MOTÍVUMOK AZ ÚJ BERLINBŐL
Az építészet mindig legjellegzetesebb művészete korának. A formák szabad ihletét itt döntően korlátozza : az anyag és szükséglet ; ez a két tényező pedig korok szerint változó és mindig az építő kor leikével szervesen összefüggő. A görög kő más formákat sugai, mint a mai építés szerkezeti anyaga: a vasbeton. A görög agóra és magánház szükségletei más méreteket és megoldásokat parancsoltak, mint a sokemeletes bérkaszárnyák és árúházak kora. Sőt éppen az anyagnak és szükségletnek megértése és művészeti alkalmazása: ez a legnagyobb problémája minden kor építészetének. Bizonyára ebből az építészetnek korával érzett szerves összefüggéseiből következik, hogy a képzőművészetek leg-virágzóbb korszakait az építőművészet dominálta. Az antik és reneszánsz művészetben az építészet volt a kezdeményező és uralkodó, mely korlátlanul jelölte ki a többi művészetek érvényesülési területét. A festészet és szobrászat eleinte tisztán csak díszítő elemét szolgáltatta az architektúrának, az üresen hagyott épület-felületeket ékítette színnel, formával, sőt amikor a szobrász szabad tér számára tervezte művét, akkor is - - fölöttébb helyesen és artisztikusan ! - - az épületek által adott háttér keretébe törekedett azt minél szervesebben belekomponálni. Éppen az építőművészet stílus-alkotó ereje és a többi művészeteknek vele vallott szolidaritása teremtette meg a reneszánsz művészeteinek nagyszerű, minden idegükben átérzett egységét.
Mikor egy évtizeddel ezelőtt az építészet felébredt reneszánsz és barokk álmaiból és - megunván az örökölt formák egyhangú, alvajáró ismétlését - - járni is újra akart megtanulni, csodálatosképen teljesen megfeledkezett arról a szerepről, mely őt — matrem artium - - öröklött és természetes jogon a többi művészettel szemben megilleti. Elfelejtett uralkodni. Más művészeteknek, közelebbről : a pikturának jelszavaira figyelt, s ezáltal mindjobban eltávolodott a maga benső törvényeink megismerésétől. Ebben tudom okát a modern építészet temérdek művészi tévedésének, melyekből csak mostanában, főként angol és német földön, kezd kibontakozni.
A festészetben ezek az évek a impresszionizmus diadalát jelentették. Az egyéni látás lett a jelszó az örökölt dogmák helyébe egyéni megnyilatkozásokat, szabad formákat keresett a piktura. Ez a lázadás, mely a festészetben oly nagyszerű eredményekkel járt, mihelyt építészeti térre vitték át, csupa zavart és tévedést eredményezett. Az építész legfőbb célja lett : elszakadni a tradícióktól és tervrajzán a festészetben annyira áhított "egyéni kézjegyet" érvényesíteni. Holott egyetlen tradíciótól nem lett volna szabad elszakadnia : az anyag tradíciójától és fejlődése számára csak egyetlen képzelhető : a szükségletekkel való szerves fejlődés. Egy-egy stílus továbbfejlesztésén, finomításán eddig évszázadok hozzáértése munkált ; a modern építész máról holnapra akarta a maga új és teljesen egyéni stílusát megteremteni, így fejlődött ki a festészetből vett és félreértett analógiák révén, az az építészet, mely csupa festői elem érvényesítésében merült ki. A tömegek és arányok neme s művészete csak rikító színhatásokat és minél meglepőbb vonalhatásokat hajszolt. Mindez nagyobbrészt a vakolatra szorítkozott és semmi közösséget sem tartott a nyersépülettel, az épület belső konstrukciójával. Az épület tulaj donképen két fejezetből állott; előbb elkészült a nyersépület, szárazon, formában és vonalvezetésben művészi igények nélkül, aztán következett a művészi rész, a festői hatáskeresés : párkánydíszek, oromfalak, oszlopok szervetlen felaggatása, a vakolatnak színekkel és plasztikával való felcicomázása. Gyökerében beteg építészet, amely az építészet elemein kivül keresi esztétikáját. Szó sincs róla ezeknek a festői elemeknek, új és időálló szines anyagoknak helyénvaló alkalmazásáról nem kell lemondania a modern építkezésnek, ám míndenekfölött konstruktív szépségekben, tömegek és arányok zenés ritmusában, a szükségletadta parancsok harmóniába rendezésében, művészi organizálásában érvényesül minden maradandó értékű építőművészet, melynek külső hatásai, művészi elemei is csak akkor értékesek, ha benső, szerves összefüggést tartanak az épület konstrukcói-jával, ha csupán konstruktív szépségek külső megnyilatkozásai.
