Az idén márciusban halt meg — nagy családot hagyva maga után s még elég fiatalon — Eugene Carriere, a modern francia képírásnak egyik legerősebb tehetségű, különös és magában álló alakja, akinek halálát a franciák mellett őszinte, egyöntetű részvéttel gyászolta meg valamennyi kulturnemzet művészvilága és műszerető közönsége. Mert Carriere-ben nemcsak a művész volt jelentékeny és jótékony hatású: egyéniségének melegsége, a művészetért való nemes lelkesedése, páratlan emberszeretete, buzdító, szervező, agitáló tevékenysége, mindez nyomatékosan hozzájárult a Carriere népszerűségének gazdagításához. Értékes típusa volt ő a művészetben meg-nemesült, csak művészetében élő, minden meglátott és átélt dolgot szeretettel teljes és művészi érzéssel bevonó modern embernek. Azok is, akik művészete kifejezési formáinak artisztikusabb megnyilvánulásai iránt kevésbbé fogékonyak, vagy akik éppen ellenlábasai egész irányának, sok bensőséges élvezetet találnak műveiben. Carriere különösen az az ember, aki, mert csupa nyíltság, csupa érzés és közvetlenség, mert mindenkiben többé-kevésbbé meglevő érzésekre apellál művészetével, különösen ő az, aki hivatva van a nagyközönséget, de magukat a művészeket is közelebb vezetni valami egyszerűbb, tisztultabb, erősebb, egészségesebb művészi felfogáshoz. Igen sokan vannak azok, akik ennek az energikus embernek a szüggesztiója alatt tanulták meg a legnagyobb műértést: szeretni a művészetet.

Alig egy-két hónappal a halála után piacra került a hagyatéka a Hotel Drouot-ban; intim, egyszerű vallomások, apró vázlatok, néhány nagyobb terv és sok-soknekikészülődés, próbálkozás; meghitt tanúi egy befelé élő művészembernek, ott akadtak gazdára a zsibvásártanyán, tőszomszédságában ócska szekrényeknek és kopott vánkosoknak. Válogatott műbarátközön-ség gyűlt össze erre az osztozkodásra s érdemes volt végig kisérni azt a versenyt, amely az elhunyt mester egy-egy tenyérnyi vásznáért vagy kartonjáért folyt. Falakat betöltő öles szobadíszekért nem szokás olyan árakat fizetni, mint a miket itt nem sajnáltak az emberek ezekért az igénytelen, szürke apróságokért. Carriere egyénisége erejének nem közönséges megnyilvánulása volt ez a poszthúmus nagy érdeklődés-keltés. A tevékeny, cselekvő embernek az élők közül való eltűnése után tisztán ennek a művészetnek intenziv hatása élénken világította meg azt a szerepet, amely a Carrriére egyéniségének jutott a modern képírásban: ez a színtelen, mindent szürkének és barnának látó, inkább a formát hangsúlyozó ember megállta, és pedig kitűnően megállta a helyét a mi szinekben tobzódó időnkben. Abban az időben, amikor mindenkinek Cézanne, Gauguin és van Gogh neve volt és van a szájában, tudott érdekelni, lekötni és nagy művészi gyönyörűségekkel áthatni bennünket. Független, önálló, környezetének ellentétes követelményeivel megbirkózó erős egyénisége értékes voltának nincs szebb bizonyítéka ennél. Egyúttal sokáig kell keresnünk párjai az egyéniség olyan szuverén helytállásának, mint amilyen az övé. Népszerűségét nem szabad összetéveszteni a vásári munkák megszokott kedveltségével; Carriere legmeghittebb barátai, legjobb megértői és leglelkesebb rajongói éppen a legmodernebb s a legkevesebb népszerűségre számító irányzatok képviselői közül kerültek ki. Pedig, mint művész kevés közösséget vallott velük. S mint művész, mint bizonyos művészi törekvés képviselője, meg is maradt mindvégig magánosnak, egyedül állónak.

