Horti Pál tizenhat éves volt, nagyon fiatal és egészen bajusztalan gyerekember, amikor egy iparművészeti tervvel díjat nyert. A díj kicsi és jelentéktelen azokhoz képest, amelyekhez később jutott; a terv -egy berakott művű asztallap díszítése - - nem jöhet számba, naiv és kezdetleges játék azokhoz a dolgokhoz képest, melyek később a magyar iparművészet frontjára vitték. A biografusnak azonban ez az "ifjúkori kísérlet" nem közömbös. Ez, hogy úgy mondjuk: jellemző momentum, amiből ha különösebb valamik nem is konstatálhatok, az talán igen, hogy Horti nem véletlenül, kényszerűségből, vagy amiatt állt be a magyar iparművészet táborába, mert ebből a táborból akkor jóformán senki se látszott, ellenben felsőbb parancs és ú. n. művészeti politika szerint szükség volt rá, s úgy tetszett, hogy aki siet és él az alkalommal, hamar, könnyen, vitézül arathat győzelmes babérleveleket. Ez az ifjúkori terv, ez a kis pályadíjat nyert rajz belevilágít Horti fejlődésébe, s némi magyarázattal szolgál, hogy miért lett tervező, amikor piktornak indult, miért húzott át a dekorativ művészetekhez, amikor erre holmi sok, kívülről jövő ösztönzést éppen nem kaphatott; s amikor minden oldalról, jobbról is, balról is, kollégái, proffesszorai, olvasmányai azt magyarázhatták, hogy a festői halhatatlanság, hír és aranyérem ennél a pontnál kezdődik: nagy vászon és életnagyságú alakok. A mintarajziskolában, épp úgy, épp oly mód és rend szerint gyakorolja a rajzot, mint valamennyien a vele egyivásúak és azonos cél felé sietők. Először a bizonyos görög-római gipszfejek, szénnel szürke papi-ron, aztán közelebb a "Parnasszus hófödte bérceihez", magasabb fokon: élő modellek, pemzlivel, színnel, á la prima. Közben, bizonyára nyughatlan álmai vannak, mint mindenkinek, ha lefoglalják a Sturm und Drang lángoló évei. Bohémtanyákon bizonyára hosz-szú és szenvedelmes disputákkal tölt időt, disputákkal arról, hogy mi a követendő "új irány a festészetben''. A plein air-nek ekkor itt még híre-nyoma se. München: ez a piktura központi pályaudvara. Ide futnak be a világ összes tájékairól, tehát magyar tájékról is művésznéppel érkező vonatok, s innét szaladnak haza csinálni nemzeti művészetet, valójában pedig sokszor csak folytatni a müncheni pikturát. Történelmi kompozíciók, aranymetszés, s főleg: genre-jelenetek a népéletből, az édes, az aranyos, a víg csaplárosné, három a tánc: ez a festői divat, ez az, amit az emberek kívánnak, amit csinálni kell, la mode pour la mode. A mintarajziskola szép lassankint, de folyvást, évről-évre növekszik, aminek önkéntelen oka, élesztője Munkácsy. A "párisi magyar asztalosfiú" robbanásszerű sikere. Az a siker, amely igaz, hogy egyfelől piktorrá tett nem annakvaló asztalosfiúkat, másfelől rehabilitálta magát a pikturát. Szóval, úgy tetszik, új szellők fújnak a magyar ugaron. Már nincsen úgy, mint régen, Székely Bertalan fiatalsága idején. Csak éppen az iparművészet, ez az, amit - hogy költővel szóljunk - - köd takar, köd és homály. Még nincs benn a köztudatban, hogy praktikus holmik tervezése is lehet művészi feladat. Modern bútor, modern szőnyeg még nem mutatkozott, s nem is mutatkozhatott, mert Közép-Európa valamennyi akadémiáján s nálunk még inkább, ahogyan az iparművészet szerepelt, ez a "melléktárgy" félvállről vett szerepe. Amiben kimerült: történelmi stílusok kópiája. A tervezés kötött marsruta szerint történt, a fiatal művészjelölt urat ezen a címen gyakoroltatták: szabad tervezés, régi mintalapok után. A milieu tehát, innét nézve holt, csöndes, mozdulatlan. Csak jámbor óhajtások hangzanak olykor parlamenti részről, hogy csinálni kell magyar ipart, hogy ez így nem mehet tovább, baj van, nagy és országos baj. Ezeknél a szelíd kívánkozások-nál több azonban alig jelentkezik. Feltűnnek, felhangzanak és tovaszállnak, s ami utánuk marad, némely résztvevőbb lélek melankóliája. Egyébként a parlamenti szószék iparpolitikusait körülbelül úgy szemlélik, mint ekzotikus népek a nyugati fehér embert. Egyébként nem szabad még a bécsi vonal: innét érkezik az ízlés, kész tervek, mintakönyvek, kész holmik szállítmánya. Az iparművészetnek tulajdonkép se neve, se önálló jelentménye. Ha beszélnek róla, ha ankéteznek, előadnak róla, nem tudják hol keressék, ha meg keresik, amit találnak, idegen import, bécsi munka. A környezet, a viszonyok, az élet tehát még nincs arra hangolva, hogy iparművészetet termeljen, hogy alkalmakat kínáljon nem csupán festőtalentumok megszólalásainak. A talaj egy fel nem szántott, még ki nem készített talaj s hogy mégis, ebben a magárahagyottságban, ebben a csöndben, ebben az "iparművészet-ellenes" időkben valaki fiatalon, tizenhat éves fejjel nem lovagregények festésére gondol; mi ez, ha nem egy bizonyos fajta, egy dekoráló, egy iparművészinek induló talentum öntudatos jelentkezése? Mi ez, ha nem annak jele, hogy amikor érnek a viszonyok, s a modernség jegyében szükség van élő-munkásokra, Horti egy eredendő, legfeljebb csak elfojtott, külső okok miatt alvó, de egyébként benne régtől meglévő talentum miatt áll az előmunkások közé, nagy szorgalommal, nagy mohósággal és oly képességekkel, amelyeknek felmérése, kritikája itt nem feladatunk, de amely éknek szerepére, jelentőségére, hasznára, arra, amit betöltötték és arra, amit eredményeztek, alább még rámutatunk.

