KACZIÁNY ÖDÖN
Mindenfelé egy ideálisabb kor hajnalhasadásáról beszélnek. Bízó lelkek egy szellemi és etnikai renaissance kibontakozásának előjeleit keresik és találják a társadalomban, politikában, irodalomban és magánéletben. Bodnár tanár öntudatlan idealistái meghúzták a lélekharangot a realizmus fölött, s miután a népdal szerint kitették a holttestet az udvarra, senki sem borul a koporsójára. Ellenben vádlói megszaporodtak és keserű kifakadások között kisérik sírjába.
A letűnt realizmus azon kornak szülötte, amely Comte bölcseletének volt szülőanyja. Zászlóvivői száraz pozitivisták, ijesztően józan emberek, akikben epikai nyugalom volt, a lírai gyöngédség hiányzott. A világ a szellemi téren csak azokat bámulta, akikben az értelem fénye ragyogott, érzelmeikkel nem törődött. A színpad, regényirodalom boncolóasztallá lett, amelyen az embernek nem annyira pszichéjét, mint inkább ösztöneit boncolgatták. Az irodalomra és művészetre is ráillett egy szelle-meskedő anatómus mondása: uraim, felbontottuk az embert utolsó idegszáláig és rostjáig, de a lelket nem találtuk. A romanticizmus lírai ömlengései, pazarfényű leírásai kiszorultak s a regény legtöbb esetben a bete humaine perverz erkölcseinek rajzává alakult. A filozófia és természettudomány mezején a pozitivizmus büszkén lengette zászlaját és körülötte Comte, Littré, Taine, Sainte-Beuve csoportosultak. Elavult Schoppenhauer állítása „der Mensch ist das einzige Wesen, dass metaphysische Bedürfnisse hat" — és a tudomány kizárta csarnokaiból a metafizikát, sőt inkviziciós lelkülettel elnyomni igyekezett a szubjektív, poézist is, mert a képzelet gyermekes játékának, színes szappanbuboréknak tartotta. A pozitivista tudomány, okulva a tisztán spekulativ filozófia elrettentő tévelyein, szinte túlzó lelkiismeretességgel rideg tárgyilagosságra törekedett s középkori kazuisztikus agyafúrtsággal őrködött afölött, hogy a tudós énje bele ne szóljon kutatásaiba és induktiv módszerébe. S amint a tudomány arra célzott, hogy a természetet szenvedély, egyoldalúság, elfogultság nélkül, rideg tárgyilagossággal vizsgálja, úgy az irodalom és művészet a való élet változatait, rejtélyeit és mélységeit akarta felkutatni és megjeleníteni. A képkiállításokon élénk élet zsendült. Az élet minden jelenségével megfigyelés tárgya lett, a modern ember lépett a művészi érdeklődés központjába. Ezzel üdvös reakció állott be azon hamis ideálizmus ellen, amely a XIX. század elején a görög szobrászat és a renaissance festészet félreértéséből sarjadt és a végelgyengülés hínárjába vezette a művészetet. A realizmus szakít az ideális esztétika folytán sémákba merevedett művészettel s amennyiben a külső, érzékelhető életet utánozza, alapot vet a mostani virágzó művészetnek. A séma uralma megszűnik, nyomában pedig artisztikus művészet lép, amint a művészettörténet tanúsága szerint eddig is minden ellaposodó ideálizmust a természethez való visszatérés mentett meg.
