Egy marék színes folt, halk ritmusba fogva; él, remeg, fojtottan kacag rajta minden egyes szín, de egyik sem él külön életet, csak szolgálja a másikat; mily izgatóan érdekes, amint meglessük az olvasásba merülés titkos pillanatában a szép, szőke lányt, ki a sötétkék karszékben előrehajolva, jobbkezére támasztott fejjel néz a széles, fehér lapokra, miközben a fény kedves színjátékot rendez rózsás arcán, felkapja a párna piros reflexeit, odadobja a fülecimpájára s végigkúszik arcán és ajakán. A kékeszöld blúz a zöldeskék háttérbe olvad. Finom tonusfatyol alatt halk színmelodia ébredez. A mélységes csönd, melyben bódító illatok szállonganak, a mindent sejtető széles előadás, mely részletekről nem fecseg, a mozgás közvetlensége és igazsága, a maga merész arabeszkjével: mindez valami finom, delikát hatásban egyesül . . .

Önviaskodásban, nehéz stációk után, idáig jutott el Vaszary, kinek művészi fejlődését, tehát az idegenben szerzett benyomásoknak egyéniségébe való beolvasztását, érzései és értelme küzdelmeit, lírikus fellobbanásait nyomon követő önkritikáját a Nemzeti Szalonban nemrég bemutatott kollektiv kiállításán szemlélhettük.

Ha azt kérdezzük: mi az új a művészetében ? Azt feleljük: a maga érzéseihez új formákat keresett. Az idegen benyomásokat leikébe olvasztotta. De a maga egyéniségét igyekezett épen megőrizni, egyre jobban kialakítani, hogy annál jobban ragyogjon, mint a nemesen csiszolt gyémánt! Nem mint Miilet, aki egyszer megtalálva önmagát, fejlődésében befejezett, — Vaszaryt impressziói fokról-fokra vezetik, mindig új és mindig más. Amit már Reynolds ajánlott hallgatóinak, ő a nagy mesterektől csak elveket és nem fogásokat, az alkotás törvényeit és nem a mesterség ügyeskedéseit tanulta el, hogy ezeken építse fel a maga rendszerét, alakítsa ki vízióját, formálja technikáját, az érzelmi hatásokat részleteire szedve, alkotó elemeire bontva, hogy ilykép a maga egyénisége egyensúlyát megteremtse.

Mely utakon jutott odáig ?

Az 1867-ben született Vaszary, minekutána a mintarajziskolában Székely Bertalan vezetése alatt szigorú rajzkulturában nevelkedett, 1888-ban Münchenbe került az akadémiára, ahol a hagyományok tiszteletére, pontos modell-festésre, szigorú kompozícióra oktatták. Ez időből ösmerjük egy önarcképét, szinte rajz, csupa forma, éles kemény kontúr, végigtanulmányozott részlethalmaz. Szürke háttér, szürke tónus. Erőslelkű, keménynyakú, nagy akaraterővel bíró ifjú ember veti felénk kutató, tiszta tekintetét De még merőben akadémia. Nem sokkal később azonban belekerült ő is a Bastien-Lepage-lázba, már Münchenben, az ifjú festők tanyáin, az 1889-iki kiállítás Bastien-Lepage kollekciójánál, aztán Parisban, hol minden Julien-iskolás az ő nagyságát hirdette.

Mit jelentett akkor Bastien-Lepage ?

