Róna József, Művészet, 1910

Kilencedik évfolyam, 1910 | Első szám | p. 23-36. | Facsimile

RÓNA JÓZSEF

A királyi várpalota kertjéből néz alá izmos, kerek formákból megépített lováról Jenő főhercegnek, a zentai győzőnek alakja, Róna József egyik gyakran idézett, egyik legjelentékenyebb alkotása. Nem a fiatalkori próbálkozás: az érett férfikor terméke, kifejezője mestere kiforrott művészi hitvallásának. A magasra emelt talpazat temperamentumos, de azért ünnepélyes barokk dísszel ékes; nagylendületű csigák határolják oldalt is, fent is két reliefjét; címer, korona, babérlomb, minden erősen dekorativ célokat szolgál, köny-nyűvé teszi az alépítményt, amelyből azután nyugalmasan, méltósággal teljesen nő ki a lovas főalak. A dekoráló fantázia itt csak bizonyos stilizálásra szorítkozott. A főcél az egyszerű igazság, a szigorú reálizmus. A ló a maga fajtájából a legszebb példány ugyan, de pontosan az elképzelhető valóság. A törökverő vezér alakra nézve nem túlzott, nem megnövesztett hős - - a krónikák éppen nem festik atlétának a zentai győzőt, — de lovával annál inkább egybeforrott és páncéllemezeit, vértjét, valóságos, csontból és húsból való ember hordja. Nem válik automatává az ércborítás alatt, nem roppan össze, hanem viseli a páncélt, amint viselhette maga a lovag, akinek testére szabták, aki hozzá szoktatta izmait s amint semmiféle felmaskarázott model nem viselheti. Emlékszobor ez, figyelmeztető jel emberek számára, közszereplésre szánt plasztika, -- művészetének: az az ága, amely Róna Józsefet legjobban érdekli. Eredeti rendeltetése szerint kis vidéki város terén kellene állania és talán szerencsés véletlen helyezte szerencsésebb, jobban illő, ünnepélyesebb miliőbe. A véletlen lehetett volna kevésbbé szerencsés is: véletlen volta így is mintegy szimbóluma annak, hogy ki nem számítható eshetőségek döntik el a mi emlékeink, a mi monumentális plasztikánk sorsát, így, elvonatkoztatva minden konkrét esettől, olyan természetes, olyan magától értetődő ez. A pályázat és a bírálat rendszere túlságosan demokrata ahhoz, hogy kicsalja az igazi szikrát. A művészet maga demokratikus ugyan, - - Carriére szerint a művészet a legtökéletesebb eszperantó, mert egyformán szól minden nemzet fiaihoz - - de inkább engedelmeskedik egyetlen hívó szónak, semhogy demokratikus szervezetek pontokba foglalt parancsait teljesítse. Zsarnok, abszolút uralkodók megrendelésének maguk a tömegek is több artisztikus élvezetet köszönhetnek, mint a saját kebelükből való bírák gondos körültekintésének. Szerte a világban - - Magyarországon is - - akad egy-egy kút, síremlék, igénytelen plasztikus alak, amely megállítja az embert; — a nagyszabású nyilvános szoborkompozíciók inkább csak a feltételek pontos betartásáról beszélnek. Fogyatékosságuk - - a rendszer fogyatékossága — egészen emberi, minden keserűség nélkül kell róla beszélni, hiszen tömeggyarlóságainkból oly nyilván magyarázható, de aki maga is szenvedett tőlük, annak vas energiáját, megdönthetetlenül kiépített művészi meggyőződését kell csodálnunk, hogy álmait, vágyait, artisztikus gondolatait, formákba öntött emlékezéseit mégis, mindig, újra elhozza a kockázatos csatatérre.