Ámde a realizmus tudománya, irodalma és művészete nem elégítette ki az egész embert, vagy legalább is igen sokan voltak, akikben az érzelmi tehetség erősebben ki volt fejlődve, semhogy az értelmi megismerés gyönyörei harmóniát teremtettek volna lelkűkben. Mert bármennyi document humainet hordott össze Zola iskolája, a modern életnek mégis csak egy részét mutatta be: sivárságát, költőietlenségét, a létért való ádáz küzdelmet, a tömeg durva uralmát, csiszolatlan és zabolátlan modorát. A Zola-iskola emberei tucatemberek voltak, akikben hiányzottak a művelt modern ember szkepsissel telített kedélyhangulatai, komplikált szellemi élete, kibontakozó új elvei, érzései és sejdítései. A művészet, amely az irodalommal párhuzamosan haladt, szintén csak a külső igazságot és valóságot mutatta be durva mezítelenségében vagy finom előkelőségében. Annyira megittasodott a külső szépségen, elvakító bájon vagy megragadó erőn, hogy a belsőbe hatolni, a lélek mélyén rejtőző kincseket felhozni, eszébe sem jutott. Egy időre megtévesztett e zseniális szemfényvesztés és tagadhatatlanul óriási léptekkel vitte előre a művészetet, de hosszú életre nem számíthatott. Felocsúdva az első igézet varázsa alól, megszólalt bennünk az örök költői erő, amely a dolgok burkán belül s az érzékelhető világon kívül rejtett szépségeket teremt. Feltámad a dualista lélek, vagy akár a monista psziché, és ábrándozni kezd. A képzelet teleszórja virágaival a mindennapi életet vagy nem elégedve meg a külvilág szépségeivel, egy sokkal szebb, nagyobb és kedvesebb világot teremt, mint az, amelyet lábunkkal taposunk. Mélyen lelkűnkben gyökerezik az a vágy, hogy a képzelet szárnyain az álomképek hónába emelkedjünk, légvárakat építsünk, összeomlásukat megsirassuk; misztikus lényekkel népesítsük be az éj homályát. Minél színtelenebb a jelen, annál csábítóbban ingerkedik velünk az elmerült múlt mesebeli pompája. Éppen a köznapi élet banalitása tesz fogékonyakká a régi mítoszok finom bájainak élvezésére. A legendák és költői korok varázsát gyermekesebben és finomabb érzékkel szívja be lelkünk, ha az életben költészetet nem találunk. Hívőbbek és vallásosabbak is lettünk, mert a pozitív bölcselet felcsigázta tudásvágyunkat; ígérte, hogy megszólaltatja a szfinkszet; megoldatja vele azon kérdéseket, amelyek időtlen idők óta gyötrik az emberiséget, de a szfinksz továbbra is gúnyosan mereszti szemét.
Ezen sejtelmes milieuben dúsan teremnek a misztikus költészetnek és művészetnek virágai. A festők egyéniségek szerint tündérmeséket, legendákat, mitológiát, álomképeket szeretnek, vagy az evangéliom miszticizmusába merülnek. A keresztény vallásos eszmék mellett feltünedeznek az antikkor istenei és istennői, a keletázsiai szellemek bizarr serege. Mindenféle okkultista, érzékfeletti rajongás, spiritiz-mus, miszticizmus kifejezést keres és kielégítést talál. A középkor bűbájossága, a hallucinálók rejtélyei, az elveszett paradicsomról szóló csodálatos tan izgatják a művészek lelkét. A lovagkor ragyogó meséi is elhajolják a festőket, akik elandalognak azon világban, amelyben szerelem, háború, kaland, nemeslelkűség, aszkézis és mámor csillogó zűrzavarban egyesültek. Az embereket igézet szállja meg a virágkoszorúzta legendák és mítoszok fátyolképeinek láttára és önfeledten engedik át magukat e szubtilis költészet mámorának.
Kacziány ezen miszticizmusnak színköltője.
