A PACZKA-MŰVÉSZPÁR
Most tizenkét esztendeje, hogy a Paczka-művészpárral megismerkedtem. De nem ám valami kalandos módon az Abruzzók közt, vagy holmi regényes körülmények közt a Svájcban, hanem egészen egyszerűen és prózaiasan a berlini West egyik társaságában. A sok tucat-ábrázat között, az úr és az asszony is, hamarosan magára vonta a figyelmemet egyszerű, természetes és rokonszenves lényével. És mikor kevéssel ezután alkalmam nyílt mindkettőjüket művészi nyilatkozataikból is megismerni, tisztában voltam vele, hogy az életben megint egyszer a szerencse kegyeltje voltam —Mint jellemek, az évek folyamán a legnagyobb tiszteletet váltották ki belőlem, mint művészek pedig öntudatos törekvésük, vasszorgalmuk, bár egymástól elütő, de egymást mégis oly pompásan kiegészítő gazdag talentumuk, de legelsősorban alkotásaik teljessége, sokoldalúsága, ragyogása és magas színvonala révén, mindig újra meg újra mély benyomást tettek rám. így azután készségesen és a legnagyobb örömmel engedtem annak a szeretetreméltó felszólításnak, amelyet e folyóirat szerkesztője intézett hozzám, hogy a két Paczkáról cikket írjak a magyar közönség számára. Engedtem, bár mind jobban és jobban tisztába jöttem vele, mennyire kétes vállalkozás az, még élő egyéniségekkel szemben valóban igazságosnak lenni akarni.
Előrebocsátom mindkettőjüknek legszükségesebb életrajzi adatait.
Paczka Ferenc tekintélyes budapesti polgárcsaládból származik. 1856 július 31-ikén született és Paczka Jakab monori körorvosnak és Schlick Karolinának volt a fia. Szülei, hogy számos gyermeküket neveltethessék, csakhamar beköltöztek Budapestre. Ferenc három esztendeig a kegyesrendiek gimnáziumába járt, majd a fővárosi reáliskolát látogatta. Ő maga örömmel gondol vissza azokra a boldog időkre, viszont az utóbbi intézetben ünnepélyes alkalmakkor ő róla is szívesen megemlékeznek. Első rendszeres oktatását Strohmayer Máté szabadkézi rajztapárnak köszönhette, aki Rahlnak volt a tanítványa. Ugyancsak ő volt az, aki őt a művészpályára ösztönözte. Az ő tanácsára egyezett bele az apa abba, hogy a fia, ki akkor még serdülő ifjú volt, a müncheni akadémiára beiratkozzék, miután mint alig tizenöt éves fiú, egy önállóan tervezett és festett asztallapra valamelyik szegedi kiállításon kitüntetést kapott. Tizenhatodik évében tehát, szűkös anyagi viszonyok közt és tört németséggel bevonult a müncheni antik-osztályba, ahol a derék, korrekt és szigorú Strähuber volt az úr. Egy, a túlságos megerőltetésből származó súlyos betegségen hamarosan átesvén, már a második évben megkapta a már alig remélt ösztöndíjat- és még mindig meglehetősen gyermekes kinézése ellenére is bekerült előbb Seitz, majd Diez osztályába, az idősebb növendékek közé. Most pedig inkább átadom a szót magának a művésznek: "Diez akkoriban a legmodernebb volt Münchenben, s a munkáim a budapesti urak szemében, akik az ösztöndíj odaítélésére hivatva voltak, túlságosan moderneknek tűntek föl. Az anyagi támogatást megtagadták tőlem, édes apám pedig semmit se tehetett értem, így tehát gyermekes naivságomban fölkerestem Munkácsit, aki akkor Magyarországon járt s egy budapesti fogadóban lakott. Ő lenézett munkáimat olyan jóknak találta, hogy meghívott, menjek vele Parisba és legyek az ő tanítványa. Erre persze szűkös anyagi viszonyaim között nem is gondolhattam. Egy véletlen sugallatnak engedve, felkerestem Simor akkori hercegprímást, hogy valami munkát kérjek tőle, amelynek gyümölcséből azután Münchenben tovább dolgozhassam. Simor, akinek éppen akkor szüksége volt egy arcképre, megbízott, hogy fessem le őt teljes ornátusban - még pedig (Dankó kanonok javaslatára) anélkül, hogy nekem ülne, úgyszólván fejből: természetes, hogy a kép nem is lehetett volna más, mint amilyen lett. Nyolc hónapot töltöttem Esztergomban az általam nagyrabecsült és irántam a legjobb indulattal viseltetett egyházfejedelem mellett, folytonos munkában, azután pedig 1874 nyarán, nem