Talán a fiatalság, a gyerekkor el nem felejthető, első impressziói tartották meg Róna József törhetetlen kitartását. Hiszen az első segítséget, amely lehetővé tette, hogy művészi pályáján megindulhasson, ösztöndíj alakjában kapta az éjjel dolgozó, szegény szobrászinas és később, a tanulás hihetetlen küzdelmekkel teli éveiben életfentartása alapjává vált az az egyetlen arany, amit tanára, a bécsi Zumbusch minden hónapban kitűzött a legjobb kompozícióra és amit Róna egy évig pontosan elvitt minden hónapban. Pályázathoz fűződik ifjúsága első döntőjelentőségű sikere is. Huszonnégy éves korában, 1885-ben kapta meg Szent Sebestyén szobrával a berlini Beér Mihály-féle díjat, amely római kiküldetéssel járt. Ez a római év fejezte be a tanulás szorosabban vett idejét. A kezdet úgyszólván a gyerekkorra esik és megpróbáltatásaival, küzdelmeivel szinte sablonos, meghatóan sablonos. A műhelyből indul el, mint annyi más dicsőséges pálya. Az már eredmény volt, hogy az asztalosműhelyből, a hová szülői adták, egy budapesti szobrász-mesteremberhez tudott átvergődni Róna, ahol munkaidő után, éjjelenként, szorgalmasan másolta a sarokban heverő Michel Angelo-öntvényt. Megszokott nekiindulás ez, Munkácsy is asztalosműhelyben kezdte; mi mégis ma már szkeptikusak vagyunk kissé a vadonban, elhagyatottan növekedő zsenijelöltekkel szemben és ezt a kétkedést, amely természetesen sok igazságtalanság szülője, magyarázza sok tapasztalat, magyarázza az a nyilvánvaló, bár szintén véresen igazságtalan igazság, hogy a kultúra, a testi gondatlanság és a rendes lelki táplálkozás az igazi talaj a talentumcsirák fejlődése számára. Szerencsére Róna első próbálkozásait nem fogadták szkepszissel. Nyilvánvalóan frappánsak voltak ezek a próbálkozások, a szegény, elhagyott inas éjjeleinek szülöttei, magasan fölötte állók a csodagyerekek szokásos ügyeskedéseinek, amelyeket szülők és hozzátartozók elfogultsága szokott csupán nagyszerű Ígéreteknek tartani. Egy ilyen kompoziciókisérletet mellékelve folyamodott az első ösztöndíjért, 1879-ben. Az ösztöndíjat megkapta a "szobrászinas" — így írta alá folyamodványát - - és az inas-kodás véget ért. A kompozíció régen elpusztult, az első időből származó egyéb társaival együtt. A művész maga törte szét őket, amikor teljesen túlhaladottnak és naivnak vélte már a fiatalság próbálkozásait. Az ösztöndíjjá] Bécsbe került Róna, aki a nehéz inasévekben talált értékeset, meghálálni valót is. Az a szobrász, akinél dolgozott, mesterember volt ugyan, de a jobbak közül való, nem puszta gipszöntő. Műhelyében nagy technikai készségre tett szert Róna, megtanult kőbe, fába, csontba faragni, megtanulta az anyaggal való bánást. Ezt a tudását nem szereti fitogtatni, de annál nagyobb bensőséggel ragaszkodik hozzá. Nem feledkezik meg az anyagszerűségről, de bizonyos szabadsággal bánik a matériákkal, amire éppen a velük való szorosabb viszonya jogosítja fel. Szerinte a művészet és éppen a plasztikus művészet újabb korszaka, amellett, hogy megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a márvánnyal, bronzzal, fával és az égetett agyaggal való visszaélések megbélyegzésében, egyúttal teret nyitott bizonyos álanyagszerűségnek is. Azok művelik, akik nagyon tisztelik a matériát, - - de még nem gyakorolják. Akik csak mintáznak, akik a puha agyaggal dolgozván, gondolnak ugyan a végleges matériára, de éppen, mert vele közelebbi ismeretséget nem kötöttek, sokkal nagyobbnak, erősebbnek vélik befolyását, mint amilyen valóban és fölösleges túlzásokig jutnak el.

