KERNSTOCK KÁROLY

A legizgalmasabb érdekességű művészpályák közül való a Kernstock Károly fiatal pályája. Külső mozzanatokban szerényen csöndes pálya ez, de művészi emóciók halk ütközeteiben — a művészpályának ezek az auster-litzei és waterloói - viharosan eseményes. Ilyen értelmezésben ez a romboló erejű harminchárom éves ember olyan lendületű ívet futott meg, aminőnek a művészet született tekintélyei egész életükben - - és az ilyenek mind nyolcvan évig élnek — alig néhány fokát másszák meg, hogy mielőbb „megállapodnának". Ő minden fokot mélyen, bensőségesen átélt és élményei csak vajúdva termékenyül-tek képekké. Tulajdonképen nagyon is szegényesek ennek a pályának a képekben érzékelhető eredményei, ennek a pályának az intellektuális koncepciójához mérten. Nem az eredmények, hanem a nagy megindulások és nagylendületű perspektívák pályája ez. Irigylem az úgynevezett utókor kulturhistórikusát, aki majd Kernstock Károly oeuvrejét lemérheti. Azt hiszem, a kultúra általános tanulságaiban is gazdagon gyümölcsöző lesz ennek a munkája. De ma még csak a forrongásoknak, a küzdelmeknek, az egyéniség leggyönyörűbb küzdelmeinek forró képét szemlélhetjük.

Ez a szemlélet sem kevésbbé vonzó és tanulságos.

De a külső mozzanatokon is át kell esnünk. Ha nem is kínálnak izgalmakat és indokolásokat, a téma teljességéhez tartoznak. Hát Kernstock Károly is az Iparművészeti Iskolában kezdte pályafutását, miként annyian. Ott átesett a nagy emberek életrajzának egy kötelező fejezetén: tehetségtelennek nyilváníttatott. Nem hitte el. És ez az első hitetlensége rá-vallott. Münchenben már „megtanultak róla jobban vélekedni". Hollósy, persze. Egy rajzát még ma is a legelőkelőbb helyen őrzik a nagy-múltú Hollósy-iskola példatárában.Ott megtanult rajzolni — az akkor még „lázadó" — Hollósy-rendszer "kérlelhetetlen szigorúságában. Megtanulta a formákat megérezni és akadémikus kirajzolgatás nélkül - - megéreztetni. Sokszor csak a részleteket, az egésznek proporcionális rovására. Szinte ennél: a proporció biztosságánál alig tanulhatott többet következő stációján, a Julianban. Bouguereauhoz került, miként annyian.

1897-ben hazajött. Mindjárt első föllépése feltűnő sikert jelentett. Sokan felismerték és ami még többet jelent: sokat vitatkoztak fölötte. Akkor még a sujet szempontjainál tartottak. Kernstock tudta ezt és harcos kedvvel sietett megbotránkoztatni a burzsoát. A vége az ügynek az volt, hogy az állam megvette az „Agitátor"-t. Kernstock energiáját bizonyára inkább lehangolta, mint buzdította ez a gyors siker, ez a nyugalmas révbe-térés. Ugyanebben az időben festette a „Hajóvontatók"-at is, melyet 1901-ben, impozáns siker elismeréseképen, Udine városa vásárolt meg a velencei nemzetközi kiállításon. Csakhamar -- nem is volt még nagykorú - - az övé volt majdnem minden elismerés, melyet a magyar fórum csak kínálhat. Elnyerte a Ráth-díjat, egy évvel később pedig a Műbarátok díját.

Kernstock maga afféle gyöngéd elnézéssel szól ezekről a sikereiről. Iskola-éveknek mondja ezt a korszakot, sőt törekvéseit is iskola-törekvéseknek. Az előretörő művész jellemző vallomása, de nem objektív értékű. Mi nemcsak akkor, de - - miként ki fog tűnni -ma is többet látunk abból a korból való munkáin iskola-törekvéseknél. Mindenesetre egy nagy festő-potencia erővel teljes megnyilatkozásait. Ebből a korból a művész két intenzivebb benyomásáról emlékezik. Mindkettő egy-egy olaszországi útjával kapcsolatos. 1900-ban jutott először a művészet klasszikus földjére és egyben mély elfogódással, a klasszikus művészet varázskörébe is. Itt nyilatkozott meg előtte, az ősi miliőben, Tiziano és Michelangelo, meg a kései reneszánsz többi nagymestere, akik mellett még a Louvreban értetlenül haladt el. Mert azok közül való, akik nem erőltetnek magukra semminő öröklött tiszteletet; mindenről személyesen, a saját érzésükkel akarnak meggyőződni. Ezen az úton természetes, hogy előbb értette meg saját korának művészetét, mielőtt a régi művészet — kopizálására határozta volna el magát. Hirtelen támadt elragadtatása és a velencei kiállítás alkalma a következő évben ismét Itáliába vitte. Ekkor érdeklődése még mélyebbre hatolt visszaazidőktávolságába. A prerafaeli idők szűz ritmusaitól, Botticelli, Ghirlandajo és Fra Filippo művészetétől mámorosodott meg...

