ERDÉLYI SZOBRÁSZATI EMLÉKEK

Régi művészeti emlékeink nem alkalmasak arra, hogy a történeti tárgyalás szigorú sorrendjére fűzve őket, oknyomozó módon kutassuk a művészeti fejlődés menetét. Rég elismert tény, hogy a magyar művészet történetéről jogosan nem beszélhetünk, mert a képzőművészet nálunk fönmaradt alkotásaiban nem ismerhetők fel olyan külön, jellemző, egységes vonások, amelyeket valóban a mieinknek nevezhetnénk. Több oldalról, közelebbről, távolabbról jövő nemzetközi hatások közepette a magyarság nem volt arra képes, hogy az idegen elemekből újat alkosson, hogy nemzeti sajátságait ezen a téren kifejezésre juttassa. A magyarországi művészet történetírója azért elbeszélésének fonalát minduntalan megszakítani kénytelen. A különböző irányok, hatások nem olvadnak egybe, nem valami újnak a forrásai, hanem elszigetelten, előzmények nélkül lépnek föl, itt is, amott is, majd nyomtalanul elenyésznek és másoknak nyitnak teret. Kutatásunk úgyszólván kivétel nélkül olyan művekre vonatkozhatik csak, amelyek közvetlen vagy közvetett eredetét a külföldön kell keresnünk. E tekintetben is azonban nem egyszer nehézségek merülnek föl. Az eredeti jelleg elhomályosodása, sokszor szinte népies elváltozása, az, amit provincializmusnak nevezhetünk, nem egyszer útját állja annak, hogy a forrásokra határozottan reámutathassunk, hogy a sokfelé elágazó külföldi vonatkozások szövevényét kellőképen áttekinthessük. Ebből a szempontból az a legkedvezőbb eset, ahol a politikai összeköttetés vagy földrajzi helyzet következtében nagyobb területen, hosszabb időn át ugyanaz a külföldi befolyás érvényesült, bár meglepetések ellenében még így is mindig résen kell lennünk.

Ilyen körülmények között bizonyára nem véletlen, hogy művészettörténeti irodalmunknak a többé-kevésbbé szűkkörű monográfia a legkedveltebb és a legnagyobb sikerrel művelt ága és hogy a monografikus földolgozásnál - ha az nem egyes emlékre, hanem a művek csoportjára vonatkozik - - nem az időbeli, hanem a területi egység szolgál alapul. Előreláthatólag még hosszú időre, a monográfiák egész sorára lesz szükség, míg lehetséges lesz például az Árpád-kori építőművészet megközelítő hííségű képét megrajzolni. Hiszen még olyan kiváló emlékeknek, mint például a gyulafehérvári székesegyháznak, vagy a jaáki templomnak az eredete, hovatartozása sincsen kiderítve, úgyhogy éppen nem mondhatjuk, hogy Magyarországnak XII—XIII. századbeli művészeti összeköttetései csak nagyjából is ismeretesek előttünk.

Szélesebb körre kiterjeszkedő munkával lépett föl legújabban egy erdélyi szász író. Célja az erdélyi német művészet ismertetése. Roth Viktor munkájának első kötetét, mely az építészettel foglalkozik¹ nyomon követte a második, amelynek tárgya a szobrászat történetének az ismertetése.²

A szobrászati emlékek sorában van egy csoport, amely valóban az erdélyi szász, vagy mondjuk, németművészeti tevékenység eredménye: azok a papi és polgári síremlékek, amelyek olyan meglepő számmal készültek, főleg a XVII. században. Német művészeti szokásnak, befolyásnak és részben külföldről jött német mestereknek, részben erdélyieknek köszönhetjük a késő csúcsíves faíarag-ványok csoportját is. Emellett azonban — főleg a régibb korban — problematikus eredetű emlékekkel is találkozunk, amelyekkel szemben a meghatározás éppen nem könnyű. Hiszen a legújabban föllendült kutatás ellenére a Kolozsvári testvérek fönmaradt világhírű művéről, a prágai Szent György szoborról sem vagyunk még képesek megmondani, milyen előzményekben rejlik tökéletességének magyarázata, mely művészeti talajból fakadt a testvérpár meglepő művészete!

Az erdélyi román építészet legnagyobbszerű alkotása és általában hazánk legkiválóbb építészeti emlékeinek egyike a gyulafehérvári székesegyház. Eredetének kérdése a fönmaradt történeti adatok ellenére is mind mai napig megoldatlan. Hol felsőolaszországi, lombardromán művészetűnek mondták, hol Németországban keresték hazáját. Legújabban pedig teljes határozottsággal lépett föl az az állítás, hogy "francia mesterek alkották, nagy művészi tudással alkalmazva a román stílus legszebb alakjait".³ Hol az igazság? A gyulafehérvári székesegyház helyreállítása, amely mostanában indult meg, kedvező alkalmat ad a leg-behatóbb vizsgálatra és remélhetőleg olyan adatokat is napfényre hoz majd, amelyek révén az eredet fontos kérdését el lehet dönteni. A gyulafehérvári székesegyház a különböző korokból származó szobrászati művek nagy tömegét foglalja magában. A Hunyadiak síremlékei a legutóbbi években ismételt megvitatás tárgyai voltak. Tágabb körben ismeretes a gazdag szobrászati díszű északi előcsarnok és Izabella király né síremléke is. Az oszlopfejek és egyéb régi szobrászati művek közül is egyik-másik legalább az ezredéves kiállításon bemutatott gipszöntvénye révén ismeretes. Legújabban publikálták a legrégibb magyarországi szobrászati emlékek egyikét, a székesegyház belsejében a déli kapu fölött levő tympanont, mely a trónoló Krisztust ábrázolja két angyal között.⁴ De még ugyancsak sok van, amely teljesen kiadatlan, amely ly el senki sem foglalkozott még. A székesegyház csúcsíves szentélyzáradékának támasztó pilléreire fedőlapokat alkalmaztak, máshonnan származó, igen régi domborműve-ket, olyan magasan, hogy beható megvizsgálásuk szinte lehetetlen. Az egyik dombormű Jézus születését ábrázolja, egy másik a három napkeleti bölcset. Stílusuk, kivitelek még a középkori kisplasztikára, elefántcsontfaragásra emlékeztet. Reményijük, hogy a székesegyház helyreállításával kapcsolatban megkapjuk ezeknek az érdekes műveknek a gipszöntvényét, fényképét is.

