RODIN MŰVÉSZETE
Korlátolt ízlését egész tömeg szegte az újságokat látó Rodin mellének, mikor szobraiból botrányok fakadtak. A francia „public imbecile". Minden rendű és rangú akadémikusok : szobrászok, írók, meg az a hétköznapi közönség, mely annak idején kacagta Rude-ot, Barye-t, Carpeaux-t. A tömeg, mely sobasem fog megérteni semmi differenciálódott nagyságot, mely megretten és kacag, ha Baudelaire versel neki, Verlaine vagy éppen Rimbaud, a „Részeg hajó" evezőse. A tegnap forradalmár Rodin -- quand memee, - - a ma hőse. Vénségére, fehér szakállal, meggörnyedt háttal osztatlan csodálatába zárja a kulturvilág és párját nem találjuk a múltban és jelenben elkalandozva, a művészetben. A szobor modern művészetének kialakulása pedig éppen az ő nevéhez forr. Hogy a harcok idején, a nyo-morúság napjaiban össze nem roppant, hogy koncessziókat nem téve nagygyá lett, - - azt nemcsak művészete egyetemes és abszolút nagyságának köszönhetjük mi művészetet szerető emberek. Nemcsak neki, az ame supérieur csodálatot keltő kitartásának. Különös érdeme az néhány előkelő intellektuális franciának, akik átsegítették minden poklokon. A kellő pillanatban védelmére siettek mindig: Octave Mirbeau, továbbá az impresszionisták barátja és kritikusa: Geoffroy, a szimbolisták hívő csapatából a poéta Gustave Kahn, a „Figaro" akkor még fiatalosan érző Arséne Alexandre-je és a „L'Aurore" publicistája: Clémenceau, ki ma miniszterelnök.
Rodin művészete sem valami pillanatnyi kitalálás volt, mely a támadások alatt szerteporlad. Mázsás köveket görgetett hozzá, -más ilyeneket mozdítani sem bír! A genie-nek a semmiből való előpattanása a művészetben lehetetlenség. Olyan mese, melyben sohasem hitt senki sem. Nagy szemlélődéseknek kell megelőzniök azt, hogy valaki valamirevaló művészember lehessen A benne lappangó erőnek bele kell kapcsolódnia már előbb létező mások erejébe, hatásuk alatt fejlődnie kell.
Hiszen a természetben minden evolúció. Rodin sem teremhetett elő csak úgy egyszerre a művészetével. Visszavonultságban, magányban hosszú éveken át munkálkodott. Vizsgálgatta és megértette, miként formáltak a görögök, miként nyúlt hozzá, az élethez Michel Angelo. Fürkészte a természet lappangó titokszerűségét, és így szélesedett, tágult a látó horizontja míg megfogta végre az élet misztériumát. Ha szimbólummal akarunk reávilágítani, az a természet előtt ébredezni kezdő fiatal ember, a ;;L'age d'airain" nem más, mint az öntudatra ébredő Rodin.
Abban a nagy francia művészi -milieuben, melybe — akarva, nem akarva — mindennapi életével valamennyire hozzátartozó volt Rodin, - valóságos napiparancs volt az antikhoz való visszatérés. Az „École des Beaux Arts" udvara, földje, fala antik szobrokkal tele. Egész görög föld nevet reánk plasztikai pompájában. Urai --a „halhatatlanok". Még sem látták meg, amit megtalált Rodin, ellesvén az antik szobroktól minden titkukat. Egy-egy márvány Achilles élete nem nyílik ám meg mindenkinek! Pedig hányan látják, hányan másolják és hányan hiszik, hogy megértik! Csak kiváltságosaknak, kik közelednek szent áhitattal. Rodint vágy sarkalta az antik szobrok közé, mint ahogy a természet fürkészé-sére űzte hajtó ösztönszerűség, mely ott lebeg minden induló művészember feje felett. Az akadémiák mesterei minden rajongásuk dacára sem láttak az antikban semmit. Semmit mást, - tartsuk csak szemünk elé Gérome tanagráinak egyikét-másikát, - - mint üres pózokat és formákat. Korrekt és hideg, „Joli", „gracieux", „elegant" szobrokkal telt meg így mindig a párisi Szalon. Hogy mit takar a külső forma és milyen élet rejtőzik azon belül az antik konstrukciójában és a meggyúrásban, a modellálásban, — azt nem is sejtették. Rodin pedig éppen ezt kutatta, kémlelte. Ezért hozott zivatart magával minden új szobra. Mindegyik tagadása volt a sablonos akadémiai esztétikának. Érthető hát, hogy egyiptomi primitívek, katedrálisokról leszálló kimérák, vagy a Pantheon frízéről leköszönte Fidiasz sem kelthettek volna nagyobb rémületet a sablonokra húzott papirmasé-szobrok társaságában, mint egy-egy Rodin-szobor: annyira nem voltak ezek „akadémikusak".
