Mig állott a vonat, a Rouen-Havre-ba siető tömeg sorai közt szemügyre vettem a pályaudvart, a "Gare St. Lazare" tágas csarnokát, mely ide Paris mélyébe torkollik, s önkéntelenül kerestem a kapcsolatot a híres festménynyel, mely a Luxembourg-múzeum "Caillebotte"-termében gyakran olyan riasztólag hat a nyárspolgári idegekre. A vasúti mozdony kéklő füstje ugyan menynyieket ragadott gyermeki "ah" és "oh" kiáltásra. Pedig ha e képet igazán megértjük és nem futólag, élcelődve, profán kedélylyel sietünk el mellette, úgy vesszük észre, hogy mindent kifejez, amit tárgya révén kifejezni óhajt. A levegő párával telített s az oromzatos tető alól szemhatárunk a végtelenbe, az ismeretlenbe fullad. Köröskörül néhány jókora magasságú bérház még integet, a többi mind levegő, színes és kavargó áramlat. A vidék levegője, a vidéké, melyet a vasút befutni fog, tódul felénk s a mozdony füstjével ölelkezik. Némi képzelő tehetséggel ellátni vélünk a tengerig Bizonyára nem a sínek és vágányok topográfiai rajza e kép, sem a gerendák és egyéb épületalkatrészek szabatos építészmérnöki fölvétele. De vajjon ezt várjuk-e a festőtől, szolgai hűségű másolatot, száraz és lelketlen adathalmazt, s nem inkább azt, hogy érzéseiről és benyomásairól adjon nekünk számot?

Harminc év telt el e kép keletkezési ideje (1877) óta. Harminc év nagy idő. Azóta az egykor szidott, gúnyolt, becsmérelt, kinevetett impresszionista művészet meghódította a világot.

A lelkes és kitűnő csapatból ma már csak ketten vannak életben: Monet és Renoir.

Tavaly költözött el Cézanne, néhány évvel előbb Pissarro, régóta porlad Manet.

Elindultam üdvözölni azt, akit sokkal inkább mint Manet-t, a modern iskola atyjának és megteremtőjének tartok, a vasakaratú, szilárd kitartású, hatalmas egyéniségű művészt, aki dacolt mindenekkel, akit sem társainak példája, sem álbarátainak hízelgő szava meggyőződésének útjáról eltántorítani nem tudott.

Elindultam üdvözölni Monet-t.

Hat heti szünetlen esőzés után az ég mosolyra derült. A világosság és napfény festőjét, az üde és mozgékony színhangulatok felidézését lehet-e megpillantani másként mint jó időben, napfény és ragyogás közepette!

Ott fogadott a kert bejáratánál. "Ah c'est vous, cher maître!" - - ön az, mester, megismerem a birtokomban levő fénykép alapján.

Középtermetű, vállas és erőteljes, javakorabelinek látszó férfiú állott előttem, melléig érő ősz szakálla tekintélyt és méltóságot ad külsejének. Nem tudtam elfojtani csodálkozásomat. Hogyan, ez a hatvankét esztendős Claude Monet, egykori fegyvertársa Manetnek, aki immár a történelemé, a rugékony járású, fürge lépésű atléta alak ő legyen?

Midőn örömteli meglepetésemnek kifejezést adtam e csodálatos testi épség és valóban bámulatosán megőrzött életerő fölött, megnyertem a választ: a mezei élet, állandó vidéki tartózkodás (nyolc és tíz hónap elmúlik míg a művész egyszer ismét Parisba vetődik, holott jelenlegi tusculuma, az Eure tartományban levő Giverny, Paristól 80 kilométernyi távolságra fekszik), korai lefekvés, korai kelés, rendszeres munka, természettel való állandó benső együttélés edzik a fizikai szervezetet és jólesőleg hatnak a kedélyre.

"Ah, Paris örökös mozgalmával, füstjével, porával elviselhetetlen nekem, - - Paris természetesen nagyon szép, fönséges és egyetlen a maga nemében, hiszen számtalanszor festettem. Én azonban inkább lakom itt e dombtető alján, szivom a friss levegőt, dolgozom, - egyetlen igaz örömem a festészet "(mon unique bonheur c'est la peinture)" és mitsem hallok civódásokról, kotériákról, kiállítási jurykről és egyebekről".

