KÖVESHÁZY-KALMÁR ELZA

A műterem ablakából látni a várost, lent, messze a völgyben, az örök szépségek mesevárosát. Hosszú, fekete ciprusok közt megy felé a tekintet, görnyedt szőlőtőkék és olajfák fölött - nagy időket láttak kanyargó ősi falak és a szelíd völgyben békén megöregedett házak fölött. Bizonytalanul és révedezve megy a város felé a tekintet, akadozva és elveszve a sötét, hegyes fák között, míg megtalálja a távol kékes párájában a tornyokat, a kampánilét, a palazzo vecchio tornyát és legendás kupoláját a dómmal. A tornyokat, melyek mint titánok karjai merednek az égnek, féktelen erővel nőve ki a földből, a termékenység és az élet földjéből. Nehéz és erős lehellete van ennek a földnek, az illatában mámor, melytől megszállva, a gyönge ember viaskodik a sziklákkal és megejti, átlelkesíti, élővé része-gíti az anyagot. Az élő és erős formák földje ez és övék a város odalent. Szép, harmonikus, hatalmas formák élik benne nyugodalmas életüket.

Firenze. Jó itt lenni és tudni a várost néhány ezer lépésnyire a völgyben és tudni a ház mögött a dombot, a kis faluval, Settignano-val, melyben évszázadok óta elválhatatlanok a kő és az ember és a kő művészetének többi nagynevű kicsiny bölcsőit, jobbra Rovez-zanot, balra Settignanon túl Fiesolét és Majanot és a sziklás hegyoldalakat, melyekből már mérhetlen idők óta vájják a követ. A műterem körül mindenütt helyek, melyekben szent tradíció készteti az embert a kő formává éltetésére. És bent a műteremben ... bent a műteremben megint csak formák, valaki leikétől megérintett kőtömbök és agyagcsomók, a születés különböző stádiumaiban és bronzok, szilárd testet öltései a gondolatnak és köztük egy különös ember, erőskezű, energikus, éles és villogó szemű, élettől ragyogó, melegvérű ember, akinek kezei itt formálják a matériát, a szobrokkal teli sziklák s a duzzadó termékenység földjén, ahol oly jó lenni annak, akinek az élet formákban beszél, nyilatkozik meg, aki a formát nemcsak szereti és tiszteli, hanem éli és teremti is. Jó itt lenni a nyugodt és harmonikus formák városa s a mély sziklabányák közt. De nem jut az ember nyomban ide. Előbb más utakat jár, kanyargós utakat, bizonytalanokat, melyekre rálép, meg elhagyja őket, sok kis és nagy utat bejár, mielőtt megtér a nyugalom és az alkotás völgyébe.

Kalmár Elzának is sok, gyakran nehéz és meredek utat kellett bejárnia, mielőtt a völgybe megérkezett. Hányszor hihette, hogy ez, vagy az az út viszi célja felé, művészi álmainak megvalósulása felé és valószínűleg — nagyot akaró emberek sorsa - nem egy csalódás érte. Egy bizonyos, hogy a maga keskeny és meredek ösvényét mindig többre becsülte a mások kilaposott országútjánál.

Kalmár Elza nem szisztematikus természet, nem előre szigorúan megállapított princípiumok szerint él és dolgozik és nem csinál magának programmot, hogy mindenáron ebben vagy abban az irányban akar haladni. Az ő princípiuma és programmja az egészséges ösztöne, amely mindeddig biztosan rávezette arra, hogy mihez kell fognia, nemcsak, hanem arra is, hogy mikor kell valamit idején abbahagynia, olykor talán forszírozott valamit, olyan célra törekedett, amely nem volt harmóniában a törekvés módjával - - hamar rájött és finom érzékkel érezte meg a pillanatot, amely hivatott a bizonytalan útnak jobbal fölváltásara. A változások rugói azonban mind az ő egyéniségében rej'enek. Sokkal szuverénebb természet, minthogy külső hatás hozzáférhetne. A metamorfózisai belső élmények, nagy események, mint a körötte élő emberek között élet és halál. Lemondani valamiről, amit szeret, amiben bízott, amibe beletemette a lelke ambícióit es a kezemunkáját, ami egy darab élet lett az életéből - mégis megtudta tenni mindig, amikor kellett. A teremtő ösztöne mindig erősebb volt a kicsinyes ragasz-kodásnál. Kézenfogta és vitte öő feladatok felé, amelyekbe gazdagabban tudott adni magából. Mint ahogy egy nap faképnél hagyatta vele a pikturát és szobrász álmokat oltott belé. És ez volt talán eddig a legnagyobb fordulat az életében.

