KOZMA LAJOS RAJZAI
A feladatom most az volna, hogy olyan legyek, mint a hegedős lantja, a mely muzsikaszóval kísér valami finom románcot, lélekkel átitatott, érzéssel beszőtt nótát, — hogy sehol el ne nyomja az írásom a rajzoló-művész munkájának hatását, s a végén mégis egy akkordba csendüljön vele... nem írhatok tehát rendes értelemben vett kritikát.
Mert mi ma a kritika? Vannak, akik művészekről szólván, elmondják a penna nyelvén a művész más eszközökkel teremtett alkotását. Beszélnek érzésekről, amelyeket a művészi alkotás maga fejez ki ha akar, beleszuggerálnak a mű megalkotójába gondolatokat, amelyeket az sohasem érzett, és parancsolóan elrendelik, hogy: igenis ennek így kellett lennie... Ez röviden: nem lehet igaz.
A másik módszer az esztétikának tudománynyá való merevítése, új dogmák alkotása, amelyek csak keletkezésük időrendjére különböznek a régebbiektől, ám egyformán megkötik a. haladás kerekét. Pedig nem az a fontos, hogy minden áron lehetetlenséget dolgozzunk, és azt magyarázgassuk: mi a szép, de mindenesetre az az egyedül helyes út, amidőn művészek munkálkodását vizsgálván, azt kutatjuk, hogy miért dolgoznak valamely irányban, hogy például igazi ornamentumot alkotva, mint jutottak el hozzá, s hogy mi a kapcsolat köztünk és közte. Hogy rámutathassunk a helyes útra" mely célhoz vezet és szókkal kísérve a művész vonalait, ne jussunk köznapi ismétlésbe, így azután minden miértre felelés, tehát csak kritika, igazi kritika lesz a munkánk eredménye, amelynél nyitva hagyjuk ama sokat bolygatott és hiába bolygatott legvégső kérdést, amelyre sehonnan és soha se jöhet felelet, azt, hogy: miért szép valami. Ez a néhány rajz kicsike bokrétája a Kozma Lajos munkásságának, olyan, mint valamely regénynek egy találomra kikapott fejezete, töredék, afféle mozaikdarab, amelyből következtethetünk egy művészi életnek komolyságára, gazdag mivoltára.
Ez a fiatal építőművész kora gyermekségétől kezdve ismeretségben állott a somogyi lankák virágos mezejével, a homokszemek vibráló táncát is sokszor nézte, ahogy sziporkázó csillogással sorakoztak vonalba a napsugár érintésére, majd megindult a puszta, a berkek hűvös mélysége, domboldalak lejtője felé, végigzarándokolt Kalotaszeg álomországán, ahol él még a temető művészete, s ahol írott varrottasok hirdetik a teremtő fantázia örök dicséretit.
Ahogy vándorolt, a lelke meg kellett hogy teljék a magyarság művészetébe vetett hitnek az erejével, egy csomó színes, soha el nem múló impresszióval, amely a rajzaiból is felénk sugárzik, amelyben megcsendül a lírai elem alaphangja, a poézis... Mert megfogja az emberfia lelkét a virágkopjás fej fa szépsége, annyira meg, hogy alig szabadulhatunk meg tőle.... Hogyisne fogná, mikor haldokló rózsa halódó illata halottat köszönt.
Megtelt a rajzolókönyv minden oldala, de nem szolgai másolásra telt meg. Éppen az a szerencséje, ami sokaknál hiányzik, hogy észrevette a népművészetnek a természetre való egyenes utalását, a természet elemeire való ujjmutatást, amelyeket aztán a saját dekorativ nyelvén fejezett ki akkor, amikor ornamentumait megteremti. A népművészet csak az alkotás törvényére tanította meg, de nem önmagának ismétlésére, aminek az lett az eredménye, hogy Kozma nem elrejtett bányának tekinti a népművészet anyagát, sőt tudja azt is, hogy az igazi művész épp úgy nem élősködhetik a nép művészetén, mint ahogy rá nem vethetjük magunkat elmúlt korok művészetének szenzációira sem. Szóval a népművészet folytatását úgy érti, hogy az nem a belőlük vett elemek ugy an egy nyelven való ismétlése, hanem a természet elemeinek egyéni synthé-zissel való sorakoztatása, ami valóban két különböző dolog.