éppen bőséges kincsekkel megrakodva, s egy Apponyi grófnak szóló ajánlólevéllel ellátva, elindultam Parisba. Munkácsy, sajnos, nem volt ott. Elmentem hát Zichy Mihályhoz, aki akkoriban Parisban lakott. Zichynek megtetszettem és rábírt, hogy nála dolgozzam. Ő, aki Waldrnüllernek volt a tanítványa, mesterének a módszere szerint tanított engem. Egy koponyát kellett rajzolnom, a legrészle-tezőbb modorban. A körvonalat tetszés szerint bármely ponton elkezdhettem, de azután köröskörül minden vonást, minden görbületet olyan pontosan oda kellett raknom, hogy az utolsó vonás szabatosan belefolyjék a kiindulási pontba. Pokolian nehéz-módszer! Festenem is szakasztott így kellett: a koponyát jól beállították, akkor ki kellett keresnem a legsötétebb árnyékot és odaraknom, köröskörül azonban mindent foltonkint megfestenem, de úgy, hogy másodszor ne nyúljak hozzá; mindent abból az első, legsötétebb foltból kellett lefokoznom. Mikor később egyszer Böcklinnel beszéltem, ő is ugyanazt a tanácsot adta, csak azt az egyet engedte meg, hogy mindjárt az elején a legvilágosabb foltot, is felrakhassam, így dolgoztam rövid ideig Zichynél, majd egyedül a Rue Duperré-n levő műtermemben. Miután fogytán volt a pénzem, egy kombinált koponya-csendéletbe fogtam bele. Ezt a kicsinyes, de a fiatalság lelkesedésével megfestett művet Cadar műkereskedőnél állítottam ki, aki 1000 frankért túl is adott rajta. Később ráakadtam Saint Germain komikusnál, akinek az ágya fölött lógott. Hálószobájának a többi képei is ehhez hasonló tárgyúak voltak. Új kedvvel fogtam hozzá egy másik vászonhoz, "A koldusok "-hoz, amelyen kilenc nagy alak volt egy templom fala előtt. A képet az 1876-ik évi Salon-ra el akartam készíteni, s így a kép, az idő rövidsége révén szabadabban és könnyebben sült el, voltak ugyan kvalitásai, de kissé csirizesnek hatott. Zichy hónapokon keresztül beteg volt, nem láthatta a képemet, s mire meggyógyult, a javarésze már készen volt, úgy hogy ennek a képnek a megfestésénél csak lényegtelenül befolyásolhatott. De azért azt hiszem, azt a keveset, ami a képben az ő modorára emlékeztet (a kép jobb oldalán), valamelyest mégis föl lehet ismerni. A "Koldusok"-at még a Salon megnyitása előtt eladtam Marsden angol műkereskedőnek 10,000 frankért. Mikor az óriási vásznat bevitettem a Szalonba, sokat beszéltek róla, de nem igen hitték, hogy a zsüri' elfogadja. De azért mégis bejutott és szinte végtelen keresés után végtelen magasságban akadtam rá. A koponya-csendélet ellenben nagyon jó helyet kapott. Zichy azt hitte, hogy miután azt a modort, amely a természetet imádja - - mint azt Waldmüllernél tapasztalta - elsajátíttatta velem, a hazug udvari-festő-modort is kell hogy megismerjem. De én azt nem akartam és nem is tudtam elsajátítani. De emellett fiatalos fejlődésemben soha pihenést nem engedett és más, már teljes férfias érettségükben dolgozó művészekkel szemben játszott engem, a tanítványt, ki. Szinte agyondolgoztam magamat és csaknem képtelenné váltam a munkára." Paczkának a párisi időből származó igazán jó alkotásai, mint A Montmartre hegedűsei (Hecht Jennőnél Parisban), Fabio de Sarasate két arcképe (az egyik Szarvadynál Parisban, a másik magánál a művésznél ugyanott) és mások: mind olyan időszakokban készültek, mikor Zichy nem volt ott s ő teljesen szabadon és önállóan dolgozhatott.
Néhány, ezekben a kezdő években készült jeles munkája Amerikába került. Egy, ugyancsak a legszigorúbb Waldmüller-szellemben festett koponya-csendélete Louis Ulbach francia író tulajdonában volt.
Paczkának Parisba utazása előtt még önkéntesnek kellett fölesküdnie, avval a kedvezménynyel, hogy önkéntesi évét tanulmányai befejezése után szolgálhatta le. A bosnyák okku-páció következtében behívták az ezredéhez Esztergomba. De annyira el volt gyengülve, hogy újra eleresztették és végleges elbocsát-tatásáig, hat hónapon keresztül megint a jóságos és bölcs hercegprímás vendégszeretetét élvezte.
