PAUL CÉZANNE

Akkor éreztem meg a maga valójában Cézanne erejét, mikor a párisi Sálon d'automne tavalyi kiállításán tíz képét láttam együtt, egy falon - - rengeteg más kép közepette. Kétezer műtárgy között toronymagasságra emelkedtek ki az ő, első pillanatra igénytelen dolgai. Köröttük a kis és nagy termekben jelen volt jóformán az egész modern francia piktúra. Képviselve volt minden irány, de legfőképp azok, melyeknek Cézanne, Gauguin, van Gogh mutatott utat. Szín, szín mindenfelé. Harsogó, egymást túlkiabáló színek, féktelen tobzódás. Egy nagy teremben különösen együvé kerültek a legvakmerőbb és legélesebb színhatásokat kereső piktorok. Az ember kábult. Megrohanták, ostromolták, végül egymást verték agyon a színek. Igen, és végül - - a színekben fürdő egész terem szürkének látszott, fakónak, rettenetesen szürkének, színtelennek. A végsőkig feszített színszenzációk után fáradtan és fásultan került a megvakított szemlélő a - - Cézanneok elé. És akkor egyszeriben nagy megkönnyebbülést érzett, kikerülvén a színek kétségbeesett csatájából és nagy fölüdülést, hogy szembetalálta magát ezekkel a keresetlen, de határozott szavú dolgokkal. Amazok, a sokaság, elkeseredett és izzadó, kínos és kínzó viaskodói a színproblémának; ez, Cézanne, élő és megnyugtató megoldása ugyanennek a problémának. A bábeli zsivajban dermesztőleg hatott hangjának tompasága; tompa és erős, mint a földrengés szava. Közel kétezer kép igyekezett itt egymást túlkiabálni; végül mégis nem lehetett másnak szavát hallani, csak Cézanneét és még valakiét, két külön teremben, Gauguinét. Mi volt a titka ennek a fölénynek? Az a két portré, néhány tájkép, néhány csöndélet önkéntelenül, miért rítt ki annyira ebből a miliőből, ahol minden a kirívást célozta? Hisz oly igénytelenek, egyszerűk, a többiekhez képest valósággal fakók és szürkék voltak ezek a képek. Rajtuk némi zöld, aztán narancssárga, meg kék, széles, sima foltokban., egymás mellett. Egy Matisse vagy Mauguin mellett tán feketének hatnának, ha akármilyen szomszédságban mégis nem Cézanne kerekednék fölül. Mert fölülkerekedik. Erős konstrukciójával, színeinek - - melyek sohasem kiáltok — elementáris erejével; azzal, hogy ezek a színek nem verik, hanem támogatják egymást, egyik sem él külön, hanem mindnyájan közös, szerves életet élnek; nem külön az egyes színek adják meg a kép hangját, hanem valamennyien együttvéve; a színek tehát nem önmagukért vannak, hanem a kép tónusáért. Halk színeket Cézanne a legerősebb tónussá tud hangolni, míg a többieknél a színek közt elvész a tónus. Csak annyira feszíti a színek erejét, amíg azt a valőr elbírja; a többieknél a súlyos színkoloncok alatt nyomorék és nyakatört valőr halódik. Nem játék és nem találgatás neki a színproblémával való bajlódás; tragikus komolysággal, félelmes meggyőződéssel veti rá magát. Reáteszi mindenét. És mivel erős ember és nagy hit van benne, győz. És ismét fölülkerekedik, mert lélekkel alkotja művészetét, csak magából és csak a természetből. És a modern diszharmóniák közé megdönt-hetetlenül beleékeli a maga ősi harmóniáját. A tíz Cézanne-képre hamarosan gyászfátyol került. Az örök ifjú mester, akinek dolgai szinte fiatalodtak évről-évre, meghalt. Hatvanhét éves . volt. Amily nesztelenül élt, olyan nesztelenül tűnt el az életből. Fejlődött élete utolsó percéig, ereje nőtt évei számával. Soha nem adta jelét fáradságnak, lankadásnak, kiábrándulásnak. Mindvégig gyerekes hittel és lelkesedéssel dolgozott művészetén, nem csalódva ösztönében, mely vitte, ragadta magával. Ösztön-ember volt s mint ilyen, kívül állt az egyetemes piktura fejlődésének mozgalmán. Illetve kívül állt, amíg akarata nélkül be nem vonták s meg nem tették mesterré, mintaképpé, új irányok kezdőjévé. Neki magának eszeágában sem volt a modern piktura