Ez a szeszélyes destruktiv építészet együtt támadt az "intim lakóház" fogalmával. A városok rohamos fejlődésével és növekedésével együtt ébredt a vágy : szabadulni a bérkaszárnya-élettől, megvonulni valami külváros kertes házacskájában, melyet a magam legszemélyesebb ízlése szerint építtetek. Az intim lakóház ne csak az építész, hanem az én egyéniségemet is kifejezésre juttassa, ehhez képest tehát minél határozottabban "különbözzék" a szomszéd házától ... Ezzel az új szükséglettel nagyon összhangban volt az új irány, mely ugyancsak az egyénit, a meglepőt hajszolta. London, Berlin, Bécs külvárosainak esztétikája eléggé sínyli is a szükségletnek és egyes rossz művészi jelszavaknak ily véletlen találkozását. De itt az egymástól különálló külvárosi házak során jelentéktelen pusztítást végzett ez az irány ahhoz képest, mikor az egyéniség és festőiség jelszavait városi utcák során valósította meg. Különös, nyugtalanító és bántó hatású utcákra ébredtünk egyszerre. Különböző színű, rikítóan különböző szándékú, megdöbbentően "egyéni" házak egymás mellé zsúfoltan: mindez nagyon lehangoló látvány a némi történelmi prespek-tivával bíró szemnek. A meglepetés alig néhány méterenként megújul, mivelhogy a telkek drágasága miatt nagyobbrészt keskeny és magas házakat építenek, ami eleve kizár minden intimitást. Nálunk is nem egy utca képét rontották el ezek a tévedések ; régi utcákét, például a Belvárosban és új utcákét, valamint a Szabadságtér környékét.
Mindez nem jelenti az egyéniség jogának bármilyen csökkentését. Minden művészet végül is : egyéniség kérdése Csakhogy az építőművészetben az egyéniségnek egészen sajátos a megnyilatkozása; semmiesetre sem : a meglepőben, az újszerűben jelentkezik és csak a hozzáértő és elmélyedő szem tudja felismerni. Azonos szükségletek és vágyak valamely kor építészetében ugyanis bizonyos fokig azonos eredményeket is termelnek, így érlelődik ki, nem öntudatosan, de okvetlenül organikusan a formáknak egy bizonyos jellemzetességgel megismétlődő típusa az, amelyet retrospektive stílusnak szoktunk nevezni. Ennek a stílusnak folyton épülő keretein belül érvényesül szabadon és teljességében az alkotóművész egyénisége. De még az olyan építő egyéniségek között is, mint Michelangelo, Sansovino és Galeozzo Alessi, csak hozzáértéssel lehet különböztetni. Persze, a stílust nem lehet elhatározni, ez csak lassan alakul ki, de minden őszintén építkező korban kialakul. Az építésznek csak arra kell törekednie, hogy a szükségletnek minél megfelelőbben és minél tökéletesebben építsen. Sem arra, hogy egyénileg építsen, sem arra, hogy stílust teremtsen, nem törekedhetik tudatosan. Hogy helyes elvekkel ma is elérhet mindkettőhöz, azt mostanában napról-napra impozánsabban bizonyítja például Berlin építészete. Berlin talán az első modern város, melyben már egy maradandó és a kor lelkében gyökerező stílust kezdünk felismerni.
A rohamosan fejlődő Berlinben ugyanis szokatlanul erőteljesen léptek fel a nagyváros speciális szükségletei. A nagyvárosi építkezés két főtipusa fejlődött ki : az árúház és a bérház. Mindegyik különös megoldási problémák elé kényszerítette az építészt. Mindenekelőtt a célszerűség parancsait kellett követni, ezek nem tűrtek megalkuvást. A művészi igényekkel csak másodsorban lehetett számolni. Ennek a két tényezőnek olyan egymás mellé rendelése, mely egyiknek sem válik ártalmára: ez volt a nem könnyű probléma. De éppen ez, - - hogy a szükséglet talajára kellett a művészi megoldást felépíteni - - adott Berlin építészetének egészséges fejlődési alapot, ez adta meg neki jellegzetes és értékes lokális karakterét. Berlin házai valóban berlini talajból nőttek, ezer benső szál köti őket a városhoz, mely nem kérte őket kölcsön senki idegen várostól. A müncheni, az amerikai és angol analógiák csak a szükségletek analógiájából következnek.