Az új látás bevonulását az akadémiákba, felfrissülést, megújhodást, a mohos szabályok és szabályos kompozícióktól való megszabadulást. Jelentette Manet és társainak igazságát, nemcsak a reális tárgyakhoz való ragaszkodást, ami Courbet-hagyomány, hanem első sorban a realizmust a festői meglátásban, nemcsak a színek világában, mint Courbet, hanem főleg a világítás, a fény hatásának megfigyelésében. Az akadémia és a modern fénylátás igazságainak összeegyeztetésében Bastien-Lepage az első eredmény. Bastien-Lepage már Manet szemével látta a mindent egybefoglaló fényt, mely felbontja a formákat, megoldja a kontúrokat, egységet alkot a legnagyobb tarkaságból, színt teremt, színt változtat és egységes tonusfátyolt borít a színes jelenségekre. Künt a szabadban, a szétszórt világításban, reliefjüket vesztik a tárgyak, melyeken csodás reflexek játszadoznak, világosak és színesek lesznek tőlük az árnyékok, tüzet kapnak a színek, s friss és delikát színértékek vibráltak a tárgyakon az azúrkék és arany kettős fluidumában, amelyen a tárgyak és jelenségek elmerülnek és átitatva csodás színhatásokat teremtenek.

De Bastien-Lepage lelkében kegyelettel őrizte az iskola hagyományait is, melyeket az új igazságokkal szeretett volna összeegyeztetni. Nem vonta le tehát az új igazság végső következtetéseit, nem tagadta meg a kontúrokat, a tárgyak reliefjét sem, s nem tömegekkel, pusztán foltokkal, s azok színértékeivel dolgozott, nem volt következetes a színek értelmezésében sem, mindössze világosszürke tonalitásba helyezte a helyenként erősen hangsúlyozott helyi színeket is. Ilykép természetes, hogy rajza száraz, kemény, aprózott maradt, halmozta a formákat, melyeket pedig az adott világításban széles, nagy színfoltoknak kellett volna helyettesítem De éppen ez az, a miért sikere volt az akadémikusok közt is, s elnevezték francia Holbeinnak, míg az impresszionisták eklekticizmusát gúnyolták, s Degas diabolikus erővel nevezte el a plein air Bouguereau-jának.

Vaszaryt példaadása egyidőre fogva tartotta. Ájtatos szívvel, nyitott szemmel s megtisztított palettával ment ki a természetbe ő is, s kereste a napfény játékát, a tiszta színeket, s halmozta a részleteket. Szürke tónusát a mestertől kölcsönözte, de mindinkább igyekezett tőle szabadulni. Már 1896-ban kedvenc problémájához érkezett, s a Pásztorsípot fúvó pásztorgyerek, vidám kecskéi társaságában, egy zöldessárga reflexjáték, a fák koronái között besütő napfoltok illanása, amint odatapadnak a pásztorfiú fejére, nyakára, vállára, aranysárga tüzükkel éles ellentétet alkotva a sárgászöld színharmóniával. Aprólékosan megfigyelt részlethalmaz az egész, mint a Bárányfelhőkön, ahol az előtér virágjai szinte botanikus hűséggel ábrázolvák.

A botanikus hűség hamis igazságát azonban jókor felösmerte, a részletek pontossága - tudta jól - - nem kárpótolhat az egész, az ensemble hazugságáért, a fotografikus, "becsületes látás" érzéstelensége rideg prózává sülyeszti u művészetet, elveszi tőle a természet interpretálásának jogát, "a természet szolgai vagy túlságosan pietásos utánzata nagy akadály".¹ íme az igazság, amit már ekkor felösmert, a Bastien-Lepage-kultusz tetőfokán, egy nagy művészi szenzáció hatása alatt. Megösmerte Puvis de Chavannes-t.

Ez volt a második stáció. De sokkal jelentősebb. Egy új világ tárult szeme elé s azt látta, hogy a részlethajszoló igazság mellett van még más igazság is, hogy a naturalisták "a természettel való örökös konkurrenciában kopizálókká lettek", pedig az érzés, "a természetben levő nagy harmóniák" megérzése: a stílus az, mely a művészetet az élet fölé, a művészt művészete fölé emeli, mely megadja néki az erőt, hogy azt lássa meg a természetben, ami érzésének megfelel, s ez elemeket egybekapcsolva egy új természetet 'teremtsen, abba teljesen beleolvadjon, minden mellékgondolat, minden feltétel nélkül, a lélek' minden lendületével, hogy kiérezzük belőle a lelket.