fejlődésébe, történetébe beleavatkozni, nem mások számára kereste azt, amit meg is talált, hanem kizárólag magának. Élete utolsó néhány esztendejéig jóformán alig tudtak róla, annyira értett az elbujáshoz. Egyesek ajkán élt csak, mint legendás alak, akit nem látott, nem ismer senki, de, aki valahol, a világnak valami félreeső zugában mesterműveket termel. Mint kezdő ember, nem vonta el magát teljesen a nyilvánosságtól; ő is ott volt az école de Batignollesban, Manet mellett. Részt vett az impresszionisták első egysége s kiállításán, 1874-ben, Nadarnál. Azután eltűnt. Csak itt-ott lehetett hallani olykor a képeiről, melyeket sosem szignált s amelyekről csodákat meséltek bámulói. Szülőföldjén, Provenceban élt és dolgozott nagyrészt. Kezdetben Zola, akivel együtt indult Paris meghódítására, volt meghitt barátja. Idővel vele is megszakadt érintkezése. Művészete önálló, eredeti kibontakozásának ideje a hatvanas évekre esik, amikor még valósággal fekete képeket fest, a hetvenes évek táján tisztul és világosodik palettája. 1895-ben Vallard a rue Laffitten mintegy 50 Cézannet állított ki, ami szenzációs meglepetés számba ment. Ekkor hullott le a lepel a titkolózó művészről. A modern piktura történetébe tulajdonképpen csak ekkor lépett bele egész súlyával ez az ember, akihez jelentőség dolgában csak Manet fogható. Mellette erősen hatott Gauguin és van Gogh, de a túlsúly mindmáig Cézanneé maradt. A csak magának dolgozó művészé, aki semmi sem volt kevésbbé, mint apostol, tanító, forradalmár. A szántszándékkal keresett splendid isolationt megpecsételte Cézanne valamennyi dolgával. Sem amikor elindult, sem mikor céljához megérkezett, sem halála után gyökeret verni nem tudott és aligha fog a publikumban. A közönség nagy része legföljebb közvetve érzi művészete hatását, azok révén, akik az ő súlyos mondanivalóit könnyebben bevehető, tetszetősebb apróságokká hígítják föl. Túlságosan egyszerű, túlságosan primitiv és nagyon is hiányzik belőle a mesterség —. olyan tulajdonságok, melyek méltánylására kevesen fogékonyak. A kimondott impresszionisták, Manet is, de főként Monet, Renoir, Degas, Pissarro, Sisley térhódításában nem csekély szerepe jutott annak, hogy ők mindvégig nagy súlyt fektettek a mesterségre. Közös erővel dolgoztak technikájuk fejlesztésén, melyet lehetőleg tökéletesítettek is, gyakran - - Manet kivételével — a művészet rovására. Az impresszionisták megjelenése és működése a maguk idején természetes szükség volt, el kellett következnie s többek között feltétlen szükséges technikai fölszabadulást és újjászületést jelentett. Cézannenak az impresszionisták technikájának kifejlesztésében semmi része. Akikkel együtt emlegették s akikkel együtt is indult el (Manet, Monet, Renoir stb.), azoktól meglehetősen távol állott; annak a tévedésnek, hogy Cézannet sokan az impresszionisták közé sorolják, nyilván az a nyitja, hogy kezdetben ő is ott volt Manet mellett. Tulajdonképpen pedig nem állott közösségben az említettekkel s annak idején nem is talált visszhangra. Már akkor más utakon járt s később egyre távolodott tőlük. Az impresszionisták a maguk idején az akadémiával szemben való forradalmat jelentették ; ugyanezt jelenti ma Cézanne az impresszionizmussal szemben. A Monet-k természetlátása, festése módjából jóformán semmit sem tett magáévá. Sőt, ma úgy áll ő előttünk, mint, aki Gauguinnel együtt megtette, amire semmiféle ellenséges támadás nem volt képes: puszta megjelenésével megvilágította a nagy érdemekben gazdag impresszionizmus kiéltsé-gét, azt, hogy az a művészi mozgalom immár elmondott mindent, ami mondanivalója volt s elérte fejlődésének utolsó stádiumát. Ezzel Cézanne befejezte az impresszionista mozgalmat; vele új időszak kezdődik, melynek iránya ellentétes az őt közvetlen megelőzővel.