Lesznek néhányan, akik első látásra hasonlóságot keresnek az itt közölt könyvdíszek és hasonló környezetben megfordult festő ismert munkái között. Ezzel a véleménnyel nekem természetesen számolnom kell és állítom azt, hogy különbség van piktorgrafika meg építészgrafika között. Az előbbi - - ha szimbolikus is - - változatlanul átvevén a természet allâtes növényvilágának jelenségeit, mindig csak rajz marad, míg ezek a díszek a természeti jelenségek elemekre való bontásai, szerves ornamentumok, s bizonyos mértékű merevségük is onnan ered, hogy az anyagba beolvadhassanak. Az első művész alkotásainak kifejezője a toll, a tű, emezé minden anyag, mely formát öltve, színben, arányban, a díszítés új összefoglalásmódjában hozzánk beszél, a mi életünkhöz akar tartozni.
Szinte látom, hogy csóválják meg a fejüket az utolsó mondatra azok, akik a művészeteket túlontúl eldifferenciálták. Hogyne. Építész, aki könyvet díszít... Igen. Ám ez az építész érti a szöveg és rajz között szükséges egységet és nem pikturát rajzol, de karakterisztikus szükségleteket fejez ki a teknika ismerésével, még pedig úgy, hogy karakterisztikus szükségletet anyagszerű teknikával szervesen kapcsolva fejez ki, s művészetében egyéni összefoglalásmódokat mutat. Ez a három feltétel találkozása a dekoratív művészetek alapja, s ebből következik a dekoratív művészetek egysége is.
Amennyiben pedig a valódi építész elsősorban dekorativ művész és foglalkozásánál fogva e téren univerzálisnak kell lennie, tehát nem fogadja el a régi felfogás hirdetett igéjét, amely szerint minden homlokzatokat konstruáló egyén művész, de tovább megy, s az embert környező szükségekből dekorativ művészetet teremt. Ezért díszít Kozma Lajos könyvet is, ezért tervez textilt, agyagot, bútort.
Mindazokat, amiket elmondtam, úgy vélem, bizonyítani is illik, már csak azért is, hogy önkéntelenül alkalom adódván rá, némi világosságot vessek a dekorativ művészetek terén nálunk uralkodó zavarba, és a Kozma művészetét is az előbb említett három főszempont, tudniillik a szükséglet karakterisztikussága, a teknika anyagszerűsége, a szerves kifejezés egyéni összefoglalásmódja szempontjából értékelhessem.
Úgy hiszem, hogy szükségletek keletkezése nélkül nem fejlődhetik művészet. Nem. Mert a szükségletek legelőbb jelennek meg, kielégítésüket várván. A mi kapitalista korunkban éppen ez oknál fogva a művészet azokba az ágakba vonult vissza, amelyek műveléséhez nem kellett nagy tőke, s ahol nem volt olcsó munkaerő, mint amilyen művészeti ágak a piktura és a zene, amelyek az építészetet, a szobrok művészetét s az iparművészetet háttérbe szorították. Hogy ez nem véletlenség, mellettem bizonyít a művészetek fejlődésének egész története. Olcsó munkaerő emelte a gúlákat, a szfinxet, így alkotódtak hatalmas középkori templomok.