"A stílus megjelenése — hirdeti rajongással művészünk — a korokban nagyszerű, boldog időszakot, a nemzeteknél szerencsével bevégzödött kultúrát, egyeseknél tökéletességet jelent."2

A stilusteremtés titkának kutatására tért át. A naturalisztikus iskola igazságain megerősödve most már a lényeges kiemelésére, a lelke érzéseit hordozó formák kikeresésére, a lényeget alkotó formarészletek hangsúlyozására, az egyszerűsítésre, minden stílus titkára törekedett. Ez pedig csakis a részletek tökéletes ismerete alapján érhető el. De aki elérte, világát megnagyobbította. Mert egységet vitt be a változatosba. Rendbeszedte a rendetlenül szétszórtat.

A stílust kereső — erre Puvis de Chavannes tanulmányozása vezette — a maga érzéseinek felösmerése után. keresi az érzést kifejező formákat, rajzban is, színben is. Absztrakttá teszi a vonalat, nemcsak szépséget ad neki, hanem jelentőséget is, felbontja elemeire és arabeszkekké kombinálja, melyek ritmikus és harmonikus hatásukkal működésbe hozzák képzeletünket, s érzésekbe ringatják lelkünket. Botticelli vonaljátékának titkát érezte át Rossetti és kereste ki újra a természetből; Whistler Rossetti hatása alatt eleinte szintén a botticellies vonalakat leste el a természetből, miközben ráakadt a maga vonalára, a modern vonalra, mely csupa finom, elegáns, megnyúlt görbe, sietős előrehajlás, érdekes görbület, izgalmas terpcszkedés és felfelé törekvés.

Mindezek a célzatok, titkos földalatti csatornákon, beszivárogtak Puvis művészetébe, hogy megtermékenyítsék és új típusba szökjenek. Az 1896-iki Szalonban néhány száz krétarajza új meggondolásokra serkentette a fiatal művészeket.

Mintha Ingres leheletszerű vonala — valamivel megnyúlva, megtestesedve, elterpesz-kedve — kélt volna új életre ! Csupa számítás a konstrukciója, megalkotva a tér kedveért, melyet be kell töltenie, — nem azért, hogy megtöltse, hanem hogy harmóniákat teremtsen, egyensúlyt, nyugalmat, architektonikus egysegek keletkezését segítse elő. A kontúr ereje lépett előtérbe, de abban eltér Ingres kontúrjától, hogy nem leheletszerű finomságokkal, hanem számító szemmel lerakott méretekkel akar hatni. Mindez a természettől van elvonva; a hullámok érintkező vonalai, a hegyek kőzetrétegei, a fakorona a háttér levegőegében: arabeszkeket alkotnak, mindegyik kifejez valamit, érzést, hangulatot, főleg, ha alapelemeikre vezetjük őket vissza. Ezt tette Puvis, s ezt megértette Vaszary is, aki ezidőtől kezdve rajzában egyszerűséget, kiíejező képességet, a kontúr lendületeit, a főformák viszonylatainak biztos visszaadását kereste.

A főformák biztos elrendezését látjuk Borulás (1894) című festményében is, melynek egyszerűsített kompozíciója az újabb meg-ösmerések eredménye. Ez irányú tanulmányok végső eredménye a hatalmas masszákban komponált Jegenyék (1903), melyekben már tömör egységekbe omlanak a tömegek.