Ha Rodint magát kérdezgetjük ezekről a dolgokról, - - igen szerényen, kevésre értékelvén az ő fontos szerepét, - - így felel:
- „Én nem találtam ki semmi újat, én csak „valamit" - megtaláltam. Amit én csinálok, újnak tűnhetik azért, — mert eltévesztették szem elől a szobrászat célját és eszközeit. Újításnak tartják az antik törvényeihez való visszatérést; mert ezek a törvények nem olyanok, milyeneknek a középszerűségek generációi igyekeztek feltűntetni, hogy igazolhassák tévedéseiket. Ezek a törvények megfigyelések, melyeket reálisták a természet előtt végzett munkáikból vontak le. Én nem utánzóm a görögöket. Az „école" azt tartja: másolni kell őket. Én azt hiszem, hogy a fő: meg-, találni a módszerüket és megérteni őket. Ezt pedig nem lehet csinálni recipék szerint. Az antikok erejét a konstrukciójuk és a modellá-lás adják meg; ők jól ismerték a síkokat. Nagy tévedés csak részletek szerint mintázni; mélyre hatolhatunk, amennyire csak lehet, de összhangban mindig az ensemble-lal. Így egy buste-nél nem arról van szó, hogy egymásután megcsináljuk az arcot, az orrot, a szájat, a szemet. Előbb tanulmányoznunk kell és meg kell csinálnunk a maszkot. Egy fej, sőt lehet mondani, kicsi különbséggel minden forma olyan, mint egy labda. Hanem ennek a lapdának minden profilja különböző. Ha tehát meg akarjuk konstruálni: forgatnunk kell folyton a tengelye körül és vissza kell adnunk minden profilt a maga korlátai között. Profilok szerint kell modellálni, így hatolni mélyre és nem szabad csak a felszínen maradni. A konstrukció szilárdságán alapul minden egyéb."
Így beszél Rodin és különös figyelmet érdemel minden szava. Szabályai nem üres princípiumok, - - milyenekre semmi szükség a művészetben, - - hanem amiket mond, értéket nyernek azáltal, hogy azokat meg is csinálja. Nincs veszedelmesebb, mint a művész esztétikáját és ideológiáját elfogadni, munkái szemlélésénél. Hanem Rodin azok közé a kevesek közé sorolandó, kiknek beszéde harmóniában és egyensúlyban áll a munkáikkal. Ugyanaz a mindent átfogó egyetemes erő, az az érzés és látás működik benne akkor is, mikor mintáz, mint amikor beszél. És ebben szinte a renaissance mesterek lelkének örököse. Legjobban illenék a Mediciek udvarába. Különös véletlen azonban, hogy Rodin, az antik magasztalója és benső megértője, soha Görögországban nem járt. Szegénységében csak a Louvre volt tanítómestere és igen rövid időre Olaszország. Később valaki, akit nagyon-nagyon szeretett, az küldözgetett neki Görögországból márványisteneket, istennőket. Rodin - mondja legtöbbet ezektől a szerelmethozó márványoktól tanult, mert vizsgálódott, fürkészett, folyton tanult. Belőlük leste el minden titkos rugóját művészetének: a massza erős meggyúrását, a profilok szerint való mintázást, rajtuk látta a formák karakteres hangsúlyozásának törvényeit és hogy'szobrain szerepet adott a levegőnek meg a fénynek, - - az sem valami szeszélyes kitalálás vagy más idegen helyről jövő impulzus volt. A fény problémáját már ott látta évezredek előtt formált görög szobrokon.
