RODIN
Az emlék- és hangulatteli quartierben a rue St. Jacques-on egyszerű kopott külsejű bérházban látott napvilágot Rodin. Sokan születtek és éltek itt a gondolat nagy emberei közül - többen, mint a hányat dór oszlopai alá befogadhatna a Panthéon : örök dicsőségre, örök pihenőre. Lorrainevölgyi szelíd, vékonyka asszony volt a nagy mester anyja. Fogékony lelkű, mély érzésű. Csontos, erős, tagbaszakadt normand az apja, talán valami vérség a roueni egyházak nagy építőivel. Első iskolaéveit Bauvaisban járta. Csendes, gyöngéd és félénk természetű fiucska volt. Szeretett tanulni, szorgalommal, kitartással. Pajkos kis társaitól húzódozott. Részint, mert szegény volt és ezt már az ilyen parányi társadalom is képes kegyetlen ridegséggel éreztetni. Rövidlátó is volt. Ezt nem tudta. Csak a vele járó bajokat érezte. Bajlódott az olvasással. Nem látta, nem tudta a táblára Írottakat. Az apró számjegyek kuszán szaladtak össze rövidlátó szemei előtt. És ő mélységesen megutálta őket, úgy mint a nem értett dolgokat szokás. Az egész aritmetikát gyűlöletesnek találta. De egy nagy erő ébredését, fejlődését érezte magában. Karjain megfeszültek az izmok. Ütni kívántak. Már akkor hatalmas melle úgy emelkedett, úgy követelte a friss, szabad levegőt, mint egy kis Hercules. Lelkében is bontogatták szárnyaikat : nagy vágyak, nagy érzések, nagy látások. Repülni szeretett volna. Sokszor álmodta is : repül ! Repül óriás fehér, roppant súlyos szárnyakon. Egyedül. Ismeretlen tájak felé.
És tenni, kezdeni akart valamit, mikor vízióiból felébredt, erővel zsenge tagjaiban.
Még nem tudta, mit. Gondolta orvos lesz : boncolni, gyógyítani fog sok, sok embertestet. Lecsukott szemmel már látott is milliókat kíntól, örömtől, meztelenül vonaglani feléje nyúlt karokkal. Látott erőtől duzzadókat, látott fáradt pettyhüdt izmokat. Virágtestű fiatalokat, aszott öregeket. És őt kérte, őt várta mind. Gondolta azt is : szónok lesz. Buzdítani fog, ad másoknak is erejéből. Ha egyedül maradt szónokolni kezdett. Heves, kifejező gesztusokkal. Néha az iskola padjai közt, néha kint a szabadban. Mindegy volt neki bárhol, csak ne lássa senki sem fiatal szárnypróbálgatásait. Már sejtette, talán tudta is : megértésre nem számithat. Erejének biztonságában erre nem is kívánkozott. Kacagott befelé mindig, ha dicsérték, ha korholták. Vállát felvonva mormogta is magában : „je sais ce que je sais". Aztán vidám is volt és bús is volt. Úgy, amint a vére le és fel hullámzott. Ezek a hullámzások nála, már gyermekkorában, mély medrűek voltak és nagy kavarodásokat keltettek benső életében.
- Hélas que j'ai souffert, que j'ai su me réjouir déja comme tout petit gosse ! mondogatta, ha gyermekkoráról kérdezgettem. Tizennégy éves múlt, mikor a beauvaisi pensionatusból visszakerült szülővárosába, a csodákat ígérő Parisba. Óriási örömet, óriási félelmet érzett. Rettenetes, világokat elnyelő száj súgta fülébe : Paris, Paris ! ! És világos lett előtte, ez a színhelye törekvéseinek, küzdelmeinek. Dacos gyermekfejét hátra vetette, rövidlátó szemei keresni, fürkészni kezdtek. Így került a kicsi „École de Dessin "-be, a rue de l'École-de-Médecine-en. Itt kezdtek látni, tanulni, rövidlátó, nagylátású szemei.
Itt látták meg a XVI. Lajos korabeli szépen és jól mintázott ornamentikus modelleken : a rajz melegségét, a hajlékonyság graciozus szépségeit, mi e kor élő bája volt. Ezek után formálta meg később a „ronde-bosse" princípiumát Már itt, már ebben a korban érezte kigyúrni lelke vágyát: a formamegértést, a formateremtést. Ennek eléréséért tanult, dolgozott a kis fiú hihetetlen, szobrászhoz illő csökönyösséggel. Reggel nyolctól délig izzadva gyúrta, formálta az agyagot. Délután a Louvreban járt az antikoknál. Már imádta őket. Pogány lelkének ez a szenvedélye életével sem fog elmúlni. Megmarad a sok nagy örökséggel. Élve műveiben. Ott, hol a mester teremtő keze tovább fejlesztette.