Paczkára nézve, aki ezalatt állandóan és megfeszített szorgalommal dolgozott, ekkor a jelentős utazások korszaka kezdődik, amelyek őt Veneziába, Madridba, sőt szint' Tangerbe, majd később hosszú évekre Rómába vezették. Időközben egy-egy rövid időre hazájába is visszatért. Vándoréveinek az elején egyszer egy nyarat Szolnokon töltött Pettenkofen mellett, akit még Parisból ismert, vagy amint ő maga mondja: "aki ott szívesen tűrte őt maga mellett". Az ebből az időből származó kisebbméretű képeit Palásthy Pál esztergomi kanonok szerezte meg. Esztergomban festett még egy különben meglehetősen gyenge Szent Erzsé-bet-et (mint gyermek), Veneziában pedig egy "Magdolna és Lázár" című képet. Madridban egy Ribera-féle öreg szent annyira megtetszett neki, hogy lemásolta (Esztergom) és ez a kép, "megfoghatatlan módon" - mint ő szokta sóhajtva mondani - - első madridi tartózkodása alkalmával a Velazquez-benyomásokat egészen mégzavarta. De annál szebb Velazquez-másolatot készített később. Különös szorgalmat fejtett ki Rómában, ahol a "Palazzo di Veneziában kapott műtermet és ahol a most Esztergomban levő Rafael, Tiziano és egyéb másolatok mellett a "Tékozló fiú-"t, "Attila halála"-t is megfestette és külö-nösen sok arisztokrata-arcképet festett. 1889-ben festette A nagy amerikai maecenás, Mrs. Coldwel nagy arcképét a washingtoni katholikus egyetem számára s kevés híja, hogy ugyanakkor XIII. Leó pápa-arcképét is meg nem festette az amerikaiak számára. Az, hogy a pápa ülni fog neki, legalább is már biztosítva volt a számára. Paczka Görgey-arcképe, mely egyike a művész legsikerültebb, legátérzettebb és legjellegzetesebb arcképeinek, akkor szintén ki volt állítva Rómában. Ennek híre ment és mérvadó helyen tudvalevőleg az ábrázolásnak éppen ezért a modoráért nem igen lelkesedtek. Hiszen még Lenbach műve is ugyanilyen okokból határozott nemtetszéssel találkozott ottan, így azután az amerikaiak kénytelenek voltak egy gyakorlatiasabb gondolkozású és ennek a révén sok oldalról pártfogolt vetélytársnak édeskés fércmunkájával beérni, amelyért, bár ajándékba kapták, éppenséggel nem tudtak fölmelegedni. Ugyancsak az amerikaiak akkor a tengeren túlra is át akarták csábítani a művészt, de, mint ő maga mondja: "akkor épp oly kevés érzékem volt az ő nagy országuk iránt, akárcsak ma".
1888-ban Paczka hosszú időt töltött Sziléziában, Maltzan gróf militschi kastélyában. Sok képe közül, melyek a kastély falait díszítik, említsünk fel egy számos alakkal ékes halászképet, továbbá a római tartózkodás utolsó idejében befejezett "Meretlein" című képet, (Keller Gottfried "Der grüne Heinrich" című regénye után). 1890-re esik Paczkának, feleségével, a szeretett és csodált művésznővel való házassága, aki ettől az időtől fogva élet- és munkatársává kellett hogy legyen. Néhány művet a művészpár közösen is festett, így a kalocsai érseki palotában lévő "Menekülés Egyiptomba" címűt, úgyszintén egy a primitiv művészek modorában készült "Angyali Üdvözletet, mely a szántói templomba készült. A müvészpár nagyon sajnálja, hogy ilyen, templomokba szánt, vallásos irányú megrendelésekben nem igen volt része. A nyarat a művészpár rendesen a Sabin-hegyek közt töltötte, ahol az Ádám és Éva" című festmény-hez, a "Bibliai táj "-hoz (Budapesti Szépművészeti Múzeum) és a "Klastrom nyári eső után"-hoz a tanulmányok és vázlatok egész serege készült.
Azok a megbízások, amelyeket Paczkáné kapott, azok a képek, amelyeket Paczkának Németországban kellett megfestenie, valamint az a csábító műterem, amelyben még ma is dolgoznak, arra indították őket, hogy Berlinben telepedjenek meg. Egyébiránt abban az elhatározásukban, hogy Rómát elhagyják, az a nagyon is érthető óhajtás is közreműködött, hogy a művészet legújabb fejlődésével szoros érintkezésben maradjanak. 1895 óta tehát Berlinben élnek. De hét év óta minden nyarat az ő szeretett Tolna-Szántójukon töltenek. Paczka festői munkássága Berlinben indult legpazarabb fejlődésnek. Az ottani, évenkint ismétlődő kiállítások nemcsak az ő erélyének, hanem sokoldalú tehetségének és érett tudásának a gyümölcseit mutatják be nekünk. Egyszersmind megismertetnek bennünket az ő fegyvertársnőjének ritka, sajátszerű és a sikerek által igazolt törekvéseivel is.
A művész berlini idejéből származó művei közül csak a legjellegezetesebbekből sorolok lel néhányat: a "Tánclegendá"-t (Keller Gottfried bájos, prózába írt költeménye után), a "Birkanyírás"-t, mely szinte duzzad a nyers erőtől, az üde "Három magyar parasztleány"-t a szoba szögletében, melyek mellé később a tolnaszántói menyecskék egész serege sorakozik egészen a "Két menyecske"-ig, amelyekben mindannyiban a téma kolorisztikus tekintetben is folyton fokozódó virtuozitással van megoldva; itt van a boszorkányszerű "Guggoló asszony", tűzvörös fátyolával. Továbbá a Velazquez re emlékeztető, de amellett teljesen önállóan megkoncipiált gyerekarckép, mely a kis von Waldow és Reitzen-stein Erzsébetet ábrázolja (boldog szülők, akik kedvencüket örök időkön át maguk előtt láthatják a bimbónyílás korszakából!) Sok más női arckép mellett Jászai Mari megragadó pathetikus és a konvenciótól oly messze eső arcképe; a férfi-képmások közül a mi tisztelt renaissance-kutatónk, dr. Fabriczy Kornél mélységes hatású, és a művész apósának, Wagner tanárnak a hasonlatosság tekintetében utolérhetetlen arcképe. Nem hagyhatjuk említés nélkül végre a szinte önálló képekként ható nagyszabású, sokszor életnagyságú, remek kivitelű és a lehető legízlésesebben beállított női aktokat sem.
