ID. STORNO FERENC (1820—1907.) A soproni városházával szemben a festői piac egyik sarkán áll a Storno-ház. A XVII. századbeli érdekes renaissance-stílű épületben egykor sűrűen fordultak meg műtörténetírásunk régebbi művelői. De ma is szívesen keresi föl minden műbarát, kit útja Sopronba, ez eleven életű s régi emlékekben gazdag határszéli városunkba vezet. Id. Storno Ferenc, e ház nemrégiben elhunyt ura, építő- és festőművész, egyike volt első mestereinknek, akik régi művészetünk emlékeinek föntartásával és helyreállításával kellő színvonalon álló tudással és ízléssel foglalkoztak. Egész odaadással csüngött a középkori művészet, főleg a csúcsíves építészet korának emlékein s úgy beleélte magát ennek stíljébe, hogy saját művészi egyéniségének érvényesítésére talán nem is gondolt. A régi nemzedék, mely szintén rajongott a középkor művészetéért s minden, akár később újjá is épült régi emlékünket román vagy csúcsíves stílű alakjába törekedett visszavarázsolni, megbecsülhetetlennek találta Storno e tulajdonságát, amelyet talán legjobban művészi önmegtagadásnak nevezhetnénk el. Ma már egész más a felfogásunk a műemlékek restaurálásáról s a művészi egyéniségről, mint amino az előző nemzedéké volt. S minden bizonnyal ez az oka annak, hogy Storno elvitázhatatlan érdemeiről még életében megfeledkezett a világ, s hogy műtörténetírásunk újabb művelői nem egyszer ugyancsak szigorúan bírálják a restaurálás terén kifejtett működését is. De bármint változik is az emberek felfogása mindenről, azt az érdemet nem tagadhatják el Stornótól, hogy ahol restaurált vagy rekonstruált, ott mindig csak a meglevő alapból indult ki. Bármint rajongott is a csúcsíves építészet koráért, a művészet későbbi vívmányait is ugyancsak meg tudta becsülni s az egyöntetűség kedvéért sehol sem csinált tabula rasát.

S ha meggondoljuk, hogy még újabban is művészetünk mily sok emléke semmisült meg restaurálások közben, mi is csak kellően megfogjuk tudni becsülni Storno érdemeit. Bármennyit adott is hozzá tanulmányaiból az általa restaurált műemlékek díszítéséhez, ami bennük keletkezésük korából fönmaradt, mindig képesek leszünk kihüvelyezni régi minták alapján tervezett alkotásaiból.

Ha ilyformán műtörténet-írásunk joggal nem tehet szemrehányást Stornónak, gyűjtő kedvével, mely élete útján s szüntelen utazásaiban hajlott koráig végig kisérte, valósággal lekötelezte ezt. A régiség-gyűjtemény, amelyet id. Storno Ferenc soproni házában összehalmozott s amelyet hasonló nevű fia, ki szintén festőművész, ma is gyarapít, bízvást vetélkedik a soproniak városi múzeumával, - - mely pedig egyike ilynemu elsőrangú vidéki intézményeinknek. Régi művészetünknek és iparművészetünknek többnyire a vég elpusztulástól megmentett s az ország legkülönbözőbb részeiből származó emlékei oly nagy számmal vannak itt s főleg iparművészetünk csaknem összes korszakait oly tanulságosan képviselik, hogy ha széjjel nem szóródik, maga ez a gyűjtemény is mindig maradandó emléke lesz egy szíve minden érzésével a múlt emlékeinek élő, meggyőződésében őszinte, törekvéseiben fáradhatatlan s finom ízlésű művészléleknek.

Id. Storno Ferenc, a svájci Tessin kantonból hozzánk szakadt, olasz eredetű Storno család sarja Sopronban 1820 február 20-án született. Iskolái végeztével Bajorországban, előbb a landshuti ipariskolában, majd 1840—1842 közt Münchenben építészeti és festőművészeti tanulmányokat folytatott.

Münchenben Schlotthauer József volt professzora, akitől elválva Bécsbe kerül. 1845-ben Sopronban telepedik le, de a bécsi művészkörökkel ezután is sűrű összeköttetésben maradt; főleg Amerlinggel, akivel 1848-ban ismerkedik meg s aki reá mint festőre különösen nagy hatással volt.

Az építészeten és festészeten kívül iparművészeti tanulmányokkal is foglalkozik s idevágó tervezeteket rajzol. Soproni működését gyakori utazásokkal szakítja meg. Bejárja Németországot, Csehországot s Magyarországot. Utazásai közben ébred föl érdeklődése a középkor emlékei iránt. Ezekről készült festményei és rajzai a bécsi Centralkommission figyelmét is fölkeltik, amely Erdély műemlékeinek fölvételével bízza meg. A hatvanas években nagyobbszabásű önálló kompozíciókat fest, 1863 — 1866 között oltárképeket, 1868-ban egy falkép-ciklust, amely a mácsai vadászkastélyt díszíti. 1873-ban a bécsi világkiállításon ismét műemlékekkel szerepel. A Magyar Tudományos Akadémia bizottsága bízta meg ekkor Erdély építészeti emlékeinek fölvételeivel s innentől fogva minden idejét műemlékeink restaurálásának, illetve rekonstruálásának szenteli.