Este a „Bibliothéque Impériale"-ból kölcsön kapott albumok nyomatait nézegette. Michel-Angelo, Tiziano és a Rembrand tanításait szívta magába.
Elhanyagolt kert volt az iskola mellett, mohos, nagy vén fákkal. Ott járt a kora reggeli órákban, a levelek formáit nézegette. Mi mások voltak ezek az eres élő levelek, a különböző holt modellek sablonjaihoz hasonlítva ! Itt minden levél formája mást mondott. Ő értette. Érezte rajtuk a nap tüzét, a föld nedvét: a diadalmas Életet, és égő arcához, szemeihez szorongatta őket. Később már dugva, tiltott gyönyörűséggel rajzolta, stilizálta formáikat.
- Ha rajta kapnak, így szabadon dolgozni a természet után, kizártak volna az iskolából e merészségemért, - - mondta és gyermekkori félelme, bánata rezgett halk hangjában, de nem vettek észre és én tovább dolgozgattam. Sokat tanultam az apró levélkéktől.
így élt három évig. A két utolsóban az antikokat és a természetet másolva tudta : mindkettőt jól, pontosan kell ismernie mielőtt önmagából adhatna. Sokat, akart adni, ezért tanult olyan sokat. De öröm, sőt életszükség volt neki a tanulás. Az a tanulás, amely az örök Széphez hozta közelebb.
*
Tizenhét éves korában „befejezte tanulmányait" - amint mondani szokás. Tulajdonképen akkor kezdte el legkomolyabban.
Biz ez időben már a megélhetés gondjai lefoglalták tanuló és munkaidejének javarészét. Kicsi fizetésért sokat dolgozott egy díszítőnél. De kevés szabad idejét mohó örömmel, jól használta fel. Multak az évek. Díszítő gazdája munkája mellett 1864-ben, elkészítette a nyilvánosságnak szánt első művét, az ismert: „Tete de l'homme au nez cassé"-ját. A Salon, tudjuk, visszautasította. Ez nem mond semmit. Azt láthatjuk azonban, hogy e huszonnégy éves korában készített művének nagyszerű reálizmusa alapköve volt a nagy Rodin később világokat meghódító művészetének.
E Salon-visszautasítás idején került Rodin Carrier-Belleuse-hez. Dolgozott itt is, de mindig a természet tanulmányozásainak sugalatára. Ez időből a sevresi porcellán-gyár büszkeséggel őrzi Rodin vázáinak néhány remek díszét.
Később, a háború után, Bruxellesbe ment. A Palais de Bourse híres cariatide-it és a Palais d'Académies frisei-t csinálta meg. így szerezte olaszországi útja költségeit. 1875-ben indult el tanulmányozni az antik és renaissance művészetét toskáni ég alatt. „J'ai én toute la volonté de comprendre" mondta erői szólva. Utazásából erős impresz-sziókkal, új, világos megértésekkel tért vissza Bruxelles-be. Ekkor kezdte meg a „l'Homme de Tagé d'Airain'' művét. Nyolc hónapig dolgozott csak a fején. Elmerülve, mély, gondos tanulmányozással. Fiatal francia katona, paraszt fiú volt a modellje. Erdőszélén lakott és pihenést tartva bement mindig a fák közé gondolkozni. Messze ment be. Alig hallotta a napon heverésző katona füttyét. Madarak beszédét, füvek zizegését hallgatta. Mikor visszajött új érzésekkel, új kedvvel vette kezébe a mintázó fát. Ennek a szobornak igazi neve: l'Hommé qui s'éveille a la Nature" mondta Rodin... „pendant les heures du silence au bois j'ai compris encore : ce que j'ai cherché a Florence, a Rome, je peux le trouver a Paris, a Bruxelles et partout ailleurs... partout ou la vie m'entoure et ou je vive..." tette hozzá csendesen, az ő különös tompított hangján, A márványkő mély, távoli, halk visszhangjához hasonlít a hangja. Néha, mikor egyedül ültem vele valamelyik műtermében, ha váratlanul megszólalt, azt az érzést keltette: valamelyik márvány tömbjéből jött emberi hang.