Nem olyan értelemben, mintha a metafizikának művészi megrögzítésre kevésbbé alkalmas, ködbe vesző és csak sejtelemben élő témáival bíbelődnék, vagy a divatos spiritizmus patologikus tüneteit akarná érzékelhetőkké tenni, mint egykoron a német Max. Teozofista világnézlete, dualisztikus filozófiája, a múlt század nyolcvanas éveiben divatozó parlagi spiritizmus intelligens leszűrődtetése, a kinyilatkoztatáson nyugvó metafizikák dogmamentesítése. De Kacziány ezen érzékfeletti világfelfogása nem tolakszik annyira előtérbe, hogy programmfestészetté aljasítsa művészetét. Sőt még annyira sem célzatos, mint a Morris-elveket valló Körösfői vagy a még tendenciózusabb tolsztoista Nagy Sándor. Aki Kacziány lelkivilágát nem ismeri, aligha fogja műveiből mélyenszántó filozófiai és teozófiiai világfelfogását sejteni, mert az nem játszik nagyobb szerepet Kacziány művészetében, mint Raffael arrazziáiban a lenfonalak. Mélyben nyugvó alap, amelyet egészen elföd a föléje emelt impozáns épület. Kacziány ízig-vérig művészember, aki alkotási trance-ában tisztán az artisztikus igézetnek enged. A képtárgya oly jelentőségű, mint a vászon, ecset vagy festék: a művészi gondolat és hangulat hordozója. Se több, se kevesebb. Azért Kacziány miszticizmusa lényegileg nem témáiban, hanem sajátos színfelfogásában és kifejezésmódjában rejlik. Maeterlinck színekben kifejezve, a nagy misztikus költő irodalmi tartalma nélkül. Kedveli a holdvilágos éjszakák csendes bubáját, sejtelmes, összeolvadó fényvilágát; a borongó est vagy a hajnali párafátyolon áttetsző nap hangulatát; az éjszakának ünnepélyes csendjét, amelyben a tündérek lépteit véljük hallani, Böcklin „Schweigen im Walde" című képét sejtjük látni, vagy Nietzsche „Tanzlied"-je cseng fülünkbe:
Ah Mensch! Gieb Acht!
Was spricht die tiefe Mitternacht?
Ich schlief, ich schlief -
Aus tiefem Traum bin ich erwacht.
Die Welt ist tief,
Und tiefer als der Tag gedacht.
Kacziány ennek az ünnepélyesen csendes, de mélységes élettel telített éjszakának finom lelkű painter poetje.
Az ilyen szemlélődő lélekben egészen természetszerűleg kivirágzik a romantika kékvirága. Hiszen Carlyle szerint „A romantika nem hal meg soha. A realista korokban gúny között hantolják el, de az érzésteli időkben újabb köntösben életre támad". Modern köntösében szívesen látjuk, akár Rops zseniális satanelláiban jelentkezik, akár Khnopff miszticizmusában ingerkedik, vagy Böcklin nimfái és satirjai között dévajkodik. Kacziány romanticizmusa messze áll a harmincas évek lármás, pózoló romantikájától, amely szánalmas mosolynál egyebet nem kelt. Mert manap már kinőttünk a kulturember kamaszkorából, amelyben mindegyikünk koturnus-stílusban szavalta el a „Koriolán" gyermekded átkozódásait és tükör előtt sírta el első csalódásának wertheri könyeit. Akkor még gyönyörködtünk fájdalmunkban és kulisszákat hasogató stentori hangunkban. Pátosz volt bennünk a túlcsordulásig; shakespearei drámaerő mentül kevesebb. Műharagunkban pléhkardokkal hasogattuk a levegőt, de a megijedt biedermeiereket bonbonokkal vigasztalgattuk. Szerettük a haramia-idillt, de gondosan becsuktuk vasléces ajtóinkat és ablakainkat, ha a szél erősebben dudorászott házunk tájékán. Komikusan hősök voltunk és bakfisosan lágyak, ábrándozók. Nem ártottunk a légynek sem, de úgy ijesztgettük egymást színpadon, regényekben, képeken, mint Miklós-napján a krampusz a legifjabb múzsa-fiákat. És mindezen érzelmi forrongás és lelki tusakodás után leültünk egy csésze aludttej mellé vagy egy pohár málnaszörp elé. Kacziány modernebb ember, semhogy jól erezné magát ebben a limonádés, Tick —Novalis—Wackenroder-izű hangulatban. Velünk együtt evett a tudás fájáról és így elveszítette a nagy gyerekek naivitását. Romantikája körül ott settenkedik a kétely Mefisztója, aki nem engedi nevetségessé lenni. De azért nem tudálékos, pápaszemes professzor, csupán a felvilágosodott ember önkritikájával őrzi ellen költői álmait. így tehát nem a népmesék és regék szalonképesítése képezi célját, hanem a modern ember sejdítéseit, látomásait, képzeletalkotta világát vetíti vásznaira. Szívőszinte igazsággal érezteti, hogy látomásai nem akarnak valóságok lenni, mint a romantikusok meséi, hanem a lombikoktól, górcsőtől, méterektől, kilóktól elfáradt kulturember érzékfeletti sejtelmei, tudatosan szőtt álmai. „Az enyészet kapuja" és hasonló témájú művei a XX. század neoromanticizmusának oly diszkréten ízléses emlékei, hogy a legrealisztikusabb korokban sem fognak megémelyesedni. Ily értelemben elfogadhatjuk Zichy Mihály mondását Kacziányról: az utolsó magyar romantikus.
