KLEIN MIKSA

Csak születése révén függ össze Klein Miksa a magyar szobrászattal. Egyebekben tősgyökeres berlini művész volt. Berlin villanegyedében, Grunewaldban épített magának pompás házat, berlini nevezetességek mellszobrait faragta. Maga is lemondott a magyar polgárságáról s berlini honosságot váltott. A porosz főváros magáénak ismerte őt s ott népszerűséget is szerzett grunewaldi Bismarckszobrával. Fogadott hazájában halt meg, mint porosz királyi szobrásztanár, ez év szeptemberében.

Csak életének első szakasza hasonlít a magyar szobrászok pályafutásához. Szegény család fia ő is. Göncön (Abauj megye), ahol 1847 január 24-ikén született, szűkös viszonyok közt folytak le gyermekkora évei. A nyomor már a bölcsőnél szegődött társává, hogy egész ifjúkorán át kísérje. Sok nélkülözés közepette tanulgat mintázni Budapesten Szánd-háznál. Azután a berlini akadémiára kerül. Berlinből Rómába, Rómából újra Berlinbe jut s ott is marad egész életén át. Műhelyéből egész sor szobor és dombormű kerül a porosz főváros tereir,e, hídjaira, palotahomlokzataira. S a szalonokba is, mert Kleint mint képmásszobrászt is becsülték.

E munkák nem elégítették ki becsvágyát. Szerette volna erejét összemérni a márványsziklával s nagyméretű emlékműveken mutatni be, mint érzi át a monumentalitást. Ő is, mint a többi berlini szobrász, részt akart kérni ama pályázatokon, amelyek hivatva voltak a német politika és német hadsereg kiválóságainak dicsőítő szobraival ékesíteni fel Berlint. De e pályázatokon csak porosz állampolgár vehetett részt. Klein Miksa tehát magához váltotta ezt a polgárjogot. Itt már külsőségeikben is elváltak Klein és a magyar szobrászok útjai.

Ez az esemény volt az, amely Klein művészetét azután teljesen elkülönítette a magyar művészettől. És e pont ütközőponttá is lett. Idehaza változtak a viszonyok és a szobrászokra szebb napok kezdtek pír-kadni. - - Nagy pályázatok jelentékeny problémákat juttattak nekik. Az ezredéves emlékművek, a királyszobrok, a Kossuth-szobrok, a tervbe vett Szabadságharcszobor, a monumentális építmények külső és belső szobrászati dísze, nagy sereg munka, csupa szép feladat. Klein Miksa részt szeretett volna venni e feladatok megoldásában is. Azon volt tehát, hogy berlini szorgalmas munkásságának eredményét bemutassa a magyar közönségnek. A Képzőművészeti Társulat szívesen adott neki vendégjogot s a bemutatkozás megtörtént 1900 tavaszán. Klein Miksa tizenhét művel vett részt s gyűjteménye szinte megtöltötte a Műcsarnok nagy szobortermét.

De ez a bemutatkozás nem jelentett nálunk művészeti eseményt. Mert a kritika s a művészvilág rögtön tisztában volt azzal, hogy nem valamely törzsökös művészet elemi erejű megnyilatkozásával áll szemben, hanem a berlini új-barokk szobrászstílus nagy tudású képviselőjével. Nálunk akkor, ha modern szobrászatról esett szó, Rodint, Meuniert emlegették, Németország Begasai és Eberleinjei senkit sem izgattak. S Kleint is úgy fogták fel, mint ennek a szobrász-típusnak egyik képviselőjét. A művészi siker elmaradt. De azért a közvélemény még sem tért napirendre Klein felett. A sajtó elkeseredett polémiát folytatott afelett, vajjon ezen a tavaszi tárlaton, amely kizárólag magyar művészek számara való, szabad volt-e a nem magyar szobrász gyűjteményét kiállítani. Még lovagias ügyek is bonyolódtak ebből az ötletből. Klein szobraiban nem volt oly elemi erő, amely e kínos kérdéstől inkább a művészi szempontok felé terelte volna az érdeklődést. A talentum nem találtatott eléggé súlyosnak azon a mérlegen, amelynek másik serpenyőjére a honossági kérdés nehezedett.

Klein különben maga is érezte helyzetének különös és bonyolult voltát. Két hiteles nyilatkozata fekszik előttünk, mind a kettő erre a kérdésre vonatkozik. Kötelességünknek tartjuk ezeket reprodukálni.