A „L'homme au tete de nez casse"-val akart a fiatal Rodin nyilvánosság elé lépni. De utolérte a bátor fiatalok végzete, — visszautasították. Egy töröttorrú emberfejnek merészen szabott architektúrája ez. Már maga a tárgy is szokatlan, csodálatos és merész : ki látta már, hogy egy betört orrú ember fejét megmintázzák! Csaknem tizenöt évi próbálkozás jött ezután. Eredmény e a L'age d'airain", mely egy mozgásba induló ifjú test pompás egyensúlyában számtalan Rodin-tulajdonságot láttat és még tobtet sejttet. Nagy vonalak vezetik a mozgást és a vonalak uralkodnak. De a feszülő izmokban mozgolódik valami új megsejtése az élet kifejezésének: majdnem szétfeszül, szétpattan az a szobor. Jóval később jövő dolgain, - - említsük a legismertebbeket, — Dalou és Rochefort buste-jén, a Luxembourg-múzeumban található „Vén asszony"-án, a „Pensée"-n, Victor Hugo szobrán, a „Baiser"-n, „Isten kezén", a Pantheon lépcsői előtt emelt „Penseur"-jen, a fejlődésében éppen kritikus pontot jelző „Balzac"-ön és újabban készült szobrain, melyek műterméből a közönség kíváncsi szeme elé még nem kerültek - tisztán csendül minden sajátossága. Ezek megadják neki a különállást és megszabják jelentőségét, mindenek fölé emelkedő nagyságát a modern művészetben. „Én igen hű természettanulmányokkal kezdtem, - - beszéli művészete kialakulásáról Rodin — olyanokkal, mint a ,-L'age d'airain". Hanem ez a szobrom még nem elégített ki: van benne valami hidegség. Rochefort buste-je és Victor Hugo már erősebbek: szélesebb a modellálásuk. Ehhez a második módszeremhez csak az elsőn át érkeztem el azzal, mely a szorosan vett „étude"-ökben áll. Ez adta meg nekem az anatómiai ismereteket, a tudást. Megértettem azután, hogy egyes részleteket fel kell áldoznom az egységes geometriának, az általános külső hatás szintézisének. Magasabb reálizmusra kell felemelkednem, ami a természetnek temperamentumunk szerint való interpretálásában áll. Megértettem, hogy a művészet valamivel emelkedettebb nagyságot és valami túlzást követel. Flaubert mondotta: „II n'y a que les éxagérés qui soient vraiment grands". És neki igaza van. Teljesen a természetet kopizálni nem célja a művészetnek. Hiszen egy természetutáni öntvény a legtökéletesebb kópia, melyet csak el lehet képzelni: még sincs benne élet, nincs mozgás és semmitmondó. A hangsúlyozás, a fontos részek éreztetése és túlzása, az amire szükség van.
Hangsúlyozni kell az izmok megfeszülését, az összehúzódásokat, ki kell vájni a lyukakat. A szobrászat nem lapos és modellálás nélküli figurák simaságában áll: a szobrászat a lyuk és a púp művészete. Minden attól függ, hogyan modellálunk, mikép keressük meg a síkok vezető vonalát, mikép csináljuk meg a bemélyedéseket és kidomborodásokát, hogyan kötjük ezeket össze és hogyan oldjuk meg a fény és az árnyék harmonikus átmenetét, így érjük el a szépséget, a finomságot, a lágyságot éppen úgy, mint az erőt. A mintázás: az élet visszatükrözése, maga az Élet, mert hiszen ott van mindenben. Oh, hanem a közönség mindezt nem érti. A tudatlanok az ilyen szobrokra azt mondják: „Ce n'est pas fini". A bevégzettség fogalma pedig éppen olyan veszedelmes, mint az elegánsé: mind a kettő képes megölni a művészetet."