Különös, mély hatást gyakorolt erre a modern emberre ez a régi művészet. Átértette a nagy kapcsolatot, mellyel Zarathustra a tömegek feje fölött köti össze a kiválasztottakat, akik "észreveszik egymást". Megérezte ezt a szellemi kapcsolatot minden idők távolságán keresztül ez a vállas reneszánsz-ember, aki szocialistának vallja magát és pompás példánya minden idők humanistáinak. Ez az ízig modern evolúciós, aki régmúlt idők leikéből hallgat ki halkan szűrődő dallamokat... Csak puszta véletlen, hogy festőnek született. Ha véletlenül államférfinak születik, akkor is nagy koncepciójú és mégis furcsa gyöngédségű reneszánsz-ember, így, hogy színnel alkotó festőnek született, minden megértése és minden evolúciós vágya festői kifejezésre kívánkozik. Még pedig — és ez éppen a jellemző — mindenkor hatalmas, reneszanszi méretű koncepciókra. Ez a vágya eddigi pályájának uralkodó és legvonzóbb jelensége. Ennek a nagy akaratnak küzdelmeiről, hatalmas elindulásairól és tragikus megrokkanásairól beszél az ő pályája, melyet izgalmas érdekességűnek mondottunk.

Minden vágya festői kifejezésre kívánkozott mindenkor és élményei mégis csak csekély részben virágzottak, teljesültek festett képekké. Egy igen kemény tragikumot érintettünk ezzel a fogalmazással. Kernstock alkotásaiból alig lehet az ő belső életének vonalát is mozaik-szerűén összerakni. Csak útjelzői ezek egy-egy fontosabb stációjának. Ami legérdekesebb, az közbül van, a küzdelmeknek egyik képtől a másikig elvivő útján. Legnagyobb erőssége és egyben legsúlyosabb ballasztja ennek a. művésznek az ő erős, fegyelmezett, kérlelhetetlen kritikája. Amolyan gyermekfaló kronoszi önkritika ez, mely legtöbb alkotását még születésük előtt fölfalja. Vagy születésük valamelyik stádiumában. Mindig, mindig: az önkritika. Kernstock nem „dalos- (recte: festő-) természet" ; ő nem fest, amint festenie adatott. Ama szentséges alkotó naivitásnak ő teljességgel híjján van. Mások még alig jutottak el valamelyik evolúció megértéséig, ő már a következő hullámnál tart, oly lázas önemész-téssel; mely az alkotás nyugalmát sem engedi neki. Kemény csaták ezek és minden művész legfájdalmasabb végzetével: meddőséggel sújtanak. Kernstock három-négy küzdelmes évet köszönhet nekik; de ezek vezettek végül ahhoz az alkotásához, a mely most a vele való foglalkozást oly örvendetesen aktuálissá teszi. Annak a fölényes intelligenciának a kapcsán, mely a festő Kernstockot jellemzi, mozgatja és talán akadályozza, érdekes-kérdéshez jutottunk el. Mily szerepe van az intellektuális elemnek a képzőművészetben? — talán így fogalmazhatnék meg ezt a kérdést. Aktualitást az ad neki, hogy az újabb elméletek sürgősen disztingválnak a festői elem és a tartalmi elem között. A képzőművészetből kiközösítenek minden irodalmi, tartalmi, értelmi elemet. A festészetet megteszik: a színek abszolút nyelvévé; a szobrászatot: abszolút plasztikai témák kifejezésévé. Sosem eléggé sürgősen. A képzőművészettől nem várjuk többé előre elgondolt, irodalmilag kirészletezett gondolatok, szibolumok megábrázolását; csupán csak: színeket és formákat. Hogy ez a „csupáncsak" a finoman bonyolult lelki folyamatok mily végtelenségét rejti, azt háromezer éven keresztül bizonyítja a képzőművészet, mely sosem produkált egyéb igazi értéket ennél a „csupán csak"-nál. Ám ez az agitálva hirdetett elmélet alkalmas arra, hogy az intellektuális festő helyett a talpig festő-ember, a jobbra-balra nem néző, abszolút festék- és ecsetember fogalmát vigye bele a könnyen eltévedő köztudatba. Szinte ártalmasnak tűntetheti föl a festő általános kultúráját. Holott ez a kultúra - mondjuk ki sietve -- - a színnel, formával alkotó művészre is elsőrendű fontosságú. Persze, főként nem ismeretbeli, hanem lelki kultúráról szólván. Minden művészi alkotás megítélésében a kultúra fejlettsége, az intellektuális elem: mindenkor döntő szempont marad, ez érdekel bennünket mindenekfölött. Persze, a pikturában ez a piktura nyelvén és csakis a piktura nyelvén nyilatkozik meg. Már tudniillik annak, aki ért ezen a nyelven. Ennek a nyelvnek megvan a maga kultúrája, mely a többi kultúrától lényegében nem, csak megjelenésében különváló. Szellemben azzal összefüggő és vele közös tartalma az emberinek. A kérdés messze vezetne, de tanulságaiból annyi alkalmazható, hogy Kernstock jól példázza a fönti disztinkciót, mely nem csupán szavak játéka. Senki sem óhajtotta nála ékesebben elhatárolni az irodalmi, értelmi pikturát az abszolút pikturától - hiszen föllépése éppen ennek a jelszónak legharciasabb korszakába esik - - és egyben senkinek a művészete sem tükrözi gazdagabban az övénél az intellektus munkáját. Ezért idéztem föntebb Kernstock méltatójául kulturhisztórikust; az ő művészete az általános emberi kultúrának is értékes dokumentumait tartalmazza.