E túlzásoktól művészi meggyőződése tartja vissza Rónát és ez a meggyőződés még az inasévek tapasztalatain, az első impressziókon épül fel. A komoly artisztikus tanulás évei is ezt a mérsékletet erősítették meg benne. Bécsben peregtek le ezek az esztendők, 1879-től 1885-ig. Csupa változatos sanyarúság. Kezdődik rózsaszínű reményekkel. Az álom teljesedett be, óriási összeghez, talán háromszáz forinthoz jutott a vágyakkal, tervekkel és erővel teli fiú. A második évben azonban már nem találták olyan frappánsnak talentumát, vagy úgy gondolták, hogy már nincs szüksége támogatásra. Nem kapta meg újra az ösztöndíjat, gyalog ment Bécsbe, koplalt, nyo-morgott, míg 1882-ben királyi ösztöndíjhoz jutott és Zumbusch, a ma is élő termékeny öreg szobrász mesteriskolájában tanult a római évig. Ez a Bécsben töltött idő nagy hatással volt rá. Kiváló tanítónak tartja Zumbuscht és a mester legkitűnőbb tanítványa gyanánt emlegeti Rónát, akinek van reá oka, hogy a bécsi évekre szeretettel gondoljon vissza. Az osztrák császárváros sokat ártott a mi kultúránknak. Egyrészt a lelketlen kópiák útján, amelyeket inspirált, másrészt a jóléttel, a piros, meleg vérrel, amelyet tőlünk szívott el. Bécs hosszú idő óta tele volt mecénásokkal. A császári udvar, a dúsgazdag Habsburgok, a diplomaták, az osztrák és az odasereglő magyar arisztokrácia, meg a meggazdagodott, jólétet élvező polgárság. A mecénások már mindenütt kihalóban vannak, nálunk azonban meg sem teremtek még és a helyüket betöltő, kultúrát és művészetet demokratizáló réteg is alig fejlődik. Udvar, a hiúság igazi vására és a művészetek istápolója nálunk nem volt. Azaz: Bécsben volt. Ami fényűző hajlandóság akadt Magyarországon, ott keresett kielégülést. És amilyen fájdalmas a mi számunkra ez a tény, oly kevéssé tévesztette el hatását Bécsben. A felhalmozódott vagyonok, a polgári családokban is gyakori fölöslegek megteremtettek egy nagy és főképpen természetes kultúrát, amelyet még néhány évtizeddel ezelőtt Berlin, a hirtelen felcseperedett, a parvenü-ízű német főváros is irigykedve szemlélt. Ez a kultúra természetes, mert nem agi-táción, nem lelki erőszakon alapult, hanem éppen a vagyoni fölöslegeken épült fel. Ez adja meg originalitását is..Nem, sohasem voltak szabad farkasok a bécsi művészek, hanem öntudatosan vagy öntudatlanul követték bőkezű megrendelőik, eltartóik, a kedélyességre hajló nehézkes polgárok és a polgári külsőségekkel tüntető hatalmasok ízlését. Az ő gondolataikat, észjárásukat, világfelfogásukat fejezték ki rajzban, színben, szoborban, porcelánban. Ez ad el nem vitázható, bár nem mindig szimpatikus originalitást a bécsi ízlésnek. Múzeumok, emlékek, régi házak, régi, de nem halott hangulatok gazdag tárháza Bécs.