Mert festőnek indult Kalmár Elza és mikor annak indult, bizonyára szentül meg volt győ-ződve róla, hogy az is marad majd élete vegéig. Dehogy maradt, dehogy maradt. Pedig mint festő is becsülettel megállta volna a helyét, vagy mondjuk, mint grafikus, hiszen litográliáival hamar figyelmet keltett; mégis, mikor eljött a nap, melyen nagyobb, mélyebben fekvő erők keresték belőle útjukat kifele, más kifejezesi formák után volt kénytelen nézni. A plasztika önként kínálkozott neki és ekkor mar ő is egész természetesnek találta, hogy a forma az ő birodalma. Ez a változás oly természetszerűleg, olyan magától értetődően ment végbe, mint ahogy egy virág kinyílik, amikor itt az ideje.

Nevezetes, hogy amikor még piktornak készült, tulajdonképen már akkor a plasztikára fegyverezte magát. Csakhogy még mindig öntudatlanul. De mindig a forma volt, ami érdekelte, izgatta, ellenállhatatlanul vonzotta. A stúdiumai mind a formának szóltak. Úgy, hogy mikor egy nap kész festő lett volna -kész szobrász volt. Csak éppen hogy nem mintázott még.

A pályája Bécsben kezdődik, abban a városban, ahol született. És sok-sok rajzolással kezdődik, különösen tájképekkel; fejet rajzolni Loefflernél tanul, majd festeni is próbálgat és nevezetes, hogy leginkább a plein-air érdekli. 1896-ban Münchenbe megy, ahol aktot rajzol, a következő évben Schmidt-Reutter korrektúrája mellett nagyot halad és mint maga mondja, a plasztikához szerzett egész előiskoláját ennek az esztendőnek köszönheti. Életnagyságú aktokat rajzol, mindenütt a formát s az organikus összefüggést keresi, sokat, nagyon sokat dolgozik, nagy ambícióval és ekkor tesz szert az akt formáinak ama pozitív ismeretére, arra a szuverén, alapos tudásra, mely aztán lehetővé tette, hogy egyszerre nagyobb nehézségek nélkül tudta magát kifejezni a plasztika formanyelvében. Mikor még nagy komolysággal és mindennek végére járással rajzolgatta az aktokat, nem is sejtette, hogy ezzel már mennyire egyengette az útját a plasztika felé; azt hitte, hogy megtanul és megtanult rajzolni, jól rajzolni. Rajzolni! -nagy szó, sokat jelent, a régiek a szobrászatot is (mint az építészetet és pikturát) így hívták: arte del disegno.

Ennek a fontos esztendőnek őszén, amely rajzstudiumainak mintegy a betetőzését jelentette, amelyben már kész tudással ülhetett vászna elé, jött rá, hogy - - a piktura tulajdonképen nem az ő világa. De még csak negativ eredményhez érkezett, csak azt tudta, hogy mi nem felel meg neki egészen - - hogy mi lesz, nem sokat kérdezte. Erezte, hogy a megoldás előbb-utóbb elkövetkezik. Addig is rajzolt tovább. Végül, 1898 nyarán kezdett el mintázni. Ami külső körülmény hathatott ennek az elhatározásnak megfogamzására, elenyészően csekély ahhoz, hogy ekkor már ellen-állhatlan erővel kívánta meg a szobrászati tevékenységet. Kezdetben Hermann Hahnt kérte föl korrekturára, aki mindössze néhányszor, legföljebb, ha tízszer korrigált neki. Hamar rájött, hogy Hahnra sincs szüksége. Fejeket mintázott, a maga módja szerint, egészen egyedül, nem törődve senkivel. De az akt-rajzolást ekkor sem hanyagolta el. A következő év tavasza már határozottan a szobrászi pálya tavasza; sokat mintáz, többek közt egy gyermekfejet és különböző kis figurákat, inkább iparművészeti dolgokat. Ebben az időben különben még színes litográfiákat is csinált, melyekkel szép sikert aratott.