Az árúház főkövetelménye volt : a világosság. Ezek az óriási árúházak Berlin legdrágább telkű részeiben épülnek, minden talp-alattnyi helyet ki kellett tehát használni az üzlet céljaira. Eleinte úgy segítettek magukon, hogy a régi házak külső falát áttörték és majdnem teljesen üveggel pótolták : így világosságot nyertek és a helyet kirakati és egyéb célokra is előnyösen aknázták ki. Ez ellen a módszer ellen csak két tényező tiltakozott : a rendőrség és az esztétika. A rendőrség ugyanis tűz esetére veszélyesnek látta az óriási üvegfelületeket és megszabta, hogy az épületnek csak egy meghatározott hányadát boríthatja üvegburkolat. Az esztétika pedig az építészet nemes, tömör formáit és összes művészi lehetőségeit féltette. Mindez a vertikális pillérrendszertől a horizontális tagolás felé vezetett. De azért számolni kellett a hellyel is, világossággal is, a célszerűség minden parancsával. Ezekből a parancsokból egyrészt, az esztétika igényeiből másrészt, alakult ki az új és értékes berlini árúháztipus, melyet már áruház-stilusnak is mondhatnánk. Messel a modern pilléres építkezés és a gótika szükségletei között roppant finom összefüggéseket talált meg, ezekből fejlesztette az új stilust, melynek monumentális példája a Wertheimer-árúház. Nyomában Schaut Emil, Schmitz Brúnó és mások egész sor gyönyörű épületet adtak Berlinnek. Ez utóbbinak sokemeletes vendéglő háza : a "Rheingold " talán legnagyobb művészi szenzációja az utóbbi évek építészetének. A nagyszerű feladatok nagyszerű megoldásokra találtak. Az építésznek olyan iparművészek és szobrászok sietnek segítségére, mint Metzner, Wrba és - - bár az ellentáborhoz tartozó - - Paul Brunó. A Rheingoldnak abban látom jelentőségét, hogy a barokk pompa helyébe megtalálta a fényűzés modern megnyilatkozási formáit és az új anyagok kiválóan anyagszerű alkalmazásából gyönyörű dekorativ hatásokat csiszolt ki. Schaut árúháza, a "Kaufhaus des Westens" már leszűrődött jelentkezése az új, horizontális tagolású árúház-típusnak.
Fejlődésük egész logikus története leolvasható e házak homlokáról.
A bérháznak is megvannak Berlinben a maga speciális követelményei. Annál inkább, mivelhogy csupa vállalkozók, ház-spekulánsok kezében van az építkezés, akik minden négyzetméternyi területet ki akarnak zsákmányolni. Az építőművész, akivel a tervet megrajzoltatják, csupa aprólékosan kötött feladathoz van láncolva. A lakónak pedig különös igényei vannak. Berlinben például alig van lakás, még olcsó is, csukott vagy nyitott loggia nélkül. A berlininek okvetlenül erkély kell, hogy vacsorázhasson rajta és felvirágozhassa. Viszont a rendőrség meghatározza, hogy a háznak csak egyharmadrészén lehet erkély és loggia és természetesen azt is, hogy milyen széles járdának kell szabadon maradnia, így aztán az erkélytoldalék úgy lóg a régebbi berlini házakon, mint egy légben lebegő külön épület, ellensége minden nyugodt művészi hatásnak Ez az erkélyprobléma talán egyik legnagyobb kérdése a berlini bérház-építkezésnek ; a feladat az, hogy a sok erkélyt minél szervesebben belehangolják az épület tömeg-ritmusába, hogy ne a levegőben lógjanak, hogy ne szaggassák meg az épület homlokát nyugtalan redőkkel. De van ilyen szükségparancsolta probléma még számtalan, melynek megoldását egy bontakozó stilus nagy perspektíváitól és mindig új feladatoktól lelkesített művészgárda vállalja.
A művészi bérház első törekvéseit Gessner Albert érdekes, színes népmotivumokkal tar-kázott bérházai képviselték. A népi formák mélyenjáró, egészséges átérzéséről és igen ügyes, praktikus alkalmazásáról tanúskodnak ; noha merész alapszínük inkább papirra, mint az utca levegőjébe való. A berlini bérház problémájának megoldásához azonban nem igen járultak hozzá ezek a különben artisztikus házak, mivelhogy a szükséglet parancsaitól függetlenül, szinte magánházszámba épültek s ehhez képest eredményeik is magánház eredményei. Gessner ugyanis önmagának építette bérházait, nem eladásra és nem vállalkozó számára s így nem adhatott példát azoknak az építészeknek, akik nincsenek ilyen művésznek kívánatos helyzetben, akik a vállalkozó üzleti igényeinek zátonyai között kénytelenek a művészi megoldás útját keresni.