Paczka Ferenc mint művész, festő, csak festő, ízről-ízre festő. És az ő festése egészséges, férfias, erőteljes és életörömmel teljes művészet. Ha olykor kivételesen az irónhoz nyúl, mintáz itt reprodukált alvó leányaktban is, úgy színes kőnyomat lesz belőle: csak hozzá kell gondolni a hústónusokhoz és a barna hajhoz a pamlag frisses zöldjét és a párna sötétebb vörösesbarna színét. Az élet kemény iskolájában fölcseperedve, anélkül, hogy a szív optimizmusának gyerekes derültségét valaha is elvesztette volna, megelégedéssel nézhet vissza Paczka eddigi útjára -bárha nem is érett gyümölcsösé virágálmainak mindenike, ami egyébiránt minden embernél csak magától érthető. A XIX. században az európai festészet fejlődése olyan irányt vett, mely mind viharosabbra válva, olykor még a legünnepeltebb neveken is vasléptekkel és kérlelhetetlenül keresztülgázolt. Azok a nevek irányokat képviseltek. De voltaképpen az irányok azok, amelyek minden alkalommal vereséget szenvedtek és változtak, még pedig sokkal inkább, mint képviselőik. akik bár a történelem és kritika által a háttérbe szorítva, mégis csak ösmertek maradtak. De jaj a puszta párthíveknek, akik egyszerűen csak velük tartottak. Éjtszaka és feledés jutott nekik osztályrészül. Valóságosan a sors és a szerencse dolga, vajjon egy-egy tehetség hogyan, mikor és hol képes az általános fejlődésbe beleilleszkedni. Számításból, öntudatosan, tiszta tudattal erre tán senki se képes. "Azt hiszed, hogy tolsz, pedig tolatol" — ez a fejlődés alaptörvénye, bárha kissé gúnyosan is kifejezve. Zavarba jönnék, ha meg kellene mondanom, hogy Paczka melyik "irányhoz" csatlakozott pályájának mindjárt a kezdetén. Seitz és Dietz jó nevek, mindenekelőtt tanítómesterek voltak s az ő iskolájukban sok volt a jövő, mely még a mai napig is működik. Akkoriban ő mellettük gonosz tévutak is kínálkoztak. Paris úgy a múltban, mint a jelenben is művészi dolgokban a világ magas iskolája. Zichy tanításának Paczka fejlődésében nem nagy a jelentősége. De ott állnak mögötte Waldmüllernek megbecsülhetetlen hagyományai. És Pettenkofen - - ez már beszéd! Én azt hiszem, a legjobb Keletnek ezek az elemei voltak talán azok, amelyek Paczkánál természetes ellensúlyozói voltak annak, nehogy amint az oly sokszor megesik — testestőllelkestől belevesszen a csábító Nyugatba, Ha ezekhez hozzászámítom a régi művészetnek utazásai alkalmával magábaszítt benyomásait, úgy azt hiszem, hozzávetőleg magam elé varázsolhatom, hogy ment végbe Paczka fejlődése és hogy tudott e fejlődés folyamán is ura maradni a maga saját lényének.
Ő mint művész is se nem érdes, sem pedig lágyan alkalmazkodó természet. Voltaképen sohase volt történelmi, de mégkevésbbé adomafestő. Nyilvánvaló, hogy alkotásaiban őt kezdettől fogva elsősorban a természet szemlélete és az ebbe való festői beleolvadás vezérelte. És ha egyik-másik alkotásában, mint a "Meretlein"-ban vagy a "Tánclegendá"-ban a képzeletet választotta kiindulási pontul, úgy ezzel csak még inkább festői érzékéről tett tanúságot, amennyiben azt a fonalat vette fel, amelyet számára egy igazi festő, aki azonban később puszta véletlenségből költővé lett, Keller Gottfried szőtt. Ellenben mindig gondosan óvakodott attól, hogy költői müveket illusztráljon. És így éppen ez a két kép legeslegjobb alkotásai közé tartozik.