Az egyik 1899 októberéről kelt. Tehát kevéssel a kiállítás előtt. Klein Miksát felkereste egy újságíró, aki a következő kiadatlan feljegyzéseket írta e látogatásról:

"Majdnem egy óra hosszat beszélgettünk vidáman mindenféléről, miközben a művész a legnagyobb szeretetreméltósággal vezetett körül remek műtermében, fejedelmi berendezésű nagy otthonában. De midőn megkérdeztem, hogy miért dolgozik a művészekben amúgy sem szegény Németországnak és miért nem a mi hazánknak, a művész vidám hangja elcsöndesült s meghatottságtól remegő hangon, komoran mondta:

"Immár harminc év óta élek itt. Mint szegény fiú jöttem ide, nagy ideálizmussal lelkemben, hogy tanuljak és dolgozhassak -hazám javára. Egész életemben az volt leg-hőbb vágyam, hogy Budapesten lakhassam. Mennyivel szívesebben csináltam volna Petőfi-és Kossuth-szobrokat, mint ezeket a Bismarckokat és Vilmosokat. De hát úgy látszik, az Isten nem akarta. Itt ragadtam, küzdöttem, vergődtem, hogy valamihez jussak, abban a reményben, hogy hazamehetek. De sohasem hívtak. Otthon nem kellettem, itt pedig idegennek érzem magamat s annak is tartottak. Csoda-e hát, ha a súlyos kényszernek engedve meghonosíttattam magamat ? Hiszen egyetlen kis megrendelést sem juttatnak a sovinista németek idegennek. Könnyű a festőnek, de szeretném látni azt a szobrászt, aki itt idegen létére is zöld ágra tud vergődni! Nagyon sokáig küzdöttem, amíg annyira vitte a sors dolgomat, hogy ezt a házacskát építhettem és családot alapítottam. S vártam, hogy hívjanak haza. Egy kis biztatás, egy-két jó szó s boldog lettem volna. Oly nehéz feladat a biztos jólétet a bizonytalan kenyérrel felcserélni, hogy tekintettel a családomra nem mertem Budapestre költözködni hazahívás nélkül. Pedig midőn a lapok emlegetni kezdtek, már odahaza is ismertek. Mintegy tíz évvel ezelőtt a boldogult Trefort Ágoston felszólított engem és Tilgnert, hogy az Arany-szoborpályázatról véleményt mondjunk. Már akkor reméltem, hogy otthon tartanak. De nem úgy történt. Futni hagytak megint, miután kijelentették, hogy örvendenek, hogy magyar ember vagyok."

Az újságíró közbevetette, hogy kísértse meg, jöjjön haza, pályázzék az Erzsébet-szoborra, a Kossuth-szoborra ...

"Nem lehet. Nem engedik, hogy részt vegyek a pályázaton, mert nem vagyok magyar állampolgár. De egy reményem még van.

Tavaszkor kiállítom műveimet Budapesten és akkor... hátha... Hiszen ott annyi a jó emberem. A miniszter is modernül gondolkodó művészlélek. Vén se vagyok meg, bár ősz a hajam és talán meghallgatja a Mindenható imáimat, hogy főművem Budapesten álljon ..."

A másik okmány szintén interview. Két évvel a budapesti kiállítás után e folyóirat egyik munkatársa meglátogatta Kleint. A művesz akkor a következőket mondta: - Mikor két év előtt odahaza voltam, akadtak, akik éreztették velem a mostohatestvért.És miért? Hisz öreg ember vagyok, ötvennégy éves. Sem kedvem, sem természetem a civakodás. Kinéztek... Megéreztem ... Holmi megrendeléseket feltettek talán ? Én ma már ilyesmire nem vágyom. Hányszor történt, hogy megrendelőket más művészekhez utasítottam. Hazamentelem esetén is elveim mellett maradtam volna. Idegennek tekintenek itt is, otthon is. De vajjon ki a renegát ? Én-e, vagy aki formaszerint állampolgár ugyan, de megfeledkezik a nemzetével szemben tartozó erkölcsi kötelességekről: Magyar vagyok s az maradok. Ezt senki el nem vitaihatja tőlem, ettől senki meg-nem foszthat."

A hazatérés gondolata csakugyan foglalkoztatta. De oly feltételekhez kötötte, amelyek a mi viszonyaink közt lehetetlenek, vagy legalább is sérelmesek lettek volna azokra a magyar szobrászokra, akiket a rossz napok sem választhattak el Magyarországtól. Akkor egy napilapban vetették fel barátai a kérdést. "Megerősödött benne — ezt publikálták -a régi szándék a hazaköltözésre. De még vannak akadályok, amelyeket el kell hárítani. Szeretné, ha itt oly állást tölthetne be, ahol nemcsak az alkotásra nyílna tere, hanem nagy művészi tudásának más módon való értékesítésére is. Ha neki erre is módot nyújtanának, hazatérésének alig volna több akadálya. Sietne visszaszerezni magyar állampolgárságát ..."

Az efajta pedzések még csak öregbítették népszerűtlenségét. Ki tudja, mily állást foglalt volna el a közvélemény, ha valamely világraszóló géniuszról lett volna szó. De mert akkor már voltak szobrászaink, akiket jelentékenyebbeknek tudunk Kleinnél, senki sem tartotta méltányosnak az ily propoziciókat. A terv dugába dőlt.

Szükségesnek tartottuk e kényes kérdést ily bőven tárgyalni. S meg akartuk világítani mind a két fél szempontjából, nehogy igazságtalanná váljunk bárminek elhallgatása révén. S most szemügyre vehetjük Klein szobrászati munkásságát.

Munkálkodása eléggé kiterjedt volt. Ő maga éppen fentidézett munkatársunk előtt a "Germán rabszolgát" (1878) jelölte meg legjobb munkájául. E műnek képét fénykép-reprodukcióban közöljük a túloldalon.