Ebből a szempontból nézve, Carriere egész munkássága, egyelőre eltekintve attól, hogy mennyi benne az értékes és a maradandó, kitűnő anyag a maga útját járó, erős művésztemperamentum helytállásának, a legsúlyosabb akadályokkal szemben való érvényesülésének lélektanához. Abban az időben, melynek jellemző sajátságaként éppen az egyéniség teljes felszabadulását szoktuk hangoztatni, s mely mégis annyi "iskolának", sablonná merevült újságok érzéstelen átvételének s ezzel a modern akadémiának adott életet, fölöttébb jólesik a Carriere pályafutására s keresetlen önmagaodaadására gondolnunk. Mindennek kockáztatásával végig megmaradt a maga igaza mellett s a könnyen változó divat legerősebb áramlatai sem tudták egy pillanatra is eltéríteni útjáról. Ha más egyébben nem is, abban az egyben föltétlenül megegyeznek a Carriere ismerői, hogy mindaz, amit csinált, tisztára az övé s produktumának összessége kivétel nélkül intakt művészi felfogásának eredménye. Ez a vonása azonban még egyáltalán nem magyarázza, meg azt az egyetemes hatást, melyet a Carriere képei világszerte keltettek. Mi volt hát az, ami ezeknek a fakó képeknek egyrészt megszerezte a közönség szeretetét, másrészt művészek és kritikusok előtt megvédte őket az egyhangúság, az elmaradottság, a kor követeléséi meg nem értésének' vádjától? Egyelőre röviden csak ennyit felelünk: az a csodálatos élet, mely valamennyi dolgát áthatotta, az az élet, melynek nincs köze sem korokhoz, sem iskolákhoz, melytől - és csakis ettől -kapja meg igazi értékét minden művészi alkotás, az egyiptomi dornborművektől van Goghig, az az élet, mely Carrieret, a szürke és barna képek festőjét odasorozza a legmáibb festők közé, akiknek életet adó, teremtő ereje pedig éppen a káprázatosán színes látásban koncentrálódik. A Carriere képeinek szürke és barna máza alatt élet kavarog, forr és izzik, modern élet, amelynek művészi formában való megjelenítését illetőleg olyan követelőek vagyunk.