A pompa szükséglete, a pápaság óriási hatalma, a vele járó istenkultusszal egyetemben segítette elő a renesszánsz kifejlődését, s hogy ma a művészet szabadsága letűnt, azért történik, mert azoknak az ízlésében dolgoznak, akik megfizetnek. Ám mert a modern kapitalista sznob és firenzei palotában akar lakni, s mert édeskés képet, kinyalt vásznat akaszt a falára, azért lett ilyenné nagyjában művészetünk, amely nem lehet erős, mert nincsenek karakterisztikus szükségletek. Ezért oszlott, meg a művészi munka kenyérkeresetre, igaz művészetre, amely utóbbival éhen lehet halni.
Hogy a szükségletet kifejezhessük, szükségünk van a teknika ismeretére, amely nélkül nem lehet művészet, mert ez a szép egyik exisztenciális előfeltétele. Hogy a teknika mi, azt nagyjában valamennyien tudjuk, nagyjában, mert összetévesztjük sokszor ezt a conditio sine qua non-t magával a lényeggel: a művészettel. Nem egyéb ez, mint szükséges eljárások ismerete, amelyek szerint az anyaggal el kell bánnunk, hogy eljuthassunk a szépig. Aki nem jut el annak a kifejezéséig, az csak rutinos mesterember, de nem művész, s hasonló ahhoz a - - Uram bocsáss meg — jámbor figaróhoz, aki hajnyírás közben levegőben csattogtatja az ollóját. A teknikának van egy fejlődöttebb foka, fizikai eredetű, mint például a Segantini fénybontása is, ám még ez sem a szép forrása, mert a szép a kifejezés módjától függ.
A teknikából folyik az, hogy a könyvdíszítő vonallal dolgozik. A vonallal való dolgozásnak ez a szüksége volt a dekorativ művészet első eszköze, mintahogy Kozma Lajosnak is vonalában van az alapmotívum, amely nem egyéb, mint a vonal végtelenségének véges vonalban való éreztetése. Ez a főmotivum, ez a fősynthesis. Az ornamentu-mok gazdagsága csak ennek a variációja, mint ahogy a muzsikus is kiemel egy főmotivumot, amelynek változataiból ott is gazdagság, sokféleség keletkezik, mely sohse elégít ki bennünket s új élvezetek forrása. Mindenkinek - jobban mondva minden igazi művésznek - más a főmotivuma, s a variáció gazdagságától függ a mi gyönyörködésünk határa. Láttátok e finom ecsetvonal nyomát, amint hajlik a kéz nyomása alatt, vagy puha ceruza omló grafitszemeit a papiros kis dombocskáin, s a lúdtoll könnyedségét? Ez a rajz ornamentikájának teknikája valahány. Ha azonban az ornamentimi más anyagra jön, az ebből a teknikából eredő szépség hazugsággá válik legott, mert ami lúdtollal rajzolva szép, gépi cinkografián hamis.
A miniaturák korszaka - - fájdalom - - letűnt, gép ontja a nyomtatott hasábokat, s a mi emberünknek a gép tehetségével kell számolnia... Mi következik ebből? Az, hogy ha a vonal nem onthatja egyedül, egymaga a báját, összefog belőlük kettőt, két vonal egy utat tesz meg, egy ritmusban csendül, s a gépi vonal él, vibrál, mozog, mert a kettős fekete vonal fehér árkot szegélyez, s az egész vonalvezetés nem egyéb, mint küzdés a fehér vonal és szegélyei között. Ez a gépi sokszorosítás teknikája, amely abból áll, hogy az elveszett kézi szépségekben bujálkodó vonal helyébe egyensúlyért való vonalküzdelmet, mozgó vonalakat helyettesít a művész... Tehát? A teknika csak annyiban forrása a szépnek - - sokan hiszik, hogy csak egyedüli forrása —, amennyiben megvan, s az alkotó alaposan számolt vele, annyira alaposan, hogy el is feledtette velünk.
Szükséglet és teknikához azonban, hogy művészet szülessék belőlük, kifejezésmód kell, amely, dekorativ művészetekről lévén szó, nem egyéb, mint ornamentum, amelynek a fogalmával mostanában különösen divat a visszaélés, éppen ezért nem árt, ha tisztába jövünk a lényegével.