1875-ben fejezi be Jánosi apátsági templomának díszítését, nyomban erre a lőcsei Szent-Jakab-templom híres falképeit restaurálja s menti meg a pusztulástól. Igen érdekes és Stornónak egyik főműve a nagy-váradi székesegyház díszítése, amelyet 1879-ben és 1880-ban végzett. A XVIII. századbeli hatalmas barokk-templomban a középső kupola nagy festménye a bécsi Schöft műve, a többi képek Mária és szent László életének pompás stilizált jelenetei mind Storno alkotásai. 1882-ben Storno a pannonhalmi bencés apátság keresztfolyosójában fest falképeket.

Bármily nagyarányú Stornónak, mint festőnek a működése, mint építész e páratlanul szorgalmas ember még többet dolgozott. 1859-ben a soproni Szent-Mihály-templom restaurálásához rajzol terveket, amelyek alapján ezt az érdekes és nagyszabású csúcsíves emlékünket 1860 —1863 közt kitűnő sikerrel helyre is állították, 1867-ben a pannonhalmi templom kriptáját, 1870 — 1875 között magát a templomot is restaurálja. E restaurálása végeztével tüntették ki a Ferenc József-rend lovagkeresztjével.

1876-ban a szepesi székesegyház Zápolya kápolnájának helyreállításával foglalkozik, a következő évben Ipolyi püspök megbízásából, illetve ennek ajánlatára a besztercebányai plébánia-templom Szent-Borbála-kápolnáját, a városháza nagytermét s az irgalmasok templomát díszíti. 1881-ben fejezi be az alcsuthi udvari kápolna díszítését, amelyről Czobor Bélával együtt József főherceg megbízásából pompás díszművet adott ki.

Nagyszabású restaurálási munkái még a garam-szentbenedeki apátsági templom helyreállítása 1883-ban, amelyről Knauz Nándorral együtt szintén díszes könyvet tervezett. Ennek azonban csak első füzete jelent meg.

Id. Storno Ferenc restauráló híre külföldre is elterjedt s főleg Csehországban nem egy régi műemléket állított helyre. Magyarországon utolsó nagyobb szabású vállalkozása 1884-ben a körmöcbányai két-hajós vártemplom gyökeres, de korhű helyreállítása volt.

S az általa restaurált épületekben Storno az architektúrához és a fölszereléshez a legapróbb részletekig maga készítette a rajzokat, az üvegfestményekhez maga festette a kartonokat. Többnyire az ő keze alól kerültek ki a nagy helyreállított templomok új falképei, az oltárok festményei is. Csak későbbi munkáiban segítettek neki fiai. Ezek közül ifj. Storno Ferenc 1851-ben született s ma a világ zajától elvonultan mesés pompájú soproni műtermében, kizárólag a festészetnek él.

Storno másik fia Kálmán 1858-ban született s kiváló képzettségű építész volt.

A Storno-család művészetünk közel múlt történetében azt a sajátos irányt képviselte, amely alapos teknikai és tudományos készültséggel a múlt szellemének korhű visszatükröztetésében kereste hivatását. Ez iránynak külföldön még ma is nem egy neves képviselője van s létjogosultságát, tekintve instruktiv és ízlést fejlesztő hatását, különösen náluk a modern művészi felfogás sem tagadhatja meg teljesen. Nem is a korszellem változása miatt hallgatott el a Storno-család, hanem azért, mert egymás után elhaltak azok a nagystílű magyar főpapok, akik modern művészetünknek is hathatós pártolói, de főleg a Stornóék maecenásai voltak. Egyik műemlékekben leggazdagabb egyházmegyénk püspöke a múlt század nyolcvanas éveiben összes templomainak falképeinek és oltárainak restaurálását egy becsületes, de kontár kalaposmesterre bízta s még ma is vannak egyházmegyéink, ahol a műemlékek restaurálása, templomok fölszerelése dolgában tapasztalatlan műkedvelők szava dönt. Id. Storno Ferenc élte utolsó éveit betegeskedve, soproni háza régiségei között töltötte el s 86 éves korában 1907 január 29-én halt meg.

Talentumának szilánkjait a Vasárnapi Újság egy csomó száma őrzi. Egy csomó illusztráció, nem közönséges rajztudással. Ennek, az akkor elhagyott és nagyon sovány kenyeret, de legalább biztos kenyeret nyújtó területnek, a magyar illusztrációnak szorgalmas munkása volt, amellett, hogy lobogó kedvvel magasabbra is törekszik. Egyre-másra kiállít, s nem egy zsenreképe (Csizmadia-műhely, Alku, Újonc címmel) révén mint figyelemreméltó talentumot emlegetik. München jegye van ezeken a képeken; mint az akkori festők nagyrésze, ő is, ehhez a programmhoz tartozott, amit a modern művészethistória ezzel a címmel kezd: novella a festészetben. Lassankint a tárlatokon azonban már nem találkozhatni dolgaival. Festő-kedve, energiája fogy, legyöngül, aminek okát e rövid nekrológ nem keresheti. Lehet, hogy ez a rajztanításban van, lehet, hogy másban, elrejtett motívumokban, - - tény, a látható, a konstatálható, csak az, hogy még elszórva, időnkint sem próbál valamely tárlaton bemutatkozni. Visszavonultan él s éppen csak egy kis szűkebb társadalom ismeri közelről: a hetedik kerületi gimnázium tanári kara és növendékei. Biczó Géza 1853-ban született Nagykőrösön. Elvégzi a budapesti mintarajziskolát, aztán kimegy a müncheni akadémiára a halasi református egyházközség ösztöndíjával. A rajztanári pályát Halason kezdi. Innét rövidesen fölkerül a budapesti VII. kerületi főgimnáziumba, ahol egész haláláig marad. Meghalt 1907 november 4-én.