Beszélgetés közben elérkeztünk a színekben pompázó kert jobboldali szögletébe, hol a műtermet magában foglaló földszintes épület emnelkedik, míg az emeletes lakóház patriar-kális emlékeket fölidéző hosszan elnyúló alaprajzával a homlokzati részt foglalja el, s helyzeténél és méreteinél fogva uralja a vidéket. Keresettségnek, hivalkodásnak sehol semmi nyoma, az egyszerűség szinte meglep Azonban tévednénk, ha azt hinnők, hogy itt legcsekélyebb hiány észlelhető arra nézve a mit a gyakorlatiasság és kényelemkedvelés, továbbá bizonyos józan, hogy úgy mondjam szükségszerű fényűzés megkíván. Oldalt a kocsiszínben pompás automobilkocsit vettem észre. Midőn félig komolyan, félig tréfálva a "lóerők" száma felől tudakozódtam, mosolyogva jegyezte meg a mester: "Higyje el, tájképfestő számára az automobil kitűnő találmány, bár nem is annyira a lóerők száma határoz".

Beléptünk. Ime a pleinair művész műterme, világos, szellős, egyszerű és kényelmes. A halványszürkére festett falakat köröskörül festmények borítják: valóságos retrospektív kiállítás. A baloldali falon a magasba húzva jókora nagyságú vászon, melynek reprodukcióját már ismertem. Kerti jelenetet ábrázol napsütésben, négy vagy öt női alakkal. Ez első visszautasított müvemnek egyike - jegyzi meg a művész, akkortájt sokat foglalkoztam alakos képekkel. Amott egy "déjeuner sur l'herbe", - - odább esolnakban ülő két női alak, a lenyugvó napfény sugaraitól megvilágítva. Leányaim ültek hozzá modellül, nem folytattam a művet, mert sajnáltam fárasztani a szegény leánykákat, (— a francia udvariasság sohasem tagadja meg magát - - gondoltam). Emitt pedig feleségemet látja kertben, asztal mellett ülve -egy képet mutatott, melyen a napfény szinte vakítólag sugárzott. "Ezt Sargent-tel együtt festettük. Sargent itt volt nálam vendégül: "Tiens, comme c'est magnifique", milyen pompás, szólott hozzám, ezt meg kell festeni azonnal, a szót tett követte: és lóhalálban elkezdtük kefélni a vásznat "(en grand galop, nous nous mimes a brosser nos toiles)" Monet eredeti kifejezéseket használ beszéd közben. Van nyelvezetében valami a "rapin" kedélyes szólásmódjából és valami a vidéken tartózkodó ember ősi természetességéből, aki nem válogat kifejezéseiben s a legközelebb fekvő szót s a legszínesebbet tartja legjobbnak és legmegfelelőbbnek.

A nagy műteremablak alá helyezett drapszínű bársonynyal borított széles pamlagra dőltünk és beszélgettünk múltról, jelenről.

Alkalmam volt a mester ajkáról hallani az ismert és jellemző anekdotát. Huszonkét éves korában a svájci származású Gleyre műtermébe lép. "Pas mal, pas mal du tout" mondja egy alkalommal tanulmányáról a professzor. Csak egy kissé túlságosan a modell karakterében van. íme, itt van ön előtt egy zömök testalkatú, széles vállú modell, ön ehhez képest híven festette. A modellnek rendkívül nagy lábai vannak, ön rendkívül nagy lábakat festett. Jegyezze meg magának, hogy mindez nagyon rút. El ne feledje, fiatalember, hogy valahányszor alakot fest az ember, mindig az antikra kell gondolni. A természet, édes barátom igen jó, mint tanulmányi elem, máskülönben azonban nem nyújt semmi érdekeset.

Képzelhető-e különb csodabogár mint a művészeti lecke, melyben mesterünknek része volt? Természetesen sietve hagyta oda a kedves helyet, magával vonván Sisley-t, Renoir-t és Bazil-t.

Rövid egymásutánban végig tárgyaltuk a jelenkori Franciaország művészeti hírességeit. Blanche, Devallieres, Cottet, Bemard, Simon, Rodin sorra kerültek.