Az ornamentum elemeknek - - tehát régi, szépségük okában megmagyarázhatatlan vonalvetéseknek, vagy folttömegeknek - - syn-thesise, azaz összefoglalási módja. Éppen ezért a népművészet synthesise lélektani szempontból érdekelhet ugyan bennünket, iránta érzett szeretetünk ebben rejlik, de tudnunk kell azt, hogy a népművészet kész eredményeinek kontár utánzása nem művészet. Művészet csak akkor keletkezik, ha az önmagukban tökéletlen elemeket új módon foglaljuk össze. Ezeknek az elemeknek régisége szükségképpen való, hisz ez az a kapocs, amelynek már csak azért is közösnek kell lennie, hogy más korok művészetében is megtaláljuk a magunkét. Új elemek bányászása magában véve még nem eredetiség, mert ezen a meddő úton haladva, elsősorban a megértéstől esünk el, másodsorban az összefoglalás módjának eredeti megteremtésében szenvedünk tetemes erőveszteséget. Ha ez igaz, akkor önként kínálkozik két konzekvenciának levonása, amelyet nem árt megjegyeznünk, az első úgy szól, hogy minden áron új elemek hajhászása selejtes munka, meglévő összefoglalásmódoknak megismétlése pedig nem egyéb, mint a közönség ízlésén való élősködés, amelynek lelkiismeretlenségét még az a csábító körülmény se menti, hogy ezek a mesteremberek a legtöbbször meggazdagodnak. Az igazi művész idegen synthesisekkel érdeklődésből ismerkedik meg, s főleg azért, hogy azok ismétlésébe még véletlenül se bocsátkozzék. Ebből a szempontból nemhogy károsnak nem tartom az idegen művészetek megismerését, de az öntudatosság növelése szempontjából határozottan előnyösnek.
Mit is mond erről Emerson? Azt, hogy a művész ne szőjje, mint a pók, maga a hálóját, de felhasználva évszázadok kultúrájának összehordott s nemzedékek leikével összenőtt tégláit, használja fel őket saját épületének diadalmas felépítéséhez. A művész, ha újat akar teremteni -- mert újat kell teremtenie - ne külsőségekben, modorban, elemekben legyen új, ne szakítsa ki magát korából, mint például Gauguin, de vele összefüggőleg őszintén és nemesen új synthesist adjon. Ezt a művészet becsületességének nevezik magyarul...
A dekorativ művészetnek hovásorozásával sokan foglalkoztak és foglalkoznak ma is. Lényegében épp úgy, mint a tájkép-festészet, a tiszta szépség művészete, melynek fokozása nincs. Éppen ezért nem mondhatjuk, hogy valamelyik dekoráció szebb a másikánál, egyedül az dönthető el, hogy a dekoráció szép-e vagy csúnya. Más a függő szépség, a többi művészetek szépsége, amely már csak azért is ismer fokozást, mert végcélja az ideál, a nem. Amelyik műtermék tehát jobban megközelíti a mi ideálunkat, az nekünk legalább feltétlenül szebb lesz. A dekorativ művészetekben a nemnek a fogalma hiányzik, ennélfogva messzebb is állanak az embertől, s hogy szépséges világukba bejuthassunk, iskolába kell járatnunk a szemünket, sok díszítést kell látnunk, hogy a szépségeket a maguk teljességében élvezhessük.
A szépségek telje... Megint oda jutok, hogy az összefoglalási mód. Ahhoz, hogy az elemeket szerves formába gyúrhassa a művészépítőtehetségnek kell lennie, hogy merevvé, anyagra alkalmazhatóvá tegye őket. A kínaiaknak a szín volt a synthesisük, a japánoknak a kecsesen vezetett vonal, a görögöké a tömegek ritmusa, a merevségnek sokkalta helyesebb felfogása, mint az egyptomiaké, akik ezt szószerint értették. A három ornamentika általam felállított ez a sorrendje egyúttal a fejlődés sorrendje is.