Roth csak futólag említi meg ezeket a gyulafehérvári faragványokat könyvének első, rövid fejezetében, mely a román építészet korából származó szobrászati művekkel foglalkozik. Megállapítván róluk, hogy "nem tartoznak a szász szobrászat körébe", tovább nem érdeklődik irántuk.⁵ Még a székesegyház déli (fejedelmi) kapuja, a díszítő szobrászatnak ez a remeke sem köti le a figyelmét, pedig erre annál is inkább érdemes lett volna, mert a fejedelmi kapu alighanem a német művészet alkotása.

A gyulafehérvári fejedelmi kapu a román építészettel kapcsolatos díszítő ízlést virágjában tünteti föl. Az arányok szépsége, a formák erőteljes eleganciája, az ornamentika gazdag, de éppen nem zsúfolt alkalmazása tökéletesen harmonikus hatásnak a forrása. Milyen hatásos a sima, csak sarkaikon tagolt és díszített pillérek váltakozása az oszlopokkal, melyek törzsét a gazdag, változatos ornamentika teljesen elborítja és fölül, a tympanon fölé helyezett félköríves pálcákon is folytatódik. A kapunak a félköríves tympanon figurális ábrázolása ad mélyebb jelentőséget. A dombormű közepét Krisztus félalakja foglalja el. Bal kezében az élet könyvét tartja, jobbját áldásra emeli. Jobbra és balra egy-egy szent félalakja jelenik meg. A jobboldali szakálltalan ifjú, a másik hosszúszakállas férfi, akinek haja éppen úgy hosszú fürtökben vállára omlik, mint Krisztusnak. A két szent és Krisztus között konvencionális formában ábrázolt leveles ágon egy-egy madár ül.

A két szent valószínűleg a két Szent János. Az ifjú típusa, a kezében levő írástekercs határozottan az evangélistára vall, a másik alak pedig az előfutár hagyományos, jellegzetes vonásait tünteti föl.

A tympanont díszítő dombormű ilyen kompozíciója a francia román művészetben ismeretlen és nem fordul elő a felsőolaszországi román művészet körében sem. Ellenben Németországban legalább egy olyan példára utalhatunk, hol az elrendezés módja teljesen azonos, ahol formai szempontból is nem egy analógiával találkozunk és ahol a kapuzat építészeti kiképzésének és díszítésének alapgondolata is rendkívül közel áll a gyulafehérvári fejedelmi kapuhoz. A regensburgi Szent Jakab templom, a skót bencések e rendkívül fontos templomának híres északi kapuja ez, melyet a szimbolikus faragványoknak olyan nagy és oly nehezen értelmezhető tömege vesz körül. Regensburg a skót bencések révén a délnémet művészetnek fontos pontjává lett, mely hatását a német föld határán túl is éreztette. A regensburgi és gyulafehérvári kapuzatok hasonlósága félre nem ismerhető és ennek a ténynek a fölismerése kiinduló pontjává lehet a további kutatásoknak. Az erdélyi székesegyház külsején és belsejében elszórt számos szobrászati mű publikációja révén bizonyára még közelebb jutunk az eredet kérdésének megoldásához, melyet Roth nem is érintett.

A román szobrászat alkotásai közül Roth csak egygyel foglalkozik behatóbban, egy érdekes, fejalakú bronzaquamaniléval, melyet 1873-ban találtak Nagyszebenben és amely jelenleg a nagyszebeni Brukenthal-múzeumban van.

A csúcsíves építés korából származó szobrászati művek közül bemutatja a szászsebes! evangélikus templom szobrait, a Krisztust a kereszten, Szűz Máriát és .Szent Jánost ábrázoló szoborcsoportot a nagyszebeni Erzsébetkapu előtti kápolnában, melyet fölirata szerint az osztrák Lantregen Péter készített 1417-ben és egyéb kisebb dekorativ faragványokat. Kár, hogy a földvári templomban levő, olyannyira érdekes szobrászati műveket csak nagyon fölü-letesen ismerteti és képekben be sem mutatja. Földváron az építészeti tagoknak oly gazdag és szép figurális díszével találkozunk, mely nemcsak Erdélyben, hanem egész Magyarországon párját ritkítja. Milyen hatásos, részletesen elbeszélő ábrázolása van ott Szent György viadalának! A figurális dísz gazdagsága kitűnően alkalmazkodik az architektonikus tag alakjához az egyik pillérfejen, mely a tizenkétéves Jézust a templomban, mutatja be, egy másik két, koronáért küzdő vitéz képével, egy harmadik két falánk barát groteszk képével van díszítve stb. A földvári szobrászati művek stílusa nem vall a XV. századra, mint Roth állítja, hanem a XIV-re. A templom egyik-kapuja fölött olvasható 1471-és évszám alig vonatkozhatik reájuk. Ez érdekés faragványok még kellő közzétételre várnak. A nagyobbszabású, de a földváriaknál jóval kezdetlegesebb, gondos kivitele ellenére is provinciális jellegű építészeti szobrászati művek közé tartozik a kolozsvári Szent Mihály-templom főkapujának dísze, a sárkányölő arkangyal domborművű alakjával.