És éppen ezt a szent ihlettel teremtett művét támadták meg a legbrutálisabban. Erről mondták: élő modellről vett gipszöntvény. Csináltak nagy botrányt. Sok, sok kellemetlenséget a fiatal, szegény és el nem ismert művésznek. Most a Luxembourg múzeumában csodálják ezt a hajlékony, finom, poéti-kusan szép, fiatal embertestet. Zsibbadtan ébred. Ereiben most kezd folydosni a vér. Szemeit fájdalmasan nyitja ki a nagy világosságra. Meglepetésében, aggályában egyik karját fejéhez emeli, másik karjával, mintha védeni akarná, magát ismeretlen, vagy képzelt veszélytől... És jön öt világrész népe és nézi gyönyörködve. De csak nagyon kevés tudja és még kevesebbnek jut ma már eszébe : menynyit szenvedett miatta az ifjú Rodin.
1877-ben hazájában tett tanulmányutat. Elindult kibetűzni a nagy székesegyházak néma drámáit. Az emberi szorgalomnak, tudásnak, értelemnek ezeket a legmonumentálisabb emlékeit kereste fel. Ez után az utazás után gyúrta ki agyagból a „Saint Jean Baptiste"-t Ma a Luxembourgban van ez is szemben az előbbi bronzzal. Ott áll felemelt kezével. Ez az izmos, hústalan, erős, de szelíd lelkű férfiú. Áll: egy rettenetes jövendő előtt.
Teremtő keze alól egyre-másra láttak napvilágot a remek művek. Botrányt okozott mindegyiknek születése. Mintha csak törvénytelen geniek lettek volna. Megvetéssel, haraggal nézték őket az erkölcs jegyében dolgozók. De Rodin felhúzta megszélesedett vállait és kacagva vésett, faragott, mért tüzes kalapácsütéseket És jöttek: Éva, a Pokol kapuja, Ugolin-nal, Bellone-nel és a Penseur-el, Victor Hugo, Balzac, a Calais-i polgárok és sok, sok más.
Calaisban megrémültek a derék polgárok. Megrémültek nagyon, mert d'Eustache de Saint Pierre megrendelt szobra helyett, hat szenvedésektől elcsigázott polgárt küldött ne-kiek Rodin. Meg volt a baj, a felállításukhoz szükséges pénz is hiányzott. Soká kétséges is maradt, felállítják-e a kis felföldi város piacán. Később lezúgott a kedélyek vihara.
Nem értették meg ugyan, de megtudták: remekművet kaptak. Művész- és írókörökben sok szó volt a „Calais Bourgois"-iről, mint többi műveiről. Szidták, magasztalták nagyvonású reálizmusát, amelyet már a „Tete de l'homme au nez casse"-ján láthattak. Kor, divat, nézetek változhattak. Rodin hű maradt magához. Nőtt, erősödött hitében. Ismerjük a Viktor Hugó, a Balzac körül támadt zenebonákat is. Hogyan is érthette, vagy szerethette volna az a generáció Rodin Balzac-ját, amely a Théatre Francais művészieden Balzac szobrának örült ?...
*
Ma dicsőségének teljes glóriájában, több hódolattal körültömjénezve, mint bármelyik uralkodó: tovább dolgozik Rodin. Élete gondolattól izzó munka. Már negyven év óta. Dicsőség, gazdagság hozzá nem siettek. Csak lassan gördülve, biztos erővel jöttek. Érkezésüket alig vette észre az elmélyedt. Úgymint: a bajt, csalódást,igazságtalanságot; rágalmat; legszebb éveinek kínlódásait. Nagy munkája hevében, ezek is eltörpülve vonultak el, zúgó kalapács ütései alatt. Mindig teremtőerőnek érezte magát. Karakterisztikus kézlegyintéssel haladt el a kicsinyes dolgok mellett. 0 az egyedül álló. A más művészekhez nem hasonlítható „simple et pauvre ouvrier."
Milyen mint ember? - - Igazi! Meg van benne minden jó és minden rossz. Ezért minden dolgok megértője. Óriási egyénisége az összes emberi tulajdonságokat magába foglalja. Külsőségekben, úgymint művészetében: a legegyszerűbb, a legnagyobb stílű. Természetimádó. Magát az Életet imádja: emberben, állatban, növényben. Érdeklődése, megfigyelése intenzív. A háta mögött történt dolgokat is látja, ha akarja. Csudálatosán tud látni és nem látni. Éppen mint művészetében, biztosan tudja mindig, mennyire szabad utánozni és mennyire szabad eltávolodni a természettől. Egy nap Éva szobrával szembe ülve, ezt magyarázta nekem.