Ettől kezdve Kalmár Elzát már mint szobrászt ismeri és becsüli a publikum. A mondott esztendőben még két, az első szobrászi időszakjára jellemző plasztikus munkát csinál, az egyik: ülő atléta íjjal, a másik: férfi és női akt, amely Budapesten is ki volt állítva és nem csekély figyelmet keltett.

1900-ban Parisba megy, nagyon rövid időre ugyan, de a hatalmas Rodin-kiállításnak hatását nem kerülheti el, úgy hogy mikor Parist elhagyva Firenzébe telepszik meg, egy kisebb női aktjában, melyet "Vágy" címen alighanem mindenki ismer, kifejezést is ad a nagy franciától kapott impressziójának; ez talán az egyetlen dolga, melyben közvetlen külső hatásra lehet ráutalni; súlyos tévedés volna azonban a hatás szót utánzásnak minősíteni; ellenkezőleg, legföljebb a hangulatából a Rodin-szobroknak van egy kis nűansz ebben a figurában, amely egyébként, különösen a formák fölfogásában és előadásában Kalmáron kívül senkire se emlékeztet.

VÁGY
KALMÁR ELZA MŰVE

Parisnál és a Rodin-kiállításnál sokkal fontosabb volt ránézve Firenze. Firenze, ahova rejtelmes módon vonzotta őt a stílusok nyugalma, egyszerűsége. Szimpátiája a korai renaissance dolgok felé fordult, anélkül, hogy beléjük ásta volna magát. Érdeklődött irántuk, szerette őket, de a függetlenségét megőrizte. Hathónapos firenzei tartózkodás után, melynek legfontosabb eredménye egy magafaragta lapos homokkő-relief, Budapestre megy, ahol több művét kiájlítja a Műcsarnokban, továbbá megszakítás nélkül dolgozik, leginkább kis bronzokat csinál és iparművészeti dolgokkal próbálkozik, a többek közt ekkor formálja a híres ökörfejes vázát. 1902 tavaszáig marad Pesten, innen visszatér Firenzébe, ahol az "Anyaság" című homokkőrelieft s azt a márvány nőiaktot faragja, mely jelenleg a Szépművészeti Múzeum egyik dísze. Pestről Bécsbe, Bécsben Isadora Duncan látása kisbronzokra inspirálja, Bécsből vissza Firenzébe, ahol mindmáig lakik és munkálkodik. Az utóbbi idők terméseiből legnevezetesebbek: egy Salzburgban felállított síremlék, egy férfialak és egy férfi portrait.

Sok, veszélyesnek látszó utat kellett bejárnia Kalmár Elzának, mielőtt a settignanoi domb tövébe megérkezett. Abba a kedves kis villába, melynek ablakaiból látni a távol Firenzét. A naiv tanulás, a lázas keresés, a nyugtalan kísérletezés, mindez a háta mögött van már. Mai dolgain nem látszanak meg. Mint ahogy nem látni a városokat amott a dombok mögött és itt mitsem érezni a messzi városok lázából és nyugtalanságából, melyekben egyszer útját kereste. Ahogy átlépte a dombokat, minden elmaradt mögötte. A nyugalom és az alkotás völgyébe érkezett. Ide kész emberek, kész stílusok kellenek.

Az olyan emberek élete azonban, mint amilyen Kalmár Elza, nem számokba van beleírva, hanem produktumokba. Alkotásokba, melyek az élete legnevezetesebb eseményei, melyekben a múltja és jelene öltött megmaradó, beszélő formát, melyekben az agya, a lelke, a vére energiáinak komplezuma lüktet. Abban, amit csinált, van benne az ő egész mivolta.