Ehhez a lelki hangulathoz nem illik a színek nagy orkesztruma, sem a pasztozus kezelés démoni erőszakoskodása. Kacziány omló, lágy színekbe leheli bele érzelmeit, vágyódásait, álmait és ábrándjait és ezen teknikája olyan lenge, ködszerű, hogy szinte lábujjhegyen járunk képei között, nehogy egy durva hangra vagy zajosabb lépésre szétrebbenjen költői álmunk. De amilyen óriási a különbség a szende leányarc mosolygása és a borravalót leső pincér édeskedése között, olyan vagy még annál is áthidalhatatlanabb mélység tátong Kacziány és a régi iskola kikent, kifent, émelyítőén mosolygó, sima teknikáj a között. Csak a felületes szemlélő és az artisztikum iránt vaksággal megvert „tekintélyek" nem látják, hogy bár Kacziány a modern pasztozus kezeléstől felmérhetetlen mértföldnyi távolságban esik, ha nem is szóval, de művészetével irtózva tiltakozik az ellen, hogy az akadémikus olajnyomatosokkal, a vászonakvarellistákkal, a porcellánfestőkkel, e tutti quanti a nagyközönség dédelgetett kegyenceivel egy kategóriába soroltassék. És igaza van.
Mert a modern művészet lényege nem abban áll, hogy a teknika pasztozus vagy sima, plei-nair-e vagy stilizált színfelfogás, impresszionizmus vagy a művészi kiforrás minden fázisán átment kialakulás. Hanem egyesegyedül abban, ami az igaz művészi alkotásnak mindenha egyedüli kritériuma volt: a zseniális felfogás és rnegcsinálás művészetében, szóval: a hogyanban. A modern művészeti esztétika nem esküszik konokul egy mesterre se, de makacsul kitart a mesterek mellett. Lehet aztán akár Michelangelo grandiózus formalátása vagy Rafael bájos alakköltészete és vonalharmóniája; Tiziano olvadékony, omlós színlágysága vagy Rubens dévaj vonallendütete; Velazquez pasztozus monochromiája vagy Rembrandt aranyos lazúrja. A rendszer, teknika, metódus semmi: a művészi kialakulás minden.
És e tekintetben szinte fellázító a filiszter-világ olcsó szellemeskedése és léha vádaskodása, hogy a modern művészet minden régiből tabula rasát csinál és egyedül a pasztozus, széles ecsetkezelésre, a színfoltokból összetevődő szintézisre esküszik; a gondos munkát lenézi; az alapos teknikai kiképzést, a művészi átérzést és a lélek mélyéből való kialakítást kiküszöböli; és csak a pillanatnyi jelenségek, szín- vagy fényhatások felületes odamázolását, a gyors munka olcsó dicsőségét erőszakolja a divattal versenytfutó, ítéletalkotásra képtelen közönségre. A modern művészetek Pantheonjában nemcsak Manet és iskolája, a Whistlerék szín-arrangementéja, Wattsnak Tizianoval vetekedő kolorizmusa, hanem Böck-lin, Puvis és Gauguin rajzköltészete és primitivizmusa is helyet talál. Nálunk Kacziány választékos, gondos, finom teknikája dacára jogosan foglalt helyet a Nemzeti Szalon új palotájának első kiállításán, ahol a legmodernebb irányzatok jelesei szerepeltek, mert a modern teknikai vívmányok erőteljes, vakmerő fortisszimóit lágy szimfóniává finomította át.
