ANDRÁSSY TIVADAR GRÓF
Fájó sebeket szakgatott föl a művészet barátainak a lelkében az a kegyeletes ünnepség, amelyet az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat május hó 12-én néhai elnöke, Andrássy Tivadar gróf emlékezetének áldozott.
Mikor a műcsarnok szobortermében elhangzott Kriesch Aladár magasan szárnyaló emlékbeszéde és lehullott a lepel a nemes gróf Benczúr festette arcképéről, az emlékezés szakadozott fátyolán keresztül megelevenedett a jelenvoltak előtt az oly váratlanul sírba dőlt férfiú daliás alakja és osztatlan tiszteletnek és szeretetnek örvendett egyénisége, s önkéntelenül is a fájdalom és a meghatottság könnyei csillantak föl a szemekben.
Még mélyebbre szántott a megindulás á lelkekben akkor, mikor az ünnepség végeztével a megjelent díszes közönség Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszternek az élén bevonult a műcsarnoknak azokba a termeibe, amelyekben az elhunyt grófnak vagy száz darab festményét gyűjtötte volt össze a Társulat hálás kegyelete.
Állandóan itt élt közöttünk és mégis a legtöbben csak ebben az emlékezetes pillanatban tudtuk meg, hogy Andrássy Tivadar gróf, politikai életünk szeplőtlen tisztaságú harcosa, társadalmi életünk egyik vezéralakja és a művészetek finom ízlésű és bőkezű mecénása, egyúttal az ecsetnek is igazi hivatott mestere volt, aki, ha körülményei a művész-pályára sodorják, a legkiválóbb festők sorába emelkedhetett volna.
Annyi bizonyos, hogy ennek a kis gyűjteménynek minden darabja egy zseniális művész-lélek élményeinek egy-egy értékes és megkapó dokumentuma.
Az első, ami Andrássy gróf művészetében még a legfelületesebb szemlélőt is megkapja, az érzésnek az a szálfinomsága, amelylyel az ihlet pillanataiban a természetből a leikébe szűrődő benyomásokat vásznain visszaadja, továbbá az a friss, a rajongással határos, kegyeletes áhítat, amelylyel úgy a természet, mint a művészet iránt viseltetik, s mely a közvetlenségnek valami ellenállhatatlan zománcával vonja be ecsetjének minden vonását. Művei sorát végignézve, nyomát se találjuk sehol semmiféle póznak, semmiféle mesterkéltségnek vagy modorosságnak s a technika semmiféle ravaszkodásának, ellenben mindenütt becsületes őszinteség és a meggyőződésnek a finom érzés lombikján át leszűrt ragyogó tisztasága sugárzik felénk, mely az igazság lenyűgöző erejével hat reánk.
Igaz, hogy mint minden túlérzékeny művész-leiek, úgy Andrássy gróf sem szabadulhatott sokszor egy-egy erőteljes művész-egyéniség elementáris hatása alól, de még azokból a műveiből is, amelyek az utánérzésnek egy-egy ilyen vajúdó korszakából valók, átragyog az ő, valamelyest a melancholiára hajló, de mindenkor eminenter lírai és szűztiszta egyénisége, mely a természetnek mások lelkén keresztül az övébe jutott szövevényes benyomásait is egyszerűsíti és a maga képére és hasonlatosságára átdolgozza.
Akár az avar fűvel és az erica lilás-vörös szőnyegével elborított hegyhátat festi, amely mögül ezüstös fényben gomolyog előre egy-egy fantasztikus felhőcsoport, akár a hajnal szűzies frissességében a völgyből fölszálló ködfoszlányok ihlették meg a lelkét, akár a holdas éjjel áhítatos csöndjét lopja meg ecsetjével, akár az esőtől ittasult erdő zöld szimfóniáját kísérli meg vásznára varázsolni, akár a gomolygó felhők kárpitján diadalmasan átszakadó napsugár aranyos káprázatának izgató problémáját próbálja megoldani, mindenütt a lelke legtisztább húrjai csendülnek meg és szinte meglepő virtuozitással közvetítik a szemlélővel az ő legbensőbb egyéni élményeit.
Tiszteletet parancsoló elszántsággal, minden kislelkű habozás nélkül vág neki a legsúlyosabb problémáknak, járatlan utakon ragadják a szürke konvenciók nyűgét nem.ismerő szárnyai és szinte tudattalan, naiv bátorságát csaknem minden esetben siker koronázza. Erős akaratával, fanatikus meggyőződésével és szerencsés intuíciójával sokszor játszi könnyedséggel siklik át a legnyaktörőbb akadályokon, amelyek már nem egy hivatásos művészt kivetettek a Pegazus nyergéből s nem egy emlékezetes kudarcnak váltak az okozóivá.