Mert ... mert ha valaki, hát Kalmár Elza par excellence spontán természet, egy tekintet nélkül mindig magát adó, magáról valló művész, aki nem esztétikával, hanem revelációkkal beszél. Az ösztön erősebb benne a refleziónál, a gondolat villáma a józan mérlegelésnél. Inspirációi vannak, amelyeket úgy ad át nekünk, ahogy benne fölgyultak. Nem igazítja bele őket semmilyen iskolákba, semmilyen törvényekbe, nem alkalmazza őket, semmilyen irányok vagy ízlések követelményeihez. Egy spontán és erősszavú líra az ő művészete, szenvedélyes, vehemens, parancsoló. Lírai művészetekkel nem lehet alkudni: vagy elfogadjaaz ember őket amint vannak, vagy egészben elutasítja.

Egész lelkét, egész természetét beleviszi a művészetbe. Nála a művészi tehetség nem egy külön kidolgozott képessége az embernek, egy külön fejlesztett, csiszolt, élesített energia: maga az egész ember, az egész egyéniség minden képességével, hajlamával, minden emóciójával megy bele a küzdelembe. A dolgaiban Kalmár Elza mindenestől megtalálható, tetőtől talpig, egész temperamentumával, egész idegrendszerével.

Ezért az esztétikáját nagyon kevés szóval el lehet mondani. Nem más az, mint egy törekvés arra, hogy a maga egyéni érzéseit, hatásait minél szabadabb, minél közvetlenebb formában adja elő. Ezenkívül mit sem tart a szeme előtt, nem ismer tekintélyeket, nem kánonokat. A másoktól való különbségét nem keresi, éppen úgy, ahogy semmilyen művészetek kedvéért nem tesz erőszakot a látásain; amennyiben különböző, az magától adódik.

Azonban — és ez, talán egyedül ez a fontos - - bármilyen egyéniek, bármilyen szubjektivek legyenek az érzései és látásai, a kifejezésük, a formát öltésük mindig határozott plasztikus módon történik. Ha ez nem volna így, akkor Kalmár Elza nem volna az a plasztikus művész, aki. De bármennyire függetlenül és különbözően érez másoktól, a dolgai rajtakívül bármennyire nem hasonlítanak senkire, egyetlen általánosság határán mégis belül maradnak, a plasztikáén s e határon belül ez a művészet természetesen rokonságot vall minden plasztikus művészettel. Kalmár Elzának, az ösztön-embernek, tegyük hozzá, a szobrászi ösztön emberének sohasem jutott eszébe az érzései szabadságának kedvéért a plasztika határait áttörni. Éppen, mert a látásai mind magának a plasztikának szóltak, nem az anyagtól elvont látások, hanem mindjárt az anyagba gondolva és plasztikus formában fogantak meg. Ezért a reliefjei tényleg reliefek, nem akarnak mások lenni, mint amik lehetnek s amiknek lenniök kell és ugyanígy a szabad figurái és csoportjai.

Plasztikus természet, mondtam, megkülönböztetésül a plasztikus kultúrától. Mert Kalmár Elza a plasztikát nem a plasztikán tanulta. Az ő művészetének alapja nem a más plasztikus művészetekkel való kontaktusba lépés, hanem az emberi formák tanulmánya, az organizmus ismerete, a rajztudáson alapuló formakészség. Ahogy eljutott az emberi formák és organizmus ismeretéhez, nyomban szembe mert állni szobrászi feladatokkal. Az volt a hite, ami ma is, hogy az embernek a természetet kell ismernie, a többinek ő magától kell jönnie. Hogy a rajztól minden nagyobb nehézség és minden mankó nélkül megtudta tenni az elhatározó lépési a szobrászatba, kizárólag a maga erejének s a tehetsége szob-rászi voltának köszönheti. A régiek úgy mondanák: erre született.