Az ember szinte hajlandó volna azt állítani, hogy minden igazán festői tehetségű, vagyis a természethez alkalmazkodó ember elsősorban az arcképfestésre van hivatva Paczkánál ez az állítás teljesen beválik. Természetes, hogy itt is figyelembe kell venni egyet és mást. A múlt minden igazán nagy művészi korszakában úgy volt, hogy a megrendelők a festői kvalitásokon kívül még azt is feltételül tűzték a művész elé, hogy arcképeikről az ő becses személyük is fölismerhető legyen, vagy jobban mondva, az magától értendő volt. Ma persze másfajta arcképfestők is vannak. Köztük nagy és rendkívüli festők is. persze! Mindamellett, hogy ők az arckép hasonlatosságát mint quantité négligeable-l fogjak föl (ami pedig sem Velazquez-nek, sem Halsnak, akikre különös előszeretettel szoktak hivatkozni, soha eszük ágában se volt), vannak közöttük megdöbbentően kiváló alkotások. De hogy éppen arcképek volnának, ahhoz mégis csak sok kétség fér. Az t azonban tudom, hogy Paczka arcképei, úgy a férfi-, mint a női arcképek, festői szempontból derék alkotások és amellett az ember a hasonlatosságot is felismeri és ebben a fölismerésben örömét leli. Még ha nem ismeri is az ember az illetőket, mégis megvan az a biztos érzése: ilyeneknek kell lenniök. Paczka sohasem pózol az arcképeiben, amelyeken minden a maga természetes nyelvén beszél. Édeskevés divat van bennük; a legjobban: Görgeyé-ben pedig teljességgel semmi. Ez a finom, vérbeli öreg fej, az a csodásán boltozott homlok, azok a cizelált vonások és az a tekintet, melyet nem egyhamar felejthet el az ember, legott elvesztenék minden hatásukat, ha őket a festő puszta levegő- és fényfogónak használná fel és "szín-szimfóniát" bitorolna belőle, de ennek a fejnek nincs is szüksége rá, hogy esetleg a Lenbach modorában körülteremtettéztessék és fokoztassék. Az a csöndes, egyszerű, intim, de amellett az egész embert áthatóan megfigyelő és teljes biztossággal megértő modor, amelyben Paczka alkotása ezt a férfiút előttünk ábrázolja, jól esik nekünk és azt mondjuk: ez aztán az arckép. Voltaképen olyan tiszta, mint a nap, hogy: egy arckép, mely az egész embert ábrázolja, mindig műalkotás, míg egy személyiségnek festői ábrázolása lehet ugyan művészi alkotás anélkül, hogy azért jó arcképnek vagy egyáltalában arcképnek kellene lennie.
A korszellem mindent átleng. És így természetes, hogy Paczka későbbi munkái egészen mások, mint a régebbiek, bárha mögöttük az alkotó ugyanazonosságát lehetetlen félreismerni. Egy koponya-csendélettel, egy memento mori tárggyal kezdte, és viruló természet, egy "Emauzba menet" az utolsó műve, mely a festőállványon van. Ez persze jókora út! E kép színes vázlatát képben is bemutatjuk olvasóinknak. A táj Tolna-Szántóról való. A hatalmas tölgy, egy jellegzetes egyéniség, egy benső és külső nagysággal ékes fa, tele zöldelő lombbal (de sokkal derűsebb, mint a fénykép), illatban és párázatban elpengő hegygerinc, kellemes napfényben csillogó levegő, széna és mezei virágok illata, három alakocska, a legszerencsésebb arányokban odarakva a tájba, három alakocska, mely igazán mozog: két szomorúan maga elé meredő tanítvány és Krisztus, akit nem ismertek fel, jobb kezében bot, a fején kalap, a mint hozzájuk csatlakozik. Adja Isten, hogy a művésznek, aki oly elszántan és üdén áll a legmodernebb élet közepette, sikerüljön beletennie a képbe azt, amit a vázlat igér, - - vagyis inkább amit ad.
Paczka, született Wagner Kornélia asszony, - hercegnők és művésznők nem titkolhatják cl születési évüket, de nincs is szükségük rá - 1864 augusztus 9-ikén jött a világra Göttingen-ben, mely tudvalevőleg a legalaposabb és legmegfoghatatlanabb tudományosság székhelye. De az ő könnyed röptű psyché-je csakhamar a szellemi életnek és alkotásnak egészen más tájaira ragadta őt magával. Apja, dr. Wagner Adolf, a nagy szaktekintély, nagyra tartott nemzetgazda, 1870 óta a berlini egyetem rendes tanára. Anyját, aki Buse-leány volt, három éves korában elvesztette. Az a finom rajz-talentum, mely az anyának megmaradt arckép-rajzaiból nyilvánvalóan kisugárzik, olyan, mint a csíra, mely csak a leányában kellett, hogy kifejlődjék és virágot hozzon. Fiatalkorában, anélkül, hogy rajzolni tanult volna, mindig a képzeletéből merített dolgokat, jobbára gyermekjeleneteket, képeskönyv-tárgyakat és elvétve nagyobb kompozíciókhoz való tervezeteket rajzolgatott. 