Kőris Kálmán. A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának értesítője. Új sorozat I. 4.
Ujabb adatok a Göcsej tárgyi néprajzához. Irta Gönczy Ferencz. U. o.
Az "előte" vagy "tévő". Irta Madarassy László. U. o.
A mai művészet és a közönség. Magyar Rajztanárok és Rajztanítók Országos Egyesületének Értesítője. IX. l — 2.
A püspök műkincsei. Művészi Ipar. II. 2.
Nemzeti művészet. U. o.
Egy és más a. papiros múltjáról. Irta Szőnyi László. Ugyanott.
A műérzék. Irta Sárosy Bella. U. o.
A Ráth-műzeum. Irta Hamvay Ödön. U. o.
Az iparművészeti iskola története. U. o.
Műtörténeti Adatok Kassa múltjából. Irta Kemény Lajos. Arch. Ért. Új folyam. XXVI. 1.
Szepesvármegye művészeti emlékei. A Műemlékek Országos Bizottsága támogatásával kiadja a Szepesvár-. megyei Történelmi Társulat. Szerkeszti dr. Vajdovszky János. Második rész ; szobrászat és festészet, írta Divald Kornél. 21 melléklettel és 85 szövegképpel. Budapest, 1906, Athenaeum nyomása. 114. 1.
A képzőművészetek fejlődése, írta Henszlmann Imre. Budapest, 1906, Franklin-Társulat. (Olcsó Könyvtár, 1423—1426. sz) 144 1.
A művészetek története a legrégibb időktől a XIX. század végéig. Négy kötetben, számos képpel és mű-melléklettel. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter megbízásából szerkeszti Beöthy Zsolt. Budapest, Lampel R. könyvkereskedése. I. kötet. Ó-kor, írták: Sebestyén Gyula, Mahler Ede, Láng Nándor, Zsámboki Gyula, Kuzsinszky Bálint. 556 1.