Rajzegyszerűsítéseit az egy tónusba lefokozott színek ritmusával kapcsolta egybe. Az inspirációt ehhez is Puvis-től vehette, jóllehet egy hosszas fejlődés eredménye, mely Courbetból indult ki. Rembrandt s Hals tanulmányozása alapján ösmerte fel Courbet az egységes tónusban rejlő szépséget, mely a modern művészetben is stilteremtő erőnek bizonyult. A stilus egybefoglalás. A tónus egység - - e szabadon változtatható fátyol - - a fény végtelen melódiája, mely minden színt egybefoglal, a szín tüzet itt fokozza, amott tompítja, végigsimítja szelídítő kézzel, hogy egységes hatásokat hozzon ki. Puvis leegyszerűsített formáit halvány, tompa, levegős tonusegységbe állította be, melyből semmi sem hangzott ki, halk, megtört, fojtott zokogás a melódiája, valami névtelen bánat, valami mély sovárgás, valami ösmeretlen tisztaság vágyódás. Átlátszó színek, a szürke, kék, zöld, sárga uralkodása, ritka színösszetételekben, újságával elragadó viszonylatokban, melyek a japán kakemenok színharmóniáira emlékeztetnek. S valóban él e színfoltokban valami titkos lélek, a japán Kokoro, melyet a dolgok esszenciájának nevezhetünk, kifejezve a tárgyakban lappangó Végtelent, Szellemet, Istenit. Még pedig a japánok módján, melynek típusa a szőnyeg, ahol a tónusok foltokat alkotnak, s e foltok ritmusba szövődnek, s e ritmus halk, elfojtott melódiákba.

A MADRIDI SZÉPMŰVÉSZETI AKADÉMIA
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

Ez a törekvés nyilvánvaló Vaszary e korszakbéli művein, elkezdve a Bizánci Madonnán (1897), az Otthon faliképén: A Hír-en (1899), az Arany kor-ön (1900), az Esti hangulat-on (1901) át az Erdőszéle (1901), a Tavaszi vetés (1903), az Őszi alkony (1903), a Pihenő (1902), a Víztükör (1902) koráig.

A színeknek ritmikus összecsengését kereste, a fátyolos hangú melódiákat. A tónusnak feláldozta színeit, hogy orchestrális hatásokai teremtsen. A bizánci Madonnának zöldes-sárga, k isse brutális tonusfátyola áttetszőbbé, fénynyel átitatottá válik a Hír-en, majd ismét porhanyósabb, ólmosabb lesz az Aranykor patinás bronzligurain, hogy finom, delikát lágysagot nyerjen a Víztükör alig megingó felületén. Itt Vaszary sejtelmes lelke, melyet eddig mitologikus, prehisztorikus, biblikus víziókban igyekezett kifejezni, megtalálta a megfelelő formavilágot. Az Aranykor széles, összefoglaló előadása, a Hír rajzbéli ereje nem feledtetik el e kísérleteknek - - minden sokatigérő voltuk mellett — jelentékeny fogyatkozásait, főleg azt, hogy erősen benne éltek a Mester szellemében, kiváltkép ez utóbbi, hol a színegység nyugalma a tárgy izgalmas voltával sem állott összhangban; a Víztükör-ben ereje teljességében szabadon nyilatkozik meg, intenciói elérve, kifejező képessége teljes harmóniában, előttünk az egy ritmusban hullámzó felület tökélye. S mik eszközei? A tonusfátyol finomsága, mely csodálatos gazdagsággal van árnyalva. A föld és víz színegysége, mely csak hajszál-finomságú árnyalatokban tér el. Sárgás-zöld a fa lombja, de minő puhán zöld; sárgászöld a víz tükre, melynek ragyogó tisztaságában hosszas imbolygó elmerüléssel tükröződik a fa koronája, mély zöld árnyékokban, a napfény felé világosodva, a sárgás-zöld ezüstös árnyalataiban egybeolvadva. A velenceiek meleg arany tónusai helyett a spanyolok ezüstös hideg harmóniáihoz vonzódott. Nem érdekelte a velencei titok, - nem kereste a színek tiszta összecsengését, - - ellenkezőleg színszegény volt, hogy mély harmóniákba foghassa érzéseit. Az alkony félhomályosságát kereste tehát, a mikor a letört fény nagy masszákba foglalja a tárgyakat s nem a szinek, hanem a tömegek valőrjei emelik a térérzetet. Ilyenkor sárgásbarna pára-fátyol rezeg végig a tájon, geometrikus vonalakban futnak össze a fák a víz partján, a víz tükrén a nap utolsó sugarai játszszák kései játékukat, hogy az átlátszó felületen felrezegtessék a part fáit. A víztükröződést Vaszary vízre hajló szemmel figyelte s látta, hogy a fák fényértéke lent a víz mélyében nem egyezik meg pontosan a föld felületén rezgő fény teremtette színértékekkel. Ezt a valőrkülönbséget aztán dekorativ hatás teremtésére használta fel. Finom arabeszket teremtett e differenciákból, az ég a legvilágosabb, a felhők sötétebbek, a föld és víz mind fokozatosabban mélyül. Mintha sötét éjszakában halk sordino-játékkal zokogna a hegedű, s mind elhalóbbá válna panaszjajja . . .