Az elsőt finom műismerőnek, jeles művészeti írónak tartja, művészetével azonban nem rokonszenvez — "Blanche egyike volt első vásárlóimnak, akkor még líceumi növendék volt. Utóbb elpártolt és más utakra tért, amint elpártolt Whistlertől is és másoktól. Ez utóvégre nem hiba, az ember meggyőződése idővel változhatik. De igazán nem értem Blanche-t, művészete semmi hatást nem tesz reám (ça ne me dit rien). A kis leányom rajza bennem több művészi mozgalmat idéz elő mint az övé. Közbe vetettem, hogy Blanche elsőrangú művészeti tanerő. Művészetét lehet bírálni, hibáztatni, elítélni, de tanítása minden kritikán fölül áll, hatalmas, erős, egységes és éppenséggel nem kizárólagos. Elismeri minden törekvésnek jogosultságát, föltéve, hogy azon bizonyos alapvető elvek: a rajz, a forma, a valeurök tiszteletének határain belül maradnak. Ezt készséggel elismerte.

A tanítás az egészen más - - úgymond. Oda egyéb erények kellenek. Én ha tanítanék egyszerűen azt mondanám: Dolgozzék amint én dolgozom. Utánozzon engemet. E szavaknál jóízű hahotában tört ki.

Rátértünk a legújabb eseményekre, a Salon des Indépendants kiállításaira.

"Ma éppen fordítva állanak a dolgok mint a mi időnkben, és ez elég baj a fiatalokra nézve. Hiányzik a túlzásoktól ment, józan és egyszerű kritika. A sajtó lármája, az üzleti haszonlesés reklámja képes megtéveszteni a valódi tehetségeket is. "Tehetség" - - ugyan mit jelent e szó? Millió tehetség van, azonban a tehetséget fejleszteni, irányítani kell, ki kell aknázni, szolid alapon vezetni. Minket agyondorongoltak, a maiakat levegőbe emelve dicsőitik. Mindkettő hibás rendszer, de nem tudom melyik az előnyösebb a fiatalok haladása szempontjából. Én úgy hiszem az első. Bizony, mi küzdöttünk, fáradtunk s az alkotás nem volt számunkra könnyű. Ellenvetik, hogy ez "dekoráció", a "legújabb dekorativ irány". De ugyan kérem mit dekorálnak? Hasonló mederben folyt tovább a beszélgetés. A mester nem rokonszenvez és nem rokonszenvezhet az ultrákkal — ebben egyetértettünk.

Kérdést intézett a magyar festőkre nézve, hogyan festenek, milyen irányban dolgoznak.

Megmondtam, hogy nekünk is megvannak a magunk "bonnat"-ink, "lefébure"-ink (sőt azoknál jóval rosszabbak) azonban a fiatal gárda sok kitartással és nem csekély sikerrel lépett a modern francia impresszionisták nyomába.

- "Miért nem állítanak ki erre mifelénk" -kérdezte. - - "Mert azt tartják, hogy annyi a jó festő Parisban, hogy számukat szaporítani fölösleges, mondottam - egy jeles hazai tájképfestőnk nyilatkozatára emlékezvén, ki ugyanazt válaszolta, midőn hozzá e kérdést intéztein.

Kedveskedni óhajtván, elmondtam a lapok értesítései nyomán, hogy a magyar kormány egy képét megszerezte a Szépművészeti Múzeum számára. Amennyire a gyér tudósítások sejtetik: éjjeli kikötőt ábrázol. Emlékezetében fürkészni látszott. - - "Aha! Tudom már, az valami nagyon rossz kép lehet", — szólt nevetve.

Komolyabb tárgyra tértünk, a közelmúltra, a kezdő impresszionisták törekvéseire, küzdelmeire.

"Minden a munkában van és a jól végzett munka boldogító érzésén kívül sincs semmi, jegyezte meg. Renoir, mikor a becsületrenddel kitüntették s azt elfogadta — levelet írt hozzám, melyben némileg mentegetődzik e cselekedete miatt. Visszaírtam neki: Te kitartóan dolgoztál, meggyőződésed szerint éltél és cselekedtél, a legfelsőbb elismerés e tényekben már benne van, s nem szorul hivatalos megerősítésre". Rodin nevét ejtettem ki. A nagy Rodin szereti, ha őt népes banketteken szépszavú tósztokban ünneplik. — "Úgy látszik ez a városi emberek átka, szeretik a ceremóniákat. Én mindebből nem kérek. Mindezt hiúnak, fölöslegesnek és céltalannak tartom."

Nagy "bonhommiával" beszélt. Emberszeretet és ritka életbölcseség sugárzott szavaiból, ítéleteiben rendkívül pondérait: nem engedékeny és nem is igazságtalanul szigorú. Nem haragszik senkire, ellenfeleire sem. A rosszat éppen oly szükségesnek és elkerülhetetlennek tartja mint a jót. Éreztem, hogy a tájképfestő beszél, aki synthetizál mindent. Kinek tekintete naponta megfürdik az ég azúrjában s ki fát, fűszálat, virágot vagy kövecsdarabot odaadással figyel meg és szeretettel környez.