Ismeretes, hogy hova fejlődött az impresszionizmus, amikor Seurat és Signac levonták a konzekvenciákat Monet-k eljárásából, szabályokba és törvényekbe foglalták. Ők is, mint elődeik, a természethez közvetítőnek Chevreuil könyvét használták s a művészetből mesterséget, mesterségükből pedig tudományt csináltak. Optika, theoria, technika, a priori tudás, doktrína, szisztéma sült ki eljárásukból. Ugyanazt keresték, mint Monet-k, csak tudományosabb alapon és kevesebb művészettel: a fény analízise volt a céljuk, a fény szuggerálása, melyhez az út a színfelbontáson keresztül vezetett, íme az impresszionizmus főbb jellemzői: a lokális tónus tagadása; a reflexek tanulmánya a komplementer színekkel; végül színpöttyek egymás mellé tevésével. Az impresszionistákkal leginkább a színfelbontás dolgában kerül ellentétbe Cézanne. Ugyanígy Gauguin, de maga Manet is, akinek egészen más fogalmai voltak folthatásról, mint követőinek s aki a folthatás keresése közben nem ment bele a színek Monet-i értelmében való felborításába. Az egységes foltok hatására épült föl Manet művészete és stílusa; ami a stílust illeti, az még határozottabban van meg Cézanneban, aki a föl nem bontott színekkel elérendő folthatásra való törekvésében is még következetesebb, mint Manet. A monumentális dekorativ művészet elemei vannak együtt a Cézanne-képeken. Manet, Cézanne, Gauguin stílussal bíró foltfestők a stílustalan impresszionistákkal szemben, akik, bár a színprobléma merítette ki erejüket, a stílusra való törekvés közben kénytelenek voltak a vonalhoz nyúlni. (Seurat.)

Cézanne forradalma a rendszerető impresz-szionistákkal és mindenféle festői szisztémával szemben éppen minden szabálynak fölforgatását s magának a színtheoriának is fejtetőre állítását jelenti. Az impresszionisták javában benne voltak ismert festési módjuk alkalmazásában, mikor Cézanne még valósággal fekete képeket festett, melyekre ugyanaz áll, mint Manet fekete képeire: egy csöppet sem maradnak el világos képei mögött. E két ember, Manet és Cézanne művészetében korántsem jelent olyan nagy valamit a képeikre kerülő világosság, mint kortársaiknál. Ami az impresszionistáknál cél, náluk legföljebb eszköz, alkalom arra, hogy új módon, új nyelven is kifejezzék egyéniségüket. Hogy Cézanne a hetvenes évek táján, amikor leginkább tájképeket fest, mindinkább kifelé jön a feketékből, palettája világosodik, csak annyit jelent, hogy mondanivalója számára - - talán éppen mivel sokat foglalkozott a tájjal ez időben - megfelelőbbnek, kézenfekvőbbnek tartotta előbbi festői eljárásának világosabb színekre való fektetését; technikája, illetve technikátlansága megmaradt a régi, törekvése, célja, fölfogása, előadása ugyanaz, csupán a rendelkezésére álló festői eszközök közül vett igénybe újabbakat, de mindig a maga régi módja szerint. Ahogy Cézanne fejlődésében korántsem jelentett pálfordulást a világosság beköszöntése, úgy nem is vetette ő rá magát soha, optikával, fényanalízissel, színfelbontással, a reflexek és komplementer színek tanulmányával egyáltalán nem foglalkozott.