Kernstock lázas gyorsaságban és intenzitásban élte át a piktura utolsó tíz évének minden forradalmát. Szinte villamos érintkezésben volt a külföld minden mozgalmával, a legfinomabb szellő-áramlásokkal is, amelyeket nem ő keresett fel, hanem amelyek átrezdültek rajta, mint rokon hangszeren. Mert mindent, amit felfogott, át is élt, át is küzdött, a saját külön küzdelmével és a magáévá avatott minden eredményt, a saját vére hulla-tásával. Az az érdekes vonal, amelyet fejlődése leír, a realizmus legforróbb korszakába vezet vissza és a stilizálás legelvontabb, leg-finomodottabb útjain végződik. Érdemes végigkísérni rajta az alkotások útmutatásával, melyek az egyes fázisokat jelölik.

Akkoriban, mikor Kernstock megindult, virágkorában ünnepelte a realizmus a dogmák bilincseinek lehullását, a genrefestes hazug édességeinek" pusztulását. De nem elégedett meg a pusztítással; mint minden forradalom, túlzó, harcias kedvvel akarta demonstrálni a maga igazságait. A forradalmak jellemző paradoxonja az is, hogy a szujet közömbösségét hirdetvén, a realizmus maga is egy sujet hatalmába került. Az úgynevezett „szép" sujet-ket rombolván, a nyomor sujet-jét tette szinte kötelezővé híveire. Kernstock is egy képének, a „Szerelem" címűnek kivételével, amelynek akt-rajzolás — inkább rajzolás, mint festés -volt a legmegfoghatóbb problémája, ennek a demonstrativ parancsnak hódolt. A néphez fordult témáért. Sőt a nyomorhoz. Amely megindít, lázit, agitál. Az „Agitátor", a „Hazatérő", az „Este" nyomasztó komorsággal hasít ki egy-egy darabot ebből a világból. Az egyiken szinte a litteratus célzatosságig elmegy a téma komorrá hangolásában: egy sötét, súlyos felhődarab hátterébe szakadnak bele az egymás után fáradtan, elcsigázva haladó munkások kontúrjai...