Azonban az "interviewer" kötelessége szorított s egy fontos kérdést voltam megkockáztatandó:

"Hogyan állunk Manet-val —kedves mester - tudakozódtam. Manet egész fejlődése azon hitet kelti bennem, hogy őt néhány művészeti író az igazság ellenére és a történelmi tények elferdítésével tette meg a "plein-air" atyjává.

"Önnek teljesen igaza van, szólott. Hiúság nélkül mondhatom, hogy senki sem festett plein-airt előttem. Manet legkevésbé. Ez nem érdemem, mert hiszen ösztönöm vezérelt a helyes útra. Manet híres dejeuner-je, melyet a jury visszautasított, műteremben készült -amit szakértő szem rögtön meg is lát rajta -a szabadban végzett tanulmányok alapján. Azontúl is Manet lehetetlenségnek és kárba veszett fáradságnak tartotta a plein-airt olyan kizárólagos értelemben, mint mi műveltük s csak nagy sokára változtatta meg eredeti álláspontját, amikor azután kitűnőt alkotott."

"Mester, igaz-e, amit Leon Benedite, a Luxembourg múzeum őre írt önről egyik munkájában.¹ Elöltem valóban hihetetlen állításnak tűnik, mikor azt mondja, hogy Ön művészetét elméleti alapon, a "complementair" színek elmélete alapján építette föl s ezen elvet rendszeresen alkalmazta. Lehetetlennek tartom, hogy oly ösztönszerű és föltétlenül igaz művészet, mint az öné, ily mesterkélt alapokon nyugodjon.

"Ki írta ezt és hol van ez megírva -támadt föl - - szavaiban volt egyaránt humor és indignáció - - mit elegyednek emberek, akiknek művészeti fogalmakról, a művészet mibenlétéről halvány sejtelmük sincs, művészeti dolgokba.² Ezen állítás éppen olyan valótlan, mint a milyen nevetséges, aki engem és életpályámat ismeri, az előtt ezt fölösleges hangsúlyoznom.

Mikor Signac föllépett, Renoir-ék kísérletet tettek az általa kieszelt technikával. Megmondtam nekik, hogy az meddő és hiábavaló fáradozás, amellett üres és együgyű."

A falon egy képet pillantottam meg a többi közt, mely a "Boglyák" "(Les meules)" sorozatából való volt. Alkonyati hangulat. A boglya meleg és intenzív, sárgája tüzel és világít a a mély kék éggel szemben. Remek és kitűnő alkotás, melyen gyönyörrel kéj elég az emberi szem.

"Emlékül tartottam magamnál e példányt, a többi elszéledt, ide s tova....

Az embernek örömet okoz megőrizni legalább egyet, megtekintgetni időnként és fölidézni a multak emlékét.

Hiszen olyan gyorsan élünk!...

Különben — ha tőlem függne — nem adnék el képeimből egyetlen-egyet sem. Nem szorulok reá. Vagyonra tettem szert, mely megélhetésemet biztosítja, nyugodt vagyok és megelégedett, mert módomban van hivatásomnak szentelni minden időmet és minden erőmet.

Egyébre nem vágyom.

Azonban végnélküli az emberi ostobaság. Régente szidtak, ócsároltak, csaknem hogy ütlegeltek. Nyolcvan és száz frankért adtuk képeinket. Gyakran közel voltunk az éhenhaláshoz. De nem engedtünk és semmit el nem alkudtunk. Éreztük, hogy erősek vagyunk és egy pillanatig sem kételkedtünk a győzelemben.

Ma húsz és harminc ezreket fizetnek műveinkért. Ha öt-hat ezret kínálnának, bízvást mondom önnek, hogy egyetlen vászon, nem hagyná e hajlékot. Miért? Mert nem szorultam rá, mert nem érdemes eladni, mert magamnak festek és nem az üzleti haszon kedveért. Azonban húsz - harmincezer frank, ez már beszéd. Végnélküli az emberi ostobaság. Régente szenvedtünk eme ostobaság miatt, mi sem természetesebb, minthogy ma hasznot húzunk belőle.

És szélesen, jóízűen nevetett a mester. Mély értelmet sugárzó szemét, melyben már annyi vidék, annyi táj, ezernyi év és ezernyi nap-szak tükrözött, apróra hunyta és úgy nevetett mint valamely erdei faun.