Szívesen emlékszik vissza reá Róna, aki zajos, lármás utcáin, akadémiájának híres tanulótermeiben töltötte ifjúságát. Nem járt behunyt szemmel és észrevette, hogy a bécsi kultúra igazi ízét nem is az ő egyébként mozgalmas és az egyes művészeknek kedvező idejében kapta, hanem legalább száz évvel előbb, a barokk késői hajtásainak virágzása idején. Külsőségek nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket. Barokkízlésű, stílusú, meggyőződésű művésznek nem lehet mondani Rónát, még ha dekoráló kedvében ornamen-tális elemekért barokk-részletekhez nyúl is. Jelentősebb az, hogy az akkor divatos, hideg, sematizáló klasszicismusban nem talált kielégülést ; a széliében tiszteletben tartott sablonok ellenére is, kívül a megszabott mozdulatokon, az eleven élet, a duzzadó erő kifejezése vonzotta; nem a magasztosnak tartott, a héroszi, az isteni felé közeledő unalom, hanem az emberien igaz és mozgalmas volt az ideálja. Érdekes, hogy a nemzeti sajátságok, a magyarosság szempontjából is szükségesnek tartotta a megkövesült sablonok, az unalmas allegóriák, az álklasszicizmus elvetését. A bécsi tanulást 1885-ben fejezte be. Ekkor a berlini Beér Mihály-féle- díjjal - - ő volt az első külföldi, aki ezt a díjat megkapta - Rómába ment. Amikor egy év múlva hazajött Magyarországba, nyilvános helyeken, köztereken, kiállításokon nem láthatott plasztikus művet, klasszikusnak tartott rekvizitumok és ami sokkal rosszabb, rossz reprodukciók után klasszikusnak elismert merevség nélkül. Ez a merev sematizálás német eredetű és éppen a Bécsből érkezett Róna azt vallotta, hogy az élethez kapcsolódó reálizmus követését kívánja meg nem csupán újító kedvünk, hanem magyarságunk, önálló voltunk is. Ő, akinek még Bécsben készült művei letagadhatatlanul mutatják az iskolán átszűrt antik hatásokat, legjobban ismerhette e sablonok értelmetlen, átvételének kártékony voltát. A hűségben és igazságban, úgy vélte, okvetlenül kifejeződik a magyar lélek. Kiabáló sallangokra nincs szükség. Ezekhez soha nem is nyúlt. Sőt a megszokott klasszikus keretből is gyakran megtartott valamit, azon belül azonban a reális és a külön szobrászi igazság egyesítése volt alapvető gondolata. Egyik régebbi munkája, az "Utolsó szerelem" pregnánsan fejezi ki ezt az elvet. Vénülő, elhízó ember, széles, római karosszékben mámorosán hátradűlve, kezei között boroskorsót szorongat. Az élettelen keret tehát római. A keret azonban nem fontos. A fontos a vén korhely teste, a szokatlan, a korral felgyülemlett hústömegek elhelyezése. Megvan még a régi erő nyoma, de mindenütt elhájasodás. A két láb öreges merevséggel egyformán előrevetve. Akkoriban már ezt is kifogásolták, hiszen kecses változatosság volt a sablon. Róna azonban érdekesnek, vonzónak tartotta az elmúláshoz közeledő izmok, csontok plasztikáját, úgy, ahogyan látta. Őt kielégítette - - és minket is kielégít - hogy ez a mozdulat alkalmat adott két meztelen lábszár pompás megmintázására. A csontot, az erőteljesen megépített vázat érezni ki az izmok és a zsír alól is, egyetlen mozdulat összefüggő hatása minden porcikán. Tisztára szobrászi hatás, csupa plasztikus kvalitás. Olyan kiváló tulajdonságok, melyektől temperamentuma és gazdag invenciója eltérítették olykor a művészt, amelyekhez azonban mindig és az utolsó esztendőkben egyre tudatosabban visszatért. Az "Olympiai győztes" fiatal atléta-testének szigorú megmintázása, antikizáló beállítása után az Utolsó szerelem négy évvel később készült aktja egészen új dolgok, egészen más irányú realitás iránt való érdeklődést jelez. A számtalanszor megmintázott, a típussá, sőt kánonná merevült fiatal testek helyett megszereti az öregség, az elmálás kezdetét jelző elváltozásokat, a faunok torz, de pompás plasztikus tömegekből összetett húsos, érzéki arcát; a félig állati testet, az erőteljesen reális elemekből összerakott fantasztikus alakot és éles ellentét gyanánt fiatal, de érett, kívánatos női testet. A kontrasztok ilyen csoportosításának köszönheti létrejöttét a "Megszorult faun" és a "Zenelecke". Egyiknek sincs allegorikus jelentése, erőteljes, plasztikus formák játéka mind a kettő, szabad, sablonoktól ment elhelyezés, eleven mozdulatok. Sikerük volt mindenütt. A "Megszorult faun" a Röck Szilárd-díjat kapta meg és a csoportok iránt az a közönség is érdeklődött, amely csupán a szokatlant, az ötletest látta meg még, anélkül, hogy a tisztán plasztikus szépségeket is kellőképen méltányolni, értékelni tudta volna. Népszerűkké váltak - - egy szóval - - és számtalan példa most arra csábíthatta volna alkotójukat, hogy számolva a közönség ízlésével, egyre-másra mintázza a csúf faunokat és az ingerlően szép nimfákat. Róna azonban nem ment el a sikertől a banalitásig. Nem maradt egy helyben. Tovább haladt. Ma, a férfikor derekán is elevenen dolgozik benne az előrehaladás, a fejlődés ösztöne. A legelső munkáit összezúzza. A meglevőkre is szinte haragszik, mikor úgy véli, hogy már túl van rajtuk, már mást és jobbat csinált. Mint minden művésznek, aki elmélyedni szokott, aki szereti a métier titkait fürkészni, neki is örömet okoz, ha ugyanegy feladatot több oldalról foghat meg, újabb szépségeket fedezhet fel rajta. Az örökös ismétlésektől azonban visszariasztja temperamentuma, amely mindig megkívánta az egyébként higgadt, csendes és mérsékelt embertől a munkában való változatosságot. Visszariadt a banalitástól és az intimebb plasztika saját vallomása szerint különben is csak pihenés volt számára. Erejét tulajdonképen a monumentális feladatok kötötték le. A gödöllői Erzsébet királyné-szobor, a miskolci, szegedi és rozsnyói Kossuth-szobor, a komáromi Klapka-szobor, az Erkel-síremlék alkotója jelen van csaknem minden emlékműpályázaton. Aki végignézett néhányat e pályázatokból és a döntés részleteit figyelemmel kísérte, az tudja csak, mennyi erőpazarlás, mennyi kockázat színtere ez a verseny, mennyi keserűség forrása. Főkép azok számára, akik, mint Róna, csaknem mindig ott vannak a díjazottak sorában, elismerést, dicséretet aratnak bőven. A kivitelnél azonban többnyire háttérbe szorulnak a tisztán artisztikus szempontok, érvényesül a viszonyokkal való megalkuvás; a viszonyokhoz kellőképen simuló minden esetre több chance-szal indul, mint aki a maga meggyőződése mellett erősen kitart. A csalódások, a vissza-vissza térő lutri-zás a legnemesebb művészi ambíciókkal talán zárkózottabbá, talán még jobban elmélyedővé tették az embert, a művész erejét azonban nem bénították meg. A budapesti Kossuth Lajos-szobor pályázatára készült, második díjat nyert nagyszabású kompozíció után elkészült "Zsuzsanna" márvány csoportja és a hársfába faragott "József és a Potifár felesége". Hosszabb pihenő után újra intim szoborművek, szabad, programmtól nem kötött tevékenység, új feladatokban, új anyagokban kedvét lelő vágyakozás szülöttei.