1885/86 telén a berlini festőnő-iskolában Stauffer-Bern Károly tanítványa volt Schmidt Käthe-vel (később Kollwitz) együtt. Paczka Kornélia és Kollwitz Käthe ma a legkiválóbb két modern német, és különösen berlini, grafikus tehetség hírében áll. De míg az utóbbi teljesen Liebermann nyomán fejlődött és állandóan - - igaz hogy nagy tudással - - a legdurvább proletárnyomorúság ábrázolásában merül ki, - - még azután is, hogy ez a tárgy teljesen kiment a divatból, - - addig Paczka Kornéliát tisztán talentumának a lényege vezette abba az irányba, amelyet legtalálóbban inkább Klinger Max, mit Böcklin nevével jellemezhetünk. Paczka Kornélia egyébiránt leplezetlenül beösmeri, hogy a Stauffer-féle iskolában, még teljességgel semmiféle valóságos művészi törekvésnek nem volt a tudatában. Schmidt Käthe ellenben már akkor teljesen tervszerűen dolgozott s a jövőt s annak követelményeit tisztán látta maga előtt. Mikor Paczka Kornélia kevéssel ezután egy ideig a müncheni Herterich-iskolában akarta magát tovább képezni, olyan nagynak tűnt föl előtte a két iskola közt való ellentét, hogy teljességgel nem tudta magát beletalálni. 1888-ban Rómába ment, s ez volt az a hely, mely belőle az első önálló művészi megnyilatkozást kiváltotta. Ez a "Mária mater consolatrix" című nagy rézkarc volt. Ennek a lapnak, mely annak idején mint valami meteor tűnt föl a német művészetben, az elemeit, sőt modhat-nám annak tudattalan koncepcióját a fiatal művésznő lelkében még a hazájából hozta magával, de azért Olaszország, az ő misztikusan hangulatos templomaival adta meg az utolsó lökést a tényleges megvalósításhoz. Sikere is persze teljes volt, bár nem lehetett félreösmerni, hogy itt inkább arról volt szó, hogy egy nagy, merész, hatalmas, de a mellett nőiesen finom alkotó képzelet elementáris erejű rohamban diadalmaskodott a grafikus kifejezési modor eszközein, mintsem arról, hogy feladatát a mesterség szempontjából meg tudta oldani. És csakugyan, Paczka Kornélia minden útmutatás nélkül vette munkába ezt a nagyméretű lapot s főképpen Lalanne "Traité de la gravure a l'eau forte" című művéből tanulta meg a legszükségesebb teknikai tudnivalókat (1. Gronau Georg-nak a "Graphische Künste" című folyóirat XXI. évfolyamába a művésznőről írt tanulmányát a 104. oldalon). Németország legelső metszetgyűjteményei is megszerezték ezt a lapot, míg a hozzávaló, persze még kissé sajátszerű rajzvázlatok, melyek egy drezdai kiállításon voltak láthatók, az ottani állami gyűjteménybe jutottak be. Nagyon jól emlékszem még a napra, amikor az ottani igazgató a lapot ünnepélyes ábrázattal megmutatta nekem, aki Berlinből jöttem és akit tudatlanságom miatt ugyancsak megbámult. Mert bevallom, akkor hallottam először a művésznő nevét Lehrs Max ajkairól (l. ennek tanulmányát a "Pan" című folyóiratban, II. kötet, 55. oldal).
1890-ben, amikor Wagner Kornélia ezt a rézkarcot befejezte, mint már említettük, Rómában férjhez ment Paczka Ferenchez.
Paczka Cornelia művészi pályája ettől fogva bár emelkedő vonalban, de nem egységes úton fejlődik. Eleinte inkább grafikával, később inkább festéssel foglalkozott, sőt az utóbbi években a plasztikával is megpróbálkozott. De azért törekvését és alkotását a maga egészében egy közös alaphajlandóság tartja össze. A grafika, a festés és a plasztika úgyszólván csak azok a szervek, amelyeknek a segítségével iparkodik művészi hatalmába keríteni azt a kincset, amely ifjúságától fogva szorongva és a napvilágra kívánkozva él a lelkében. "Én - - mondja a művésznő szenvedélyes hangsúllyal magáról erős (és nem gyöngécske) forma-tartalmat hordozok magamban és azért küzdők, hogy életet öntsek bele, amit majd rajzolással (grafikusan), majd festéssel (képben), majd plasztikusan próbálok meg; alapjában véve ez mindig ugyanaz: egy lelki forma-tartalom, egy nekem látható neme az igazságnak, de nem "gondolat-művészet", nem alakokba áttett szógondolat. Ezek kifejezési dolgok, kifejezése egy színről-színre látott igazságnak, amely után én minden irányban való végtelen nehézségek közt iparkodom, valami, ami bennem él, örök s amit nem elegendő tudásom ellenére is ki szeretnék hozni, ami bennem valami egységessé alakult, és amit mindig, mint az én legfőbb dolgomat érzek." Egy művésznő, aki azt tudja, amit Paczka Kornélia tud, aki különösen a rajz és a szobrászat terén az eszközöknek és mindannak, a mit a legtágabb értelemben technikának nevezünk, ura, még pedig annyira souverain módon ura, mint alig van még egy másik az élő művésznők közül, egy ilyen művésznő, amikor lelki titkának a zárait fel akarja pattantam előttünk, tán beszélhet "elégtelen tudásról" anélkül, hogy őt a félreértés veszedelme fenyegetné. Én azt hiszem - - és ezt a szavai is mondják, az alkotásai is bizonyítják, - hogy éppen a túlhatalmas képzelettel és kedéllyel teljes fiatalkori koncepciók azok, amelyeket még eddig nem sikerült a maga énjéről teljesen, összhangzatos és művészi módon lehámoznia. És miután ő maga igy rámutat a "fődolog"-ra, arra a nagy és egyetlen célra, amely előtte lebeg és amelynek elérésére pihenés nélkül törekszik, ám kíséreljük meg, egyelőre akár az ő eszményképének a figyelmen kívül hagyásával is, azokat az étapé-okat meglátni, amelyeken meredek útja közben áthaladt, úgyszintén azt a sok szépet és pompásat, ami úgy "mellékesen" az útszélen elhullott.