"Némelyektől úgy hallottam, hogy ön több különböző vásznon dolgozik egyszerre, illetőleg egymásután."

"Ez igaz. A természetben semmi sem állandó. Minden pillanatról pillanatra változik. Egy felhő vonul át az égen és az alant levő lomb leveleinek színe megváltozik.

Hitem és elvem az "Egység" "(Unité)". Egységes és összhangzatos hatásra törekszem. Valamely látvány, valamely színharmónia megragad, azt visszaadni megrögzíteni törekszem. Lehet hogy az egy félóráig vagy egy negyedóráig tart, akkor egy félóráig vagy egy negyedóráig festek és a másik félórában megfestem ugyanazt más hangulatban. A hangulat a fő. A fák, folyók, sziklaképződmények, fűszál vagy virág, hegy- vagy dombvidék csak váza, hordozója a hangulatnak, csak annyiban léteznek, amennyiben a hangulat létezni engedi őket. "Que voulez vous, c'est tout comme de la musique". Tekintetem a rouen-i székesegyház homlokzatát ábrázoló festmények felé irányult.

Íme ez a kőhalmaz, ki merné állítani róla, hogy kőműves-mesterember munkája! Földöntúli tényben ragyog. Egyik képen az ég halvány zöldes, a székesegyház halványsárga, masikon az ég mély kék s a templom a nyugvó nap pírjában ég. Csodás és földöntúli látvány, mint bűvös igézet, mint valamely tündérmese tündérvára merednek a falak. De emitt egy harmadik változat. A szimfónia egyszerűbb és kevésbé szokatlan. Ugyanaz a templom hétköznapi világításban, szürkében. Az alászálló nap nem borítja gerince, kettős tornya, millió cirádája fölé skarlát köpenyét vagy a hajnal ezüst palástját, mégis oly szép, oly nagyszerű.

- "Egy ablakból festettem e képeket a templommal szemben, majdnem szemem világát vesztettem a munka folytán".

- "Mester ön az igaz tájfestőhöz méltón osztja Theodore Rousseau szavát, mely szerint egy négyszögkilométernyi földdarab elég, hogy rajta egy emberöltőn át dolgozzunk. A természet oly kifogyhatatlan motívumokban, hangulatokban, a legegyszerűbb és a legkülönbözőbb változatokban".

"Ma már nehezen mozdulok hazulról. A minap jártam Dieppeben, és bízvást mondom, szívessen maradtam volna ott, hogy fessem a tengert. De a megkezdett munka hazaszólít. Itt vannak legutolsó műveim."

Vagy hat-nyolc vásznat vettem észre. Ugyanazon motívumnak különböző variációi. Tavi rózsákkal borított víztükör, a víz széles, nagy foltokat képez, s a foltokban egy-egy felhődarab képe tükrözik..Szeszélyesen helyezkednek el a levelek, hol lazán, hol egy csomóba verődve, s közöttük foglalnak helyet a fehér, halványsárga, rózsaszínű és piros virágok.

A régi vonalkás technikát Monet ezúttal elhagyta és széles nagy foltokban igyekszik festeni. Hihetetlennek látszó dolog és mégis úgy van: Monet haladt. Nem hogy fölülmulta önmagát, mert hiszen az "Argenteuil-i hidat" és annyi más festményt emberi erővel túlhaladni nem lehet, de egyéni látása, fölfogása, érzése egyre hatalmasabban, leszűrve, hogy úgy mondjuk, sűrítve jut kifejezésre.

Nem győztem magamhoz térni a bámulattól. Monet művei esztétikus örömöket okoznak azok számára, akiket a levegő átlátszósága, a felhők könnyed bomlása, a mindent bámuló és megelevenítő napsugár játéka boldoggá tenni és mámorba ejteni tud.

Nem frázis, ha azt állítjuk, hogy a természet lélekzetvételét érezzük alkotásain, hogy végig vonul művein az, amit a francia "le grand souffle de la nature"-nek nevez. Mindenütt ezt érezzük: az eleven erő lüktetését.

Negyedóra hosszat térdeltem e művek előtt, - térdeltem mondom, mert a földre voltak helyezve s ez volt az egyetlen és legmegfelelőbb helyzet a behatóbb szemlélet számára.

Midőn kezét szorítva az ősz művésznek kifejeztem örömömet, lelkesedésemet a tapasztaltak - fölött - s a "tökéletes remekmű" szavával illettem műveit, - - "vajjon van-e tökéletes remekmű" — sóhajtott föl ő. Úgy hiszem hogy nincs.