A fejlődése nem azon az alapon történik, hogy mindjobban belehatol a plasztikának, mint adott művészetnek ismeretébe, hogy számontartja a plasztika eddig felvetett feladatait s a megoldásokat, hogy végére járt a stílusoknak és törvényeknek, nem; hogy mégis mindig egyszerűbb, stílusosabb, ennélfogva plasztikusabb lesz, az az ő természetes belső megérésenek és kiforrásának az eredménye, a saját dolgain való okulásnak, ösztönszerű keresése annak, hogy amit előbb sok szóval és kevésbbé világosan mondott, azt mindig kevesebb szóval és annál nagyobb világossággal mondja el. A maga dolgain kellett rájönnie, hogy mi a fölösleges, vagy a zavaró a szoborműben és arra is, hogy hogy lehet elkerülni az ilyesmit. A Kalmár Elza művészetének fejlődése tulajdonképen egyet jelent az ember fejlődésével, az ember kiforrása és megérése és nem más hozta magával művészetét. A mint ember forrongó Kalmár Elzának sohasem jutott eszébe olyan műveletet csinálni, amely kész és érett ábrázatot pótoljon. Fiatalos és zabolátlan dolgokat csinált, melyekben túlteng a temperamentum és az erő, de amelyek éppen ezért annál előkelőbb Ígéretek egy olyan időre, amikor majd ez az erő adminisztrálni tudja magát. És ma, amikor elérkezett ehhez az időhöz, amikor mint ember kiforrott, természetes, hogy a művészete sem maradt el mögötte. Mely, ismétlem, mindig a leghűbb megnyilatkozása az élete egyes időpontjainak s az egyénisége formációinak.

Az, hogy lirai természet, hogy a formateremtésre erős emóciók késztetik, a nyitja annak, hogy különösen kezdetben nem sokat válogatott téma és téma közt, nem sokat mérlegelte, valamely motívum kiválóan plasztikus e - minden motívum jó volt neki, mellyel érzéseket lehetett elmondani és amelyben élet lüktetett. És most, bár erről tán legvégül kellett volna szólnom, hozom fel, hogy ebben az egy szobán van benne a Kalmár Elza dolgainak jellemzése: élet. Az első dolgai lehetnek kevésbbé világosak, mint a későbbiek, kevésbbé tiszták és harmonikusak, viszont a későbbiek lehetnek nyugodtabbak, egyszerűbbek, mint az elsők, abban mind rokonságot tartanak, hogy intenzív élet él bennük. Heves és szenvedélyes plasztika ez, élettől túláradó, túlfeszített. Az esztétikusok olykor szemére vethetnek egy-egy eléggé le nem szűrt dolgot, azt azonban mindenkinek el kell ismernie, hogy nála soha holt pontot nem találni, hogy mindent emberi indulatok lelkesítenek át, hogy minden formájához a lelkének egy-egy darabja tapad. Emberi dokumentumok ezek, eleven élet-dokumentumok.

Magától értetődik, hogy az ilyen lelkületű művészt az életnek legelementárisabb megnyilatkozása fogja elbűvölni, a mozgás. Kezdetben, amíg a szeme fejletlenebb és nyugtalanabb, talán csak maga a mozgás, a mozgás iránya és végbemenése; később fejlettebb szemmel mindinkább a formán keresztül látja a mozgást és az fogja érdekelni, hogy a formákat, egy egész organizmust hogy tartja fönn, hogy tölti ki a mozgás. Végül megtalálja a plasztika mozgásának legtökéletesebb, legemelkedettebb szempontját, amelyről nézve minden mozgások komplezuma, egygyé foglalása, közös élete a nyugalom.

Kalmár Elzának megvan az az egészséges ösztöne, amely a motívumokat mindjárt az anyagba látja bele, ismeri a materiák tulajdonságait, utat tud nyitni előnyeiknek, kihasználja erősségeiket. Csak olyan gondolatot bíz rá a bronzra, amelyet a bronz a maga nyugtalanabb felületeivel, részleteket kívánó finomságaival, mélyebb tónusával, levegősebb matériájával világosan ki tud fejezni; a márványai nyugodtabbak, lapidárisabbak, hangsúlyozva van bennük a kő komolysága és nemessége, mely az egyszerűbb formákat, az átfogóbb vonalakat, a töretlenebb felületeket kívánja; homokkőreliefjei igazi kőmunkák,a márványnál is egyszerűbbek, a reliefek kinőnek a kőből, az alapmatériából azzal, hogy a művész a fölösleges anyagot' elhagyja, levájja a tömbről, de úgy, hogy az ilyenformán kibontakozó motívum egy pillanatra sem veszti el közösségét a kővel. Az igazi kőfaragók mindig így csinálták. Kőfaragó ... tényleg az Kalmár Elza, aki nagy művészi lelkiismeretességgel maga faragja márvány- és kőmun-káit. Ma ritkaság az ilyen, nőben éppen egészen szokatlan. És ez nem a legkisebb érdeme Kalmár dolgainak, hogy rajtuk az első gondolattól a beteljesedésig minden vésőnyom egy inspirált művész keze munkája. Csak aki tisztában van azzal, mit jelent az, mikor a művész maga viszi keresztül a dolgát abban az anyagban, amelyben tényleg elgondolta, csak aki érzi a diszharmóniát, amely valamely motívumnak agyagba mintázása s aztán más valaki által márványba vagy kőbe átvitele közt tátong, csak az tudja eléggé méltányolni Kalmárnak ezt a ritka lelkiismeretességét és képességét.