Az "Építöipar' címlapjának fejlécére hirdetett pályázaton a 100 koronás első díjat Darilek Harry, az 50 koronás második díjat pedig Bossányi József nyerte.

A Műbarátok Körének magyar tárgyú képeslevelezőlapokra hirdetett pályázatán Nagy Lázár festőművész két díjat, Meyer Antal iparrajziskolai tanár, Bauer Emil festőművész és Ocsvári Rezső rajztanár egy-egy díjat nyert.

A rákosligeti izr. templom tervpályázatán két 80 koronás díjat Károly Lajos és Weinstein Simon, továbbá Boros Arthur művének ítélték oda.

A pécsi országos kiállításon állami aranyérmet kaptak: Maróti Géza szobrászművész és Nádler Róbert festőművész. Díszoklevelet (grand prix) nyert Beck Ö. Fülöp éremszobrász. Kiállítási aranyérmet kapott Berán Lajos szobrászművész, Sovanka István üvegműves, Wisinger Mór ötvös. Állami ezüstéremmel kitüntették a következőket: Apáti Abt Sándor szobrászművészt, Ács Lipót tanárt, Pálinkás Béla festőművészt. Kiállítási ezüstérmet kapott Herpka Károly tanár.

A kiskunfélegyházi közgazdasági takarékpénztár intézeti székházának tervpályázatán az első díjat Fodor és Reisinger, a második díjat Morbiczer Sándor építőművész nyerte el.

A pozsonyi városház átalakításához szükséges tervek pályázatán az első 2000 koronás díjat Hübner Jenő és Meszner Sebestyén, a második 1000 koronás díjat Schuldner és Wannenmacher építőművészek kapták.

Az 1907. évi velencei nemzetközi kiállításon László Fülöp és Knirr Henrik festőművészeket aranyéremmel tüntették ki.

Újvidék város szabályozásának tervpályázatán három egyenlő díjat nyertek a következők: Francsek Imre és Ber-celler Lipót, Paloczi Antal és Kope-czek György, továbbá Wälder József. Aufrecht és Goldschmied cég az Iparművészeti Társulat útján pályázatot hirdetett herendi porcellán-készletek díszítésére szolgáló minták rajzaira. A pályázaton a 200 koronás első dijat Kollator Henrik iparműv. iskolai növendéknek ítélte oda. A 150 koronás második díjat Voit Ervin tanár kapta. 100— 100 koronás harmadik díjat nyertek Meyer Antal tanár, Vögerl Rezső tanár és Szilassy József iparrajziskolai növendék. A brassói faipari szakiskola tervpályázatán az első díjat Kommer József, második díjat Schoditsch Lajos, a harmadik díjat Papp és Szabolcs építőművészek nyerték.

A szatmári városi közkórház tervpályázatán a birálóbizottság 1000-1000 koronával jutalmazta Bálint és Jámbor, továbbá Sobozi építőművész tervét. 600 koronás díjban Földes és Scheiber részesültek.

Az Iparművészeti Iskola a kelenföldi jégpálya plakátjára pályázatot hirdetett.

A jury a 200 koronás első díjat Kovács Sámuelnek, a második díjat Kalb Sándor és Grabetz Mátyás munkájának ítélte oda. Ezenkívül odaítéltek két egyenlő harmadik díjat. Egyiket Szendrői Dezső és Örkényi István, másikat Pintér Gyula munkájának.

Az Orsz. Képzőművészeti Társulat téli tárlatán Zala György nyerte el az 1200 kor. Ráth-díjat. Simay Imre és Damkó József kis állami aranyérmet kaptak. Az Eszterházy-féle vízfestmény díjat, 600 koronát Garzó Berthold nyerte. A Lipótvárosi Kaszinó 1000 koronás díjával Nyilassy Sándort, s a 2000 koronás Ipolyi-díjjal Damkó Józsefet tüntették ki.

A Múzeumi és Könyvtári Értesítő címlap-pályázatán három egyenlő díjat nyertek: Myskovszky Ernő, Hendrich Antal és egy "Ma" jeligéjű pályaterv.

KEDVEK JÁNOS rajzolta a 40-ik oldal fejlécét PAP GÉZA rajzolta az 51-ik oldal fejlécét. LAKATOS ARTÚR rajzolta az 58-ik oldal fejlécét.

GYÖNGYÖSSY ELEMÉR rajzolta a 60-ik oldal fejlécét.

PÁRISI LEVEL. (Törvény a művészek szerzői jogáról - Művészet az iskolában. — Nordau ferdítései.) A francia művészeti budget tárgyalásakor ismét szóba került a művészi tulajdonjog kérdése és pedig oly értelemben, hogy az idevonatkozó eddigi törvények revidiáltassanak. Másrészt pedig ama szép elvet hangoztatták, hogy "Franciaország itt is statuáljon példát a többi nemzeteknek". Őszintén szólva a franciák eddig sem szűkölködtek az idevonatkozó törvényszerű meghatározásokban, melyek azonban többé-kevésbbé holt betűk maradtak. Az ügy pedig már régtől fogva sürgős, mert mindenfelé, különösképen Parisban, egész csomó művész nevével történik visszaélés.

A Bardoux-féle törvényről esett újabban szó ez alkalommal. E törvényt mintegy tíz év előtt alkották, de gyakorlati érvényesítésére épen úgy nem került sor, mint annyi más művészeti ügynél, hol az államnak különösebb haszna nincs. Elhanyagolták a törvényt, míg Briand, kinek nevéhez annyi fontos művészeti reform fűződik, szigorúan hozzálát az újjáalkotás munkájához.