Ami pedig Kacziány eredeti talentumát még erősebben kidomborítja, az a magas nívójú virtuozitás, amellyel ezt a finom hangulatot és színimpressziót a legkeményebb főszínek-kel éri el. Kék, sárga, fehér, vörös színek képezik szegényes színskáláját és mégis oly ünnepélyes, akár a gregorián-ének javarészt tercesésekből kialakuló melódiája. E tekintetben csak Fényessel vethető össze, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi a főszíneket teljes közetlenségükben a legmerészebb egymásmellé helyezésben alkalmazza és az egymásra hatásból sugároztatja ki csodás harmóniáját, míg Kacziány egy főszín vezető akkordjába mélyeszti bele a többinek lágyított sorozatát. Ezen kis terjedelmű színskálából azonban a legbensőségesebb és meglepőbb modulációkat csalja ki.
Az est homályát és a hajnal derengését a régi iskola vöröses tónusától elütően kékes, rezgő milieube meríti és ez a kékes domináns vezet végig Kacziány egész művészetén. Azonban mesterien tud bánni a fehér és mély barna, a szürke és sötétvörös harmóniákkal is, sőt e tekintetben valóságos whistleri arrangementokkal jeleskedik (Hajnal a tengeren). Három sáv elegendő, hogy egy igéző természeti jelenséget megrögzítsen, természetesen a hozzáértők előtt. A filiszter elképed ekkora egyszerűségtől és elkeseredésében művészeti léhaságot rebesget.
Kacziány erős egyénisége és mélyenjáró tehetsége nem csupán néhány szín szűk keretén belül való gazdag modulációkban nyilvánul, de ha úgy tetszik, az irodalmi tartalmat kereső inartisztikus publikumnak, még kedve szerint való mesét is találhat a művész képein. A szisztematikus filozófia természetesen nem talál kegyelmet Kacziány műtermében, de érzelmi mélysége mellé gondolati erőssége is társul. Misztikus színfelfogásához remekül illenek metafizikai gondolatai. Az élet nagy problémája, a rettenetes kaszás, minduntalan megjelenik vásznán. Természetesen oly eminenter színművész, mint Kacziány, nem indulhat a romantikus iskola hátborzongató meséi után, sem a „Molnár és gyermeke" stílű biedermeier-érzelgés csapásán. Kacziány a bár kezdetleges, de művészi impulzustól lüktető középkori „Totentanz"-ciklusok modern interpretá-tora, Rethel enemű rajzsorozatának szerencsés kezű továbbfejlesztője. Nem grimaszokkal és kabaretmimikával, hanem a megjelenítés belső igazságával imponál a kellemetlen vendég: a halál. Eredeti felfogására és individualitására vall, hogy oly csábító és szuggesztív hatású mesterek, mint Böcklin és Stuck, nem vezették az utánzás hínárjába. Pózmentes, egyszerű fellépésében ünnepélyes halálja templomi áhítatot és csendet parancsol. Az Apokalipszis félelmetes lovagjának páratlan megtestesítője. Milyen hálás témának kínálkozott volna például a „Várakozó halál" egy iskolás mesternek. Tükörsimára finomított teknikában merev tartású halál leskelődött volna a haldokló ablaka alatt, és ha a művészbe még egy kis esprit is szorul, kíváncsi bekukkanás, nagy lendületű ágálás emelte volna a céhbeli festmény hatását. Kacziánynak ezen külső hatásra célzó eszközökre nincs szüksége. A szürke, kék, sárga és fehér színek mesteri harmóniájával ünnepélyessé, komollyá, félelmetessé teszi az emberiség nagy ellenének megjelenését. És jól vigyázzunk, a hatás titka nem a rajzban, hanem a színekből kialakuló hangú latban fekszik.