Aki fejlődését végignézi, meglepődik azokon a hirtelen átmeneteken, melyek az egyes dolgok közt vannak. Egyik dologtól a másikhoz nagy út vezet és nincs köztük híd? Van: tanulmányok, élmények, látások. Produktumokat akkor ad Kalmár Elza, amikor tényleg hajtja valami az alkotásra. A mindennapi munka, a munka a munkáért nem köti össze hosszú átmenetekkel a kiemelkedőbb alkotásokat. Annál intenzivebben érezzük köztük az akaratot, mely a művészt hátamögött hagyott alkotásai szünetlen fölülmulásával mind magasabbra viszi.

A kisplasztikái munkák, a friss, fiatalos bronzötletek után nevezetes állomás az, amikor Kalmár Elza a két homokkő-basrelieffel és az "Anyaság" relief jé vei egy szerre a nagyobb, egyszerűbb formák s a stílusosabb előadás felé fordul. Szigorúan tartott reliefek ezek, szinte grafikus munkák, olyan kevés eszközzel vannak csinálva, minden redukálva bennük sima felületekre és összefoglaló formákra, a síkra vannak látva, anélkül, hogy kifelé, vagy befelé áttörnék, megmaradnak benne, kitöltik, megelevenítik. Egy meghiggadt, biztosan látó, magát adminisztrálni tudó, a relief törvényeit tiszteletben tartó művész dolgai. Nevezetes az "Anyaságon", hogy hogy találja meg a basreliefnek leginkább megfelelő helyzetét a testnek, a karoknak, a fejnek, mily gondosan vigyáz arra, hogy a gyerek testén a karokkal a formák ne halmozódjanak, ne fojtsák el egymást és ne ugorjon ki egy sem. Ahogy megőrzi a silhouettet, amelyet nem szakít át semmi, úgy vigyáz arra is, hogy a relief felületsíkjának egységét se zavarják meg kilódult formák. E felé a sík felé törekszik minden, a karok, a mell, a gyerek lábai, a nő arca, de ebben a síkban találkoznak és együtt maradnak; relief-formák lévén, nem élhetnek önmagukért és nem fejthetik ki egész mivoltukat; alá vannak rendelve a relief síkjának, melyet megeleveníteni, változatossá, gazdaggá tenní hivatásuk. És ebben a szigorúságban, a relief-stílusnak ebben a tudatos keverésében és tiszteletben tartásában mégis mennyi egyéni életet, egyéni érzést tud adni Kalmár Elza! Mennyire más ez az anyaság, mint a többiek. Minden ízéből érzik, hogy nő csinálta, abból a nemből való ember, melynek életében ez a motívum mindennél hatalmasabb. Ez az asszony anya, anya és semmi más. Egy életadó test, egy tápláló lény, egy egészben való odaadás.