Rodin dolgozási módja más hát, mint a szobrászoké rendesen. Különös és szokatlan. Ezért döbbentette meg minden Rodin szobor a közönséget. Antikok formálási modorán, a természet figyelmes vizsgálódása között fejlődve valami „túlzást" vitt bele a munkáiba. A Luxembourg-múzeumban őrzött „Csók"-on lássuk - - hogyan. Egymást öleli ezen egy szerelmes pár: lázasan tapad a férfi testéhez a nő, bársonyos karokkal öleli, gyöngéden érinti a párja és a vágytól sóvárgó, megremegő szerelem - - elcsattan egy csókban. Figyeljük a sok furfangos, de hatásában egyszerű eszközt, mellyel elénk tárja Rodin ezt az Eletet. Nagy márványtömbből csak éppen hogy ki váj ja a két alakot Masszájukat végtelen erősen hangsúlyozza. Egyes részek szisztematikusan megnagyítódnak és megtörténik, hogy változnak egész proporciók. Különös mélyre besüpped a gerinc. Háton, vállon izmok túlontúl kidudorodnak. Combok, karok megnyúlnak és szélesednek. Márványban nem észlelt darabos külsőt kap az egész szobor. A modellálás ilyen önkényesnek látszó erősítésében állana hát Rodin módszere, de ez a sok túlzás önmagában véve nem cél: minden fáradságos igyekezet csak arra szolgál, hogy a szoborra csalogassa a fényt. E megdurvított, kiszélesített formákba belekap a fény, megtörik. A mélyre vájt lyukakba betapad a levegő. Heves világítási kontrasztok támadnak természetesen és amint harmóniában szétosz-lik az árnyék és a fény: akcentust kap minden kiemelt rész. Mihelyt végig cirógatja a szobrokat a világos levegő, eltűnik belőlük a nehézkesség, varázsütésre nyoma vész a formák keménységének. Élet száll beléjük, milyet csak antikok voltak képesek anyagba csalni, meg Michel Angelo. így akkumulál életet magába a „Balzac" szobra is Bő köpenybe burkolódzik Balzac hatalmas teste és e nagy tömeg - végtelen egyszerű: nem akarja magára vonni a figyelmünket. Szemünk önkéntelenül felkúszik a fejre, gőgös,.büszke, kevély fejére Balzacnak és jóformán csak ez a fej a szobor. Homloka roppant széles, szem-üregei mélyre vájva, szemöldökei alól elő-ugranak a csontok, gúnyosan összeszoruló ajkai arcába beszántanak. A fényből szív magába oly monstrucózus erőt, hogy szuggesztió nélkül hisszük: ez az imperátori fej csakis Balzacé lehet, csakis benne születhetett meg a „Comédie Hurnaine". Nem szürke levegőjű szoba, nem homályba boruló atmoszféra a Rodin-szobrok barátságos környezete. Márványai áhítoznak a világosság, a ragyogó levegő után: a fény csókol beléjük életet.
Az olasz Medardo Rosso Rodin elől is magának igyekezett megszerezni a plasztika Claude Monet-jának dicsőségét, hirdetvén, hogy ő volt az első, aki a szobrászatban figyelemre méltatta a fényt. A piemonti olasz még gyermek, mikor Rodin szobrai körül botrányok kavarognak, - - de különben is Rodin munkái oly logikusan egymásból fejlődnek és egymásba kapcsolódnak hogy Medardo Rosso művészetének, — még ideáinak — sincs nyoma bennük. Az igaz, hogy Medardo Rosso úttörő: az első impresszionista. Az első, aki szobrokon megvillanó, pillanatnyi látásokat igyekszik visszaadni. De ez Rodin szerepét nem érinti. Az ő művészetét nem a fény problémájának a plasztikába való behozatala határolja körül. Nemcsak dolgozási modora, nem a „túlzás", néma „hangsúlyozás",nem a fény és árnyék furfangos elrendezése. Rodin abszolút nagyságának az a bélyege és a próbaköve, hogy miként tudja e csinálási módjával munkáiba bevinni azt az egyéni és súlyos tartalmat, azt a különös Rodin-életet.