Paczka Kornélia még Rómában hozzálátott, hogy egy egységes rézkarc-sorozatot alkosson, amelybe az imént említett "Maria mater con-solatrix" csak mint egy rész volt hivatva beleilleszkedni. Úgy tervezte, hogy ez a sorozat szimbolisztikus kifejezése legyen a nő lényének. Két, ebbe a sorozatba szállt és megkezdett nagy rézkarc ("A leány és a képzelet", "A nő a chaosban") tönkrement. Miután a művésznő a rézkarcot nem győzte egészséggel, abbanhagyta. E helyett még nagyobb tervre szánta rá magát és elhatározta, hogy ezt a témát hat kolosszális fesményben fogja megoldani. A festés teknikájában az ura által támogatva, ez a hatalmas megfestett szimfónia részben még Rómában, részben pedig az első berlini időszakban létre is jött, de befejezve nem lett. Eddig az egésznek csak egyes részletei kerültek a nyilvánosságra. Ezeknek a többször is megfestett képeknek egyes motivumait a művésznő ezenkívül már a nagy koncepcióból kisarjadzott önálló művekre is felhasználta. És mindezekhez a munkákhoz a részleges vázlatoknak és tanulmányoknak csodálatosan bőséges sokasága készült. És bárha le kell mondanom arról, hogy ennek a nagy sorozatnak a képeiről, amelyek eddig csak részben kerültek a nyilvánosságra és előttem is csak részben ismeretesek, ítéletet mondjak, mégis szabad tán kiemelnem azt a ragyogó rajzbeli erőt, mely a vázlatokból és a tervezetekből kisugárzik. A mozdulat-motívumok szinte végtelen sora bámulatba ejti az embert. A mindig másképen beállított csoportok mintha a képzelet kiapadhatatlan forrásából fakadnának. Emellett művészi törekvésének a központjában mindenkor a meztelen emberi test áll. Alig van még egy élő művésznő, aki, betekintést engedvén a rajzfüzeteibe, a legremekebbül megrajzolt aktoknak ilyen sokaságát mutathatná föl, amelyek hol krétával és szénnel nagy lapokra, hol kihegyezett ceruzával apró papirszeletekre odavetve: valóságos végtelen melódia az "Ember, az emberkék és az asszonykák" thémája fölött - lévén az utóbbiak, amint illik is, többségben. Ilyenkor látja csak az ember, hogy hányféle "állás", "fekvés" képzelhető és hogy az ember eddig még semmit se tudott.
A művésznő harmadszor is nekifogott ennek az egész lényét betöltő problémának a megoldásához, amikor egy óriási csészeformájú kutat tervezett, amelynek gazdag, plasztikus díszítésében akarta tisztultan kifejezésre juttatni azt, ami a képzeletében előtte lebegett. A szobrászat technikája úgylátszik semmi nehézséget sem okozott neki. Nem kellett küzdenie vele, mint a színnel. Persze egy mélyértelmű alkotásról van szó. És sok esztendő komoly munkájáról. A kút bronzban van gondolva. A minta gipszből van. És az alakokat — mint a kép mutatja — a művésznő a keménynyé vált gipszből akarja kifaragni. Ez, a kényelmes, agyagból való mintázással szemben, elragadó üdeséget, élességet és tökéletességet kölcsönöz neki. A hat dombormű közül, mely a kutat, annak a festett sorozatnak megfelelően, díszíteni hivatva lesz, az egyiket, mely részben már készen van és körülbelül egy méter széles lesz, a "Chaos"-t, képben is bemutatjuk olvasóinknak. Dante-szerű, látnoki fantáziával mutatja be ezen a művésznő előttünk ember-tömegek táncát, az emberi nemnek szemeink előtt felvonuló, szinte beláthatatlan vonulását: mint felhők gomolyognak a csoportok, szélvész kap bele a nagy kavarodásba, mint ködszalag vész bele a tömeg hullámzása a végtelenbe. Szinte álomszerű az egész, mintha egy egész világnak vágyakozása, epedése és sóhajtozása volna! Ez az összbenyomás. De az élesebben fürkésző szem legnagyobb meglepetésére, fölfedezi, hogy ez a látszólagos "Chaos" a legszabatosabban kidolgozott egyes tanulmányokból van összerakva, amelyek ott pihennek a művésznő mappájában, s amelyek közül egy ceruzarajzot olvasóinknak is bemutatunk. A motívumoknak szinte beláthatatlan gazdagsága tárul elénk. És én nem habozom kijelenteni, hogy ez a dombormű, mely persze megint csak egy része a nagy egésznek, előttem a legtökéletesebbnek látszik, amit csak a művésznő eddig alkotott. És elsősorban az indít engem erre az ítéletre, hogy itt elérve látom azt is, amit -mint fönnebb említettem — a művésznő mint fődolgot kíván szerepeltetni. Adja Isten, hogy ez a hatalmas alkotás necsak a minduntalan visszatérő gondoknak forrása legyen a művésznőre nézve, hanem egyúttal az erő forrása is, jobban mondva, az "Élet kútja", amelyben a képzelete és magasan szárnyaló elszántsága állandóan megifjodhassék.