És itt állapodjunk meg egy pillanatra.
Andrássy gróf nem volt hivatásos, hanem csak úgynevezett műkedvelő festő, akit azok, akik az okmányszerű minősítések szerint skatulyázzák el a szellemi munka embereit, föltétlenül az úgynevezett dilettánsok osztályába soroznak be.
Pedig nem tartjuk lehetetlennek, hogy éppen ez a lekicsinyelt „nem hivatásosság" — mely a világért sem tévesztendő össze a hivatásta-lansággal - - éppen ez az, a mi kedvező talajául szolgált Andrássy gróf természetadta tehetségének szabad és egészséges fejlődésére, s a mi olyan szokatlan bájt és vonzóerőt kölcsönöz az ő művészetének. Andrássy gróf nem dolgozott a kenyérért, a megélhetésért, nem a hiúság adta a kezébe az ecsetet, mert különben nem ápolta volna mélységes titoktartással művészlelke legszebb virágait, nem ismerte a művészi munkát profanizáló kicsinyes féltékenységet és nem volt ráutalva a sajtó vállveregetésére. Nem kellett — legalább is művészi egyéniségével nem — résztvennie az úgynevezett művészi életben, mely mi-nálunk, sajnos, inkább az egyéni, mint az elvi harcok sivár és ellenszenves képét nyújtja és durva kézzel letörli a művészi alkotások himporát és zománcát és hovatovább az egyéni érvényesülés prózai eszközévé, egyszerű mesterséggé alacsonyítja le a művészetet. Nem volt kénytelen határidőüzletnek tekinteni a művészetet, ami természetesen szárnyát szegi minden művészi ihletnek és szülőanyja a felületességnek. Ő abban a szerencsés helyzetben volt, hogy minden profán és zavaró befolyástól menten, kizárólag a maga és talán közvetlen hozzátartozói gyönyörűségére, ott, ahol akart, s akkor, amikor éppen kedve volt, a spontán ihlet és a csöndes- elmélyedés óráiban dolgozhatott és ebből származik alkotásaiban az érzés egységes összhangja, a kifejezés zavartalan őszintesége és fogékony lelkének az az őszi napsugárhoz hasonló, kissé bánatos ragyogása, mely alkotásainak a javarészét bearanyozza.
Természetes, hogyha az akadémikus bírálat szigorú pápaszemén keresztül vizsgálnók a műveit, úgy könnyen találhatnánk bennük kifogásolni valót. Kezünkben a paragrafusokba foglalt művészeti kátéval, özönével onthatnók a kicsinyes és rövidlátó észrevételeket, dobálózhatnánk az esztétika nagyhangú, de annál sekélyesebb tartalmú műkifejezéseivel s végül egy kis jóakarattal talán még azt is kisüthetnek, hogy Andrássy gróf csakugyan nem volt művész, hanem csak műkedvelő. De szerintünk a bírálatnak ez a fajtája jogosulatlan, fölösleges és káros, mert ez a korlátok közé szorított, fegyelmezett ész bírálata, amelylyel azt, hogy valaki virtuóz-e vagy sem, igenis el lehet dönteni, de azt, hogy művész-e vagy sem — soha. A művészetben csak egyféle bírálatnak van jogosultsága, s ez a szabadon csapongó érzés bírálata. Mert végre is a művészet lényege nem egyéb, mint külsőleg érzékelhető jelenségek vagy metafizikai momentumok okozta érdekes és egyéni érzések másokkal való közvetítése. A ki ismeri ennek a titkát, az művész, a ki pedig nem, az kontár. Andrássy gróf pedig ismerte. És ha azokban a dolgokban, amelyek a művészet terén megtanulhatók, itt-ott talán kissé fogyatékos volt is, viszont pazar bőséggel megvoltak benne azok az adományok, amelyek meg nem tanulhatók, el nem sajátíthatók. S erős meggyőződésünk, hogy éppen ezek azok, amelyek kiemelik az embert a köznapi szürkeségből és művészszé avatják őt.
Ez az, amit a magyar művészek csodálatos intuícióval megérezték akkor, amikor a „Magyar Képzőművészek Egyesülete" Mun-kácsy-szemfödelét néhai Andrássy Tivadar gróf érckoporsójára ráterítették s evvel őt, bár, sajnos, csak halála után, művészszé avatták, magukat pedig megtisztelték.
— BR—