A hideg, fanyar, szürke harmóniák titkait is kutatta, s a szürkés-barna csíkos fal előtti sárgás-szürke pamlagon ülő nő, amint hanyag, nonchalant mozdulattal előrehajlik, pusztán tonusegység-tanulmány. Háttér, test, ruha, haj - minden szürkében van tartva, de e szürkében mily finom a változatosság, amint tüzet kap az arc és váll húsa, fényt az ing kivillanó fehérsége, s e letompított színjátékban hogy hullámzik az egységes ritmus! Majd még mélyebben száll alá a harmóniák világába, s játszani kezd a g húron, mint a fésülködő leányt ábrázoló interieurben, ahol csak a halvány rózsaszínű és fehér rózsacsokor a kékes asztalkendőn ad némi pozitív színt, egyébként a szürkésfekete és fehér ellentéteire van felépítve a harmónia, melyet a fény tompa párás ködbe merít, ebből a fésülködő nő testének s a mellette ülő fekete kalapos nő meztelen vállainak husszine gyöngéd, sejtelmes színekben, finom féltonusokban, lágy átmenetekkel emelkedik ki. Dekorativ érzékének finom mor-ceau-ja: a rózsacsokor. Kevés színnel ily sokat mondani csak Fantin-Latour s néha Whistler tudott. Virág-csendéletei egyáltalján a delikát színharmóniák gyönyörű példái. Most fekete háttérből piros rózsák virítanak szürke üvegtartóban, zöld levelekkel élénkítve. Tompa tűz ég fojtva a pirosban. A zöld levelek halk színárnyalatokban olvadnak a háttérbe. S minő színes mégis az egész!

Kétfélekép lehet látni a fényt a természetben, félig behunyt szemmel, ahogy Rembrandt látta, amikor az egy pontra koncentrált fény erejét a körülötte settenkedő sötétség fokozza; vagy tágra nyitott szemmel, amikor a fény végig rezeg előttünk az egész látóhatáron, színt ad mindennek, s felélénkíti az árnyékokat is ; így látott már Turner, s az impresz-szionisták, visszaadva a fény rezgő karakterét.

Ez a probléma: a színt teremtő fény játékának visszaadása kivezette Vaszaryt zöld erdő belsejébe, melybe bevillan a napsugár, hogy a zöldessárga reflexek végtelen gazdagságában megfürössze a napsugártól végig-csókdosott első emberpárt, hatalmas meztelenségükben, érzéki megjelenésük szépségében; majd Évát gyermekies szűzi tisztaságában, amint finom formám napfoltok játszadoznak; csupa forma, melyeknél a szinek nem gyűr-hetők le egykönnyen a tonusfátyol alá, a reflexek viharzása megakadályozza azt. Monumentális egyszerűséget a részletek igazságával egyesíteni sem Roll-nak, sem Besnard-nak, s így nem meglepő, ha Vaszarynak sem sikerült. Az ellentétes színek, az össze nem hangolt részek szétesnek, az Ádám és Éva nem egységes, az Éva nem egyszerű, de kolorisztikus erőben nagy haladás mind a kettő.