Megnyugtatni igyekeztem, hogy igenis van és nem is kell olyan túlságosan messzire menni értük.

"Igen, talán mégis léteznek tökéletes remekművek, folytatta. Múlt tavaszszal Madridban voltam, Volt ön Madridban? - sajnálkozó "nemmel" feleltem. Velazquez meggyőzött róla, hogy mi semmit sem tudunk. Támolyogva jöttem ki a Prádóból. Mennyi tudás, mennyi érzés, minő hatalom, minő erő! Ezek remekművek valóban. Hogyan festi ő a bársonyt például, - - nem úgy miként Carolus Ditran aki a bársonyt még "bársonyabba" festi, hogy ámítson és megcsaljon, hanem festi egyszerűen és igazán. Velazquez művei valóban tökéletesek és nem emberi, hanem isteni hatalommal készültek."

A nap lenyugvóban volt már, távoznom kellett.

"Hogy semmit el ne mulasszon végig kalauzolom a kertemen és megmutatom a helyet, ahol utóbbi időben dolgozni szoktam" szólt hozzám barátsággal.

A műteremhez vezető folyosó falán japán metszeteket vettem észre.

"Hirosigé és Hokuszai értettek hozzá miként kell a tájképet nézni", mondta elmenőben.

Kiértünk a parkba.

Fényár és színpompa környezett. A virágfajok miriádjai zengtek "hozsannát" felénk. Monet "jó kertésznek". bizonyult. Visszaadta a természetnek azt amire a természet megtanította. Itt a kopár dombvidéken, hol azelőtt csak fű és kalász termett, kertet varázsolt elő, mely a világ legszebb kertjei közül való. Sem nem angol, sem nem francia ízlésben készült, hanem kizárólag a művész sajátja. A lejtős terraszszerű földdarabon sövényeket képezve vonulnak a virágzó bokrok, fák s valóságos színorgiává vegyülnek. Túl pediglen az országút másik oldalán, hol folytatódik a birtok, Monet - ez a Bosco, e csodás hatalommal rendelkező ezermester — föltúrta a földet és tavat formált, a tó medrét telehintette lótuszok és nimfák magvaival, melyek csakhamar megfogantak s a tó színén kiterjesztve tányérszerű leveleiket gazdagon tenyésznek.

Körülsétáltuk a tavat. Alkonyodni kezdett. Kéklő fátyol borult az Eure-melléki hegyekre s a szellő hűs illatárat sodort felénk. E nagy művész és boldog ember oldalán kimondhatatlanul boldognak éreztem magamat.

"Oda nézzen, sietve - törte meg hirtelen örömrivalgással a csendet, miközben átfogta karomat - - látja amott az aranyhalakat, milyen vígan ficánkolnak." Néhány halacska csoportba verődve úszkált.

Reátekintettem. Orcája piros lett és szemei lázban égtek. Úgy állott előttem, mint egy "lycéen", aki a Luxemburg - kert szökőkútjainak vizén papircsónakokat ereget.

Búcsúztunk és elváltunk. Az országúiról utána fordultam, hogy még egyszer lássam. Szinte szökdelve, könnyedén és mégis méltósággal lépte át a lépcsőfokokat, azután eltűnt a virágok és bokrok sűrűjében.

Másfél órai idő volt még hátra, míg értem jött a kis vonat, mely Vernon-ba vigyen, hogy onnan a Havre-ból visszatérő gyorssal újra Parisban teremjek. Bebarangoltam azalatt a vidéket. A házak falában több helyütt nagy műteremablakokat vettem észre, itt-ott franciaamerikai zászlót lenget a szél. Egész karaván települt a művész nyomába. Különösen sok zaklatást kell elviselnie az idegenhajhászó angolok és amerikaiak részéről.

Mindenütt egy-egy Monet-motivum. Emitt a jól ismert "Nyárfák", melyek keskeny fo-lyócska partján a gyertyaszál egyenességével merednek, amott pipacsos búzaföld a lágy hajlású domboldalon, zöld borította hegy hát stb. Merengésemből egy borotváltképű francia paraszt szava riasztott föl egy pillanatra. Abbanhagyta a lucernavágást és felém szólt: hová megyek, honnan jövök. Monet nevének hallatára némi büszkeséggel jegyezte meg, hogy ő szállította eddig a művész házához a spárgát, azonban ráúnt a mester és újabban nem kell belőle. Vigasztalni igyekeztem szegény öreget s a dolgok múlandóságáról s az emberi gyomor állhatatlanságáról kockáztattam meg néhány mondást.