A csúcsíves emlékek sorában Roth egy éppenséggel oda nem tartozó szobrászati művet is futólag megemlít. A kolozsvári Szent Mihály-templom sekrestyéjének faragott ajtókerete a maga nemében egyedül áll emlékeink sorozatában. Keletkezésének kora egyáltalán nem hozható összefüggésbe a templom építésének idejével; nyilvánvaló, hgy utólag alkalmazták-, különben a két oldalsó pillér talapzatába be van vésve a keletkezésének idejét jelző 1528-as évszám.

A figurális dísz rendkívüli gazdagsága és szokatlan finomsága jellemzi ezt a művet, amelynek alkata merőben elüt a csúcsíves művekétől. A meztelen gyermekalak dekoratív értékesítése, a XV. századbeli olasz művészet e nagy vívmánya, a hatás egyik fő eszköze. Szárnyas puttók űzik dévaj játékukat az ajtó ormán és szemöldökgerendáján. Amott dús virágfűzért cipelnek nagy erőlködéssel, itt hosszú szalagot tartanak és egymással játszanak, incselkednek. Gránátalmák hevernek lábaiknál, gondtalanul taposnak reájuk, mászkálva, beléjök botolva. Taglejtésök, kifejezésök nagyon változatos, élénk, a finoman kidolgozott alakok erősen elütnek a bemélyített, sötét háttértől. Egy-egy apró puttó tartja az ajtó bélletében egy cifra lánc két végéről lelógó földgömböt és napkorongot is, egy másik a múlandóság jelvényeit, a homokórát és koponyát emeli feje fölé. Puttók jelennek meg a két szegélyző pillér dekorativ domborművein is, dús lombozat közepette, madarakkal, fantasztikus állatokkal kapcsolatban. Figyelemre méltó a két pillér pompás feje is, mely rendkívül hatásos álarcokkal van díszítve.

Szinte idegenszerűen üt el a gyermekalakok derült könnyedségétől, az építészeti tagozatok pompájától az a komoly férfifej, amely az ajtókeret tympanonszerű fölső részéből tekint alá. Ennek a résznek a tektonikai kiképzése következtében a fejen kívül még csak válla és rövidülésben előrenyujtott két karja látszik, még pedig kissé erőltetett, kínos helyzetben. A simára borotvált arc nagyon sovány. Az arccsontok erősen kidomborodnak, hosszú, párhuzamos ráncok futnak az arc hosszában. Szenvedést árul el a. kissé nyitott száj, a fájdalmasan összehúzott szemöldök. Valósággal egyéni, képmásszerű ábrázolás ez, melynek hatását még kiegészíti a kezek részletező kivitele. D. JOHANNES CLV. (Dominus Johannes Clusius) fölirat olvasható azon a szalagon, melyet az alak kezében tart. A férfi hajviselete és barettje miatt az ajtókeret művészét ismerték föl benne. Ennek némileg ellene mond a dominus szó, a szokásos magister helyett, úgyhogy talán inkább az ajtó megrendelőjének képmását láthatjuk benne. Akárki volt azonban ez a Kolozsvári János, akinek személyiségét későbbi kutatások talán még ki fogják deríteni, kétségtelen, hogy feje hazánkban a képmásszobrászat legkitűnőbb példái közé tartozik és az egyéniség kifejezése szempontjából messze fölülmúlja azokat a faragott képmásokat, amelyek különösen a XVII. századból olyan nagy számmal maradtak fönn Erdélyben.

A kolozsvári ajtókeret, melynek fényképfölvétel után készült képét elsőizben közöljük, bizonyára előkelő helyet foglal el szobrászati emlékeink között. Sajátságos, hogy Roth alig foglalkozik vele, holott egyéb, kevésbbé érdekes műveket helyenkint szinte hosszadalmasán ismertet. Szobrászati emlékeinknek az ezredéves kiállításon bemutatott gipszöntvényei sorában sem szerepelt. Reményijük, hogy másolata a Szépművészeti Múzeum szobrászati csoportjában helyet fog majd találni.

E kiváló mű mesterének - - talán Kolozsvári Jánosnak — egyéb alkotásai ez időszerint még ismeretlenek. A XVI. század folyamán alig találkozunk Erdélyben olyan szobrászati művel, mely ezzel vetekedhetnék. Provinciális vonásoktól egészen menten, arról a művészi fölfogásról, díszítő ízlésről tanúskodik, mely az olasz művészet hatása alatt a XVI. század első felében fejlődött ki teljesen Németország déli részében és amely különösen a díszítő szobrászat terén érvényesült. A kolozsvári ajtókeretet a "német renaissance" ilyen-nemű műveivel hozhatjuk összefüggésbe. Figyelemreméltó, hogy a valószerű ábrázolás, az egyéni képmás hagyományos szeretete, az északi művészet jellemző tulajdonsága, ez új, elemeiben idegenszerű keretben is érvényben marad.

A fafaragás, a késő középkor szobrászaténak ez az uralkodó ága, Erdélyben is a figyelemreméltó művek egész sorát hozta létre. Az Erdélyben fönnmaradt emlékek nem olyan számosak ugyan, mint a fölsőmagyarországiak, nem is olyan változatosak, de közöttük is nern egy akad, amely művészettörténeti szempontból érdekes. Roth nagy szorgalommal gyűjtötte össze ezeket az emlékeket, melyek egy részével az erdélyi német szakirodalom már foglalkozott.

Az egész emlékcsoportnak bizonyára a leghatásosabb és már terjedelménél fogva is legföltűnőbb darabja a szászsebesi evangélikus templom nagy oltára. Roth lelkesen magasztalja. "Ez a mű azt a magaslatot jelzi, amelyre a német művészet a keresztény Európa keleti részében általában följuthatott. Hazánkban a német művészi élet legnevezetesebb képviselője." Föléje emeli mindazoknak a fából faragott műveknek, amelyek nemcsak Erdélyben, hanem egész Magyarországban fönnmaradtak. E kiváló mű mesterét keresve, habozás nélkül mondja ki Veit Stoss nevét.