Kacziány művészete ezen lágy teknika dacára sem válik vizenyőssé, sőt oly mesterien dolgozik vele, hogy ábrándos, melankolikus tájképeiből szokatlanul erős plaszticitással emelkedik ki rajzainak struktúrája, így „Éjjel a Riván" című képének a holdfény fátyolos, párás özönében álló házai majdnem vasszerkezetű felépítést mutatnak. Kacziány német szellemrokona, Palmié, vetekszik mesterünkkel a bűvös hangulat megjelenítésében, de benső erő helyett több ellágyulást mutat. Ha Kacziány alakot állít be sejtelmes légkörébe, erőszak nélkül érezteti velünk, hogy nem szellemekkel és kísértetekkel népesíti be a művész az éj világát, hanem hús és vér alakokkal, akik félelmes erővel tudnának cselekedni Sőt még túlvilági szellemei is reális életet élnek darabosság és galvanizálás nélkül. Ha pedig a természeti erők skáláit szólaltatja meg, a művész lelkén át halljuk a viharzó tenger bömbölő moraját, a tajtékzó hullámok súlyos omlását. Mint a tenger mélyén zúgó, marakodó, harcoló őserők rettenetes csatája, úgy vonul meg Kacziány őséredeti ereje a nyugalmas külszín alatt. Lányos szendeség nem simul lágy teknikája alá. Mégha a csendnek himnuszát zengi is vásznán, mint a „Zárda Romnál" (Szépművészeti Múzeum), még akkor is érezzük a monumentális hatás kiklopszi súlyát. Szinte elakad lélekze-tünk a mázsányi teher súlya alatt.
Vallásos képein ugyanez a földöntúli nyugalom ül. A Golgotha nagy tragédiájánál nem a kínok megrendítő jelenete fogja le a művész lelkét, — bár néhány vázlatán arról tanúskodik, hogy a viharzó tragédiáknak is mestere lehetne - - hanem a befejezett dráma után beállott mélységes csend és a lezajlott testi és lelki kínok nyomába lépő csendes fájdalom vagy ünnepélyes kiengesztelődés. — Ha a víz és levegő misztikus irrigációjához a tűz félelmetes hatalma is járul, Kacziány nem rendez görögtüzes díszelőadást. Tűzkatasztrófái, amelyek csendesen szendergő éjszakáinak miszticizmusát felverik, Turner tengeri ütközeteinek démoni erejéig emelkednek fel. - - Arcképein nem fektet nagy súlyt sem a fotografikus hűségre, sem a karakter szembeszökő kidombo-rítására, hanem a csendes magábamélyedés lebilincselő kifejezésére. Michelangelo Jeremiása önmagába mélyedő elgondolkozásával védő szellemként állhatna Kacziány portréi mellé, ha a művész egyáltalán rokonságba volna hozható valakivel, ha mindjárt a legjelesebbel is. Kisebb, de önálló. Misztikus teknikája Carrieret juttatja eszünkbe, anélkül, hogy elcsenésre gondolhatnánk. Sőt ilyen összehasonlítást félve teszek, mert a nagy közönség szemében nem
a művész felemelését jelenti jelentősebb művészi magaslatra, hanem alárendelését egy más tekintélyesebb nivó alá. Ha Kacziány a franciáké volna, Carriere-rel a Musée de Luxembourgban egy terembe kerülne, nem összehasonlítás kedvéért, hanem a rokonlelkek összehozása végett. És Kacziány a nagy francia mester oldalán sem vallana szégyent. Itthon a mester műtermében gyűlnek fel alkotásai, mert mi még mindig szegény nemzet vagyunk, nemcsak vagyonilag, hanem főképen igaz művészi érzék tekintetében.
Csak trombiták és dobok, nem szimfóniák kellenek nekünk.
FIEBER HENRIK