Messziről azonban a vonat zakatolása hallott. Indulnom kellett s kevés vártatva odahagytam Giverny-t, a nagy művészt s a pompás vidéket.

Megismerkedvén személyével, térjünk vissza műveihez, pályájához. Lássuk miként indult el, hogyan fejlődött, meddig jutott.

Múlt év tavaszán Durand-Ruelnél rendezett kiállítás, mely tizenhét művet számlált 1864-től kezdve 1889-ig, fejlődése szempontjából rendkívül becses adatokat nyújtott.

Itt láttuk első festményeinek egyikét, melyet a zsűri még nem sújtott számkivetéssel: Sziklák St. Adresser-nél (1864). Tonalitásának egyszerűségével, rajzának aprólékos hűségével Lepine-re vagy Boudin-re³ emlékeztet. Egyszersmind kitűnő bizonyíték azokkal szemben, akik felületességet, rajzbeli hiányokat vetnek a művész szemére. Itt láthattuk mily szigorú iskolát járt meg. Beigazolódik, hogy képes mindarra, ami mások kétes érdemét teszi. Ugyanezen időtájból való lehet a "Moreau-Nelaton" gyűjteményben levő "Erdő szélén" c. festmény. Ez is tökéletesen a régi színgammában készült. Modora még legkevésbé egyéni. Még közel áll Boudin és Jongkindhoz, valamint Corot és Daubignyhoz is fűzik affinitások. Ezen években (1864—66—67.) nagyobbrészt Havre-ben, Honfleur vidékén, a szülei ház közelében dolgozik. Gleyre iskoláját hamar odahagyta. Eljött, hogy a szabad természet s a végtelen tenger látásán üdítse szemeit. Még alig huszonhárom-huszonnégy éves.⁴

Ezen időben néhány nagyobb alakos képet is festett. Már hasonlíthatatlanul szabadabb fölfogásra és kezelésre nézve az 1866-ból való, nagy hírességre szert tett "Zöldruhásnő" (melyet sokan Manet képének tartottak, s amely Monet részéről, ki személye ellen irányuló tervszerű megtévesztést sejtett a nevek hasonló hangzása folytán, haragra és ellenszenvre adott okot az ismeretlen pályatárs ellenében⁵ és a "japáni nő".

Amint egyszerűbb, önálóbb, szélesebb és erővé] teljesebb lett, mint a "Hollandi szélmalom"-nál (1872.) láttuk, a zsűrinek nem kellett többé. A visszautasítások egész sora következett. Ő bölcsen kitér az ádáz módon nyilvánuló harag elől. Egyéni jellemére semmi sem vet annyira világot mint vas következetessége, mellyel föltett szándékához mindvégig hű maradt. Csupán egyetlenegyszer 1880-ban kísérelte meg a bejutást "Az ár pusztítása" (Le Debacle) c. művével. Nem kellett. Utóbb nem szorult többé a vendégszeretetre s ő a nagy "visszautasított" utasította vissza azontúl a hivatalos elismerést minden fajtájában. Hírneve tetőpontján a kormány a "becsületrenddel" óhajtotta kitüntetni, azonban a kísérlet hajótörést szenvedett merev ellenszegülése folytán.

Azonban térjünk vissza a korábbi évekhez. Az 1870-iki háborús események elszélesztették a művészeket. Kevesen követték Monet példáját, aki a vezérkarban foglalt helyet, vagy H. Regnault-ét, aki a csatatéren vérzett el. Művészünket Hollandiában és Londonban találjuk. Itt ismerkedett meg Daubigny ajánlása folytán Durand-Ruel-lel, aki képeit eleinte csaknem kizárólag vásárolta. Miként a korábbi franciákra (Gericault-Delacroix) az újabb keletű angol tájképésziskola: Constable és Turner

nagy hatással van reá. Különösen az utóbbi merész és erővel teli kolorizmusa mindinkább a színeffektusok és színhangulatok irányába sarkalja. Ecsetje alatt megszületik a modern tájkép, úgy amint az Worpsvede-től Nagybányáig és Szolnokig a kontinens összes számottevő tájképészeit inspirálta. Minden vibráció és mozgás, minden szín és levegő, minden életet és meleget sugároz. A tárgy mellékes, fő a festői hatás s a színhangulat.