A CSALÁD
EUGENE CARRIERE FESTMÉNYE

Maga Carriere élete-folyása szintoly puritán, mint a művészete : bensőséges, külső eseményekben meglehetősen szegény művészpálya az övé. Elzászi és flamand vér keveredéséből származott, s mint hatodik gyermeke a Carriere-házaspárnak, 1849-ben született. Nagyon egyszerű nevelésben részesült s bár, mint gyerekben, korán nyilatkozott meg benne a hajlam a rajzolgatáshoz, sokáig fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán van művészet a világon. Az első művész-iskola, amelybe került, a straszburgi akadémia volt, ahol hamarosan első lett tehetségével és szorgalmával. Tizenkilenc éves korában hátat fordított Straszburgnak, Saint-Quentinbe ment s itt ismerkedett meg Quentin-Latour pasztelljei-vel és tanulmányaival, melyek rendkívüli hatást tettek rá; szorgalmasan másolta is őket; ez volt az első művészi reveláció életében. A második, mélyebb hatású művészi benyomás Rubens részéről érte, akivel nem sokkal ezután a Louvreban ismerkedett meg. Parisban, mint aBeaux Arts növendéke, sok küzdelem árán tartotta fenn magát. Tanulmányait a francia-porosz háború szakította meg; a háború kitörésekor Straszburgba sietett, hogy szülei mellett legyen, de Straszburgot ekkorára már ellepték a poroszok ; erre beállott a francia hadseregbe, ő is a poroszok foglyául esett, s mint ilyen, Drezdába került, ahol átélte a fogoly-élet minden keservét, egyben azonban a múzeum révén közelebb jutott Rubens megismeréséhez és megértéséhez. A fogság letelte után Parisban folytatta megpróbáltatásokkal teli életét és tanulmányait s mint a Beaux-Arts növendéke, Cabanel atelierjét látogatta, ahol egyébként nem sokat tanult s ami fő, meglehetősen érzéketlen maradt ennek az iskolának megrögzött sablonjaival szemben. 1879-ben el is hagyta az iskolát s még ugyanebben az évben kiállította anyja arcképét, melynek nehézkes előadása, száraz és kemény felfogása mögött is megérzik már a későbbi Carriere, a természetet bensőséges elmélyedéssel néző s az intim lelki élet kifejezéséhez páratlan érzékkel bíró művész. A képet természetesen nem vették észre s Carriere megmaradt éppen olyan ismeretlennek, mint amikor először tette a lábát Paris földjére. Ambíciója azonban nem hagyta el, sőt közben vakmerőség számba menő elszántsággal meg is nősült s elvette azt az asszonyt, aki ez időtől kezdve nemcsak életének, hanem művészetének is társa és megihletője. Házassága után reményekkel telve Londonba ment, de mivel ebben az óriási városban nem volt senkije s a nyelvet sem bírta, sehogysem boldogult. Ő maga így ír londoni tartózkodásáról: "1877 és 78-ban hat hónapot Londonban töltöttem; összeköttetések híjján magamnak kellett kimásznom a csávából; tömérdek energiát pocsékoltam el; elhagyatva éltem, dolgoztam és gondolkoztam; különösen Turner talált visszhangra bennem !" Ugyanaz a Turner, akinek olyan nevezetes szerep jutott a modern impresszionizmus fejlődés-történetében! Nem véletlen az, hogy a Monet-k és Pissarrok Turnerjét Carriere is megtalálta; csakhogy mindenikök a maga módja szerint tanult tőle. - - Visszatérve Parisba, kint a banlieuen, Vaugirardban ütött tanyát, minden idejét megfeszített munkában töltve el. Itt készített a Szalon számára egy képet, az elsőt az igazi Carrierek sorozatából. A képet - - "Gyermekét szoptató fiatal anya" volt a címe — olyan magasra akasztották, hogy látni sem lehetett. Feleségét és kis gyermekét festette meg ezen a képén, melyen először nyilatkozik meg eklatánsul Carriere igazi hivatása: a finoman felfogott gyengéd gesztusok, az egész képet átható mély megindultság végtelen szeretetről beszélnek. A kép hosszú vándorút után végül érmet kapott az avignoni kiállításon s 800 frankért átment az avignoni múzeum tulajdonába. Ez időtől kezdve Carriere óriási léptekkel halad célja felé s évről-évre mindjobban tisztába jön hivatásával. 1884-ben állította ki Gyermek portrait-ját kutyával, melyért mention honorable-t kapott s mely egyike leg-bájosabb dolgainak. A következő évben a Beteg gyermek-kel nagy feltűnést keltett, ami különösen abban nyilvánult, hogy míg a közönség és kritikusok egyrészénél lelkes elragadtatásra, a másik résznél a lehető legnagyobb ellenszenvre talált; az éremmel kitüntetett képet az állam vásárolta meg. Ezután már végleg meg volt alapítva Carriere hírneve és tekintélye. A legnagyobb hivatalos elismerések sem késhettek soká, 1889-ben médaille d'honneurt kapott és dekorálták. Valóságos művészi esemény számba ment, valahányszor egy új képét kiállította, melyen kapva-kaptak az amateurök. — íme még néhány etapé későbbi szerepléséből: 1890-ben, mikor a párisi szecesszió létrejött, átment a nagy szalonból a Société Nationale szalonjába; 1892-ben állította ki a "Maternité"í-t, a Luxembourgnak jelenleg egyik legértékesebb kincsét, a legiga-zibb és legtökéletesebb Carriere-képet; 1896 áprilisában az Art Noveau helyiségében kollektiv-kiállítást rendezett műveiből, mely összegezése volt addig való egész munkásságának.

Abból a gazdag termésből, amit ez a szorgalmas ember maga után hagyott, végtelenül egységes szerves, egész művészi hitvallás, ugyanilyen életfelfogás és életfilozófia szól hozzánk. Ma, amikor a művészetet semmitől sem lehet jobban félteni, mint a mesterségbe fullástól, különösen súlya van ennek a felfogásnak, mely előtt csak a művészet, a tiszta művészet a szent s mely nem ismer nagyobb ellenséget a mesterségnél, a tiszta mesterségnél. Ezt a felfogást maga Carriere szóval körülbelül így formulázta meg: "Nem a l'art pour l'art az, amitől félnünk kell, hanem a ,métier pour le métier'. A művészet bensőséges, az egyénhez fűzött dolog; az ember azért dolgozik, hogy lényéből a legtökéletesebbet adja. A vizió a szemtől függ, a szem a szellemtől. A mesterség terméketlen, a vizió termékeny..." Ez a vizió a nyitja Carriere művészetének ; a vizió, mely nála az impresz-szió lelki átélését jelenti. Ennek segítségével lát ő mindent olyan egynek, mint hozzá hasonlóan kevesen, ennek segítségével mintázza szinte egyetlen formába a témáit, különösen, ha több alakról, egész csoportról van szó. A mesterember aprólékos látásának dadogásától menten egységesen látja és merészen stilizált formaegységbe foglalja össze mindazt, aminek jelentősége van, ami a víziónak megadja a maga karakterét. Ezért nem látni nála vonalat, vagy bármilyen détailt, ami más életet élne, mint az egész kép. A modern festői felfogásnak, a naturalisztikusan meglátott dolog újra komponálásának titka a kezében volt: az impresz-szióból lelki élményt csinált s tudta mit tesz az, lelkében az egész képet készen látni, mielőtt az első ecsetvonást megtenné. Ebben közös az ő törekvése a Manet-k, Renoirok, Whistle-rek törekvésével s ezen a réven igazi gyermeke ő a mi időnknek. Ugyanezen a réven lehet közösséget felfedezni közte és Velazquez, a modern impresszionizmus egyik apja s részben Rubens között.