De ezen a ponton meg kell állanunk. Lázítást, agitálást emlegettünk. De mindenkor csak a festői téma önkény telén, az ábrázolt természet brutális igazságából folyó agitációról lehet szó. Sohasem: a festő agitativ célzatairól, tehát tendenciózus festésről. A felületes jelszavak után, vagy politikai látószögből elinduló közfelfogás éppen Kernstockról fogalmazott gyorsan véleményt. Kernstock szocialistának vallotta magát tudományos meggyőződés tekintetében, mi sem volt kézenfekvőbb és olcsóbb tehát, mint az ő munkásokat ábrázoló művészetét is szocialista-művészetnek minősíteni. Természetesen, ilyen művészet nincsen. Semmiféle politikai „ista"-művészet. Festőt, amikor vászna előtt áll, nem érdekelhet többé semmiféle politikai, vagy tudományos kérdés, egyszerűen: csakis festői elemek. Minden, ami világnézletéből ezeken az elemeken keresztül megnyilatkozik - - és minden megnyilatkozik

- csak öntudatlan, célzatosság nélküli lehet. Kernstock, amiképen vallja a társadalmi evolúciót, éppen úgy, de ettől különállóan vallja a művészeti, a festészeti evolúciót is, amely azonban nem - - szocialista-festészet. Mi az tehát, amiért a realizmus, azaz tulajdonképen minden irány oly mohón keresi fel a népet képzőművészeti témáért? A válasz fölöttébb egyszerű és meggyőző. A képzőművészet lényegében gyökerezik. A képzőművészet kizárólag csak külsőleges mozzanatokat ábrázolhat, belső mozzanatoknak is csak külsőleg megjelenő képét. Mindez pedig a testi munkát végező nép mozdulatain, külsején sokkal feltűnőbb elváltozásokat, lendületeket és deformációkat jelent. Vegyük témául példa okáért: a fáradt embert. A kulturember lekerekített, modorrá közömbösített mozdulatai, testtartása alig engedi kifejezésre a fáradságot. Viszont Kernstock fáradt, elgyötört munkásai testük meghajlott tartásában, kezük súlyos eleresz-tésében, járásuk szinte kongó súlyában: megannyi festői problémát adnak fel. És még egy döntő indokolásuk van a népies témáknak. Az tudniillik, hogy kevesebb ruhán keresztül juttatnak a képzőművészet örök témájához:

az emberi testhez. Aminthogy Meunier imputált „szocializmusának" is egyetlen indokolása, hogy aktokat keresett, aktokat akart szerves miliőbe helyezni; nem természetes, hogy inkább a bányák, mint a szalonok világát választotta?

Kernstock egészen a groteszkig jutott a külső elváltozások hajszolásában. Neki egész külön típusa: a bárgyú, a hülye, a maga deformált, nyers, groteszk mozdulataival. Ezt kizárólag a mondottak indokolják. Ebből a korból való képein sokkal inkább a mozdulatok, a formák problémái is érdeklik, mint a színeké. Színben meglehetősen keveset nyújtanak ezek a képek. Sötétek, durván árnyalók, kevéssé összehangoltak. Nem ismerik még a szín önmagáért való örömét. De azért mondanivalóik mindig festőiek; a szónak akkori értelmében. És többek, mint egy irány típusai. Többek: egyéniek. A kor irányának fegyverzetével a maguk útjait járják. Robusztus őserő lakozik bennök. És külön ingerük, hogy egy finomodott kulturember őserejét revelál-ják. Éppen ezért: kissé hánya-veti, kissé ifjonti még ez az erőmutatvány, kissé brutalitásban tobzódó. De csupa bátor meggyőződés, csupa fiatalság és csupa talentum.

A színnek önmagáért való öröme, a napsugár feloldó és elváltoztató tüzes játékainak gyönyörűsége: mindez Kernstock következő etappe-jának megismeréseit jelenti. Nemcsak megismeréseit: uralkodó hitvallását. A napsugár hitvallása ez, a realizmusnak az a pompás, egészséges fejezete, melyet a plein-air harci jelszavával jelölnek. Ez már a színek külön beszédével ismertette meg Kernstockot, de értsük meg jól: a színeknek csupán a napsugárral való tüzes társalgásával. Itt még mindig csak a realizmusnak egyik fejezeténél tartunk; itt a szín még a realizmus czélza-tait, a hű megközelítés felé törő küzdelmeit szolgálja. Tehát tulajdonképen még nem is önmagáért van, hanem a realizmusért. Kernstock forrongó ereje eddig ebben az irányzatban hatolt legmélyebbre, ennek közelítette meg legmagasabb ormait. Idevágó képei fejlődött fokán mutatják be ezt az irányzatot, amely oly jól talált az ő duzzadó erejéhez, tomboló fiatalságához. Szerencsésen elkerüli a plein-air túlzott kontrasztjait, holt felületeit.