A szászsebesi oltár szekrénye Jessze gyökerének, illetőleg Jézus genealógiájának csoportját foglalja magában. A szekrény alján fekszik az alvó Jessze, melléből indul ki Jézus nemzetségfája, amelynek ágai kétoldalt hathat koronás király félalakjában végződnek, míg a középső, legvastagabb ágon Máriának az életnagyságot meghaladó alakja áll, karján a kis Jézussal, aki almát tart kezében. Lég-fölül két angyal koronát tart Mária feje fölé, lejebb egy másik angyalpár imádkozva lebeg mellette. A mozgatható oltárszárnyak belső lapját négy dombormű díszíti: balra az angyali üdvözlet és a napkeleti bölcsek imádása, jobbra Mária látogatása Erzsébetnél és Jézus körül-metélésének jelenete. A mozgatható szárnyak külső lapján, valamint a hátulsó szárnyakon összesen nyolc festmény van.

Gazdagon, pompásan faragott keret veszi körül a figurális részeket; hatalmas áttört orom emelkedik a magasba, dús konzolszerű tagok szegélyezik a predellát.

"Altare hoc extructum est anno 1418". Ez a fölirat olvasható az oltár szekrényének bal oldalán. Ez a fölirat azonban modern, éppen úgy, mint a szembenlevő föliratok, melyek az oltár helyreállításainak emlékét tartják fönn, 1681-ben, 1796-ban, 1896-ban. De van egy másik adatunk is, mely az oltár helyreállításáról szól. Egy régi följegyzés szerint az oltár az 1523. évi "rettenetes nagy földrengés" alkalmával, mikor a szentély boltozata is bedőlt, összetört és a következő évben helyreállíttatott.

Az oltár fölállítását jelző föliratnak természetesen semmi jelentőséget nem tulajdoníthatunk, hacsak nem tételezzük föl, hogy egy eredeti, 1518-as föliratból tévedés folytán keletkezett. Ehhez a föltevéshez hajlott Roth egy korábbi dolgozatában,⁶ míg könyvében más eredményre jut. Nézete szerint a szászsebes! oltár Veit Stoss krakói tartózkodása idejében, nyilván 1490 és 1496 között keletkezett, plasztikai részeit készen vitték Krakóból rendeltetési helyére, míg az architektonikus részeket más mester készítette el.

A "Stoss-kérdés" - - ahogy nevezik— időről-időre fölbukkan a magyar művészettörténeti irodalomban. Azok a magyarországi művek, amelyek tagadhatatlan összefüggésben vannak a német fafaragó művészettel, valamint a Veit Stossról és családjáról fönnmaradt gyér följegyzések mind újabb táplálékot adtak a többé-kevésbbé önkényes, sőt olykor kalandos föltevéseknek. Az egész "kérdés" kiindulási pontja a különböző művek értékelése. A nagy nürnbergi mester neve így szinte gyűjtőnév lett, amelyet a kiválóbb művekre annyiszor alkalmaztak minden igaz ok nélkül. A Stoss névvel való visszaélést legújabban különösen Daun Berthold könyve⁷ szította, mely a német tudományosság tiszteletreméltó köntösében, de igen gyenge kritikával, derűreborúra osztogatta szét a fafaragó művészet legheterogénebb alkotásait Veit Stoss és iskolájának egyes tagjai között.

Sajnálatos tény, hogy Veit Stoss művészetéről a rengetegre nőtt német művészettörténeti irodalomban mind mai napig sem jelent meg kimerítő és megbízható monográfia. A nagy mester, a középkori művészet egy sajátos irányának legkiválóbb képviselője, még ma is elmosódott, sokszor félreértett alak, de éppen ezért lehetséges nevét olyankor is emlegetni, mikor erre némi fölületes jelek alkalmat adnak.

A szászsebesi oltárnak Stoss krakói műveihez semmi köze sincsen. Keletkezésének idejét nyilván a XVI. század első negyedébe kell tennünk, talán épen 1518-ba, ha a föltételezett eredeti föliratnak hitelt adhatunk. Az oltár jelenlegi fölső és alsó befejezése azonban még ennél is későbbi időből való, alighanem a XVI. század második feléből, midőn a német renais-sance ornamentika elemei már szinte buja formát öltenek, anélkül azonban, hogy ere-detöket, a csúcsíves díszítő művészettel való összefüggésöket teljesen megtagadnák.

A fönti megjegyzéseknek azonban nem az a célzata, hogy a mű kiválóságát leszállítsák. A szárnyak domborművei nem éppen eredeti és nem is gondos kivitelű kompozíciók, de a főcsoport nagysága, gazdagsága, elevensége az egész oltárt hazánk legkitűnőbb ilyennemű műveinek sorába emeli.

A szászseb esi oltáron kívül a fából faragott szobrászati művek tekintélyes sorozata maradt fönn Erdélyben. A legrégiebbeknek, még a XV. századból valóknak tartja Roth az almák ereki csoportot, mely Krisztust a kereszten ábrázolja, Mária és János között, továbbá a nagyszebeni Brukenthal-féle múzeum több Madonnáját, a Szent Miklóst ábrázoló domborművet a segesvári múzeumban, stb. A XV. század utolsó negyedéből származtatja a somogyomi oltár Mária-szobrát. Az 1513-as évszámmal van jelölve a benei Orsolya-oltár, melynek Krisztus-szobra a legkiválóbb fafarag-ványok közé tartozik, 1518-ból való a bogátfalvi oltár, melynek szekrényét a Madonna, Szent Katalin és Magdolna szobrai díszítik, a XVI. század első negyedébe helyezi és Veit Stoss fiával, Szaniszlóval hozza összefüggésbe Roth a kerekhalmi oltár középső csoportját, mely Krisztust a kereszten ábrázolja. Mária és János között. A szárnyasoltárok sorát Erdélyben a höltövényi oltár zárja be, mely már a XVI. század második felében keletkezett. Mindezek az emlékek és mások is, amelyekkel Roth többé-kevésbbé részletesen foglalkozik, olyan csoportot képeznek, melyek Fölsőmagyarország hasonló, de nagyobb és föltétlenül kiválóbb csoportjával nemcsak időbeli összefüggésben állanak. Joggal tételezhetünk föl állandó és sűrű összeköttetést Erdély német városai és a Szepesség között a művészet terén is. Egy erdélyi falu, Adámos, unitárius templomában van egy faragványok-kal ékes széksor, melynek hevenyészett fölirata elárulja., hogy mestere valami eperjesi János mester volt. A fafaragás erdélyi emlékeinek magyarázatánál is elsősorban tekintettel kell lenni a hasonló nemű felsőmagyarországi emlékekre, melyek már behatóbb tanulmány tárgyát képezték, mint amazok. Roth fejtegetései ritkán kimerítők és meggyőzők és leginkább csak az az érdemük, hogy további, beható kutatások szükségére mutatnak reá.