MATERNITE
EUGENE CARRIERE FESTMÉNYE
PARIS, MUSÉE DU LUXEMBOURG

Az, ami modern társait a színek egyensúlyának keresésében izgatta, az izgatta őt a formák egyensúlyának minél biztosabb és egyszerűbb, minél kevesebb eszközzel való megállapításában. Amazoknak legerősebb fegyverét, sőt végcélját, a színt, idővel teljesen elhagyta fegyvertárából: minden jelenséget, melylyel szembe került, a legelemibb két tényező, a fény és árnyék, harmóniájára vezetett le, szinte a mathematikus következetességével. Fény és árnyék a Carriere formavilágának összetartó, eleven, konstruktiv organizmusa. Törekvésének egyik nagystílű összefoglalója "Théatre de Belleville" c. képe, ez a hatalmas vizió, mely, ha eltekintünk a Maternité-k Carrierejétől, valósággal szimbóluma lehetne művészetének. Nagy csoport embert fogott itt össze Carriere, egy külvárosi színház karzat-publikumát a felső emeletek titokzatos világításában, közvetlenül a boltozat végtelenségbe vesző merész, sötét ive alatt. Egyszerre van meglátva ez az egész tömeg s mintha egyszerre is volna megrögzítve; érezni, hogy nagy masszákból, tömérdek csoportból van összetevődve, de azért egyik csoport sem szakad ki a közösségből és nem él külön életet. Maga az egész tömeg, mint egy nagy forma, egyszerre van belekomponálva egy homogén atmoszférába, mely olyannyira uralkodik, hogy ha a valeur bárhol csak a legkevésbbé is megbomolnék, a disz-harmonikus részt messze kilökné magából. Itt éri el Carriere ereje a tetőpontját: tömérdek életet egyetlen életbe, egyetlen rezgésbe belehangolni, megtalálni közös eredőjét a számtalan összetevő erőnek. Ugyanaz az emóció, ugyanaz az átszellemült figyelem, ugyanaz a lelki lekötöttség, szenvedélyes kíváncsiság minden alakon és csoporton. De azért megragadja az egyénit minden alakon, mert éppen a külön-külön individuumokon keresztül összegezi a bennük lévő nagy közösségeket. És ezzel jelentékenyen közelebb jutottunk Carriere művészete egyik alkotó eleméhez: ugyanazon emóciót, ugyanazon lelki megnyilvánulást folyton másként megérezni; ugyanazon formát, ugyanazon mozgást, a fénynek és árnyéknak ugyanazon harmóniáját folyton új és új oldalról meglátni, fáradhatatlanul megkörnyékezni mindenfelől ez volt egyik fő foglalkozása. Vajjon nem kézen fekvő-e ennek a törekvésnek egybevetése a legkifejezettebb impresszionistákéval? Carriere, a reflektiv szellem, aki egyáltalán csak azt látja, ami egyúttal meg is indítja, úgy mondhatnók, nem szemének fejlődésével és gazdagodó felfogó-képességével, hanem szellemi és lelki életével hódít új és új területeket művészetének. Azért művészete fejlődésének iránya nem is annyira kifelé, mint inkább befelé vezet: mindig mélyebb és mélyebb intimitás felé. Az út, melyet Carriere ilyenformán megjárt, kifelé különösen mind biztosabb és öntudatosabb egyszerűsítésben nyilatkozott meg. Az egyszerűségnek legvégső konzekveneiáit le tudta vonni. Tanulmányainak és elmélyedésének eredményeként pedig megállapodott abban a szintézisben, melylyel művészete sokféle megnyilatkozási formáját: aktjait, portrait-it, csoportjait, tájképeit, dekorativ terveit, forma-és fénymegoldasait egy közös nagy egységbe tudta összefogni. Egyszóval lassankint kiolvasztotta a maga szintetikus stílusát, melyre le tudta vezetni a természet valamennyi jelenségét. Különösen jellemző erre a stílusra az a mód, ahogy Carriere, nevezetesen utolsó éveiben, a tájképpel foglalkozott. Meggyőződése volt, hogy minden egy s a természetnek csak egyetlen egy forma-nyelve van, mely egyúttal kulcsa minden forma-jelenségnek s tájképtanulmányainak idején arra a tapasztalatra jutott, hogy minden forma több-kevesebb analógiát mutat az emberi test formáival. Hogy minél jobban megközelítse a természet formáinak közösségét, s hogy minél meztelenebb formákkal operálhasson, tájképeiből teljesen száműzi a színt, eszközül csak a fényt és fokozatait használja fel s nem keres mást, mint valeurt és formát; valami különösen meggyőző erejű, a legkevesebb szóval sokat mondó, szófukar dekorativ piktura lett az eredménye ennek a stílusbeli felfogásnak. És csakugyan, Carriere egyike volt a modernek között azoknak, akik legjobban megértették a dekorativ piktura, nevezetesen a freskó-festés művészetét. Csak egyszer jutott monumentális freskó-stílusához méltó feladathoz, az új Sorbonne kifestésekor, de ez az egy alkalom is teljesen elegendő volt a benne rejlő nagy erők széles területen való kibontásához: viziója Parisnak adott új életet a Sorbonne falán, a Zola Parisának, a végtelenségig terjedő óriási városnak, az emberekkel megtöltött kőtengernek, a modern élet eme lélekölő, sivár, eltaszító táj képének, melyen, ha magasból néz rá az ember, nincs szín, nincs ragyogás nincs mosoly és nincs vigasztalás: csak libegő, szürke levegő van, százezerféle füsttel átitatott gyilkos atmoszféra, mely mintegy fátyollal vonja be a háztetők hullámzó sorait s beveszi magát a legkisebb zugba: a Carriere gőzzel és füsttel bevont szörnyű Párisára, erre a páratlan monumentális tájképre, hajnali világosságban derengő komor ég borul, melyről félénk, remegő, bágyadt fény szivárog alá.