— „ Lássa—mondta művére mutatva, -— ez az aszszonytest világosanjelezte, mennyire szabad a modellt másolni, vagyis mint kell közeledni és távolodni a természettől, hogy igaz legyek, hogy művészi maradjak. Egész idő alatt, amíg mintáztam, nem tudtam, miért érdekel oly módfelett. Ezt csak befejezésekor tudtam meg... Óh, a nagy sejtés sokszor többet nyújt a művésznek, mint a hideg, pozitiv tudás... A tudás jó alapkőnek... erősen kell megállani... úgy szállhatnak legmagasabbra a gondolatok... Tökéletesebb Évát elképzelni sem tudtam volna. Ez a remek asszonytest a gondolatomat tükrözte, vissza. Mintha keresve az ősanyát, rátaláltam volna egy víztükörben. Remegve, lázasan, mohón sietve mintáztam. Féltem, nehogy az előttem remegő víztükörként elsimuljon... levélhullásra, szellőlengésre... Öntudatlan sietésem benső ösztön volt. És milyen indokolt!.. Elkészülve, kértem modellernet, jöjjön el még másnap reggel. Szerettem volna abban a világításban összehasonlítani őket. Az asszony szégyenkezve válaszolta: Bocsásson meg, kérem, azt hiszem nem jöhetek... gyermekem születését már minden percben várhatom... Ekkor tudtam meg, mit kerestem ezen a különösen konstruált asszonytesten, amelyen az anyaság oly diszkrétül, oly kevéssé látszott, hogy azt hittem csak képzeletem játéka... És örültem nagyon, hogy ezt előbb nem tudtam meg..."
Elhallgatott. Szivarra gyújtott. És szállt a kékes, finom füst. Szállott imbolyogva a mester márványban remegő embertesteinek szépségei közt. Néztük - - hallgattunk. Szállottak gondolataink is. Éva szobrát láttam. Megelevenedve állott előttünk az ősanya lehajtott fejjel. Egyik karját mellére, másikat széles csípője felett derekához szorítva. Háta meggörnyedt az isteni átok súlya alatt. Hatalmas hát! Elviselhetné! De lázad, borzong: felegyenesedne. Félig csukott, bizonytalan nézése kifejezi: nem érti, miért vétkes, miért átkozták meg, miért kergették ki ?... Fél. Várakozik. Eltakarva gyönyörű keblét, szorítja, reá szorítja szégyenkezve tömör karját. Megmozdult kebeléből, mely remeg, anyai szeretetet hoz fel lüktető vére. És reszket karján nyugvó melle is. Az anyai örömtől. A forró vágytól gyermeke után...
Rodin megérintette vállamat.
- Én is úgy vagyok vele. Sok gondolatot ad. Azért még sem tévedtem el általa a mások birodalmába: a novellistákhoz például.
Nevetve mentünk el a rajzaihoz. Azt keresi rajzaiban is, amit szobormű vein. A nagy tömegek egybefolyásából ki akarja éreztetni a mozgásokat adó, lüktető: Életet. Vannak, akik azt állítják: kétféle egyéniség a szobrász és a rajzoló Rodin. Nem komoly állítás ez. Mert akár a vésővel, akár a mintázófával, vagy irónnal kezében fürkésző, kutató szemei, csak egyet keresnek, csak egyet látnak és ezt rögzítik meg, egységes, tömör rajzának könnyedt hajszálvékony kontúrjai.
Nézve rajzait, beszélgettünk a japániakról. Elzárt szekrényből két értékes albumot vesz ki. Hokuszái és Utamaro rajzait. Őket tartja a legtökéletesebb rajzolóknak. Egyszerűségüket, kifejező, rendkívül finom formaérzésüket magasztalja.
- Az ázsiai nap, az ázsiai föld melege érlelte ilyen művészekké. Annak a földnek növényei vagyunk,, ahol születtünk, bár megélünk más talajban is, megtartva fajunk sajátságait.... Néha eszembe jutott, milyen lettem volna, ha nem francia földön szülétek?...
Forgatta az album lapjait. Tűnődtem: milyen bizarr, bizonytalan hasonlatosság van az ő és a Hokuszái rajzai közt. Az emberi test egy-egy vonalát egyformán látták meg - de egy-egy másikat merően ellentétes lat-szögből: a japáni föld és a francia föld e két nagy fia.
Rodinnek japáni kisleány modellje van. Ez érdekli most. És én kérdeztem őt, ki annyit látott, annyit tud, kihez hullámzik a népség a föld minden tájáról, kérdeztem: mit tart a legideálisabb Szépnek ?
- Ideálról beszélnek! Az ideál ott van mindenütt... mindenütt, ahová művész keze nyúl és bármilyen művészet: íróé, festőé, szobrászé... az olyan mindegy... fő, hogy meglássák az emberi lélek kifejezését az életben. A természetben minden szép: az öreg ember, a fiatal ember, a szenvedés, az öröm. Van bája a hervadó virágnak is, mint az alig kipattant bimbónak. Egy egyetemes szépség van: az Élet!...
KOZMUTZA KORNÉLNÉ