A synthesis tehát a színtől a vonalon át a tömegig, gerince az ornamentumnak," amelynek szintén elemmé kell lennie, ha tárgyon alkalmazzuk, amiből az következik, hogy ornamentum maga nem létezik, hogy a tárgy a díszszel egységbe olvad, amelynek exponensei a tárgy anyaga és célja. A "díszíteni" szó ezért förtelem. Értelme: ornamentumok alkotása, minden anyagra és tárgyba való tekintet nélkül, s értelmetlen felhasználása, figyelmen kívül hagyásával annak a ténynek, hogy nem minden tárgy viseli el a díszt. A mi szemünkben a nemes anyagok primär szépsége tökéletes. A fa rostjainak szép játéka, a kézzel szőtt anyag egyenetlen szálainak szövevénye, az arany meleg csillogása már magukban véve is kellemesek, ornamentum-mal való ellátásukra még hatalmas talentum is alig vállalkozhatik. Szegény anyagok azonban, mint a vakolat, a vaslemez, a papir, kívánnak foltokat, amelyeken a szemnek gyönyörűsége teljék. Evvel azonban korántsem mondtam azt, hogy minden tárgy teljes egészében kívánja meg ornamentummal való beborítását, egyáltalán nem. A szék ülőlapja, a csésze öble, a kés nyele, a fal nagy felületei maradjanak dísz nélkül. A székre úgyis ráülünk, a csészében tea párolog, a kés nyelét kezünkben tartjuk, a falat bútorok meg képek fedik. Dísz csak oda jön, ahová a szem pihenni téved, ahol konstruktív tényezők felhívják a figyelmünket, ahol arról van szó, hogy valamely munkát vagy rendeltetést láthatóan és szépen fejezzünk ki. A figyelem köre különben is korlátolt (sárga folt a szemben), tehát az ornamentum centralizálása - ellentétben annak szétszórásával — öntudatos lélektani alapokon és a tárgy rendeltetésének kifejezésre juttatásán nyugszik. A modern díszítőművészet határvonása ez; az első életünk követelése, a második a művész erejének mértéke. Van tehát dísz, mely önmaga új összefoglalója kell hogy legyen az elemeknek, és van alkalmazása a dísznek, mely teknikai jártasságokban tudást, az összefoglalásban nagy erőt kíván.
Ez a dekorativ művészetnek a szimbolizmusa, mely alatt csupán a dísz, helye és a tárgy között való vonatkozást értem, a kapcsolatot, amely csakis olyan lehet, mint amilyen a kifejezésre váró szükségek és a művész fantáziája között van. Ennek eredményeképpen az mutatkozik, hogy egyrészről a szükségeket nem takarni, de ellenkezőleg szépen és nyíltan kifejeznünk kell, amely tétel a művészet becsületességének --az etika hangoztatásával szemben — másik támasztópontja, másrészről, hogy a szépség a kapcsolatban van, melynek végzetes elrontása az a tény, ha megmaradt gipszöntvényeink vidéki kiállításokon újra élednek. A díszítés szétszórása amúgy is veszedelmes valami. Sokszor bebizonyítja, hogy a gazdagságból egy-kettőre rosszul takart szegénység lehet: a dísz helyének nem tudása
Mindezek megszívlelése után pedig tisztelettel kérem az olvasót, nézegesse végig a Kozma Lajos művészetének termését. Nézze végig annak a tudásával, hogy a vonalak finom játékához ezúttal nem jöhetett segítőtársul a színek összehangolt harmóniája. Gyönyörködjék bennük és vizsgálja őket abban az irányban, azzal a szeretettel, mint amilyen szeretettel kísérte végig útjukon e sorok szerény rovogatója. Én legalább meggyőződésből mondom, hogy az egyik legkiválóbb magyar talentum tette meg az első lépését'...
MARGITAY ERNŐ