Az alábbi javaslatot a francia parlament mindkét fóruma elfogadta annak idején.

Az első szakasz szerint:

"Legalább egy évtől öt, esetleg több évig terjedhető fogház büntetéssel és tizenhat franktól háromezer frankig terjedhető pénzbírsággal sújtatnak:

a) kik csalás céljából egy festményen, szobron, rajzon, metszeten vagy zeneművön valamely nevet bitorolnak;

b) kik ugyane müvekre, csalás céljából a szerző nevét vagy jegyét vitték.

A második szakasz ugyancsak a fönti büntetésekkel sújtja az orgazdát, ki hamis műveket bitorolt nevekkel hoz forgalomba. Ezenkívül a bűntárgyakat konfiskálják s kiszolgáltatják a panaszosnak vagy megsemmisítik, ha esetleg elfogadni nem hajlandó.

Ez a szabályzat nagyon fontos volna, ha a nyilvános műárveréseken szereplő becsüsök lelkiismeretesebben átéreznék. Azonkívül gyakran fordul elő az eset, hogy nem ismerik fel a hamisítottat és az igazit. Egy módosítás arra is vonatkozik és pedig úgy, hogy a becsüsök szakértelmét fokozatos méltatásban óhajtja részesíteni a. miniszter, s az apróbb-nagyobb észrevételeknél is rekompenzációkhoz jutnak.

Az öreg Nordau, ki eddig a sionista-üdv-szakirodalom terén aratta sikereit, egy bécsi lapban bizarr és merész mesével hozakodik elő. Hogy hol és mit ír Nordau, ahhoz semmi közünk, annál kevésbbé érdekel bennünket, de mikor a művészet tartományába téved, akkor nem szabad tudva ferdítenie. Hagyján, ha erre is vetemedett, csak az a különös tünet, hogy magyar hivői is akadtak. A cikkben azzal vádolja a párisi műkritikusok legkiválóbbjait, hogy a műkereskedők megvásárolják őket a francia impresszionista festők érdekében. Hivatkozik egy párisi műkereskedő truejére, aki a wagrami hercegnek különböző modern francia festők képeit adta el, alaposan becsapván őt. Hogy mi történik egy műkereskedő és egy teljes artisztikai tudatlanságban élő herceg között, az a művészeket és műbarátokat, mint napi hírt érdekelheti ugyan, de az már nagy merészség, hogy Nordau bevonja a műkritikusokat e csalási perbe. A Nordau tudatlansága annál nyilvánvalóbb, mert az impresszionisták életre jutását és érvényesülését a párisi műkritikusoknak tulajdonítja, pláne azok megvásárlásának, habár a műtörténet szerint az elméletek mindig az alkotást követték. És Gauguint, Van Goghot, Pissarrot elsőbben egy nagy művész, Eugén Carriere és barátai Roger Marx, Desvalliéres stb. emelték, azért mert látták, hogy az impresszionista művészet új művészi hit, ugyanolyan, mint annyi más művészi ujjászületés.

GYURKOVICH KÁROLY budapesti festőművészről elég részletesen emlékeztünk meg e folyóiratban.

Mint újabban értesülünk, a Gyurkovich életpályájára az szolgált döntő befolyással, hogy ő előtte küzdötte fel magát művészszé Balassa Ferenc, aki 1803-ban került a váci süketnéma-intézetbe, ahol Gyurkovichot is ugyancsak Schönbauer tanár képezte ki, s mint követésre méltó csillagot emlegette azt a Balassát, aki nemcsak Bécsben, de Rómában is tiszteletreméltó nevet vívott ki magának, mikor 1824-ben Gyurkovich a bécsi műegyetemre való felvételét szorgalmazta.

Schwarzer Antal a váci süketnéma-intézet igazgatója a sajtó figyelmét is felhívta Gyurkovichra, s a "Gemeinnützige Blätter" 83. számában határozottan kijelentette, hogy ő van hivatva a Balassa Ferenc nyomdokaiba lépni. Minden ember megtekintheti az intézetben e jeles ifjú rajzait s meggyőződhetik róla, hogy a hozzáfűzött remények nem túlzottak.

Reszler Antal a nevezett budai német újságszerkesztője fel is rándult Vácra, s örömmel registrálta, hogy a Gyurkovich művészete nagy becsületére válik úgy az ifjúnak, mint az intézet tanárainak s az összes növendékeknek.

Ami a Gyurkovich által festett fogadalmi képet illeti, az a "Művészet" olvasói közt szélesebb körben ébresztett figyelmet.

Legelőször Beke Erzsébet úrhölgy értesített bennünket, hogy a Gyurkovich képe a nógrádmegyei Szentkút nevű búcsújáróhely sekrestyéjében található fel. Kilenc éve, hogy nem látta, s már akkor sem volt kifogástalan állapotban.

A kép érdekében Alk Antal kisterennei plébános váltott levelet Mihályi Cézárral, a szentkúti helyettes plébánossal.

A kép azt a jelenetet ábrázolja, midőn egy nekivadult paripa átgázol egy kis gyermeken; a felírás mutatja, hogy Kada Mihály ajánlotta fel ezt, kétségen kívül nem más, mint az a Kada, aki sokáig ült Budapest székesfőváros polgármesteri székében.

A jelenet fölött, a boldogságos Szűz tekint le a felhők közül, s a gyermekhez közel egy férfi és egy nő térdelő helyzetben imádkoznak, mialatt a gyermek felkelni iparkodik.