Mindezzel persze nem azt mondjuk, hogy pontosan kikössük a zsineget kétféle talentum közt: a közt, ami par excellence piktorinak, s a közt, ami iparművészetinek kodifikálható. Nem írjuk azt, hogy Hortit "már az istenek is" arra nevelték, hogy bútort, szőnyeget, ékszert és egyéb ipari holmikat terveijen. Abból a rajzból, abból az első kis szösszenetből, amit egy iskolai fórumon apro babérokkal körüldíszítenek, nem mondható, hogy Hortiban éppen csak ez a fajta képesség élt, szorosan különválasztva attól, ami piktori. Először is: alig képzelhető maga az iparművészség e nélkül a piktori talentum nélkül. Ha valami, akkor egy intérieur, egy művészien elgondolt szoba okvetlen kíván, sőt feltételez festői fantáziát. Ha ez hiányzik, a spiritusza, a lelke hiányzik. Az emberi művészkedésnek ez a terrénuma tele van pittoreszk-tartalom-mal: nagy dekorálok, nagy iparművészelvnél szinte conditio sine qua non. Horti is így indul, festői tanulmányokkal, festői erényekkel vértezi magát. Hosszú esztendőket tölt intenzív munkában. Bejárja Münchent, Parist, Londont. Amikor hazajön, több tárlaton leteszi festő-névjegyét. Egy képét, a "Favágók" ciműt megvásárolja a Képzőművészeti Társulat, s hogy íme mégis, egy hirtelen kanyarodással más utakra tér, nem egyéb ez, mint bizonysága annak az erősebb hajlandóságnak, erősebb szeretetnek, amit mi így hívunk: iparművészetre való rátermettség. Ezzel a hajlammal és ezzel a szeretettel ékeli be és tudja boldognak magát szép tárgyak társaságában. Lemond a piktordicsőség arany-füstjéről, közeli célok, közeli sikerek, lármás erőlködések helyett oly problémákkal foglalkozik, amelyekre a hajnal csak később volt eljövendő. Később, amikor kis rés nyílt a magyar művészet egén, s nyugati szélvész új kultúra magjait söpri felénk. A modern iparművészetet.