Carriere mintha ennek a Parisnak levegőjéből vette volna művészete eszközeit; ez a művészet is éppen ilyen színtelen, szürke, komor, füstös és misztikus, mint ez a levegő. De mint Paris áthatlan levegőjébe, úgy ebbe a művészetbe is belehasít a fény, - - nem a modernek izzó fénye, hanem az, melynek előtte egy nagy mestere volt, Rembrandt. Fénynyel és árnyékkal keresi a formákat, s inkább mintáz, mint fest. Hanem barnái és szürkéi közt azért finom színeket sejteni ki, mert a szug-gerálásnak, a sejtetésnek, a szimbolikus megihletésnek senki sem olyan nagy mestere, mint a szófukar Carriere; az ő sötétjei nem átlát-szatlanok, nem ragadósak, mint az akadémikus piktorokéi: az ő sötétje az élő, pihegő, áttetsző, a végtelenségig terjedő megfoghatatlan levegő, a modern pikturának legnagyobb problémája. Mint ahogy a többi modern festő minden színt a fehér fényre vezet vissza, úgy vezeti vissza Carriere a maga színeit a színtelen és fénytelen homályosságra.

Láttuk, hogy jutott el Carriere szintézise révén a freskóig és a monumentális tájképig: szürkéi és barnái ugyanígy vezették el őt egyik legintimebb művészethez, a litográfiához, melynek páratlan mestere volt. Ha megállapítottuk, hogy Carriere inkább szobrász, rnint festő, hogy nagy szintetikus ereje másrészt szinte követelte a falat, még azt kell megállapítanunk, hogy valamennyi kísérlete között a litográfiában érte el a legpozitivebb és legmara-dandóbb eredményeket: mert, ha valahol, úgy itt tudott olyan intim lenni, mint senki más, itt tudott a maga természetes primitív eszközeivel, a szürkével és barnával annyit mondani, mint senki más. Carriere természete testvéri viszonyban volt a litográfia természetével.