A szobrászat terén azonban kétségkívül a síremlékek nagy száma a legjellemzőbb jelenség Erdélyben. Míg a fából faragott szobrászati művek Felsőmagyarországon jóval nagyobb számmal maradtak fönn és azokkal az erdélyi művek művészeti érték tekintetében is csak alig vetekedhetnek, addig a Felsőmagyarországon olyannyira kedvelt epitáfiumok mellett itt a tulajdonképeni síremlékek is igen nagy szerepet játszanak.

Bizonyos, hogy ezek a síremlékek fő formájukra nézve nem nagyon változatosak. Gazdagabb kiképzést ezek sem tüntetnek föl. Mint hazánkban általában, itt is a tumba és a függélyesen alkalmazott sírtábla uralkodik.

A fönnmaradt tumbák közül a legrégibbek és nemcsak történeti, hanem művészeti szempontból is a legértékesebb közé tartoznak a Hunyadiaknak a gyulafehérvári székesegyházban levő síremlékei. Hunyadi János, a kormányzó tumbájának fedőlapja, mely ma tévesen Hunyadi László nevét viseli, a csúcsíves művészet jellemző példája. A nyugvó alak ábrázolása konvencionális, csak az arcon -mely, fájdalom, nagyon megrongált — ismerhetők még föl az egyéni ábrázolásra vonatkozó törekvés némi nyomai. Az egykori tumba két hosszú oldala, melyen harci jeleneteket ábrázoló domborművek láthatók, a magyarországi késő középkori szobrászati emlékek között páratlanul állanak. Az elbeszélés elevensége a kisméretű alakok mozdulatainak kifejező volta ezt a két domborművet különösen becsessé teszi. Az ifjabb Hunyadi János síremlékén, melynek főalakját igen erősen megcsonkították, a tumba szép architektonikus alakítása, tagoltsága figyelemreméltó. Hunyadi László síremléke nem maradt reánk.

A Hunyadiak síremlékeivel szemben az ízlés változását tünteti föl két tumba, mely körülbelül száz évvel később keletkezhetett amazoknál és szintén a gyulafehérvári székesegyházban van. Izabella királyné és János Zsigmond síremlékei legnagyobb és legpompásabb ilyennemű emlékeink közé tartoznak. A XVI. század utolsó negyedében készültek. Bár több ízben leírták őket és kivált Izabella királyné tumbáját sokszor reprodukálták, keletkezésök kora és körülményei nincsenek egészen tisztázva, úgyszintén az a művészeti irány sem, amelyhez tartoznak. Kétségtelen, hogy mindkettő egy mester műve. Keletkezésök korának felső határát János Zsigmond halálának éve — 1571 — adja meg.

A sajátságos vonások egész sora teszi ezt a két síremléket érdekessé. A technikai képzettség magas foka helyenkint szinte furcsa naivsággal egyesül. Olyan sajátságok lépnek föl egymás mellett, amelyeknek együttes előfordulását alig értjük meg. Némely részlet az olasz művészetre utal, más vonások a német művészetre emlékeztetnek. Mindkét tumba fő alkatában az antikizáló irány érvényesül. Erősen hangsúlyozott párkányok és talapzatok, nagy tojás- és levélsorok alkotják a tektonikus forma keretét itt is, amott is. A fő-különbség, hogy míg János Zsigmond tűm-bájának fedőlapja vízszintes, Izabelláé rézsút föl van támasztva, úgy hogy a nyugvó alak könnyebben látható. Ismeretes, hogy ezt a nem éppen művészi és stílszerű eljárást már XV. századbeli olasz síremlékeken is alkalmazták.

Mindkét tumba mellső hosszú oldalát egy-egy nagy dombormű díszíti. Az Izabella síremlékén levő dombormű az irgalmas szamaritánus történetét ábrázolja, - - kimerítő részletességgel, szinte bőbeszédűséggel. Baloldalt, a tábla szélén, látjuk a rablókat, munkájuk bevégezte után. Nem véletlen, hogy a művész portyázó, zsákmányló katonák képében ábrázolta őket. A zűrzavaros korban igen érthető ez az ötlet. Az egyik éppen hüvelyébe dugja kardját, a másik zsákmányával, az áldozat ruhájával tovasiet. Az előtér közepét a szamaritánus jó cselekedetének ábrázolása foglalja el. Tollas süvegű, sarkantyús csizmás, bajuszos katonaember kimossa a sebesült sebét. Ehhez a harcias alakhoz szinte nem is illik a fához kötött, türelmes szamár. Az előtérben jobbra hosszú palástos ember halad, vállára támasztott fejszével - - a példabeszéd levitája —, míg fölül középen az olvasó pap megy a maga útján. Legfölül balra a szamaritánus átadja a szamáron ülő sebesültet a fogadósnak.