Cézanne megtestesülése ennek a művészi ideálnak: olyannak festeni a természetet, amilyennek látjuk, nem amilyennek előre tudjuk. Az impresszionistáknál ez az elv a lokális tónusok kiküszöböléséhez vezetett, de ők egyúttal tovább is mentek, amennyiben két megfigyelésből következtettek egy harmadik esetre, amikor már előbb szerzett megfigyeléseiket egyszerűen alkalmazták, értékesítették. Ők már igenis előre tudták - - optikai ismereteik alapján - - hogy bizonyos szín bizonyos világításban milyen másik színt kivan meg, milyen árnyékot stb. Cézanne két megfigyelésből sohasem következtetett egy harmadik esetre. Egész munkája, egész ereje mindig arra a dologra koncentrálódott, amely éppen előtte állt; sohasem gondolt sem előre, sem hátra. Mindenkor újra kezdte a munkát s művészetéből az a felfogás szól hozzánk, hogy a természet mindenkor és mindenütt más és más, de ennek megfelelőleg más módon is kell megközelítenünk. Nem elég egyszersmindenkorra megállapított szabályokkal egyszerűen konstatálnunk a természet eme változatosságát; maguknak a szabályoknak kell esetről-esetre változniuk, illetőleg szabályokkal nem megyünk semmire. Ami jó a tudományban, nem föltétlenül jó a művészetben. Ezzel Cézanne óriásilag kiterjesztette a festői szabadság határait, amennyiben sohasem kötötte hozzá megállapításokhoz, hanem rábízta az egyéni látás korlátlanságára. Innen van, hogy művészete egységének titka nem is egy következetesen érvényesített módszerben rejlik, hanem kizárólag látásának szuverén egyéni voltában. Abban, hogy a természetet mindig másnak és másnak látja, de mindig a maga módja szerint, úgy ahogy, rajta kívül senki emberfia. Amit Monet tudott a komplementer színekről, azt alkalmazhatta Pissarro is, és Pissarro előre tudhatta, hogy Monet bizonyos világítás mellett, bizonyos színeket körülbelül hogy fog visszaadni. Nagy meglepetés alig várt rájuk. Cézanne sohasem tudta, mit hoz a holnap, mit a következő perc. Naiv lelkét egyremásra érték a meglepetések. Mint ahogy mindig meglepetéssel kell járnia, amikor az ő fajából való egyéniség szembe kerül a természettel. Nem tudott olyan biztos és elégedett lenni a természettel szemben, mint az említettek Nem tudta úgy vizsgálni a természetet, nem tudott olyan objektive közeledni hozzá, mint az impresszionisták. Lázban volt, vergődött a természet előtt, bevallotta neki tehetetlenségét, aztán leborult s újult erővel ment neki, birkózott vele, kegyetlen volt, brutális. Csak éppen nyugodt és hideg nem volt. Az örök küzdés maga volt ő. Hosszú küzdelem, láz minden dolga, nehéz hódítás, keserves vajúdás. Sokáig meghányt-vetett, súlyos kinyilatkoztatásai, melyekben semmi tetszetősség, semmi kellemesseg a föltálalásban, az előadásban, semmi könnyen beérés a pillanat ötleteivel, örömeivel, apró szenzációival, hanem mindenütt súlyos munka, nehéz győzelem, megdöbbentő elmélyedés - - dehogy is tartanak ezek rokonságot az impresszionisták könnyed, ötletszerű, szellemes, tetszetős, ízléses pikturájával.

Az impresszionisták mindjobban távolodtak az anyagtól. Beérték a tárgyak színével s a levegővel és fénnyel, melyben a színek jelent-keztek. A levegő, melyet élesen láttak, elvette a tárgyak súlyát, keménységét, materiális hatását. Cézanne az anyagból indult ki. Akkor is, mikor még fekete képeket fest és akkor is, mikor már egész világosakat és színeseket. Ebben nincs párja: megérezni a kemény vagy lágy, színes vagy fakó, száraz vagy nedves anyagot, a föld, a víz, a fák, gyümölcsök, bútorok, emberi testek matériáit. Egész testével és leikével zuhant rá az anyagra és monumentálissá tudta fokozni képein azt a hatást, melyet a természet tárgyainak anyaga reá tett. Az ember valamennyi idegével és érzésével kénytelen alárendelni magát egy Cézanne-féle alma, findzsa, fa, tenger vagy ég materiális szenzációjának. Csöndéletképein keresztül-kasul érezni a gyümölcsök egész anyagát, keménységét, héjját, belét; tájképeit látva, valóságos gyerekes vágy fogja el az embert, hogy rálépjen a zöld mezőkre, bebújjon a fák közé, belemerüljön a mélységes, gyönyörű kék színű vizekbe - - nem lehet elmondani, mennyire természet az, amit Cézanne egy ilyen tájképen ad. Portréi nem anatómiával mondják el a fej s az emberi test konstrukcióját; végsőig feszített átéreztetései mindannak, ami a fejet alkotja; vad megmar-kolásai egy-egy fejnek mindenestül, szőröstülbőröstül, csonttal, agyvelővel, vérrel, mintha egyszerre volnának odavágva a vászonra. Az az anyag azonban, melyet Cézanne a legele-mentárisabban érez meg, a levegő, a végtelenségig széjjeláradó, be nem rámázható, mindenütt jelenvaló levegő.