Művész életében, aki hangulatok rabja, akit megkap egy-egy forma, vagy lenyűgöz egy tévedés, a fejlődés alig lehet egyenletes. Megvan az egyenetlenség Róna műveiben is, abban a tekintetben, hogy alig lehetne minden munkájának kvalitásai után korukra biztosan következtetni. Annál kevésbbé, mert a technikai készség, befejezettség nála meglepően korán jelentkezik. Az út azonban mégis követhető és bizonyos, hogy az utolsó két év két csoportja, főkép az idei tárlaton nyilvánosságra került József és Potifárné erőteljes, tudatos emelkedésnek felel meg. Az egész pályának érdekes és a művész által is fontosnak tartott jelzőköve Savoyai Jenő szobra.

- Az érettség érzése — mondja a művész - alig négy-öt év óta van meg bennem. Jenő herceg szobra azonban már mindenesetre az eszközök teljes birtokában készült, míg a megelőző éveket tulajdonképen a tanuláshoz számítom. A fejlődést ma is érzem. Ha újra csinálnám a régi dolgaimat, lehet, hogy egyszerűsíteném, lehet, hogy sokat elhagynék belőlük. De akkor talán kivesznének belőle a temperamentum nyomai.

Ez a kis vallomás valóságos fejlődési vázlat és jobb alapja talán a oeuvre áttekintésének, mint valami önkényes kombináció. A fordulót jelző lovasszobor maga már a higga-dást jelzi; visszatartott, erőpróbája a tudásnak, míg talapzatán a heves vérmérséklet korlátlanul csapong, a reliefek mozgalmasak, forró csatadal ritmusa szerint, az ornamentika közben elhelyezett két akt is dekorativ lendületű. Az utolsó szerelem brilliáns aktja korábbi ugyan a lovas szobornál, de a főművek valóban, utána következnek és szinte felváltják egymást a nyugalmas egyszerűség és a csapongó fantázia termékei, amint az egyik, vagy a másik kerekedik felül a fejlődés folyamán. Jenő herceg szobrával körülbelül egy időből való "A kis türelmetlen" márványcsoportja. Anya, a gyermekével. Ami a címben, a témában zsánerszerű, az nincs hangsúlyozva a kivitelben. Nem szentimentális ember Róna és nem is pályázik olcsó ellágyulásra. Erőteljes, kifejlett, az egyszerű parasztruha alatt teljesen érvényesülő asszonyi test a főtémája és az elnyújtott lábakkal, — megint két pompásan megmintázott lábszár néz ki a ruha alól — egyenes felső testtel földön ülő asszony, ölében az apró, síró, emlő után kapkodó csecsemő, a leendő ember, a maga furcsa és kedves formáival, amelyek így a szobrász keze útján egybe fonódnak az életet adó anyáéval. Monumentális szobrain, Róna maga hangoztatta magyarsága csak közvetve érvényesül, a német eredetű klasszicizmus elhagyásában és az erőteljes realizmusban, amely természetesen nem indulhatott egyéb után, mint amit itt, maga körül, magyar környezetben, a szobrász valóban látott. A kis türelmetlen már minden hivalkodás, cifrázás nélkül, egyszerűen, közvetlenül magyar. A parasztasszony ruháján csak egy ingváll-darab, egy hátrakötött kendő jelzi ugyan a népies eredetet, de az egészet, mégis, magyarnak, színpadiasságtól menten népiesnek látjuk. Nem az úgynevezett lélek, nem meghatározatlan sejtések éreztetik velünk magyarságát. A művész formák útján fejezi ki érzéseit és egyenesen ezek a formák emlékeztetnek bennünket a falura, a szabad levegőre, a napra. A jól kifejlődött izmok, a cipőtől meg nem nyomorított láb, a fej, az arc, amely kedves és meleg tekintetű, noha nem hasonlít Madonnákra, nem idealizált, nem kínosan szabályszerű. Semmi magyarázó jel, semmi, szorosan az alakokhoz nem tartozó nincs ezen a szobron, amelynek elkészültével hosszú évekig kevés ideje jut Rónának az intimebb hangulatokban való elmerülésre.