Az alakok ruházatának ábrázolása éppen olyan részletező, mint a tájbeli környezeté. A művész arra törekszik, hogy minden egyes gombot, hajtékot épp úgy föltüntessen, mint az egyes faleveleket, füveket, cserjéket. Érdekes a háttérben jobbra feltűnő vár képe, valamint a vendégfogadóé, melynek még cégére sem hiányzik.

Épp oly részletes a János Zsigmond tumbá-ján levő dombormű, mely várostromot ábrázol, — igen nagy apparátussal. Vár és sátortábor, magyar és spanyol viseletű harcosok küzdelme, tüzérség és lovasság, kézi tusa, fenyegető szuronyerdők, levágott testtagok töltik be a domborműves kép síkját, változatos egyvelegben. A részletek gondos kivitele mellett itt még feltűnőbb a művészi elosztás, a helyes távlat hiánya, mint az Izabella-féle domborművön.

A művészi gondnak és avatottságnak hasonló aránytalansága jellemzi a fedőlapon fekvő nagy alakokat. A legapróbb részletig kidolgozott ruházat és páncél alatt a test formái nem érvényesülnek. János Zsigmond arca teljesen le van törve, Izabelláé csonka ugyan, de azért az egyéni jellemzés hiánya félreismerhetetlen. A művész ereje a fegyverzet gazdag edzett díszítményeinek, a pompás női ruhát teljesen elborító nehéz hímzés föltüntetésében merül ki.

Művészeti gyöngéi dacára ez a két mű nagyon figyelemreméltó már azért is, mert éppen a jelzett fogyatékosságok egyesülése a kivitel szinte hivalkodó pompájával a XVI. és XVII. század művészetének egy sajátos irányát jellemzi.

Az olasz művészet a XVI. században nemcsak Németországban hozta létre azt az irányt, amelyet német renaissancenak szokás nevezni, hanem eljutott olyan helyekre is, ahol nem találkozott olyan művészeti előzményekkel, mint Németországban, de ahol mégis az északi művészettel jutott érintkezésbe, anélkül azonban, hogy még annyira organikus művek is keletkezhettek volna, mint amilyenek a "német renaissance" alkotásai. E tekintetben a legjellemzőbb példákat Lengyelországban találjuk, hol két különböző, egyaránt idegen áramlat került össze és kivált a XVI. szazadban a sajátságos, keleteurópaiaknak nevezhető művek, főleg síremlékek és dekorativ szobrászati művek igen nagy számmal jöttek létre.

Valami hasonló vonás jellemzi az erdélyi emlékek egy részét is, sőt éppen az Izabella és János Zsigmond emlékei esetében talán lengyel eredetre is gondolhatunk.

Mindenesetre provinciális jellegű művészet az, amelynek Erdélyben a XVI. században Izabella és János Zsigmond síremlékei a legkiválóbb képviselői. Hasonló, bár szerényebb emlék azonban több is maradt fönn. Izabella síremlékének mintegy kicsinyített, egyszerűsített mása az a tumba, amely Pathócsy Zsófiának, Szádvár hős védőjének emlékét örökíti meg a küküllővári református templomban. Pathócsy Zsófia 1583-ban halt meg. Tumbájának talapzata és párkánya antikizáló levélsorral van díszítve. A két hosszú oldal láb felőli végén egy-egy domborművű angyal látható. A fedőlapon nyugvó női alak kivitele művészi szempontból vajmi gyarló, de itt is szinte tudományos pontosságú a viselet részleteinek, a hosszú fátyolnak, gazdag ingvállnak, díszes övnek, a nehéz hímzéssel borított ruhának, a párnának és derékaljnak az ábrázolása.

Művészettörténeti szempontból azonban ez emlék különösen azért érdekes, mert ez esetben meggyőző formában találkozunk a provinciális művészetnek a népies művészetbe való átmenetével. A tumba két hosszú oldalát három-három domborművű liliomszál díszíti, olyan kivitelben, mely határozottan a népies művészet termékeire emlékeztet. A fogyatékos formai kiképzést az egész emléket elborító polichromia enyhítette, melynek nyomai még fönnmaradtak. Művészi avatottság, fölfogás és tudás tekintetében ez a síremlék körülbelül ugyanazt a szerepet játssza a szobrászat terén, mint az éppen Erdélyben nagy számmal fönnmaradt, festett díszítményekkel ellátott templomi deszkamennyezetek a dekoratív festészet terén. Valamint ezeknek a mennyezeteknek motívumai félreismerhetetlen módon elárulják azt, hogy fejlettebb, a tökéletesség magasabb fokán álló mintákkal függnek össze és még nem teljesen népiesek, mert olyan mesteremberek készítményei, akik az előttük ismeretes minták utánzására tudatosan törekszenek, úgy itt is szembeötlő az összefüggés a kor ama tumbaalakú síremlékeivel, melyek mintákul szolgálhattak, de a kivitel kezdetleges, igazán provinciális jellegű.

E tekintetben Erdélyből még sok más emléket sorolhatnánk föl. Talán a legérdekesebb, legtanulságosabb közöttük Sükösd György síremléke, mely gazdagságánál fogva is figyelemreméltó. A tumba alakú síremlék a nagyteremi református templomban állott, legújabban a kolozsvári Erdélyi Múzeumba került.

"Hoc monumentum extruxit Petrus Diószegi Claudipolitanus A. D. 1632.'' A fedőlapon olvasható eme fölirat büszkén örökíti meg a mű alkotójának nevét. A kolozsvári Diószegi Péter ez egyetlen ismeretes műve sok tekintetben jellemző és érdekes. A fedőlapon nyugszik Sükösd György, Nagy-Teremi urának alakja, sajátságos helyzetben, fölhúzott térddel, feje alá tett kézzel, inkább a nyugtalan alvás, mint csöndes pihenés képe. Bár az alak nagyon meg van rongálva és különösen feje erősen csonka, a legapróbb részletre is kiterjedő gondos kivitelről tesz tanúságot. Épp oly aprólékos figyelemmel készült mellette heverő kardja és buzogánya is. E mellett azonban a művészi hatás nem kedvező, a test arányai nyilván helytelenek, az elrendezés kezdetleges. Azonnal észreveszszük, hogy a derék Diószegi Péter művészi képessége nem volt arányban lelkiismeretességével, a kő megmunkálásában való jártasságával.