És itt most külön fejezetet kezdhetnénk ezzel a címmel: a lenézett, kigúnyolt, a félreismert és üldözött szecesszióról. Külön fejezetet, amely vidám bohózathoz lenne hasonlatos, ha azt mondanók el, hogy ennek az új kultúrának, a modern iparművészetnek milyen volt az ő fogadtatása. De amely, dacára hogy amiről szól, ma még a legfrissebb múlt, egy darab komoly és nemes történelem, mert a kép, amit példáz, amit kirajzol elénk: felemelő és egész lélekkel vívott küzdelmek képe. Rövid évek multán, ma, ezerkilencszáznyolcban, furcsa, megfoghatlan, érthetlen minden kacaj, torz és groteszk az a mosoly-tenger, amely a modern iparművészet első felbukkanásait kísérte a szánalom, részvét és egyéb tragikai összetevők formájában. Csodálkozunk, sőt többet teszünk: megdöbbenünk, hogy miként lehetett humort, éppen csak nevetni való mulatságot látni például Rippl-Rónai egy bútorrajzán. Hogy részenkint és általánosan, hivatalos és nem hivatalos helyeken miért eshettek szokatlan ijedelembe az Iparművészeti Társulat kiállításai miatt. Hogy a nemzet képviselőinek házában, egy ismert s különben európai szempontú kulturpolitikus miként képzelhette magát magyar művészeti Cicerónak, aki apró és sötét Catilinák ellen harcol, amikor büszke rómaisággal óva intett mindenkit a haladó legújabb kor művészetétől, amely - így szólt - tévelygések és veszedelmek örvényébe visz. Aberrációs művészet.

Mindez persze, ma, érthető okból furcsa, hihetetlen, akárha nem történt volna. Elültek a háborgó vizek, vagy legalább is az, ami miatt háborognak, nem a modernség elemi kérdése. Azonban annak idején, ugyancsak érthető okból, mindez természetes jelenség-volt, logikus folyománya egy milieunek, mely ha nem is bírt iparművészeti hagyományokkal, mint a franciák, angolok, tehát ha nem is volt mit féltenie, - - Bécs közelében, Bécs hatása alatt élt, amelynek üres barokkizmusát, ellapult biderségét gyökerestül támadták az új, friss törekvések. Ez a szó: modern, ma éppen nem sértés. Ellenkezőleg az a sértő, ha valakinek az idetartozását véletlenül kétségbevonják. Ott tartunk, hogy vannak kávéházak, s benne márványasztalok körül kolóniák, úgynevezett szabad és független tömörülések, akik előtt a Mackintosh bútor-rnűvészete "öreg dolog", hogy ne mondjam vieux joeu. Ott tartunk, hogy immár a modernségnek is van bizonyos szokványa, akadémiája, sablonja és kellemetlenül zöld tehetetlensége - holott tíz év előtt még merész valami volt kiejteni elegáns társaságokban, nem szólva szakkörökről, iparosokról, gyárosokról. Egyfelől a "Spieszburgerthum" rémületének kora volt ez, amely érzi, hogy régi, megszokott és kényelmes sátraiból akarják kiforgatni, másfelől nagy kontrasztok mérkőzése, elszánt csaták kora, amit Horti Pálnál senki sem vívott végig teljesebb odaadással, s amiből ha ez az utóbbi, az új ízlés, új formák, új ideák kerültek ki győztesen, nagyrészt az ő érdeméül tudandó be. Aki megírja majd a magyar iparművészet élőidejét, jó darabon át mindenütt találkozni fog Horti Pál talentumának nyomaival. Mert amily fanatikus hittel haladt a kis csapat élén, azokkal, akikre valamikor úgy néznek vissza, mint ahogy ma tekintjük az irodalmi műveltség nagy kezdeményezőit, -Kármánt, Kölcseyt, Kazinczyt, -- a munkássága épp ily robusztus, szinte az egész iparművészetet átölelő. Mindent próbál, s mindenben, amit próbál, európai szinvonalat ér. Tervez ékszert, bútort, szőnyeget, fayence-t. Különböző materiákkal dolgozik, az anyag, amire rajzait gondolja, nagyon sokféle. S mégis, amit tervezett, az anyag iránt való respektust tükrözi. Arra épült, amit a nagy hadakozásban, az iparművészet egyik sarkpontja gyanánt, sokszor, vehemensül, újra és újra kellett ismételni: a materiális őszinteségén. Ezt a tulajdonságot Horti nem tanulhatta kényelmes módon, folyóiratokból, mint valami elegáns, kivasalt, ú. n. irodai tervező. Erre, külön energiát, külön türelmet, bibelődést, külön életet pazarolt a műhely falak pora, forgácsa közt. Hosszú és fáradságos órákat, napokat, esztendőket, ami neki mindazonáltal ritka élvezet volt, mert amit nyújtott: örömök, örömök, nemesen emberörömök. Egy-egy anyag rejtőző szépsége, titka, finom effektusai. Egy-egy anyag megismerésében támadó lelki szenzációk.