A következő, egy évtizednél hosszabb időt lefoglalják a nagyobb megbízatások és a pályázatokra való készülés. A monumentális plasztika. E felé húzzák Rónát a bécsi emlékek, a legbensőbb vágyak és a férfias erő teljes kifejlődése. Ebben a korban kezdik nálunk ércben megörökíteni Kossuth Lajos alakját - a magyar művészettörténetnek külön fejezetet kell majd szentelnie a Kossuth-szobrok számára - - és ez a probléma Rónát is erősen foglalkoztatja. A feladat főnehézsége talán Kossuth alakjában rejlik. A köztudatban a kormányzó mint a szónoklás nagymestere él. A szó erejével, varázsával hódította meg az országot és alakjának csaknem minden megörökítője ezt a momentumot igyekezett kifejezni. Csakhogy a szónokló, ágáló szobrokat már régen, súlyosan kompromittálták Budapest közterein. Róna, az ország első Kossuth-szobrának, a miskolcinak megalkotója is ragaszkodik az agitátori beállításhoz, de már érzi, hogy ez a póz egyszerűsítésre, nemesítésre szorul. Szegedi Kossuth-szobrán a kormányzó beszél, de nem szaval; -- hiszen itt hangzott el a "Szegednek népe, nemzetem büszkesége" -- van póza, de mérsékelt; gesztusai visszatartottak. A budapesti emlékmű részére tíz évvel később készült pályaterven talán semmibe sem tudtak volna belekötni a bírálók, ha a szemünkben mindig ideálisabb hátteret kapó alak stilizálását a megkezdett irányban folytatta volna Róna, az egyszerűség, a puszta szónoklástól való elvonatkoztatás felé. Hiszen mindinkább érezzük, mennyivel több, mennyivel általánosabb, történelmibb jelentőségű volt számunkra Kossuth, mint amennyit a nagy, a legnagyobb szónok és agitátor kifejez. Egyre tisztábban látjuk egyúttal, hogy emlékétől úgy sem szabad várnunk jelentőségének immár közkeletű, vérünkké vált magyarázatát. Nem szabad egyebet várnunk, mint a monumentális ember számára. monumentális emléket. Azt, amit egyébként teljesen átérzett Róna a pályamű nyugalmas elrendezésében. Architektúrája csupa nagy sík, erőteljes tömeg, a csoportok erősen összetartottak, a középen felvonuló tömegben már a vázlat is jelez néhány kitűnően megmintázott, csupa-élet formát.

Emlék-szobrai közül a legnagyobb szeretettel talán a gödöllői Erzsébet-szoborhoz ragaszkodik. Alig néhány évvel a királynő tragikus halála után készült és ott áll az ódon kastély, a százados gödöllői erdők közelében. Rendkívül egyszerű, minden póznak árnyától is mentes a királynő karcsú, álló alakja. A ruhán semmi udvari dísz, az ajkak körül mosoly, de az arcon a gondok, fájdalmak halavány nyoma. A leeresztett karok még termeszetesebbé, még közvetlenebbé teszik a mozdulatot és meg kell nézni, a könyökig érő keztyű alól milyen finoman érezhető a kar, a hosszú kéz. Ma már jobban vonzódik a formák összevonása felé, ma elhagyott volna talán egy árnyalatnyit a részletekből, de itt, a szinte intim emlékszobron, az egésznek komoly közvetlensége mellett stílus, egyéniség van ezekben a friss részletekben. Részt vett Róna a budapesti Erzsébet-szobor pályázatán is és díjazott munkája megfelel a művész fejlődése legújabb korszakának, amelynek a szigorúbb plasztikai hatáskeltés, a tartózkodás, a részletekkel való takarékosság az alapelve.