Szabadon jelennek meg a formák, minden megkötöttség és stilizálás nélkül egy másik női akton, amely minthogy szabad figura, természetesen egész más princípiumokra épül, mint az előző. Itt a formák - haját igazító leányon (Ada) - elsősorban, mint formák akarják adni magukat, mindegyiknek megvan a maga speciális élete, amellett hogy szorosan összetartoznak egy közös organizmusban, mindegyik ki akarja tárni egész szépségét, éreztetni egész tartalmát, egyszóval érvényesülni akar. Finom és ízléses naturalizmus hatja át ezt a márványt, mondhatnám, egy nőiesen gyöngéd naturalizmus, mely a legdelikátabb lágyságokat, a leglehelletszerűbb nüan-szokat összetudja egyeztetni az egész akt egységes és erőteljes fölfogásával. A márvány anyagában Kalmár megtudta találni azt a tulajdonságot, melyre a test bőre összefoglaló feszültségének éreztetéséhez szüksége volt; egy feszültség, mely ruganyos és amellett kiegyenlítő átmeneteknek, formák egybekapcsolódá-nak és símulásának hordozója; egy feszültség, mely húst és csontokat tart össze és amelyben benne lüktet a vér hullámzása, sejtelmes, izgató, meleg hullámzása. Szinte ki vannak terítve elénk a formák, levezetve a legnagyobb felületre" a legszélesebb silhouettre, melyet a test adni tud; le vannak vezetve a legszélesebb felületre, melyen keresztül egy szempillantással át lehet tekinteni az egész alakot, mely mindig, minden oldalról mint egy egész áll előttünk.

ISADORA DUNCAN
KALMÁR ELZA MŰVE

És ezek az igénytelenebb motívumok, a kis bronzok, a táncoló Duncan-figurák, egy-egy mozgásnak hirtelen bronzba rögzítései? Sokkal közvetlenebbek, minthogy analízisre volna szükségük. Ötletszerű dolgok, melyeknek charme-ja épp az impresszió frissességében és gyors odavetésében van. Jellemző, hogy mennyire különbözők ezek a Kalmár első kis bronzaitól. Ott is, mint itt, egy dolgot akart, a mozgást. És van is mozgás amazokban, úgy, mint emezekben. Mégis, az utóbbiaknál érez valamit az ember, ami döntő jelentőségű, azt, hogy ezek a mozgások mind igazán meglátott, megélt mozgások, mi több, hogy a művész nem az első akármelyik impresszióval ment haza a látottak után, hanem éles szemmel ezer és ezer mozgás közt megtudta találni azt, amelyre éppen szüksége volt neki, amely a többit valamennyit reveiálja, amely ennélfogva a legtartalmasabb, leggazdagabb plasztikus motívum.

KAINZ
KALMÁR ELZA MŰVE

Kalmár portrait-i bár hangulatuk, a dolog természeténél fogva, egészen naturalisztikus, sokkal, de sokkal többek, mint hű képmásai ennek vagy annak az embernek; az a nagy szabadság van bennük, amely valamennyi dolgában, mellyel az eléje vetődött motívumot a maga szubjektív érzéke szerint formálja át, nem annyira az adatok hűségére, mint az összbenyomás, a karakter igazságára fektetve a súlyt. A fejnek a kifejezését, a belőle sugárzó életet a lehetőségig fokozza, élessé, metszővé teszi. Mint a Kainz-portrait-n, mely kíméletlen kézzel, de mélyrelátó szemmel való elénk állítása egy embernek. És ezzel elértünk Kalmárnak legutolsó, talán legkészebb, legérettebb, legtökéletesebb alkotásához: a bronz férfi-portraithoz. Ebben egészen elérte azt, amifelé haladt mindmáig: a monumentális egyszerűséget. Monumentális ez a fej. Mint egy sphynz, úgy jelenik meg hirtelen az ember előtt nagy, nagy nyugalmával. Néma és mégis beszédes fej, nyugodt és mégis nyugtalanító, mozdulatlan és mégis mozgásokkal teli — egy szuny-nyadó gondolat, egy kezdődő mosoly, egy elhangzani kívánó szó van megérintve benne. Az, finom, lelki mozgások kezdete, szuggesz-tiója a megelevenedés első pillanatának, melyet majd a gondolatok, a mosolyok, a szavak egész raja követ. Az, az első megpendített akkordja egy szimfóniának, melyben már benne búg és forrong a nyomban következő hangok minden variációja és vihara.

DOMBORMŰ
KALMÁR ELZA MŰVE

FÉRFI-ALAK
KALMÁR ELZA MŰVE

AZ APRÓD
KALMÁR ELZA MŰVE

ESZTER
KALMÁR ELZA MŰVE

INCSELKEDÉS
KALMÁR ELZA MŰVE

KÉPMÁS
KALMÁR ELZA MŰVE