A színeket, a tiszta, a meg nem tört színeket, s azok gazdag reflexjátékát visszahódította hát a művész. Természetesen a delikát előadás rovására, s igen nehéz munka után, melyet Vaszary semmikép sem akart megkönnyíteni. Ellenkezőleg, feladatait folyton komplikálta. Az Ádám és Éván a zöld- és hússzín reflexjátékához harmadik elemnek hozzávette a nő vörös haját, mely piros reflexeket dob a rózsaszínű, zöldes fénybe merített hússzín tonusába, ami még jobban darabokra szaggatja a tonus egységét. A napbarnította arc téglavörüs tonusát is számtalan tanulmányon kutatta, s ez időből való a Részes aratók (1901) is, e jellemtanulmány, egy sor jellemző fejforma, néhány nehéz, csontos ököl, erős, szúrós pillantás, az életből ellesett jelenet, színes gazdagságában visszaadva; az Öreg emberpár, a búslakodó vasárnap délutáni hangulatban, a hangulat erejét, a kifejezés mélységét a két gondosan megfigyelt, szinte meg-modellált marokban fejezve ki.

Így került Vaszary érintkezésbe a magyar népélettel, a színek tüzének fokozása közben, s mind rajongóbb érzéssel kutatta a földön heverő parasztfiún játszadozó napsütés tüzét, a fűben pihenő búcsús asszonyok csoportját, amint színes ruházatukra rávillan a faágak közül ki-kicsuszamló napfény, hogy a piros pruszlikot, a kékes, piros fejkendőt, a zöldes viganót, a fekete kötényt, a vörös nyakszalagot egész tüzes erejükben felragyogtassa, valami meleg aranysárga tonusegységbe foglalva. A tonusegység, itt, künn a szabadban, nincs erősen éreztetve. Most szinte tisztán, alapszíneire bontva, kereste a színek tüzet, minden lefokozás, egymásba hangolás nélkül, a színt a szín kedvéért.

De meg lehetne-e őrizni a szín tüzet, erejét, szépségét benn, az interieur finom, koncentrált világításában is? Amikor százszor látott, mélyen megfigyelt benyomásait dolgozhatja fel ? Az elmerülést, a magamegfeledkezést, a ritka, de jellemző mozgást, a fény által hirtelen teremtett meglepő színakkordokat? "Ezeknek mélységes erejével nem versenyezhet semmiféle kieszelés."¹ Itt maguktól adódnak a csodák. Eletet nyernek az élettelen tárgyak. Szinte azok kerülnek a középpontjába az érdeklődésnek. Amikor a műterem egy képének kékeszöld holdfényhatásától megkapva, hirtelen feláll a feketeruhás, szőke asszony. Háttal van felénk fordulva, de az érdeklődő nézés intenzív ereje benne van ebben a pil-lanatszcrű, hirtelen hajlásban. Szőke haja és a lila és piros puff, melyekre támaszkodik, felfogják a fényt, mely zöld bársonygallérjának meleg ragyogását is előidézi, egyébként tinóm puha tónusba olvad minden. Intim hangulat árad felénk, mint a nagy nyitott szekrényes szobából, ahol elevenné válik az életnélküli tárgy, ami szinte eltolja az érdeklődést az alakról a környezetre, a tárgyakra, a bútorokra, — a színek, a világítás, a belőlük felénk áradó melegség, intim közvetlenség folytán, így fogta fel gróf Batthyány Lajosné arcképét, ahol a legexquizitebb színek, a beáradó napsugár ezüstös fénye zsongják körül az álmodozásban ellesett alakot, él körülte a barna almárium ragyogása, az asztalon levő zöldessárga vázában a piros virágok mosolya, s a zöld kerevetre dobott sárga párna kacagó jókedve, amint versenyre kél az ablakból besugárzó napfénynyel, mely elkószál a virágok között, rásüt a szőke asszony hajára és bujó-kát rendez a tenyerére támasztott homloka körül.