Még feltűnőbb ez a síremlék oldalain levő domborműveken. Az egyik hosszú oldalon négy ülő női alak domborműves képét látjuk, a négy sarkalatos erényét. Fides kelyhet és keresztet tart kezében, Spes horgonyt, Caritas két gyermeket dédelget, Justitia karddal és mérleggel oszt igazságot. Az egyes erények neve alatt egy-egy reájuk vonatkozó mondás olvasható. Általában figyelemreméltó az emlék valamennyi részén alkalmazott föliratok sokasága: olyan vonás ez, mely a XVII. század művészetét jellemzi. Minél többet ábrázolni és mondani, ez a főtörekvés. Mind az egyházi, mind a világi művészetben újból fölkarolják azokat a ciklikus ábrázolásokat, amelyeket a középkor annyira szeretett. Az ikonográfia új elemekkel is bővül és helylyel-közzel tudákossá válik.

De milyen gyarló, szinte furcsa e női alakok kivitele! Különösen ruházatuk elrendezése, a hajtékok ábrázolása már valóságos torzképpé vált. Hasonlók a keskeny oldalak domborművei is: a halál, csontváz képében, a múlandóság jelvényeivel és reá vonatkozó számos fölirattal és két angyal, aki Sükösd György címerét levélkoszorúval övezi. A síremléken kívül még egy emléktábla is megörökítette az elhunyt emlékét. Két vitéz domborművű alakja hosszú föliratos táblát tart.⁸ A figurális rész gyarlóságával szemben itt is, a tumbán is föltűnő az antikizáló párkányok, profilok száraz, de szabatos kivitele.

A művészet azon irányának, amelyhez Sükösd Györgynek művészi szempontból nem kiváló, de történeti szempontból érdekes síremléke tartozik, volt Erdélyben egy Diószegi Péternél jóval avatottabb képviselője is. A nagyszebeni Nicolai Illés több művén megörökítette nevét. Másokat több-kevesebb biztonsággal neki tulajdoníthatunk. Legkiválóbb alkotásából kiindulva a jelen sorok írója kísérletté meg, hogy Nicolai művészetének képét megrajzolja.⁹

A XVII. századbeli erdélyi művészet majdnem kizárólag a szász városok polgári elemeinek a szolgálatában állott. Polgári önérzet, de egyúttal polgárias színvonal, a szellemi látókör korlátoltsága, új, eredeti művészi gondolatok hiánya jellemzi e kor síremlékeit is, melyeket Roth olyan szeretetteljes gonddal gyűjtött össze könyvében. Egyházi férfiak és polgármesterek, szász grófok és birák, tehetős polgárok és ritkán polgárasszonyok emlékét örökítik meg. Fejlett, gazdag művészi formákat hiába keresnénk köztük. Jellemző, hogy a nagyobb igényű tumba helyett csupa sírtáblával találkozunk. A sírtáblákat az elhunytak képmásai, vagy címerei díszítik. Ritkán hiányzanak a terjedelmes, sokszor terjengős, többnyire verses föliratok, amelyek túlzó bőbeszédüsége nem egyszer úgy tűnik föl, mintha a művészi kivitel szerénységét volna hivatva pótolni. Csakugyan kevés bennük a művészi lendület. Rendesen az elhunyt nyugvó alakjának domborművét tüntetik föl. A művészek főtörekvése a képmás valószerű kivitele, amely azonban többnyire a külsőségek gondos, aprólékos ábrázolásában áll és csak ritkán emelkedik az egyéniség meggyőző kifejezéséig. Ehhez járul az is, hogy a legtöbb esetben be vannak festve és a polichromia segítségére siet a fogyatékos plasztikának, hatásosabbakká, változatosabbakká tevén ezeket a műveket. Bár az egyes emlékek művészeti értéke nem nagy, bár sokszor igazán inkább ipari, mint művészeti termékek, nagy számuknál fogva mégis megkapok, különösen ott, hol tömegesen fordulnak elő, így a nagyszebeni városi templom ferulájában.

Ebben a talajban gyökeredzik Nicolai Illés művészete is. Sok sírtáblát készített nagyszebeni, berethalmi és segesvári polgárok számára. Nevével jelölte meg Heltner György (megh. 1640-ben) és családja sírtábláját (Segesvár, hegyi templom), Theilesius György (megh. 1646. Berethalom) és Barth Keresztély (megh. 1652.) superintendensekét (u. o.), Frank Bálint szász grófét (megh. 1648.) és Sifft Tóbiás polgármesterét (megh. 1651.) a nagyszebeni városi templomban. Nicolai eme művei, bár nagyjából igen hasonlók a szász sírtáblák zöméhez, előnyösen válnak ki a tömegből. Van bennök valami, ami, ha nem is nagyobb művészi lendületre, de legalább is a művész nagyobb ügyességére, avatottságára vall. Míg a többinek nagy része valóságos tucatmunka, amelyen az emberi test részeinek kivitele gyarló, az arc durva, kifejezéstelen és leginkább a viselet korhű ábrázolásával meg a színesség révén támadó festői hatással kelti föl érdeklődésünket, Nicolai az ő részletes, gondos modorával többet ad. Igazán szobrászi motívumokat az alakok kényelmetlen, félszeg helyzete miatt nem kereshetünk bennök, de a fejek kivitele többnyire érdekes, határozottan egyéni.¹⁰ Egyetlen egyszer nyílt Nicolainak alkalma arra, hogy e polgári művészet szűk korlátai közül kiemelkedjék. Az 1635-ben elhunyt Apaffi György erdélyi főúr, I. Apaffi Mihály fejedelem atyjának márványból faragott hatalmas síremléke, mely néhány év előtt eredeti helyéről, Almakerékről, a Magyar Nemzeti Múzeumba került, mind terjedelme, mind anyaga, mind formája és gazdag szobrászati dísze által magasan az átlag fölé emelkedik. A XVI. század tumbáihoz csatlakozva, amelyeknek el-korcsosult utódja volt Sükösd Györgynek Apafiiénál csak kevéssel korábbi síremléke Nicolai az elhunytnak teljes alakját a valóságot meghaladó nagyságban faragja ki a kő-koporsó fedőlapján, az egyik keskeny oldal domborművén Apaffi György gyermekeit ábrázolja, a négy sarkot a sarkalatos erények alakjával díszíti és a tumba többi oldalát, valamint a fedőlap szélét a részben szimbolikus jelentőségű, részben díszítő rendeltetésű farag-ványok meglepő tömegével borítja el.