Új területen mutatja Rónát az Erkel-síremléknek a Kerepesi-temetőben levő finom, hangulatos nőalakja. Közben belefárad kissé a monumentális, az elgondolás stádiumában maradó tervezgetésekbe Még a budapesti Kossuth-pályázat 1907-ből való mintája előtt elkészül, 1903-ban az aradi Szent-Háromság-szobor, visszatér az öreg-ember-probléma Anacreonnak ebből az időből való aktján. A most elmúlt évben pedig a nagy kompozíciók helyett kisebb tömegek zárt formáinak finom fordulataival foglalkozik ismét. Két tárlaton egymás után állítja ki "Zsuzsanna" és "József a Potifárné felesége előtt" csoportjait. Az elgondolásnak és a megcsinálásnak hasonlósága köti össze a két művet. Nem a bibliai téma adja meg a közösséget. Ennél erősebb kapcsolat, hogy mind a kettőnek központja érett formájú, érzékien kifejlődött asszony; a biblia két erotikus jelenetével van vonatkozásban mind a kettő és ezt az ero-tikumot, mely minden időben izgatta a művészi érdeklődést, a puha, ruganyos alapú bőrfelület eleven remegését, az arcokon, az izmokon, minden porcikán megnyilatkozó, szinte villamos feszültséget adja vissza. Mind a kettő sajátos anyaghoz alkalmazkodik. Zsuzsanna márványszobor, talán fél életnagyságú, éppen mint a hársfából faragott József és Putifárné. A márványtömb, amelyből készült, sokáig hevert a művész műtermében, sokáig szemlélte, forgatta, próbálta és hozzá mérten készült el az anyagminta; a kész anyagba belekomponálva jött létre a mű. Rajta a fürdő nő után leskelődő két öreg karakterisztikus, erőteljes feje. Emlékeztet a faun-fejekre, felidézi a művésznek a túlérett formák iránt való szeretetét és megértjük, hogy e duzzadt, változatos tömegekben dekorativ szépségeket talál, ha arra gondolunk, mennyivel változatosabb, lendületesebb a vadszőllő levele hervadt, rótt, félig összezsugorodott korában, mint zöld, friss, de még merev növekedése közben.

Nem puszta feltevés, ha azt hisszük, hogy a hársfa-szobor, a Műcsarnok idei tárlatának olyan teljes sikert elért darabja, a Zsuzsanna plasztikai gondolatának továbbfűzését jelenti. A túlfokozott asszonyi formák, fékezhetetlen vágyak dominálnak itt. Az erős, érett, hatalmas nőstény húzza magához a fanyarul elforduló fiút. József fiatal alakja maga az ifjúi ruganyosság, mozdulatában a fanyar nyugalom. Az asszonynak minden porcikája remeg, a lábujjai hegyéig mindenütt kifejeződik a vágy. A faragó, simító késnek híven engedelmeskedő hársfa eleven bőrfelületeket varázsol, a hús lágy; szinte a tapintását érezni Nem a biblia-magyarázó dolgozott itt, hanem a szobrász, a gondosan megfigyelő, a híven előadó, a hatáskeltésnek a métier-n kívül eső minden eszközéről lemondó művész. Talán azt mondhatni a pompás részletekkel teli műre, hogy egy gondolattal, egy árnyalattal kevésbbé késznek kellene lennie. Ám ez a szorgos reálizmus, az igazságnak e gondos követése: ez Róna, ez az ő művészi hitvallása, az egyénisége, a stílusa, amely régi és új sablonok követésétől egyaránt megóvja, amely pályájának állandó, erőteljes emelkedést biztosít.