A szép színek, a piros rózsa, a sárga puff, a politúra bársonyos barnája, a kére vet haragos zöldje: — az interieur iránt keltik fel a figyelmet. A színakkord élénkebbé válik. Egy zöld bársonykalapos, lila ruhás nő, az ölebet kebléhez szorítva, áll a szürke ajtó előtt, fekete boája, fekete karmantyúja csupa pozitív szín, mind egybehangzik a toalett színeivel, valami finom, ritka színgyönyört teremtve a szemnek. Ez az intim mélység, a nagy csönd, a melyben csak a színek adnak hangot, meglesi az interieurt, hol a lila ruhás nő alszik a kereveten, előtte ölébe s a háttérben egy fekete ruhás nő olvas. A mozdulatok közvetlenségének erejében rejlik a művész hatásának titka. Egyszerűség, s az egyszerűségben csupa raffinált ízlés, — íme színes interieurjeinek fő-jellemvonása.

De ez élénk színakkordokra is mihamar fátyol borul. Valami ködszerű, pókhálófinomságú fátyol, mely legfrissebb alkotásainak is megadja a nemes patinát, elveszi a színek rikító erejét, s az izzó vöröst, élénk pirost, hideg kéket is szép ezüstszürke egységbe foglalja. Spanyol utazása emlékein látjuk ezt a finom fátyolt. A bádogtetős madridi Jézustemplomán, noha falai pirosra festvék, a háztetők meg vörösek, éppen úgy, mint a villanyfényben ragyogó báli előterem álarcos közönségén, hol a szürke árnyékokból, az ezüsttonusos fény kékesen erezett foltjaiból alakul ki. Tonusfátyol borul az ikervári parkrészletre is, s benne a kékruhás, vöröshajú és a lílaruhás, fehérkalapú nőre, amint az élénkzöld, friss gyepen sétálnak, melyet csak elől tompít le sárgászöldre a ráverődő napfény.

GR.BATTHYÁNY ILONA ARCKÉPE
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

Tonusfátyol fokozza le a tengerparti fövényben ülő nők élénk színeit, a piros blúzt, a kék széket, a sárga kalapot, melyek tüze ragyog, de nem perzsel. Még a legcsattanóbb kontrasztot feltüntető képén sem, mely egy zöld fák s zöld gyep közé ágyalt piros madridi palotát ábrázol, rikító a hatás, a kék égen úszó fehér bárányfelhők, az árnyékban tüzet vesztett zöld gyep a színek erejét lefogják. Ebben a színfelfogásban, a ritka, apárt színhatások keresésében nyilatkozik meg sajátos festői ízlése,

ich liebe, was niemand erlesen,
was keinem zu lieben gelang :
mein eignes, urinnerstes Wesen
und alles, was seltsam und krank . . .

Le kell előbb gyűrni a rakoncátlan anyagot az által, hogy teljesen kiismerjük természetét s érzéseink szolgájává kényszerítjük. Akkor aztán temperamentumunk szabad érvényesülésének semmi sem áll útjában.

TENGERPART
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

Ez volt Vaszary gondolatmenete, s a manupropriája kialakítására nagy gondot fordított. Lépésről-lépésre megfigyelhetjük, mint küzdött eleinte az olajjal, annak ólmos, nehéz, materialis jellegétől megszabadulni nem tudva, míg végül a folytonos gyakorlat réven egyre az ecsetvezetés leplezetlen voltára ügyelve, a benyomás hirlelen visszaadását, érzéskitörései közvetlen megőrzését, a benyomásnak egyszerre való megrögzítését éri el, hogy a lélek minden izgalma, a meglátás minden esetlegessége, a jellemfelismerés minden fokozata otthagyja nyomait a vásznon. Ekkor ura lesz mesterségének s annak minden részletét hozzáidomítja érzéseihez.

