Októberben a Képzőművészeti Társulat poszthúmus kiállítást rendezett a Műcsarnokban. Festői hagyatékát gyűjtötte össze legnépszerűbb művészeink egyikének, Pállik Bélának. Utólszor került szemtől szembe a juhok, aklok hírneves mestere az ő amatőrjeivel. Pállik Bélának ez az utolsó kiállítása is nagy sikert jelentett a közönség körében.Tehát méltó módon zárta e mester pályafutását, amely biztos láncolata volt a pozi-tiv és soha nem változott elismerésnek. Kevés művészünkhöz volt ily hű a közönsége. S kevés művészünk tudta e hűséget ily megbízható lelkiismeretességgel viszonozni. Ő maga "birkapiktor"-nak nevezte magát, a közönség magáévá tette ezt a megállapítást s örült, hogy évtizedeken át nem gyöngülő kiadásban kaphatta a Pállik-specialitásokat. Talán sohasem értette meg egymást mecénás és festő oly teljesen, mint ebben az esetben.

Így állott Pállik Béla az ő különleges amatőrjeivel szemben. Ezen a helyzeten nem változtatott semmit az az áramlat sem, amely a nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes évek elején Pállikot elkülönítette a modern művészektől. Nem zökkent ki kerékvágásából s élete végéig egyazon felfogást és előadást ápolta. Az új naturalizmus, az en plein-air-festés benne hívőre nem talált. Oly pozitív elme, mint ő, kalandokba nem bocsátkozhatott. Múltja, az állandó elismerés s az a körülmény, hogy még a naturalizmus legszebb diadalai idején is mindig akadt lelkes amatőrje, arra bírták, hogy megmaradjon a már sikeresnek bizonyult úton. Mindez azonban nem volt ok arra, hogy egészen távol tartsa magát az új művészet képviselőitől, amidőn művészetpolitikai kérdések körül vita meg harc kerekedett. Impulziv természeténél fogva sohasem vonult el az efféle, többnyire hamar lecsillapuló harcok elől. A kilencvenes évek végén különösen gyakori volt az alkalom az állásfoglalásra s Pállik ily esetekben nem az ortodoxia vagy a neologia szerint választotta meg pártállását. Agitatori tehetsége színt és érdekességet tudott adni ezeknek az apró, többnyire szelíden elhamvadó harcoknak. Egy esetben tollhoz is nyúlt és egy röpiratban elmésen és alaposan elverte a port ellenfelén. Voltaképpen nem volt igazi pártember, de nem maradt távol e művészetpolitikai harcok egyikétől sem. Pállik Bélával, nézeteivel, állásfoglalásával mindig számolni kellett. Budapest művész-életének egyik tipikus alakja volt.

Festői felfogása és előadása tökéletes tükör-kepe pozitív elméjének. Tanuló-évei oly korba estek, amely a nagy müncheni akadémikusnak, Pilotynak hitvallását hirdette. Piloty a Kaulbachokkal szemben újítást jelentett s ezt az újítást örömmel üdvözölte egy sor magyar festő, köztük például Benczúr, Liezen-Mayer, Wagner. Szemben az elődök temperamentum hijján levő képírásával, sima és félénk előadásával, színtelenségével, kompozíció-sablonjával, átlagos rajzával: Piloty csakugyan realitást adott. Magyar tanítványai akkor új és bátor vállalkozást láthattak a müncheni mester felléptében. Gyönyörködve nézték, mint mer könyökig vájkálni a színben. Igazságnak vehették, hogy Wallensteint pontosan korhű kosztümben gyilkolják meg. S érezhették azt is, hogy e veszedelmes dráma mégis mélyebben markol az életbe, mint a közvetlen elődök langyos képei. Látták, hogy Piloty igazi acélt fest a lándzsa hegyére, kézzelfogható bársonynyal teríti le az asztalt. Akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy ez az archeológiái szerelmény hamis vagy legalább is közömbös s hogy a nyers anyagfestés nem jelent még a természetben való elmélyedést.