Csodálatos ragyogásban él, vibrál minden ezeken a képeken, a levegő atomjai remegnek és megolvadt arany ömlik el a napsütött részeken. És ezt a pompás, forró játékot csupa sötéten tartott, hideg zöldek cselekszik. A legpontosabb színértékelésben van a titka ennek az intenzitásnak. Kernstock a maga czéljaihoz megcsinálta a maga techniháját is, mely nem elődök nélkül való, de ugyancsak fejlett, azonkívül hajlékony, kifejezésben gazdag. Szilaj, szeszélyes össze-visszaságban keveri színeit, nagyrészt magán a vásznon és pompásan hatástudóak a véletlenjei ennek a keverésnek. Itt már uralkodó a szín, de még a formák plasztikája is fontos és a valőrök aggodalmasan szolgálják a realitást. A „Szilvásban", a „Szilvaszedők" és a „Falu bolondja" legjellemzőbbek erre a korszakra. Legtökéletesebb, legharmónikusabb köztük a „Szilvaszedők". Megkapó és jellemzően groteszk a baloldali nő mozdulata. Ugyancsak ilyen, már témájánál fogva is, a „Falu bolondja".

SZILVASZEDŐK. 1901
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

A plein-airben tobzódás kedvezően apasztotta Kernstock nagy vérbőségét. Mintegy öt év előtt új korszaka kezdődik festésének, valószínűleg az olasz reneszánszban való elmélyedésének hatása alatt. Az alig harmincz éves művész már kiélte legnyersebb izgalmait. A plein-air izzó örömeiből a clair-obscure borongó félhomályába vonják nyugtalan vágyai, talán megpihenni, talán magába szállni. Éreznie kellett, hogy a hűség, a „festői igazság" még nem lehet legvégső czélja a festésnek. A realizmus harsogása kissé elkábította és csöndesebb, finomodottabb harmóniákra vágyódott. Lelke egy csöndes atelier-sarokba kuporodott,, hol érzékeny pillái mögül a megvilágított tárgyak halk, fénytelen világosságát figyelte, az atelier-beálli-tások bágyadt különösségeit, amikben mindig van valami hamis művészkedés és amik mégis finom művészi igazságokat sugallnak. Valami áhítatos, puha csönd omlik az „Anya és gyermeké "-re, meg a „Három modell "-re is, csupa gyöngédség, csupa sejtelmesség, mely ott bor-zong az előtérbe helyezett, puha, finom és fehér ujjak hegyén is. Igen, a kezek, e soksok kéz finom erezetén is halk, bágyadt és meghitt közlések suhannak tova, enyésznek el... Azért németesen kemény, kicsit „beállított" és kicsit halott képek ezek. Az egyiken a gyermek arca, a másikon az akt: a legmelegebb részletek. A „Három modell" mintha egy kissé demonstráció is volna az abszolút festői téma dolgában. Mintha azt hangsúlyozná, hogy nincs többé szükség sem értelmi kompozícióra, sem kosztümre; festői téma, íme, három modell is, civili köntösben (a nőé: a meztelenség), egyszerűen egymás mellé helyezve, ülve avagy állva is. Némi nihilizmus tetszeleg rajta.

HÁROM MODELL. 1903 KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

Kernstock hamar betelt az aszkézissel. Azt hiszem, visszakivánta a színek örömét. A színek embere ő végtére is és ezt csak erőszakosan ha sikerül eltitkolnia. A színek pompás, ujjongó álmai gyötörték, de a realisztikus plein-airhez, melyet kevésnek ismert fel, nem tudott többé visszatérni. Útján ismét új perspektívákat keresett. És most következtek el rá az önemésztés leggyötrőbb órái. Évei. Négy évig nem láttunk Kernstocktól semmit a tárlatokon s mikor reklamáltuk ezt az erős, Ígéretes művészünket, nem tudtuk, hogy egészen mást okoztunk neki, mint örömet. Nem tudta magát fölismerni, nem talált konklúziókat. Folyton, szakadatlanul dolgozott és nyomban meg is semmisítette minden munkáját. Négy képet festett ugyanegy vászonra, hogy ráfestvén az ötödiket is, összetépje. Valami külső indítéknak kellett közbelépnie, hogy művészi ereje ismét diadalmasan törjön érvényesülésre.