LEÁNY TÜKÖR ELŐTT
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

Palettája kialakulására is nagy gondot fordított; már párisi korszakában visszament az alapszínekre, megtisztítva azt az aszfalttól, kerülve az aláfestést, egyenesen a preparált vászonra dolgozva, eleinte világos, később lefokozott színharmóniákat teremtve, hogy aztán mind nagyobb szerephez juttassa a tiszta színeket. A sokféle szürke, melyeket hol cinóberrel, hol umbrával tett melegebbé, alapjapalettájának, melyet azöldessárga, a kékes narancssárga, a sárgás indigó, a kékesvörös alapszínek egészítenek ki, mindinkább erősbödve tűzben és így tisztaságban is, hogy kolorisztikus érzéseit annál szabatosabban kifejezhesse.

Mint Whistlernél, különösen régebbi műveinél, melyek még közel állottak Courbet-hez, Vaszarynál is nagy a szerepe a feketének, mely nála nem a fény egy fokozata, hanem igazi, pozitív szín. Mily mély hatásokat tud a feketével elérni, bársonyos puhaságával, mély szonorikus erejével, teltségével és lágy-ságával. Vaszary feketéje most átláthatlan sötétség, melyből finoman szűrődik át, a leg-gyöngédebb féltonusokban; a nő fekete ruhája, éreztetve a test kerekded formáit, puha, lágy átmenetekkel (Nők tükörrel); mily finoman differenciált texturás részleteken, pl. a kékes székben ülő fekete kalapos nő kezén, hol a ruha feketéje és a selyem félkeztyű feketéje biztosan megkülönböztetett hatások (Leány feketében); s mig bársonyosan mély a fekete kalap a sárgásszőke leány fején, addig lágyan üde a nyakába vetett finom fekete t üli (Leány fekete kalappal). Mindezt a megkülönböztetést nem a lokális színek felrakásával, hanem a tónusok biztos értékelésével éri el. Egyik Interieur képén a kereveten nyugvó nő lila szoknyáján mily éles a valör-különbség és a színtörés megfigyelése, ezzel nemcsak harmóniát, hanem reliefet is adva a tárgynak. Egyáltalán nem színkontrasztokkal, hanem színes árnyékokkal, egyenesen fénynyel árnyékol, a világos szín kiegészítő színeivel, különösen plein airben.

NÓGRÁDI BUCSUSOK
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

Nézzük meg pl. a nógrádi búcsúsok egyik alakjánál az egyik asszony kezét, ahol a testszínre napfolt hull, s ha ehhez a legfőbb fényhez viszonyítjuk a többit, látjuk, mint megy át a fény mind sötétebb fénybe, ami a karnak megadja a domborulatot. Fénynyel modelliroz és a féltonus fényértékeivel. Elősegíti ezt ecsetvezetésének biztonsága, mely kerülve kerüli az ötvényezett színeket, az egymásba dörzsölt, sima festékfelrakást, de energikus vonásokkal, széles foltokban a formák mozgását nyomon követi, szinte az ecsetvonásból alakítja ki. Különösen érdekes volt ezt alakjain megfigyelni, pl. egy előrehajló vetkőző nőn, hol a hajlás irányát nyomon követte az ecsettel, mintegy ezzel is elősegítve szemtapintó érzésünket.

Íme, így tudta Vaszary érzéseit és kifejezés! eszközeit harmóniába hozni, hogy ezentúl egészen víziói megteremtésének, szubtilisan sejtelmes, izgatóan sajátos hangulatai, a láto-mányszerűen felfogott világ ritka pillanatai megrögzítésének élhessen.

A modern magyar művészet fejlődésében jelentős stádium ez.

¹ Vaszary cikke, Művészet II. 420. 2 Művészet II. 420.

² Művészet, II. köt. 419.

PARASZTLEÁNYKA
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

LEÁNY FEKETÉBEN
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

ARCKÉP
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

OLVASÓ LEÁNY - - MŰTEREMBEN
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

AKT-TANULMÁNY
VASZARY JÁNOS RAJZA

AKT-TANULMÁNY
VASZARY JÁNOS RAJZA

TANULMÁNY
VASZARY JÁNOS RAJZA

AKT-TANULMÁNY
VASZARY JÁNOS RAJZA