Litográfiában készültt portrait-i: Rodin, Puvis de Chavannes, Verlaine, Rochefort, de Goncourt, Zola, Daudet, Anatole France, Reclus, csak-olyan maradandó alkotásai a modern művészetnek, mint a Rodin portrait-i. Általában a nagy életérző és léleklátó Carriere, az egyéniségeknek ez a csodálatos finomságú kihámo-zója, valamennyi kvalitásával szinte predesztinálva volt a portrait-ra; a portrait nála nemcsak képmása egy embernek, hanem egy emberben tömörült mélységes élet, nagy lelki tanulmány, a természetnek az emberi lélekben való fönséges megnyilatkozása. Azt, ahogy Carriere a formák mindenütt jelenvaló egységét látja, el lehetne nevezni a formák pantheizmusának; ahogy pedig mindenben megérzi a lelket, - ha a szó mesterkélt volta ellen nem tiltakozna Carriere egész keresetlensége - el lehetne keresztelni panpszihizmusnak. Formafelfogásában megtaláltuk azt, ami benne és a mai pikturát par ezcellence képviselő alakokban közös ; élet- és lélekmegérző nagy képességével odasorakozik a ma nagy poétáihoz, akik életet éreznek meg mindenben, titokzatos, mélységes életet, melynek csak szimbólumai a természet érzékelhető megnyilvánulásai. Azok a szobák, melyekben mozognak a Carriere alakjai, azok a bútorok, melyek együtt élnek a szoba alakjaival maga a levegő, mind egy nagy lelki közösségben olvadnak össze. És mi mindent tud elmondani néhány komor, szinte sivár formával, melyekben azonban izzik a feszült idegű megfigyelő, a megértő, a rokonérző szellem egész odaadása! Mennyit nem beszél nála egy-egy kéz, pl. a Daudet betegesen finom, lágy, ideges keze s mennyi minden van az olyan sziklaszerű, boltozatos forma mögött, amilyen a Verlaine koponyája!

VERLAINE ARCKEPE
EUGENE CARRIÉRE MŰVE

Paul Verlaine számtalan irodalmi kommentátora között egy sem találta úgy fején a szöget, mint Carriere, aki a lelkileg levetkőztetett Verlainet egy darabba öntve odaállítja a néző elé : ilyen közvetlen, szuggesztív, egyetlen szóval mindent megmagyarázó hatása csak a festett portrait nak lehet, mely könyörtelen biztossággal rögzíti egyetlen pillanat szemléletébe az egész embert; az írott portrait sohasem tud ilyen közvetlenül és szuverénül új életet adni egy alaknak.

Carrierenek csakugyan "téma'' volt a portrait, és voltak neki még egyéb speciális "témái" is. És még sem esett bele az irodalmi pikturába s bár kereste a lelki akciókat és emóciókat, semmi nyoma sem volt benne a - - zsáner-festőnek. Megóvta őt ettől a veszedelemtől ízig szemlélő, látó természete, amely számára, a lelki akciók a külső jelenségek: a formák, a mozgások, a fény és árnyék harmóniáinak változásait jelentették. Más szóval, ő a lelki akciókban éppen a képzőművészet, a szemléltető művészet említett elemeinek mozgatóját, életadó rugóját látta, azt az energiát, mely folytonosan változtatja a formák, a fény és az árnyék egyensúlyát. Nem "a" szeretetet, nem "a" ragaszkodást, nem "a" félést festette; ezek az érzések csak indítóokok arra, hogy két formát közelebb vagy távolabb hozzanak egymástól, hogy két fejet egymáshoz simítsanak, hogy egy kart plasztikusan egy nyak közé fonjanak s hogy mindezekkel a mozgásokkal a fény és árnyék elhelyezkedésének ezerféle változatát hozzák létre. Ezért nem allegóriák a képei, hanem szimbólumok a látás számára s ezért nem lehet őket elmesélni, hanem csak szemünk révén befogadni. A lelki indulatokat nem önmagukért kereste, hanem azért a vibráló életért, azért a nagy változatosságért, melyet a formák és a levegő dinamikájában előidéznek. Mert emóció nélkül nincs mozgás, mozgás nélkül nincs élet és élet nélkül nincs művészet.