Paczka Kornélia Berlinbe való visszatérésének első időszakában, Schvvartz Károlyné úrnő megrendelésére, két "Zene" és "Tánc" című dekorativ falfestményt készített, mely a megrendelő villájának a zenetermébe volt
szánva. Ez a két festmény rendkívül tiszta, kedves és költői modorban, mint pendant van megoldva. Derült, átlátszó, de amellett erőteljes szinei valami ünnepélyes vidám jelleget kölcsönöznek e két alkotásnak, mely mint a tavaszi levegő s mint az ifjanti jókedv hat az emberre. Egy, a nemes életöröm által felhangolt nemzedéknek zavartalan derültsége járja át ezt az alkotást. A táncképen, mint figyelő arcok, a megrendelő leánykáinak az arcképei is rajta vannak. Mindez valósággal férfias biztossággal van beállítva - - ez éppen az igazi művészi tudás, mely nem kutatja a nemet -az érzés azonban, mely a művet áthatja, hamisíttatlanul nőies, félreismerhetetlenül gyöngéd, asszonyias - - és ez jól is van így! Paczka Kornélia távol áll attól, hogy, mint költő-, író-, festő- vagy agyagot gyúró társnői közül sokan, mint férfias egyéniség akarjon a világ előtt szerepelni. Érzésében teljesen nőies. Csak az alkotásban, amely csak egy lehet s amelynél nem a nem határoz, veszi fel a versenyt. Az a végtelen báj, amely művészi megjelenéséből kisugárzik, nagyrészt viselkedésének ebből a becsületességéből és természetességéből fakad.
A "Vita beata"-ban a művésznő - - külsőleg tán Klinger nagy példáján felbuzdulva -megpróbálta festői és szobrászi tehetségét kombinálni. Hogy a keret fafaragásához legjobban illő tónust megtalálja, magát a képet háromszor is átfestette. Ez a mű, mely teljes befejezése óta sehol sem volt kiállítva, Büdesheimban, az Oriola grófi pár tulajdona. A "Deutscher Kunstverein" számára a művésznő ezután egy algrafiát csinált. Egyébiránt a "Csüggedő" című bronzalak — melynek motívuma a fönnebb tárgyalt vázlatból van merítve — volt a művésznő első tulajdonképeni plasztikai munkája, amelyhez a "Vita beata" figurÁlisan faragott kerete úgyszólván előtanulmányul szolgált.
Azóta, hogy Paczka Kornélia a nyarat rendesen Tolna-Szántón tölti, abban leli kedvét és örömét, hogy festői érzékét inkább abban az irányban fejlessze, amelybe őt az oldala mellett dolgozó ura vezette. Ő is a szántói menyecskéket és interieuröket testi (ezek közül egy piros parasztbútoros-kép Dessauban van), a kilátást villájuk pitvarából szép virágos- és konyhakertekre, és mint legsajátosabb különlegességét, csudálatosán őserejű felfogású virágcsendéleteket: parasztkorsókban és paraszttálakban illatozó s a pitvar párkányára állított virágokat, táj-háttérrel, teljesen fényben és levegőben fürdő virágokat. Plein-air tájképeket, pillanatnyi világítási hatásokkal. Egy olaszországi utazása alkalmával festette a magyar Szépművészeti Múzeumban lévő "Appenini táj" című képét.
Most pedig mindenekelőtt az arcképeire kell rátérnünk. Mesésen sikerült neki fivérének, dr. Wagner Frigyesnek 1900-ban készült és szélesen odavetett arcképvázlata, mely a fej tartalmát teljesen kimeríti. Szép sikert arattak a berlini kiállításokon ifjú sógornőjének, Margitnak életnagyságú arcképe, az ő szeretetreméltón sensitiv arcvonásaival és dús. de rövidre nyírott és amellett érdekesen fehéres hajával. Míg Jászai Mari arcképében, mely felfogásban nagyon is emlékeztet az urának fönnebb említett Jászai arcképére, mint utánérzésben, nem tudok zavartalan gyönyörűséget találni, annál jobban kielégített Kammererné kiválóan szép képmása.
De bármily sikerültek és jók legyenek is ezek a festett arcképek, a tehetség erejének a legerősebb gyökereit mégis csak a grafikus arcképeiben találom. Rajzolt, litografált, rézben karcolt és algrafikus arcképlapjain, a férfiakat ábrázolókon úgy, mint különösen a nőket ábrázolókon, Paczka Kornélia valóságos mesternek bizonyul. A hasonlatosság eltalálásában való szinte hihetetlen biztossággal a legfinomabb érzésű felfogást egyesíti. Akár kecses izlésről, akár érdesebb jellemzésről van szó, ezekől az elemekből, a legtisztább kivitellel párosulva, mely egyetlen vonásában sem árul el aggodalmaskodást, de viszont soha sem nélkülözi a legbecsületesebb törekvést, mindig olyan kép alakul össze, amelyben stílus van. A művésznő legsajátosabb egyéni stílusa. Ezekbcn a lapokban van fajbeliség. Teljesen eltekintve attól a finom, arisztokratikus fajbeliségtől és különösen női fajbeliségtől, amely a művesznőnek a megrendelők egyéniségében kínálkozott. A fényes sikereknek egész sorát jelzik a következő neveket viselő lapok: Radowitz Nadine kisasszony, Radowitz Elise Mária kisasszony, Revertera Anny grófnő, a kis Wodzicka grófnő, később Berlinben kezdődnek a kőrajzok és algrafiák, melyek az alkotás könnyedségének a fokozódásáról tesznek tanúságot: Maltzan grófné, Pückler grófné, Schulenburg grófné, Herrmann titkos taná-csosné, Schwartzné, Görgey, Richter tanár, Meitzen titkos tanácsos, Münsterberg városi tanácsos, a művésznő apja és Margit sógornője és sok más. Végre a művésznő algrafiá-ban a saját maga arcképét is elkészítette, az ő sötét, derült, világító szemeivel.
LABAN FERDINÁND