A Makart-iskola képeiről mindenki ismeri a műtermet. Gondosan megszerkesztett rendetlenség honol benne, drapériák teszik meleggé, a sarkokban vázák, virágok, az állványokat esetleg szalagok díszítik. Van, a valóságban is van ez émelygős képekhez hasonlatos atelier. Ám valószínűleg keveset dolgoznak benne, hiszen meg kell óvni a rendetlenséget. Róna József műtermében, a városliget legcsendesebb helyén, semmi nem emlékeztet ezekre az elegáns fogadó-helyiségekre. Van egy nagy, ócska kerevet benne, ez a kényelem, Dísz semmi. Mert ez a munka helye, nem is műterem, műhely a legnemesebb értelemben. Nagy, durván összeácsolt állványok rajtuk megkezdett munkák. A legfrissebb, még vázlatban, a Zsuzsána és a Putifárné továbbfejlesztése: Szent Antal, izgató, csábító, kísértő női testek között. A falak mentén, összezsúfolva a régi művek néhány gipsz-részlete Védettebb helyen egy-két másolat Donatello bájos gyerek-alakjairól. Ezt a régi, finom érzésű realistát vallja egyik mesterének Róna, őt nézegeti a pihenés óráiban, mint ahogyan inaskorában a műhelybe került Michel-Angelo kópián tanulgatott. A hatalmas ablakos, puritán teremben készültek el a gipszek, márványok, bronzok, innen mentek el a legfrissebb termékek, a szegedi Wagner-emlék reliefjei. Szelíd emelkedésű, finom stilizáló érzéssel mintázott domborművek. Érdemes összehasonlítani őket Róna régebb reliefjeivel, a Jenő herceg szobrán levőkkel. Ott egy négyszögű lapon egész embertömegek. A háttér ugyan halavány, elvesző, annál erőteljesebben érezhetők azonban a közelebb eső alakok. Egy-egy emberi törzs, ágyúcső, kar, harcikürt valósággal kiugrik, átmegy a reliefből a szabadon álló plasztikához. A legújabb, a most született műveken semmi nyoma e túl-csapongó, a feladat korlátait is áttörő temperamentumnak. A feladat más fajtája ezt a változást még nem magyarázza. Magyarázzák azonban az évek, amelyek elteltek, magyarázza a fejlődés. Az érettség érzésével, az eszközök, a tudás teljes birtokában épp oly erőteljesen mer ma már elhagyni a művész, mint amilyen szigorúan ragaszkodott régen a realitáshoz. A két szegedi reliefet hajdan talán szintén tömegekkel népesítette volna te. Most takarékosan helyezett el rajtuk kevés számú alakot. A kiemelkedések és a mélyítések nagy differenciáit nem tűrte. Megfogható reálizmus helyett inkább a felületek dekorativ hatásával törődött és minden allegorikus sablon mellőzésével a hnom melancholia, a megnyugvás érzéseit tudta a nézőbe szuggerálni, talán éppen a plasztikai eszközöknek oly öntudatosan nyugalmas, visszatartott, halkítolt felhasználásával.

Jegyezzük fel még, hogy a pár excellence műhely-ember szoros összeköttetést tartott fenn a legreálisabb művészettel, az architektúrával és egyebek közt tőle valók a Vígszínház épületének elegáns, dekoratív szobormű vei. A legkedvesebb anyaga azonban a bronz. Minden titkát, minden szeszélyét megismerte. Öntődét csinált, ahonnan kitűnő darabok kerültek ki, készített apró bronzokat, igyekezett népszerűsíteni a művészetet és megpróbálta itthon tartani az öntvényekért kivándorló pénzt. A vége az lett, hogy egymásután keletkeztek a kevésbbé lelkiismeretes, a nem művész-elvek szerint vezetett, tehát olcsóbb öntőműhelyek és a szeretettel végzett munkát abba kellett hagyni. Mindegy. A hársfa épp úgy érdekli Rónát, mint a bronz. Holnap talán más fogja érdekelni, más anyag, más tárgy, más feladat. Mindig a legfrissebb. A régiekhez is sikerek, elismerő kitüntetések emlékei fűződnek. Az egyik Londonban kapott díjat, a másik a párisi kiállításon, a harmadik egyéb nemzetközi versenyen. De régiek, de azóta újak jöttek helyükbe s ez Rónának elég, hogy a régiektől elforduljon. Nem indokolt ez az érzés, hiszen egy művész-pálya minden állomásának megvan a maga jelentősége, amely nem csökken, ha az idők folyamán a tévedések napvilágra is jönnek. A szeretet, a friss alkotások iránt való szeretet annál érthetőbb. Valaki, túl a technikai tanulás idején, túl a döntő sikereken, nyomon tudja követni, konstatálni, sőt irányítani tudja a saját fejlődését, tiszta és maradandó és erősítő, fiatalító örömben van annak része.

LENGYEL GÉZA