Az olyan problémák mögött tehát, mint a clair-obscur, vagy a formák elhelyezkedése, meglehetett nála találni még másokat is, mint a szeretet, az anyaság, a csók és a többi. De mint jeleztük, ezek a témák nem önmagukért valók; hogy mégis külön-külön kialakultak és' jellemzőivé váltak Carriere művészetének, az csak annyit jelent, mint ahogy Manet művészetének jellemzője az Olympiája, kóbor spanyol muzsikusai, vagy Degasnál a jockeyk és bal-lettáncosnők. Az egyéniség dolga ez, mely az olyan ösztönembereknél, mint az említettek s mint amilyen Carriere is volt, hamar megtalálja a legmegfelelőbb anyagot a természetben önmagának kifejezésére és megértetésére. Carrieret nem a ballettáncosnő vonzotta, mint Degast, nem a munkás, mint Meuniert, hanem az otthon melege, az anya, a gyerek, az anya és a gyerek :formáinak találkozása és érintkezése. Kifogyhatatlan anyaga volt ez művészetének, nevezetesen maga a csók, melyről egy másik nagy rnűvész is, Carriere barátja, olyan halhatatlan dokumentumokatadott. Csak-hogy a Rodin csókjai és a Carriere csókjai között ég és föld a különbség.

Carriere a mi modern világunkban s a mi modern világunk kapitálisában, a Degas és Toulouse-Lautrec Párisában megalkotta az anyának, az ősanyának azt a típusát, amit Zola keresett a Féconditéjébcn. A Carriére Maternité-i a modern élet igazi Madonna-képei. Erős formájú, csontos, termékeny nagy asszonyok, akiknek erős, kissé durva, de végtelen szeretetről beszélő arca valami elementáris benső harmóniában találkozik a gyerekek gömbölyű, lágy, szétfolyó formáival. A nagy, kemény csontok mellett hogy kiérzik emezekből, hogy a bársonyfinomságú bőr lágy, hajlékony csontokat borít. A kemény csontok mögött pedig csupa szilárd elhatározás, elszántság, életrehalálra menő küzdelem; itt a lágy csontok mögött a tapogatódzó lélek gügyögése, öntudatlan vonzódása a meleg anyai testhez, vak ragaszkodása az életadóhoz. A szeretetben megnemesült naturalizmus gyönyörű termései ezek a képek. Koronájuk a Luxembourgban lévő nagy Maternité, melyen az anya egyik karjával egy alvó, másik kezével egy bágyadt, álmos gyereket szorít magához. Azzal az előrehajlással, azzal az öntudatlan élan-nal, mely-lyel az anya a gyerekhez forr, ezzel az egyetlen vonallal meg van adva az anyságnak egész természetrajza. Ez a nem irodalmi megoldása egy látszólag irodalmi problémának! Három alak van itt egybemintázva egy biztos, szilárd, egészszé, de csupa remegő, érzéstől vibráló formából. A követelő, minden más érzést száműző anyai szeretet mellett, mint ami ezen a képen van, pendant-ul - - a Luxembourgban is egymás mellett lógnak — megajándékozott bennünket Carriere a boldog, derűs, öntelt anyai szeretetnek emlékművével is a "La Famille"-ben. Itt a központul szolgáló szilárd forma, az anya körül, két oldalt sorakoznak a gyöngéd formák, egy egész sereg gyerek. Csupa beszédes szem, nyílt arc, átlátszó lélek, mindmegannyi nyitott könyv.

Carriere egész művészete úgy hozzá van nőve az emberiséghez és az emberiség nagy érzéseihez, mint egyik ilyen gyerek az anyjához ; végtelen ragaszkodással csüggött az emberek nagy közösségén. A vonzást kereste mindenütt, a szeretetet, nemcsak a gyerekben és anyjában, hanem minden emberben egymás iránt s az egész emberiség iránt. Az érzések közösségének, a mindent átható szeretetnek megváltását hirdette ép-úgy, mint ahogy a természet formáinak nagy közösségéről és egységéről tett hitvallást. Apostoli szelleme és egész művészete benne van abban a pár sorban, melyben magáról ezt írta: Je vois les autres hommes en moi et je me retrouve en eux, ce qui me passionne, leur est cher.

Csak nagy művész és nagy ember éri el az életnek ezt az emelkedett felfogását.