Hogy ebben a megismerésben, ezen a kísérletező úton Horti új effektusokat talált, ezt fölösleges bizonyítgatnunk azok előtt, akik visszaemlékeznek ékszereire, amelyek új cizelláló eljárással készültek, s vázáira, sajátos patinájú agyagedényeire. Egész csomót állított ki belőlük, színes, eredeti hatású holmikat, amelyeknek csak egyik nevezetességük, hogy formájukat Horti szabta. Másik s talán jelentősebb nevezetességük, hogy maga mintázta, korongozta őket. S ez az, ami nekünk Hortiban különösmód szimpatikus. A mesterség, a kézimunka, a nem is oly rég általában lebecsült mesterség szeretete. Az, hogy nem élt akadémikusan, külön az anyagától, távol a műhelytől. Az, hogy ennek eredményekép (s ez már intuíció dolga) megvolt benne a képesség: hatni, szépségeket kicsiráztatni pusztán materiális tulajdonságokkal. Egyedül azzal, hogy számít valamely anyag új finomságára. Mindez ma persze hogy nem ritka. De Horti előtt ritka volt. Hortiban ez jellemző vonás, ha úgy tetszik «reneszánsz-vonás».

Interieurökön, tömérdek apróságon kívül egy sor vázlat, terv: ez a magyar iparművészet Horti-öröksége. Egy szenvedélyes stúdium jegyzetei: felvételek őskori emlékekről, s bútorrajzok, melyek ki tudja hová fejlesztik tovább szerzőjüket, ha magukkal hozzák. Ha nem hagyják el, indus égbolt alatt, forró mesék s vad vizű partok közelében.

Horti Pál Budapesten, 1865-ben született. Apja szabómester. Tanulmányait a fővárosban végzi (reáliskola, mintarajziskola). Megszerezve a rajztanári oklevelet, az iparrajziskolához nevezik ki (1890). Néhány év multán Münchenbe megy, a reprodukáló teknikákat tanulmányozni. Amikor hazajön, egy sokszorosító vállalatot alakít, de ez a vállalkozása nem sikerül, s fel kell hagynia vele. Egy csomó tervrajza a «Mintalapok» hasábjain jelenik meg. 1902-ben a turini nemzetközi kiállítás magyar iparművészeti csoportját rendezi. Ugyancsak Horti tervei szerint rendeződött a Magyar Iparművészeti Társulat lakásberendezési kiállítása (1903), valamint a st.-louisi kiállítás magyar iparművészeti része (1904). A kiállítás bezárása után New-Yorkba költözik (1905), ahol igen sok megrendeléssel látják el. Innét Mexikóba megy (1906 május). A sárgaláz lappangó kórja itt kezdi ki szervezetét. Hazafelé tartott, amikor ez a baj végzetesen tör ki rajta. Meghalt Bombay-ban, 1907 május 25-én. Hagyatékából kiállítást rendezett az Iparművészeti Társulat az iparművészeti múzeumban (1907 nov.). -- Kitüntetései: Iparművészeti állami nagy aranyérem (1899), a párisi világkiállításon öt kitüntetés (1900), a Ferenc József-rend lovagkeresztje (1900), Grand Prix a turini kiállításon s az olasz koronarend lovagkeresztje.

PÁRISI MOTÍVUM
HONTI NÁNDOR RAJZA

FALU VÉGÉN
RUDNAY GYULA RAJZA

ARCKÉP
FERENCZY KÁROLY RAJZA