Az anyag megmunkálásában Nicolai nem ismert nehézséget. Rendkívüli készséggel, helyen-kint valóságos virtuozitással oldotta meg föladatát. A díszítő formák alkalmazásában nagyrészt még a német renaissance álláspontján van : annak motívumait alkalmazza bőségesen, néha igen gazdag kivitelben, de itt-ott már a barokk művészet egyes vonásainak ismeretét is elárulja. Díszítési módja száraz, kissé nyárspolgárias, nincs meg benne a barokk művészet lendülete, azért jobban szereti az egyes, apró részek zsúfolását, cifrázását, mint a nagy, kifejező formákat. A fedőlapon nyugvó halott alakja számtalan apró, szinte tudományos pontossággal másolt részlet összetétele.

A mi mesterünkben is van valami a minden korbeli német művészek aprólékosságából, pepecselő hajlamából. Művének vannak egyes részletei, amelyek meglepő megfigyelésről, a valószerűség iránti erős érzékéről tesznek tanúságot. A gyermekeket ábrázoló dombormű a maga egyszerű bensőségével megkapó. Az erényeket ábrázoló női alakok azonban teljességgel elárulják művészetének határait. Kénytelen megmarad józan, polgári légkörében akkor is, ha egy főnemes család nagyszerű síremlékének ideális alakjáról van szó.

Apaffi György tumbája a XVJI. századbeli erdélyi szobrászat legtökéletesebb, legjellemzőbb emléke. Hunyadi János síremlékének fönnmaradt fedőlapjával és domborműveivel, valamint a Zápolya-síremlékekkel összehasonlítva tanulságos módon tünteti föl azt a változást, mely egy művészi forma, a tumba, keretén belül a három egymást követő évszázadot jellemzi.

Az erdélyi síremlékek nagy tömegéből anyagánál fogva kettő válik ki. Hallerkői Haller Péter (megh. (1569.) és Lutsch Mihály (megh. 1632.) sírtáblája a nagyszebeni városi templomban. Mindkettő bronzból öntött mű és mint ilyenek, tudomásunk szerint, magukban állanak minálunk. Mindkettő, de különösen Halleré szép, gondos kivitelű. Alig tételezhetjük föl, hogy ezek Erdélyben készültek; valószínűbb, hogy Németországból kerültek oda, elszigetelt példái gyanánt a művészi ipar Németországban olyannyira virágzó ágának.

A kőből faragott sírtáblák alkalmazása a XVII. század egész folyamán, sőt még a XVIII. században is fönntartotta magát a hagyományos formákban, a régi korlátok között, anélkül, hogy valami új, művészeti szempontból kiváló jelenséggel találkoznánk. Nicolain kívül már csak egyetlen mester nevével találkozunk, Srawo Jakabéval, aki Pelzius Gergely lelkésznek (megh. 1690.) a riomfalvi templomban levő síremlékét készítette.

Roth nagy szeretettel, részletesen foglalkozik mindezekkel, valamint a XVIII. századbeli szobrászat egyéb gyér emlékeivel is. Lényegök egész világosan áll előttünk. Történeti szempontból érdekes kérdéseket alig vetnek föl. Mint egy maradi jellegű, fejlődésre alig képes, lokális művészi gyakorlat termékei, melyek vajmi gyakran inkább mesteremberek, mint művészek munkái, nagyobb jelentőségre nem tarthatnak igényt, beható kutatásra nem ösztönöznek. Erdély régibb szobrászati emlékei viszont még sok olyan kérdést tárnak elénk, melyeknek megoldása a jövő föladata.

A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZ DÉLI, ÚGYNEVEZETT FEJEDELMI KAPUJA

A REGENSBURGI SZENT JAKAB-TEMPLOM FŐKAPUJA

A KOLOZSVÁRI SZENT MIHÁLY-TEMPLOM FŐKAPUJA

A KOLOZSVÁRI SZENT MIHÁLY-TEMPLOM SEKRESTYÉJÉNEK AJTAJA

IZABELLA KIRÁLYNÉ SÍREMLÉKE A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZBAN

JÁNOS ZSIGMOND SÍREMLÉKE A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZBAN

APAFFI GYÖRGY SÍREMLÉKÉNEK FEDŐLAPJA M. NEMZETI MÚZEUM

APAFFI GYÖRGY SÍREMLÉKÉNEK EGYIK KESKENY OLDALA M. NEMZETI MÚZEUM

SÜKOSD GYÖRGY SÍREMLÉKÉNEK FEDŐLAPJA KOLOZSVÁR, ERDÉLYI MÚZEUM

SÜKÖSD GYÖRGY SÍREMLÉKÉNEK EGYIK HOSSZÚ OLDALA KOLOZSVÁR, ERDÉLYI MÚZEUM

A SZÁSZSEBESI EV. TEMPLOM FŐOLTÁRÁNAK SZEKRÉNYE