FELSŐPULAI KOZINA SÁNDOR

Az l833-ban keletkezett Honművésznek nem kis érdeme, hogy a kor történeteinek eseményeit nagy figyelemmel kisérte. Ebben a figyelemben rendszer és következetesség volt. A pezsdülésnek induló fővárosi és vidéki elet annyi új eszmét, annyi új embert vetett a fölszinre, hogy ezeket figyelmen kívül hagyni a legnagyobb mulasztásnak tűnt volna föl előtte. Tudomány és szépirodalom, a művészetek összes ágai, ipar és kereskedelem oly kiváló helyet leltek hasábjain, hogy kortörténeti szempontból ma már egyike a legbecsesebb és leghitelesebb forrásoknak. Szerkesztője, a kiváló zenész és zeneíró Rothkrepf (később Mátray) Gábor azonban főleg azért érdemli meg az utókor háláját, mert elseje azoknak, kik közéletünknek egyik legelhanyagoltabb ágát: a szépművészeteket és azok ismertetését karolta föl. „Különösen főkötelességül tettük honi művészetünket illetőleg mindennemű tárgyat közleni a t olvasókkal, hogy legalább azon időből, melyben élünk, találjanak utódjaink mostani műveltségünkhoz utasító nyomokra, habár ilyesmit a régibb hazai irók parlagon hagytak is." A gondos külföldre hivatkozik, hol kötetekben tárják föl a művészek neveit és életük történeteit, „midőn honosinkat örök feledékenység fedi". Ott fürge szorgalommal ismertetik meg a világgal az élő művészeket, míg mi csak gyéren hallunk vagy olvasunk a mieinkről. Midőn létrehozatott „ezen legelső művészeti folyóirat" azon volt, hogy szerény címének, amennyire lehet, eleget is tegyen.

Az utókor elismeréssel adózik e derék folyóiratnak, mely nemcsak a magyar művészet múltja, de jelene iránt ma már eléggé meg se becsülhető érdeklődést mutatott.

Ő hívta föl a magyar közönség figyelmét Kozina Sándor festőre első ízben, s a mód, amelylyel ezt tette, mutatja azt a különbséget, mely egy mai napi reklámcikk s egy régi világi hazafias felhívás közt fönnáll. A cikkecske végén bevallja annak írója, hogy e figyelmeztetés Kozina „sajátjává tett szerénységénél fogva" az ő híre és tudta nélkül történt. De reményű, hogyha olvasni fogja közhírré tett nevét, „menteni fog minket, ha megfontolja, hogy hazánknak tartoztunk ezen örvendetes tudósítással". Akkoriban tehát bocsánatot kértek valakitől, a hazafiság nevében, ha szóvá tették nevét és foglalkozását, ellentétben a mai reklámmal, mely szerénységet egyik oldalról se emlegetve, követelőleg, tola-kodólag hívja föl a közönség figyelmét.

Kozina Sándor nemesi szüléktől származott s előneve : felsőpulai. Sopronmegye Ságh nevű helységében született 1808-ban. Már gyermekkorában nagy hajlandóságot mutatott a „független tanulás tárgyaihoz" és a művészethez. Mint a gimnázium 6-ik osztályának tanulója arcképeket rajzolgatott, melyek nagyon hasonlítottak az eredetiekhez. Midőn filozófiai tanulmányainak első évét elvégezte, Pestre került Peschky József festő mellé, innen pedig Bécsbe, hol mint Krafft Péter tanítványa magasb kiképeztetésben részesült. Olaszországi útjának megkezdése évében 1829-ben már mint 21 éves ifjú elmondhatta magáról, forrásunk szerint: „anch' io sono pittore." A művészet klasszikus földjén bejárta Velencét, ¹ Firenzét, Rómát, Nápolyt. Nyolc évi távollét után visszatért hazájába, „.és most örömmel bírja őt a közanya, a kedves szülő haza". Úgy látszik, hogy egészségi állapota megrendült Olaszországban, mert midőn 1834 november havában hazajött, kénytelen volt egy egész álló évig atyjánál Pilis-Csabán tartózkodni, ki ott a nádori uradalom tiszttartója volt. Az 1835-ik év telét Budán akarta bevárni, hogy 1836 nyarán a francia festők műtermeit látogathassa meg. Ez időre lemondott a történeti képírásról s barátjainak s másoknak arcképeit festegeté, „melyeknek eltalálásában szembetűnő ügyességgel bír". Bár a Bécsben lakó „magyar nemes urak" igen kedvezőleg nyilatkoztak művészetéről, budai helyzete nem lehetett valami fényes, mert, mint forrásunk írja, a budai (régi) híd mellett egy fűszeres házában, a 2-ik emeleten, „hátul" lakott. (Honm. 1835, 103. sz.) De a Honművész cikke, úgy látszik, javított helyzetén, mert 1836 tavaszán már azt írhatta, hogy alig jelent meg ismertetése, „több rendbeli munka készítésével tiszteltetek meg". Arcképeiről szólva, megjegyzi, hogy azokat „meglepő hasonlatosság, finom ecsetvonással s művészi tökéllyel párosulva bélyegzik". Jelenleg egy köztiszteletben álló magyar tudós arcképét festi, „kinek csak félig készült képe is oly helyesen van találva, hogy eredetijét mintegy oda varázsolva tünteti élőnkbe". (I. h. 1836. I. 20. sz.) Megtette-e a tervbe vett franciaországi utat, nincs róla tudomásunk. Valószínűnek tartjuk, hogy nem, mert midőn a Honművész 1836 végén (I. a. 1836. II. 104. sz.) újból említést tesz róla, csak azt írja meg, hogy igen számos arcképet készített „a megrendelő ura-ságoknak tökélyes elégedésökre, meglepő hasonlatosságot találva". De egy pár hónappal előbb — tehát körülbelül ősz elején -- miután igen dicséretes próbáit adta művészetének, téli tartózkodásra Felső-Magyarországba utazott. Oda is elkísérte őt a Honművész jóindulata s az ott lakó uraságoknak jó lélekkel „figyelmébe és pártfogásába" ajánlotta.

Innen kezdve nyoma vész Kozinának és művei a Pesti műegylet első és második kiállításán már elő sem fordulnak.

Barabás adatai szerint 1835-től Budán dolgozgatott a magyar művészbarát Döbrentei Gábor „patronátusa alatt". Később a felvidékre ment gróf Szirmayval: Abaujba, Sárosba, aztán Odesszába s onnan Szent-Pétervárra utazott.²

Tehát Kozina Sándor is egyike volt azon magyar képíróknak, kik boldogulásuk útját külföldön keresték. Szana szerint az 1851-ik évi londoni kiállításon képeivel szerepelt még. (Száz év. 78. lap.)

Beteljesültek-e reményei, nem mondhatjuk meg. Külföldi működéséről, élete további folyamáról, halála évéről mit se tudtunk fölkutatni. Meghalt anélkül, hogy akár külföldön, akár hazájában mélyebb nyomokat hagyott volna maga után. Pályafutása tán ebből a szempontból a legtanulságosabb.

¹ Barabás érdekesen írja le Kozinával való találkozását Velencében. (L. Emlékiratait. Budapest, 1902, 115 és köv.)

² L. Emlékiratait. Budapest, 1902. 158. lap.