Pállik is ivott e művészeti felfogás serlegéből. Egész közelében dolgozott e mesternek s az ő pozitív eszejárásának kiválóan megfelelt e tanítás. Reálisan, szinte kézzelfoghatón adni a természetet, ez a vágy vezérelte őt is. Kosokat, juhokat, bárányokat festett: gyapjújuk szinte kiszökött a képből s minden agrárius szakember osztatlan bámulatát vívta ki. Adta ő, is, kézzelfoghatón, szinte szemettévesztőn e jámbor kérődzők bundáját s csaknem azt mondhatnék, hogy külön technikát talált ki anyagszerűségének kiemelésére. Ez a. szó, anyagszerűség, akkor sok műhelyben élt mint elérendő vágy. Pállik látta, mint ünneplik ily sikerekért a többi Piloty-tanítványt. Benczúr Vajkja, Rákóczija, Du Barry-ja a selymek, brokátok, fegyverek, bőrpajzsok, márványoszlopok, rózsaguirlandok, mályvák anyagszerű hatása révén az egész magyar közönség kedvenceivé lettek. Ez csak megerősíthette Pállikot a neki úgyis mindenképpen megfelelő irányban. Amit Benczúr történelmi alakjainak drapériáin ért el, elérte ő egy szűkebb körben: birkái, aklai körében. Pozitív elméje nem késztette a nagy históriai vásznakhoz sohasem. Világosan felismerte tehetségét s annak határait: ott vágta ki a hatvágást, ahol senki más úgy ki nem vághatta, mint ő.

Piloty anyagszerűségre való törekvése tehát egy speciális tárgykörben éled fel Pállik Béla művészetében. Színproblémák ebben a tárgykörben nem háborgatták: az aklok meleg, barna tónusa, a gyapjú puha szövedéke, az ajtón beillanó fény: ebből áll elő legtöbb képe. A juhok, kosok, bárányoknak oly kitűnő ismerője lett, hogy tulajdonképpen nem állatfestő hanem egyes állatok arcképeinek formálója. Ez volt a legnagyobb erőssége. Miután ezt felismerte, semmi sem tántoríthatta el a megkezdett útról. Annál kevésbbé, mert a nyilvánosság mindig szentesítette törekvéseit.

Pállik Béla tehát egyik képviselője annak a nagyérdekű korszaknak, amelyet nálunk a Piloty tanítása nyomán keletkezett reális festés jellemez. Nem volt e csoportnak közönséges katonája, mert igazan a végsőig levonta belőle az összes konzekvenciákat. Azt hisszük, hogy mint e korszak specialistája fog élni festészetünk történetében.

Pályafutásáról azoknak az adatoknak alapján adunk számot, amelyeket maga a boldogult művész juttatott Szana Tamásnak, felhasználhattuk azonban levelezése egy részét s egyéb tőle eredő adatokat is. Pállik Béla Nagymihályon, Zemplén megyében született 1845 február másodikán. Már ungvári iskolásgyermek korában kitűnt társai közül rajzolási készségével, amelyet különösen édesanyja, Pállik Terézia fejlesztett benne. "Először édesanyámtól tanultam rajzolni - - írta 1898-ban Ambrozovics Dezsőnek - - azontúl pedig Waldstein János gróf nővérétől, Sztáray Mária grófnőtől kaptam az első oktatást. Innen származik Waldstein János gróf ő excellenciájá-val való ismeretségem." Mint gyermekifjú jött Budapestre, ahol a rajzolásban Landau volt tanítója, de eljárt 1860-ban későbbi barátjához, Valentiny Jánoshoz és a hatvanas évek elején Van der Veiméhez is, aki a Hal-téren iskolát tartott. Emellett szorgalmasan járt a Múzeumba, ott képeket másolt, amelyeknek aztán szíves vevője akadt Waldstein grófban. "A gróf - - írja tovább Pállik az említett levélben - - ajánlott be 1866-ban Andrássy Gyula gróf ő excellenciájához, akitől egy évig magán-ösztöndíjat élveztem és néhány arcképet is festettem neki: gyermekeit, Tivadar és Gyula grófokat és Ilona, most Batthyány La-josné grófnőt. Ugyancsak Waldstein és Andrássy grófok pártfogása révén kaptam meg a három éves, évi 420 forintból álló bécsi királyösztöndíjat (Szász Gyulával és Frecskay Lászlóval együtt), 1872-ben pedig 600 forint utazási ösztöndíjban részesültem."