"Íme itt van legszebb alkotásom - - szólt a szoborra mutatva. - - Mily boldog volnék, ha ez, vagy valamely más művem a Nemzeti vagy Szépművészeti Múzeumban foglalhatna helyet. Ha van vágyam: csupán ez egyetlen az. Hisz a művész csak alkotásaiban él a nemzet lelkében s bár a művész hazája a nagy világ: egyénisége és alkotásai mégis csak a nemzetéi maradnak."

A mű ifjabb éveiből való s élethalál-harcban mutat egy atlétát meg egy oroszlánt. Az atléta fojtogatja a fenevadat, amely erejének teljes összeszedésével szörnyű csapásra tágítja karmait. E mű elsősorban a mintázás tudományának kiváló eredménye. Mi több, az élethalál-harcból, a drámából éppen ez a tudás, ennek nyomai maradnak emlékezetünkben. A forma-tudós ime kinyomozta az izmok pompás rendszerét s porcikáról-porcikára bemutatja nekünk. Dráma, amelyet hidegvérrel ad elő valaki. Fantazma, amelynek minden ízét előzetesen pontosan átgondolt az agyvelő. Szenvedély, amely az előre felállított korlátokat nem feszíti szét. Művészet, amely tudománynak hat.

Ez a jelleg, amely gyakran a tantermek kitűnő pedagógiai mintázását idézi emlékezetünkbe, megvan sok más művén is. Csaknem valamennyi előtt azt érezzük, hogy midőn biztos, szinte tévedhetetlen szeme végignézi a modellt, nem az abban lüktető életet szívja magába, hanem a testek terepét, orografiáját. Munkáin nem jut szerep a véletlennek. Keze feltétlenül biztos. Még az is, amit véletlenség-nek akar bemutatni, kiokosodott, pontosan kiszámított stúdium. Egy pár szobrán a fej vagy az alak pongyolán otthagyott kőtömbből emelkedik ki, mintha azt mondaná nekünk, hogy a szobrász nekiesett egy sziklának s szenvedélylyel szabdalta ki belőle az alakot. De egy perc alatt kiviláglik, hogy az elna-gyolás finom cizelláló-vésővel van megalkotva s a pongyaláság szándékos. A gondosság hipertrofiáját érezzük.

E hátrányok mellett ott van nagy előnye: a felette respektábilis tudás, a szem és, kéz biztonsága, a mintázás lelkiismeretessége. Sőt törekszik gráciára, kedvességre is, kivált női képmásain. Ezeken gyöngéd is, sőt majdnem félénk. A gavallér kezével rendezgeti a fürtöket, csaknem az egyes hajszálig. A kecses-ség még drámai tárgyain sem hagyja el, bár ott alig van motiválva. "Hágár és Izmáéi" a címe egy biblikus csoportjának. Két tragédiát zár magába ez az epizód: a pusztában való szomjanhalást és az anyai fájdalmat. A legfeltűnőbb rajta mégis a drapéria gazdag redő-zete, azok igen gondos elrendezése, gyöngéd megmintázása.

Egész oeuvrején átcsillan a vágy: drámákat adni kőben. Mozgalmat, szenvedélyt tükrözni. De ő is, mint a többi berlini szobrász csak a mozdulatig jut el. Egészen belevág a porosz új-barokk stílusba.

A művek, amelyekről e jellemvonásokat leolvastuk, azok, amelyek 1900 tavaszán Budapesten ki voltak állítva. Oeuvrejéből említjük a következőket: A germán rabszolga Az anachoréta. Márványkút női alakkal, (egy műbarát megvette s a porosz államnak ajándékozta, most a berlini nemzeti szépművészeti múzeum előtt van elhelyezve). Sámson (egy berlini magángyűjteményben). Özönvíz. Hágár és Izmáel. Alakos frízek a berlini Mosse-palotán. Plató és Arisztotelész (a berlini Joachimsthal-Gimnáziumon). Képmásszobrai között van felesége képmása, (egy példányát megvette néhai Erzsébet magyar királyné), Helmholtz, Popper Dávid, Nietzsche, Fontäne, Mauthner Fritz, Israel James, Gentz kisasszony, Sembritzky asszony, egy színész s mások arcképei. Történeti alakjai: I. Vilmos császár lovasszobra, Bismarck-szobra (Grunewaldban), Manteuffel és Werder (Berlin, Zeughaus). A berlini Bismarck szoborpályázatán Klein Miksa is résztvett s a berlini kritika az ő művét tartotta a legkiválóbbnak. A jury azonban - - hír szerint II. Vilmos császár utasítására - - Begas Reinholdnak juttatta a kivitelt s az első díjat, Klein a második díjat kapta.

TANULMÁNY
BORZÁSY BÉLA FESTMÉNYE

HAGAR ÉS IZMÁEL
KLEIN MIKSA SZOBORMŰVE

OROSZLÁNNAL KÜZDŐ RABSZOLGA
KLEIN MIKSA SZOBORMŰVE