Évszám nincs a képen, a felajánlás körülményeit a Kada Mihály családjában minden bizonynyal ismerik. -.237

A Benkert-család II. József császár korában, Németországon keresztül került hazánkba; de már Benkert Jakab magyarrá lőn, mert 1793-ban bizonyos Szalay Anna nevű hölgygyei lépett házasságra, s egy olyan előkelő család tagjává vált, amely a közélet terén jelentékeny szerepet játszott.

Az utód: Benkert Mária Imre testvéröcscse annak a Kertbeny Károlynak, aki elismert bibliographus, több magyar író és költő, többi között a Petőfi Sándor fordítójának, Bécsben született, 1825 március 1-én, ahol akkor a szülői történetesen tartózkodtak.

Imrét az édes anyja nemcsak gondos nevelésben részesítette, hanem a rajzolás elemeibe is saját személyében vezette be. E nőt családi néven Gráf Linának hívták, pesti előkelő kereskedő leánya volt, akit szülői a múlt század második tizedében Bécsben neveltettek, a Leypoldt és Heldwein oldala mellett, maga is festőnővé képezte magát s amint azt Károly fiának önéletírásából tudjuk, egy alkalommal díjat is nyert a bécsi képzőművészeti akadémiában.

Özvegy Benkertné nemcsak Imre fiát, de a nálánál pár évvel idősebb Károlyt is oktatta a rajzolás elemeiben; jóllehet mind a kettőt a jövedelmezőbb kereskedői pályára szánta. Az öregebb fiú könyvárus lett, magas kort ért el, a kisebb azonban visszatért a festéshez; mert úgy azalatt, míg a pesti piaristák főgimnáziumában a klasszikusokat tanulmányozta, mint akkor, midőn Selmecbányán és Pesten kereskedő-inas volt, ábrándos lelke visszavisszagondolt a bécsi műemlékekre, a rendszeres rajzoktatásra, a gazdag képtárakra és gyűjteményekre, amelyeket élénk színekkel ecsetelt előtte édes anyja, Bayer Lina, aki három éves korában hozta haza kis fiát, Imrét, és serdülő koráig elméletileg, meg gyakorlatilag az akadémiai leckék járszalagán vezetgette.

Özvegy Benkertnéről a saját fia jegyezte fel, hogy érdekes asszony lehetett, mert sűrű levelezésben állott Selleny tájképfestővel, mielőtt az a novarrai expedícióra indult, ami már a kisebb fiú halála után történt, s az idősebb gyermeke, Kertbeny hagyta a Magyar Nemzeti Múzeumnak az édes anyja három festményét, a Bayer Lina egy olyan arcképével együtt, amelyet én miniature az élőről, a tanára, Leypoldt festett.

Közte volt-e ezen ajándékozott festmények közt a művésznőnek az a képe, amelyen az tizennyolc éves kora óta dolgozott? - - nem voltunk képesek megállapítani.

Benkert Imre 1842-ben határozta el magában, hogy szakít a kereskedői pályával és minden tehetségét a festészetnek szenteli. Bécsben együtt tanult Schrödl Ágostonnal s a tanára egyformán szerette mind a kettőt, sőt Benkertet bizonyos tekintetben jobban.

S éppen ez a megkülönböztetés szolgált a fiatal festő hátrányára, mert hű maradt a mester modorához, aki leszoktatta ugyan az ecsetkezelésnek arról a modoráról, amelyet édes anyjától sajátított el; de ahhoz a mozgalomhoz, melyet Bécsben Rahl kezdeményezett, csatlakozni sem kedve nem volt, sem bátorsága.

Kedve azért nem volt Benkertnek az újabb törekvéseket fogadni el, mert szép énekhangja lévén, barátai, akik jobbára mind a természet fiai és rajongó énekesek voltak, magukkal vitték az ifjút a leglátogatottabb dalegyesülerekbe, amelyekkel Benkert Imre nemcsak az estélyekén jelent meg, hanem a nyári kirándulásokon is.

Benkert ilyen alkalommal került a regényes Stájerország hegyes tájékára, majd Magyarországba, a Kárpátok közé, ahol vázlatkönyvét mindig magával hordozta, rajz,olt és festett s a képeit azután otthon gondosan elkészítgette.

Bátorsága azért nem volt a Rahl Károly irányát követni, mert az a néhány esztendő, amit az árúpad mellett töltött, maradandó nyomokat hagyott a lelkületében.

Fiatal ember, aki az édes anyját is tartotta, számolt a körülményekkel, kellett számolnia, mert ha bölcselkedik s a theoriák előnyeit és hátrányait latolgatja, hát éhen pusztulhatnak mind a ketten: a fiú és az anya.

Mikor Than Mór, Lotz Károly, Giergl és Grimm a Rahl Károly szárnyai alá kerültek, a mester maga belátta, hogy a festészet terén, Bécsben a hanyatlás oly fokot ért el, hogy az ideálokért lelkesedni nem voltak az emberek hajlandók; a festők a magas célt iparszerűleg űzték, s aki hevülni, reformálni szeretett volna, ha emelkedett is, hát csakhamar a porba hullott vissza.

Az arcképfestőket különösen a fényképészettel való verseny nyűgözte, többen epigonok maradtak, mások, mint Brocky, Londonban próbálta meg szerencséjét, Than Mór és Lotz visszatértek a magyar fővárosba, Grimm rajztanári állást nyert Kecskeméten.