Rodin tágas kaput nyit előttünk víziója országába. Nem rohanó, munkás, lármás élet folyik itt, nem zajlik nagy hullámokkal az élet: hanem ébredezik, mint ahogy előpattan a bimbó és kinyílik bennünk egy-egy sovárgó, vergődő vágy. Meunier bányászainál megfogható formán nyilvánul az élet, meghatározható, súlyosan éreztetett, fiksz mozgásokban: munkában, amint emberek suhintanak, zúznak, csákányt forgatnak, terhet emelnek és összeroskadnak. Rodin szobrainak élete nem mutatkozik ilyen nekilendült, útban lévő, nyugovóra térő mozgásokban, inkább a test dinamikus erejének éppen cselekvésre indulásában. Nem találunk sehol sem pózokat, nem határozottan definiálható mozdulatokat: ezek helyett az élet pillanatnyi mozgolódását, erők ébredését jelző „mouvement juste"-öket. Nem a megfogható, megtapinható élet zakatol a márványaiban, hanem megtapinthatatlan fluidum futkos és kergetőzik. Munkája az ilyen életnek - - rezonálója. Az élet misztériumának másodpercnyi felbuggy anása, izmok mozgásbakapása, szunnyadó vágyak, forrongó indulatok, pezsdülő szenvedélyek pillanatnyi megrezzenése. Az örök Életnek mindmegannyi szimbolikus megjelenése. Hogy szimbólumok iránt fogékony, azt maga sem tagadja, sőt azt is beismeri, hogy a természet, a nagy univerzum szintetikus átérzésére is reagál, - ösztönzi erre a primitiv embertől örökölt metafizikus invenciója. „A természet tárja elénk — mondja — a színtéziseket és szimbólumokat ; a legszigorúbb realitásban: csak tudjuk őket olvasni. Nem az irodalomból szedem azokat, hogy szobrászkézzel interpretáljam. Ha nagy szeretettel, hűségesen közöljük a természetet: mindent elérünk. Ha széptestű asszony-modellem van, úgy érzem, mintha a róla készített rajzaim madarak, halak képei volnának. Ez valószínűtlennek látszik, - hiszen eleinte én magam is kételkedtem. De egyszer a sévres-i múzeum számára készítettem vázákat. Kínlódtam, mert sehogysem tudtam olyan formát találni, mely méreteiben és vonalaiban kielégített volna. Egyszer azután női testeket rajzolgatván, azok közül egyik igaz, harmonikus vonalaival -- a maga színtézisében - pompás formájú vázát mutatott nekem! Szó sincs „teremtésről". Teremteni, véletlenül kitalálni, — csak üres beszéd. Minden benne van környezetünkben. Mindent megtalálunk a természetben: folytatólagos, ismétlődő mozgás minden. Egy asszony test, egy hegy, egy ló ugyanazon elvek alapján vannak konstruálva és azonos a koncepciójuk. A természetben egy fatörzs, egy márványdarab külső alakjukkal hányszor adtak nekem eszmét, hányszor szabták meg a mozgás vezetését. Sokszor úgy tetszett nekem, mintha egy-egy alak lenne bennük elrejtve és az én egész munkám csak abban állana, hogy széttörjem körülöttük azt a burkot, mely előlem eltakarja."
Rodin munkáinak főj ellem vonása e tulajdonságai mellett az egyszerűség. Egyszerűnek, mint a milyen egyszerű és szerény a terhet viselő paraszt normandok vérének örököse, maga a gazdájuk: Rodin. Szobrai is szerényen bukkantak fel és mintha bocsánatot szerettek volna kérni azért, hogy botrányt okoztak. Forradalmi arcuk csak a halhatatlan akadémikusok előtt, meg a „public imbécile" szemében volt. Szerettek volna ők csendben belebbenni a világba. Az „épatez le bourgois" elvéből semmi sem volt meg sem a szobrok, sem uruk természetében. Szerény egyszerűséggel jutott el Rodin mai magasságára. - - Michel Angeloig kell visszamennünk, ha hasonlítani akarjuk valakihez, - - és ez röpíti a jövendő halhatatlanságába.
BÖLÖNI GYÖRGY