Az elmúlt ősszel Parisba utazott - - és az igézet megtört. A Gauguin megnyilatkozásától mámoros Parisban igazolását találta annak az útnak, melyet küzdvén keresett. Gauguin, Van Gogh, Cézanne és a mindig megnyilatkozásszerű Puvis de Chavannes: ó ezek az ő emberei! És a még fiatalabbak, akikben ő meglátta - - a jövőt. És ez a mindig legfiatalabb művész a legfiatalabbak mellé állott. Most már tiszta perspektívákba tekintő hittel, kibimbózó reménységekkel.

KERTBEN
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

Most újra megjelent előttünk, a Nemzeti Szalon intim tárlatán. A „Kertben" új fejezetet nyit Kernstock pályáján. Ezzel a tudatos stilizálás állomásához érkezett el. így mondhatjuk, ha művészi revelációkat lehet jelszavakba sűríteni. Ha ezzel nem fosztjuk le róla az egyéni komplikációk titkos szövevényeit, amelyek sokkalta jellemzőbbek a leszűrhető elméletnél. Ami leszűrhető, az ennyi: a természetből csak annyit fogadjunk el, amennyi belőle célzatainkat, minél egyénibb célzatainkat szolgálja. A természet csak adatok, művészi dokumentumok tárháza és a legfinomabb értékek bennünk, a mi meglátásunkban rejlenek. Ezt az önmagunkból beléje öltöztetett tartalmat ki kell szívnunk, ki kell stilizálnunk belőle. Ekként önmagunkat hatványozzuk meg. És pillanatok suhanó érzéseit rögzítjük művészi valósággá, ama szuggesztió céljából, amely legfőbb értéke a művészetnek.

Egyetlen képről beszélhetünk mindössze, de ez egy művészi világnézlet fontos fordulatát jelenti. Azaz talán csak kifejlődését, diadalmas életrekelését a szunnyadó és küzködő vágyaknak, melyeket a művész eddigi pályáján is itt-ott érintettünk. A reneszánsz-ember elérkezett, íme, ahhoz a finomodottabb művészethez, melyért a plein-air izgalmas örömeiről lemondott. De most nem kellett a félhomályba vonulnia, ellenben a színek igazi, ujjongó öröméhez jutott el egyben a színek embere. A színekhez, melyek önmagukért vannak, nem a realizmusért. Remegő, lázas színöröm ez, mely a színek legmélyebb tüzében, meghatványozott intenzitásában gyönyörködik. Külön közléseik, harmóniáik vannak itt a színeknek, de a vonalaknak is, a megkomponált lineamentumnak is, mely keretét és lendületét adja a színek zenéjének. A konstruktív zöld kontúrok, ezek szolgáltatják a zene vezér-motivumát. Színek és vonalak szólnak itt a maguk külön, szavakra le nem fordítható nyelvén, miként a zenében hangok és ritmusok. Abszolút piktura, mely a realizmusból csak annyit használ föl, amennyi célzataira tartozik. De azt kimélyíti, meghatványozza. Figyeljük csak meg a napsütés eleven erejét ezen a képen! Forróbb, perzselőbb, mint a realizmus napsütései. A fiú szeme elé kapja karját, hogy védekezzék a ráömlő fényesség ellen, mely kéjes remegésbe pezsdíti a levegőt. És mindezt a formák zavaró valőrbe hangolásából kihámozottan, felszabadultan, minél egyszerűbben, minél szűzebben törekszik előadni. Főként ez: az egyszerűség az, amiben Kernstockra még nagy munka vár, a bonyolult kultur-emberre érdekes izgalom, a visszaprimi-tivülés izgalma.

Ha összehasonlítjuk ezt a képet az ugyanazonos tárgyú, alig néhány év előtti „Anya és gyermeké "-vei, akkor fogalmat nyerhetünk Kernstock pályájáról, mely művészi emóciók halk ütközeteiben viharosan eseményes. Mily végletes különbségek a téma azonosságán keresztül! Ily átélésekre csak kivételes emberek alkalmasak.

És Kernstock ma harminchárom éves. Most nagy, dekoratív panneaukról szövi álmait. Az egész világot tele akarja festeni ez az egyetlen ember.

KERNSTOCK KÁROLY VÁZLATKÖNYVÉBŐL

HAZAFELÉ
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

KRISZTUS ES AZ EMAUSZI IFJAK. 1903
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

AZ ANYA
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

ARCKÉP
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

ÜLŐ NŐ
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE

TANULMÁNY
KERNSTOCK KÁROLY FESTMÉNYE