A Waldmüller tanítványai közül szintén akkor bontogatták szárnyaikat Madarász Viktor és Balogh Zoltán. - Egy ideig szép sikereket értek el; de lassan ők is leszorultak a festészetről, az előbbi jövedelmező üzletet nyitott Pesten az Arany-János-utcában; rézzel kereskedett; Balogh Zoltán verseket írogatott s a szépirodalmat kultiválta. A Waldmüller tanítványai közül legtöbbre vitte Zichy Mihály, aki - - mint köztudomású — Szentpéterváron érte el a pályája zenitjét.

A bécsi céhszellemben oktató akadémia növendékei közül többen az utat diadallal tették meg Rómába, a mi Benkertünk csak sóvárgott, csak égett a vágytól, de az örökvárost nem láthatta soha. míg kortársai a Tiziano és Michelangelo művészetének varázsa alatt továbbképezhették magukat: ő megmaradt a reflexiók behatása alatt, s azon az arcképeken és genre-képeken, amelyeket kisérletezéskép vetett a vásznára, történeti festményein, melyeket komponálni szeretett volna, alig haladt a kép témájánál tovább; az élet gondjai nehezedtek ólomsúlylyal a vállaira.

Azok a magyar főurak, akik akkor Bécsben tartózkodtak, nemhogy képeket vásároltak volna tőle, hanem, amit Kertbeny bizonyos szemrehányással emleget, a művész bátorítására egy-két bíztató szót sem kockáztattak soha. - Az a műegyesület, amely Pesten, a mostani Ferenc-József-téren a Diana-fürdőben volt elhelyezve, az alatt a tizenkét esztendő alatt, amíg Benkert Imre festegetett, két képnél nem vásárolt tőle többet.

Maga a fiatai uralkodó, I. Ferenc József szólította fel. hogy a semmeringi vasutat rajzolná meg, el is készített belőle tizennyolc kartonlapot, amelyek hal kiadásban kerültek forgalomba Bécsben, Tendier kiadónál "Ansichten von Semmering" cím alatt.

Magyarország hercegprímása Scitovszky ker. János az épülő esztergomi bazilika látóképét szerette volna vele megfestetni, Benkert Imre hozzá is fogott a munkához, de az egyrészt, mert maga a bazilika is soká készült; másrészt, mert a művészt az életkörülményei Bécshez kötötték: teljesen el nem készült soha.

Benkert Imre az 1851-ik évben nagy megpróbáltatásokat élt át az osztrák fővárosban, ahol a rendőrség éber figyelemmel kisérte a szállását, a nála lakó édes anyja miatt, aki húga volt Bayer Józsefnek, a magyar szabadságharc táborkari főnökének, akit a hatalom tizennyolc évi várfogságra ítélt, de iratait, levelezéseit nem tudták kézrekeríteni. Egy alkalommal Kertbeny az édes anyját meglátogatni jött Bécsbe s egy mázsányi kéziratot hozott magával s azt a festő lakásán helyezte biztonságba. Meg is zaklatták érte mindnyájukat a legkíméletlenebbül, -éjnek idején rohanták meg a Benkert Imre lakását s darabonként vizsgálták át a nagy csomót s a szegény özvegyasszonynak ott kellett a vizsgálatnál virrasztani reggeli három óráig, abban a lenge pongyolában, amelyben az ágyból előbujt.

Benkertéket az mentette meg a nagyobb kellemetlenségtől, hogy a bécsi rendőrség egyik tanácsosa, báró de Ben, személyesen ismerte a festőt, képeiből volt is valami gyűjteményében s így tehát exponálta magát a családért. Nincs kizárva, hogy ez volt az a kézirat-csomó, amelyért dr. Bakody Tivadar fizette le a vételárt s id. Görgey István dolgozta fel három kötetes munkájában ezen cím alatt "1848- és 1849-ből".

A szegény, sokat zaklatott művész 1854-ben házasságot kötött egy teljesen vagyontalan leánynyal Gärtner Jankával, akivel alig töltött egy évet boldog házasságban, mert gyászfátyolban hagyta nejét, rábízván édes anyja gondjaira, akinek maga is szemefénye, vigasztalója és istápja volt. Benkert Imrét már huzamosabb időn át gyötörte a vérhányás. Meghalt Bécsben, gyermek hátrahagyása nélkül, 1855-ben, január 21-én.

A művész édes anyja még tizenkilenc évig élt a fia halála után. Imre fiát 1874-ben követte Bayer Lina, hogy ezen hosszú idő alatt miből és hogyan élt, nehéz volna megmondani.

A Benkert Imre képei közül a bécsi Belvedere gyűjteményei közt helyezték el "A csábítás" címűt, azt, amely 1852-ben a pesti műkiállításon köztetszésben részesült.

"A köd" című képét sorsoláson Karczag Vilmos nyerte el, aki azt a svábhegyi nyaralójában függesztette fel. Kertbeny a képet két ittas ember tántorgásának jellemző beállítása miatt emeli ki. Szana Tamás csak egy ittas embert említ, úgy látszik Benkert két ilyen című képet is hozott forgalomba, ez utóbbi a bécsi császári képtárba került.

A festőnek stájerországi képeit és sikerült népélet különféle jeleneteit még a festő életében sok magasztalás közt emlegették; mikor meghalt, ötven festménye maradt s azok közül "A puszta" címűt idegen gyűjtő vásárolta meg, s nem sokszorosította senki.