Az anyag egységének és összetartásának hatását csak egységes és összetartó színfoltokkal érhette el. Az impresszionisták analitikus eljárásával szemben a szintetikus felfogást vallotta magáénak (akárcsak Gauguin) s míg amazok fölapróztak, addig ő tömör, feszült, telített nagy felületekbe osztotta szét színeit, egyetlen szín gazdagságába és mélységébe foglalva össze mindazt, amit azok számtalan szín összehatásával igyekeztek kifejezni. A színek látásának ez a módja a nagy velenceiektől datálódik, Rubensen keresztül Watteauval és Delacroixval folytatódik Franciaországban s tetőpontját Cézanne-nal éri el. Delacroixtól sokat tanult Cézanne. Amit amaz főként freskóin keresett, egymás mellé rakva széles, világító színfoltokat, mindent a színfoltok egymásra való hatásába építve — szín a színért — azt Cézanne tájképein, csöndéletein valósította meg, egybefoglalással, össze-tömörítéssel, egyszerűsítéssel, a széles színfoltok közös hatásának monumentálissá fokozásával. Alig néhány szín van csöndéletein : az almák pirosa és zöldje, a narancsok oran-geja, a serviettek tiszta fehérje, a vázák zöldje és szürkéje, a vizespalackok áttetsző szürkéje és fakója, a drapéria, a háttér nyugodt barnája vagy vöröse; de ez a néhány szín úgy össze van hangolva, összekalapálva, erejük a végsőkig fokozva, telítettek, feszültek, mélyek, világítók, hogy mellettük minden színfelaprózás, színhalmozás, egyes színfoltoknak száz apró színes vesszőcskéből vagy pöttyből való összekomponálása játékként hat. Tájképei a lehető legszimplább motívumok : egyetlen széles, élénk zöld színű folt a rét, fölötte - - megint csak egyetlen folt — mély kék ég, maga a végtelenség; a fák között megvilágított tisztásra vagy házakra látni ki; tengerparti képein csupa izzás minden, csupa fény.

Zola így írt Cézanne-nak, meghitt barátjának 1866-ban: „Tudod-e, hogy forradalmárok voltunk anélkül, hogy tudtuk volna?" Igen, az volt, ha forradalmárnak lenni annyit tesz, mint egyéninek lenni, egyedül lenni, senkire sem hasonlítani s ha forradalmat jelent ma a pikturában annak megmutatása, hogy az egységes, széles színfoltokban mennyivel nagyobb erő lakozik, rnint a széjjeltöredezet-tekben. Szétosztani - erre nem vitte rá a lélek. Szisztémát, rendszert csinálni, a természetet és jelenségeit fölaprózni, kicsiségeket megfigyelgetni, kombinálni, szétszedni és újra összeadni — dehogy tudott volna ő. Nagyon jellemzőek Zolának kettejükről írott sorai: „Tömérdek ideát forgattunk föl. Áttanulmányoztuk és elvetettük az összes szisztémákat s 'miután keményen dolgoztunk, azt mondtuk magunknak, hogy az élet hatalmas egyéni érzésén kívül minden hazugság és ostobaság .... Azt tartottuk, hogy a zsenik alkotók, hogy minden mester egy világot teremtett meg - - és kitagadtuk az iskolásokat, a tehetetleneket, mindazokat, akiknek eljárási módja néhány morzsát összelopni s azt mint a maguk önállóságának termését föltálalni". A művészi igazságnak tökéletes vallását keresték.

Nem az impresszionisták, hanem a primitívek közé tartozik Cézanne, valamint Gauguin és van Gogh is.