Még mielőtt Bécsben rendszeres oktatásban részesült volna, két képet állított ki a Képzőművészeti Társulat 1865-iki kiállításán, Budapesten. Női tanulmány fej ék voltak, amelyeket meg is vettek a Társulat, tagjai közt való ki-sorsolásra. De már ezidőtájt foglalkozik állatfestéssel is. Sokat járt a soroksári legelőkön s temérdek vázlatot festett ott. 1867-ben, amidőn belép a bécsi képzőművészeti akadémia növendékei közé, rövid időre helyet engednek ezek az állattanulmányok a rendszeres akadémiai stúdiumnak, amelynek eredménye az lett, hogy három év után Engerth magához vette mesteriskolájába. Ez akkor meglehetősen sokat jelentett Bécsben. Hűséges mecénása, Waldstein gróf, most sem hagyja cserben. Magához hívja Várpalotára s ami szabad ideje volt a fiatal akadémikusnak, azt a várpalotai kastélyban tölti. A könyvtárterem nagy mennyezetére viaszfestékkel terjedelmes kompozíciót, lest Guido keni Aurorája nyomán. Az oldalfalakra a néhai Waldstein és Zichy gróf házastársak életnagyságú arcképei kerülnek. A lépcsőházba, vadászati tárgyú festmények, Úgy látszik, hogy az arckép festés kínálta neki a legbiztosahb kenyeret s ezt figyelembe kellett vennie, mert 1868-ban szülei is hozzá költözködtek. Ezek közül az arcképek közül hivatalos megbízásból készült a királyi pár arcképe Nagyvárad és Zágráb számára. De a nyár mindig alkalmat juttatott neki az akol-és birkatanulmányok számára is. Hol Waldstein grófnál, hol Kendeffy Árpád boldogfalvi birtokán, hol Geszten a Tisza-család uradalma bán végzett nagy szorgalommal ilyfajta tanulmányokat.

Münchenbe 1873-ban jutott. Pilotynál rövid ideig maradt, utána Wilhelm Dietz volt szintén rövid ideig mestere. Mecénása még itt is kezére jár, juttat számára némi megrendelést, oltárképet.

Ebbe az 1873 ás évbe esik első nagyobb nyilvános sikere: a bécsi világkiállításon "Delelő nyája" meghozza számára a művészeti érmet s a kép egy amerikai műbarátban vevőre is talál. Ettől fogva az állatképre fordítja minden gondját és szeretetét. Nem mintha az arcképpel végképp szakított volna, hisz 1876-ban a Szabadelvű Klub számára megfesti Deák Ferencet, tőle való Tisza Kálmán, Zse-dényi, Szögyény, Sennyei, Wenckheim Béla, Kossuth Lajos, Széchenyi István arcképe is. Mindezek már Budapesten készültek, ahova 1874-ben tért vissza s ahol már mint jó hírnevű, kiváló festőt fogadják. Legkedvesebb tárgyát, a kosokat, juhokat, bárányokat a legnagyobb gonddal, mindenkit meglepő készséggel és nagy számban festi, híre már meg van alapozva, a királyné is megrendel nála egy ilyen "speciális" képet. De a megerőltető intenziv munkásság veszedelmes bajnak lett okozójává: a művész heves szembajba esett s abba kellett hagynia a festést.