De nem került sokszorosítás alá "A medvével való viaskodás" című képe sem, és hogy a művész neve szélesebb körben elterjedt és közkeletű lőn; leginkább annak köszönte, hogy a bécsi műbarátok vázlatkönyvébe több ezernyi rajza ment át.

Kertbeny 1874-ben öccse több festményét ajándékozta a Magyar Nemzeti Múzeumnak; ő volt. aki annak halála alkalmával tárcát írt róla a "Pesti Napló" 1855. évi folyamának 24. számában, s megemlékezett családi körülményeiről abban az önéletrajzban, amelyet Fekete József német nyelven, kézirat gyanánt adott ki.

A Benkert Imre nevét itthon azért borította feledés, mert azt a rövid életet, amelyet úgyszólván megszakítás nélkül Bécsben töltött, mint magyar embert, az abszolutizmus korszakában nem szívesen portálták; haza pedig, ahova nem édesgette senki, nem gravitálhatott.

Kertbenyt is leginkább a bibliográfiai érdemei miatt tartották soká becsben, ő volt az, aki a magyar könyvészetnek, különösen a németországi könyvárusi körökben s a nyugateurópai könyvtárakban propagandát csinált.

Élte utolsó éveiben, mikor a budai Rudas-fürdőben élt, magam is ismertem Kertbenyt. —238.

A "renovavit" az egész mennyezetre vonatkozván, kétségtelen, hogy a képek is Parajdi Illyés Jánostól származtak. Sajnos, néhány évvel ezelőtt a mennyezet értelmetlen újításakor megsemmisültek. Csak a templom hajójában álló "leányok kórusán" maradt meg 9 drb 50 — 60 cm. széles és 60 — 70 cm. magas festett négyszög, melyek minden valószínűséggel szintén az Illyés művei. Az egész sornak alól szürke alapra fehérrel festett vékony tulipánpárkányzata van, amellyel együtt a karzat mintegy méternyi magas. Délről északra számítva az első két négyszögben és az ötödikben virágdíszt, a harmadikban egy kezdetleges szirént, a negyedikben stilizált rózsákat találunk. A hatodikat a következő érdekes felirat foglalja el:

EZT AZ IFI LEÁNYOK ÍRATTÁK MAGOK JÖVENDŐBELI EMLÉKEZETÉRE, HOGY MEG JÖVENDŐBEN MEG EMLÉKEZNÉNEK AZ IFIJAK.

E mellett jobbra otromba kétfejű sas s a következő három négyszögben Ízléses, csinos tulipánleveles és virágos minták láthatók. A festő túlnyomólag fehér alapon kék, palaszürke, piros és sárgás-piros színeket használt. Más művét s életrajzi adatait nem ismerjük. Munkái maradványainak megőrzésére az Erd. Nemz. Múzeum Régiségtára 1904-ben felhívta a nyárádszentimrei ev, ref. egyház figyelmét s átvételére is ajánlatot tett. —239.

ORVOSI TUDOMÁNY ÉS MŰVÉSZET. A Budapesti Orvosi Körben tartott előadás dr. Sassy Jánostól. Külön nyomatott a "Gyógyászat" 1907. évi számaiból. Budapest, 1907.

Külföldön már elég terjedelmes irodalma van a műtörténelem azon —• bízvást úgy mondhatjuk: legmodernebb — ágának, amelyben egyes tudományok mívelői s különböző élethivatások képviselői a maguk szempontjából vizsgálják a művészet nagy mestereinek alkotásait. Nemrégiben a Művészet hasábjain is ismertettünk egy igen tanulságos könyvet, amelyben egy német botanikus a németalföldi és olasz festők munkáit tudományága szempontjából vizsgálta s a művészetre, a növénytan történetére és a természet kedvelőire nézve egyaránt érdekes tanulságokat vont le régi mesterek vásznain űzött botanizálásából.

A külföldi orvosi irodalomban gyakran történik hivatkozás régi nagy mesterek festményeire. Nálunk, tudtunk-kal, Sassy János dr. foglalkozott először pathológiai szempontból a művészet emlékeivel. "Poklosok a művészetben" című cikke a Gyógyászatban 1902-ben jelent meg. Ebben főleg Holbein és Dürer alkotásait méltatja az ezekben ábrázolt alakok betegségének pathológiai szempontból hű s szinte az akkori orvosi tudományt is meghaladó pontos visszatükröztetését. Hasonló a tárgya most megjelent felolvasásának. Ebben azonban a modern művészetre is kiterjedt, kiemelve ennek minden mozzanatát, amely az orvosi tudománnyal kapcsolatba hozható Igen érdekes például, amikor egy fiatal Gauguinistánkról, akinek szemét megvizsgálnia alkalma volt, azt konstatálja, hogy szertelen eredetieskedése látási zavarokban gyökerezik. Ha e speciális esetet fiatal óriásainkkal szemben általánosítani nem is óhajtjuk, örömmel veszünk tudomást Sassy dr. művészeti irányú munkálkodásáról. Művészetünk iránt, a művészeken és műkritikusokon kívül, ma még oly kevesen érdeklődnek nálunk igazán, hogy őszinte elismeréssel kell szólnunk mindenkiről, aki a maga hivatása körében igyekszik képek, szobrok iránt figyelmet kelteni. Különösen akkor, ha ezt a művészetben való akkora járatossággal és oly sok jóízléssel teszi, mint Sassy dr., Miskolc tudós orvosa.