Ezen az úton az első kísérletek, az első bérházak, melyeknek eredete és esztétikája az utcáé, egy fiatal magyar építésznek : Máté Rezsőnek nevéhez fűződnek. Eleinte inkább árúházak építésével foglalkozott, de mióta a charlottenburgi "Baurath" hivatalos megbízásokkal őt is belevonta városszépítő munkájába, a művészi bérház problémáira terelődött figyelme. Azóta számos bérházat épített és közülük néhánnyal igen finomult, leszürődött megoldásokhoz jutott el. Az a két ház, melyet a "Művészet" reprodukál, tipikusan mutatja az új berlini építkezés érintettem szempontjait, továbbá a berlini bérház minden kisebb nagyobb problémáját. Az erkélyeket, melyeknek az építész nem engedi áldozatul a homlokzat artisztikus egységét, hanem ellenkezőleg, ennek díszítő elemét faragja belőlük, finom tömegritmusoknak, a mindenkori architektúra eme legnemesebb "Leitmotiv"-jainak megszólaltatójává avatja őket ; az olcsó és praktikus faredőnyszerkezetet befedő léczeket, melyekből az építész ablakdíszeket farag ; és mindazt az apró és nagyobb megoldást, mely csupa nyűgös kis szükségletet szolgál és csupa művészi közlés hordozójává válik. Viszont nincs ezeken a házakon semmi vakolatművészkedés, egyetlen vonal, egyetlen forma sem, mely csupán henye díszül szolgálna, mely ne vállalna közösséget mindazzal, ami az épületben belül foglaltatik. A kényszerűségek így nemcsak hogy nem korlátozzák a művészt, hanem művészi ötleteket sugalnak, melyek fölöttébb termékenyek. Fel lehet rájuk építeni az egész épületet minden művészi igényeivel együtt. A tanács, amivel szolgálnak, mindig helyes, okos tanács az artisztikum javára is. Máté házainak az a szeretet adja a művészi alkotás melegségét, mellyel a végére járt minden gyakorlati kényszerűségnek, a legapróbbaknak is, hogy minél jobban, minél gyakorlatibban építhessen. Ritka, elmélyedő szeretetről beszélnek e bérházak belső megoldásai. A kapualatti rész díszítésében apró emberi kéznyomokra bukkanunk; az építész szeretetének már nem szükségletszerű, csak beczéző megnyilatkozásai, íme, megannyi "kézjegy", de egyetlen előre elhatározott reklám-sablon, vakolat-tréfa, vagy silhouette-séma sem, aminővel némelyik modern építész ki akarja erőszakolni, hogy minden alkotása egy úgynevezett "egyéniség" imponáló folytonosságát tartsa fenn. A berlini értelmezés szerint való modern építész csak a régi-régi építőmesteremberekkel, a reneszánsz építőivel tart szolidaritást; abban, hogy nem papiroson épít, hanem a maga kezével tapint meg mindenféle anyagot, tud mindeniknek a nyelvén és nem csinosan kiléniázott tusvonalakból, hanem kőből vagy téglából épít. Persze vannak még más archaikus összefüggéseik is. Az olyan szolidan megalapozott szerves építkezés, minő az új berlinieké, nem szakadhat el eredetiség okáért minden tradíciótól, főként azoktól a leglényegesebbektől nem, melyekben egy-egy régibb stílus lelkét érzi meg a ma művésze. Schmitz a barokkból indult ki,
Messel a gótikával érzi művészetét rokonnak. Máté házam, például a kapukon, román allúziókat láthatunk. Szimpátiák ; minél mélyebbek és lényeget markolóbbak, annál kevésbé állják útját egy őszinte és eredeti stilus kialakulásának.
Berlin fiatal építészete minden tekintetben arravaló, hogy a mai építészet leghelyesebb és általános érvényű erveit az ő példáján magyarázzuk. De nemcsak a művészeknek, hanem magának a városnak városszépítő munkáját sem árt hangsúlyozni nálunk, ahol minden esztétikai ellenőrzés híjján építkeznek és még a sikerültebb régi épületeket is szabadon rontják el lehetetlenül ízléstelen üzletportálokkal és minden el nem képzelhetővel. Berlin és főként Charlottenburg bárkinek kérésére ingyen ad építészt, akit természetesen ő választ ki művészi kvalitások alapján. A város saját telkeire nézve kiköti, hogy az épület tervét be kell mutatni az építészeti tanácsnak, tisztára esztétikai szempontokból. Egy-egy utca építtetőinek jutalmat, díjakat ajánl fel művészi tervekre. Ez a lelkes munka máról holnapra a világ legszebb utcáit fogja elővarázsolni tíz év előtt még csak ízléstelenségükről nevezetes berlini utcákból.
BÁRDOS ARTÚR