Pállikot, a szívós akaratú és pozitív elméjű embert nem ejtette kétségbe ez a váratlan sorscsapás. Kitűnő zeneértő volt s hangja tiszta csöngését sokan megcsodálták. Elhatározta tehát, hogy ezt a másik talentumát fogja kiaknázni. Operaénekessé lett. Egykorú német lapokban olvassuk, hogy első ízben Boroszlóban lépett fel, ahonnan Berlinbe vitte útja. "Ricardo a neve egy, Berlinben eddig ismeretlen hőstenórnak - - írja ez a lap -aki ma először lép fel a Norma Sever-szerepében. A művész magyar ember, igazi neve Pállik Béla s állítólag boldog birtokosa a magas C-nek." Énekelt Dortmundban, Brémában, Kölnben, Weimarban, Düsseldorfban is és Szana hírt ad arról, hogy mindenütt nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Mintegy öt évet tölt színpadon, de mihelyt szembaja elmúlt, Ricardo visszaváltozott az igazi, a régi Pállik Bélává. A tenorista birkákat vásárol Düsszeldorfban, műtermet bérel s nagy hévvel folytatja festő-tanulmányait. Két életnagyságú birkafej s az "Etetés" Németországban feltünést keltenek. S Pállik hírben meggazdagodva, egészségesen tér vissza 1887-ben Magyarországba.

Eleinte Tatán telepedett le, Esterházy Miklós gróf kastélyában, aki nagyon hasznát vehette a sokoldalú művésznek. Pállik lett a grófi kastély színházának intendánsa, igazgatója, festője s azt mondják, egyik énekese is. A tatai színház és télikert falképei tőle valók. Birkatanulmányait itt is nagy szorgalommal festette s folytatta ezt a rövid tatai tartózkodás után Budapesten is.

A "birkapiktorra" a nyolcvanas és kilencvenes években a kitüntetések és elismerések egész sora várt. Már 1884-ben megvették "Delelő" című képét a Nemzeti Múzeum számára. Öt évvel utóbb ugyancsak oda vándorolt "Akol" című festménye. 1892-ben a Képzőművészeti Társulat kiállításán "Bégető kosa" elnyerte a Ráth-díjat, 1895-ben ugyanott "Negretti kosa" a kis állami aranyérmet. Végül 1897-ben "Kosok az akolban" című festményét a 2000 forintos Társulati díjjal tüntették ki. A közönség pedig mindenkor a legmelegebb elismerésben részesítette müveit. Népszerűsége sohasem csökkent, aminek egyik titka az, hogy Pállik nem lankadó szorgalommal és buzgalommal dolgozott továbbra is.

Némely birka-képéhez nemcsak a vázlatok és tanulmányok egész sorát készítette, hanem kisebb méretben teljesen ki is dolgozta a képét, pedig ez csak előtanulmány gyanánt szolgált a végleges, nagyobb méretű festményhez. Ily tanulmányok érdekes sorozata volt látható a Műcsarnok ez év őszén rendezett Pállik-kiállításán.

Termékeny ecsetje alkotásainak száma meglehetősen nagy. Amit belőle régi katalógusokból, hírlapokból, feljegyzésekből össze bírtunk állítani, azt e lap "Adatok művészetünk történetéhez" című rovatában tesszük közzé.

Meghalt, 1908 július 7-ikén, Budapesten.

Nagy népszerűségének nem csekély jele, hogy e poszthúmus kiállításnak legtöbb száma elkelt. A közönség hálásan és szeretettel fogadta régi kedvencének, a "birkapiktornak" ezt az utolsó szereplését is.

ANYA BÁRÁNYOKKAL
PÁLLIK BÉLA FESTMÉNYE

BIRKAFEJEK
PÁLLIK BÉLA FESTMÉNYE

AZ ATYÁSI SZÁRAZMALOM
PÁLLIK BÉLA FESTMÉNYE

PÁLLIK BÉLA FESTMÉNYE