Nagler és mások terjedelmes művész-lexikonjai ma már nem állanak a kor színvonalán. Bármily becsesek is, két hiány tapasztalható bennök. Először is hiányoznia kell belőlük annak a rengeteg tömegű új adatnak és helyesbítésnek, amelyet egy-két emberöltő óta oly bőségesen kutatott ki a művészettörténet, másodszor pedig természetszerűen hiányzik belőlük a legújabb művészetre vonatkozó fontos adatok legnagyobb része. Az előbbi fogyatékosságot a műtörténész, az utóbbit a művészetszerető közönség érzi meg első sorban. A régi hiányon dr. Julius Meyer nagyszabásúra tervezett lexikonja akart segíteni, de az csak három kötetig juthatott el s különben többféle fogyatékosságban szenvedett, amin ez az új lexikon van hivatva segíteni. A szerkesztők átvették Meyer nagy anyagát, de azt minden sorában átdolgozták s nevezetcsen ügyeltek arra, hogy lexikálisan rendezzék be az egész művet, mert Meyer műve túlságosan részletes volt s némely részében szinte monográfiák gyűjteményéül hatott. De anyaga is sok hézagot mutatott fel, úgy hogy már az első köteteké itt kétszer-annyira nőtt.

Hozzávetőleges becslés szerint ez az új lexikon mintegy 150,000 művészről ad számot s csak azokat a neveket zárja ki eleve, amelyek vagy puszta sémák, vagy egészen csekély s csupán helyi jelentőséggel bírnak, vagy pedig a modern kiállítások végnélküli forgatagában csupán mint tucatfestők vagy üzérkedő dilettánsok szerepelnek, minden műtörténeti jelentőség nélkül. A kör, amelyre e hatalmas vállalat kiterjed, időbelileg felöleli az egész műtörténetet az antik művészettől napjainkig, geográfiáikig pedig kiterjed Európán, Amerikán s a hozzánk közelebb eső Keleten kívül a keletázsiai művészekre is. Ez utóbbi bonyolult és nehezen rendezhető anyag ilyformán most kerül első ízben európai nyelven feldolgozásra. Sok nehézséggel járt különösen a khinai és japáni művészek ily bemutatása, már azért is, mert mindegyikük temérdek néven szerepel, miért is szükségesnek mutatkozott őket khinai írásjegyekben is közelebbről meghatározni.

Az imént megjelent első kötetből látjuk, hogy a szerkesztők helyes nyomon jártak az egyes életrajzok terjedelmének megállapításánál is. Már a programm is legfeljebb 15 nyomtatott oldalt enged egy-egy elsőrangú művész méltatására, úgy hogy egy életrajz sem válhat túlrészletessé. A kisebb vagy hiányosabban ismert művészek megfelelő, olykor néhány sorra terjedő méltatásban részesülnek, jelentőségük szerint. De minden cikknél ott találjuk a rájuk vonatkozó irodalom idézését, úgy hogy az érdeklődő kényelmesen folytathatja ez útmutató segítségével a kutatásait. Ilyformán a lexikon hasznavehető repertóriumává lett az idevágó művészeti irodalomnak is. E részben nagy és jelentős munkát végzett éveken át dr. Ferdinánd Laban berlini hazánkfia s ezt egész terjedelmében felhasználhatta az új lexikon is. Hosszú gyűjtőmunkával sikerült a szerkesztőknek minden idevágó lexikont, folyóiratot, kézikönyvet, katalógust, ami csak hozzáférhető volt, összegyűjteni, ennek a rengeteg anyagnak a megrostálása, rendezése s feldolgozása a szakszerkesztők és százakra menő munkatársak feladata. Közülök többen a művészek egy-egy teljes körét írják meg, így Sauer a munkatársak egész sorával a görögöket és a rómaiakat, Moes a hollandiakat a XIX. századig, Bombe több olasz csoportot, Schmerber a cseheket, Haupt a portugálokat, Lepszy a lengyeleket, Mach az észak-amerikaiakat, Roder a dánokat, Semper a tiroliakat, Sirén a svédeket stb.

Természetes, hogy a magyar művészek is megkapták az őket megillető helyet. Már az első kötetben is megtaláljuk mindazokat, akik lexikális jelentőségűek. A programm ugyan kizárta, hogy mindaz a sok művész, akiről nevénél egyebet nem tudunk (például az ötvösök százai), mind belekerülhessen a műbe, mert az különben beláthatatlan terjedelművé dagadt volna, mégis helyet kaptak ott oly régi festőink is, akiket ugyan csak név szerint említ meg valamely régi feljegyzés, de akiről a későbbi kutatás talán kiderít még egyet-mást. Az élő művészek névsorának megállapításánál is az az általános elv szolgált irányadóul, hogy az egészen kezdők, akikről semmi jellemzőt sem lehet még mondani, továbbá a dilettánsok, vagy olyanok, akik tulajdonképen nem mint művészek szerepeltek, kimaradjanak a lexikonból s hogy. az egész oeuvre felsorolása helyett csak épen a legjellemzőbb művek említtessenek fel. így is gazdagabb a magyar művészek méltatása, mint bármely más lexikonban, a hazaiakat sem véve ki.

Ez az utóbbi szempont a magyar érdeklődők szemében növelni fogja becsét a nagyszabású vállalkozásnak, amely különben is oly hézagpótló, hogy nem hiányozhatik a könyvtárakból s az amatőrök dolgozószobájából.

UTCASAROK A CLUNY MÖGÖTT
SZÉKELY ANDOR RAJZA

BÁNYÁSZOK
VESZTRÓCZY MANÓ RAJZA

ÁRVÁK
SZENES FÜLÖP RAJZA