Számtalan változatban festi a London-bridget-et, a Charingcross-hídját az egymást követő vagy keresztező vonatokkal, a Westminster-parlamentet ködben, hóban, napsugárban.

A háború lezajlása után visszatér argenteuil-i otthonába, a Szajnapartra, hol nyolc évig marad (1870—78.). Rendkívüli tevékenységet fejt ki. Egyénisége teljesen kifejlődik, miként azt az "Argenteuil-i híd" c. festménye mutatja készült (1874-ben). Meleg nyári napon vagyunk. Tiszta és átlászó az ég kékje. A szemben levő parton fák vonulnak, valami erdőség. A lombozat a déli nap tikkasztó sugarát elevenen sugározza, valamint fényt lövelnek a lomb sűrűjéből előkandikáló sárgás-fehér házfalak. A hídon néhány járó-kelő fáradtan ballag. És a víz, melyoen az ég képe tükrözik, hogyan ring, mozog, valóságos diadal miként az festve van. A cseppfolyós anyag, ecsetje alatt valóban cseppfolyós, a felhő köny-nyed és libegő, - - már mások megmondták, hogy tele fagyaszt, nyara perzsel.⁶ Ugyanez áll a "Város a vízparton" (1872. Moreau-Nelaton gyűjt.) és a "Pipacsos mező" (1872 u. o.) c. művekről.

1874-ben jött létre az első "Salon des refusés" a Bd. des Capucines-en, Monet öt képpel vett részt. Itt állította ki: "Impression- Soleil levant" (Napkelte-impreszió) c. képét, melytől az egész mozgalom utóbb nevét nyerte.⁷ Következő évben a Hotel Drouot-ban bocsátották árverés alá képeiket. E vállalkozás azonban alig néhány száz frankot jövedelmezett. 1876-ban újabb kiállítás következett.

1878-ban elhagyja Argenteuilt és Béthenil-ben találjuk. Itt készült a Luxemburg - múz. falusi temploma (1872), s a káprázatos "Parkrészlet" (1878.) melynek virágai nem csupán ragyognak, hanem kevés híjján illatot árasztanak. A hetvenes évek végén több téli tájat fest pl. a föntebb említett "Pusztító árat".

1880-ban külön kiállítást rendez a Bd. des Italieris-en a "la Vie Moderne" c. folyóirat szerkesztőségében.

Majd melegebb vidékre vonul s egy ideig 1884—1888. a földközi tenger partján kóborol, 1889-ben a Creuse-ben van és fehérre meszelt apró házak falait festi a sötétlő hegyek alján.

Midőn 1886-ban kiállít a Bd. Madeleine-n, a hangulat kezd megváltozni vele szemben. De nem késik soká a teljes diadal. Három évvel utóbb Rodin-nel együtt állít ki Georges Petit szalonjában összesen 145 képet. A támadók lerakják a fegyvert és senki sem vonja többé kétségbe nagy tudását, renkívüli tehetségét, óriási erejét, képeiért rengeteg összegeket fizetnek. Míg a "Saardarn-i csatorna" c. képét korábbi tulajdonosa nyolcvan frankért szerezte meg, utóbb húsz és harmincezer frankon kelt el.

1887-óta az Eure-tartományban levő Giverny-ben állandó tartózkodásra rendezkedik be. Ott festi a "Boglyák", a "Nyárfák" sorozatát és legutóbb a "Tavi rózsákat". Képeinek száma máris több ezerre rúg és e számot előreláthatólag tetemesen növelni fogja.

Ama rendkívüli változásnak, mely a tájképről való fogalmainkat Giorgione és Tizian, Ruysdael és Hobbema óta oly gyökeresen megváltoztatta, ő volt legfőbb és legelemibb tényezője. A színről és a színnek a levegőben való megjelenéséről adott tanítása fölfedezés számba megy és beláthatatlan perspektívákat nyit a jövő nemzedék számára. Szemünk nem a fa törzsén, a lombozat csinos rajzán akad meg, - hangulatot várunk és a hangulat hiányáért nem fog kárpótolni semmi.

Az impresszionisták közül egyike azoknak, akik leghívebben, egy egész élet következetes és ernyedetlen munkássága révén vezető eszméjüket kifejezésre juttatták.

Nem túlozunk, ha a "tájkép Velazquez-ének" nevével illetjük.

KÁROLYI LAJOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

FERENCZY KÁROLY VÁZLATKÖNYVKBŐL