HEGEDŰS LÁSZLÓ
Az emberek ernyővel és kedvetlenül jártak az utcán, a kávéházak ablakaiból - - más munka hiányában - végtelen szakszerűséggel "vizsgáltak"minden előkelő hölgyet, Andrássy-uti masamódot. Esős, ködös, unalmas idő volt, amikor megálltam egy kapu előtt, levertem a cipőről a sárt, lehajtottam a télikabátgallért, szóval, amint illik, rendbeszedtem magam. Aki látott, ha figyelt, azt gondolta: ez az úr nagyon tisztogatja magát, bizonyára vizitbe megy. Talán éppen valamely találkára. Nem találkára. Festőhöz mentem, Hegedűs Lászlóhoz.
A kapu alatt köszönt valaki. Olyan ruha és sapka volt rajta, - - kávébarna színű -mint a Waggon Lits emberein. Mindjárt láttam, hogy hivatalos személy, portás. Hamarosan útbaigazított: harmadik emelet, egész hátul, az ajtóra ki van írva, hogy: Hegedűs László.
A lépcsőházban, az egyik falon nagy, szélesen festett freskó fogadott. Nem tudtam kié, ki az apja, ki festette, gyorsan kellett tovább sietni, így csak arra emlékszem, hogy harcos, gyilkos dolog történik rajta, csatakép. Ez volt az első jel, stílszerű figyelmeztető, ami eszembe hozta, hogy itt meg kell oldani saruidat idetévedő idegen, ez a ház nem közömbös ház, a művészet temploma, itt múzsák lakoznak, lenge kosztümben teremről-teremre sétálnak lábujjhegyen, láthatlanul s aki megtetszik nekik azt homlokon csókolják. Akit pedig homlokon csókolnak, abból nem lesz többé rajztanár, művész lesz.
Szemközt kisasszonyok jöttek, ketten-hárman összefogódzva, hónuk alatt rajzmappával, fejükön oly frizurával, aminőt a feministák szabad előadásain látni, vagy oly kisasszonyokon, akiket például társaságban, polgári zsurokon így mutatnak be: X Y festőművésznő, aktot is rajzol. Oldalt a folyosón, amint bepillantottam egy-egy nyitva felejtett ajtón, hasonló kisasszonyokat láttam, fapadon ülve s nagykomolyan rajztáblára hajolva. Kennt, a második emeleten pedig nyúlánk, sápadt fiatalemberek járkáltak s a circum dederunt-ot énekelték olyan vasárnapi elnyujtással, ahogyan ezt a vidékükön hallották. Mert nagyrészt vidékiek. Szegények, nincs egyebük, csak az, hogy rajztanárok, művészek lesznek. De ez a remény aztán sok, gazdag virágokkal hinti teli pesti bérelt bútoros szobáik padlóját. Ilyenkor — délelőtt volt - összejönnek, kiterítik a szalonnát s aztán énekelnek. Ebből megtudtam, hogy "tíz perc" van s mindebből már talán sejti az olvasó, hogy ahol vagyunk, ez a Mintarajziskola és Rajztanárképző palotája. A fiatalembereket pedig, akik énekelnek, nem kell külön bemutatni. Egy-kettő mindig őrzi az Andrássy-út hetvenegyes számú kaput s akinek útja erre visz, messziről tudja, hogy ők a "bohémek".
Még mindig azzal obligát hosszú hajjal, nagy-karimájú kalappal, ami Rembrandt óta kötelező divat s aminővel színpadon játszák őket rossz színészek.
E "bohémek"-et tanítja, ebben a házban, amelyet kívülről a Cinquecento mestereinek arcképei díszítenek, professzoroskodik Hegedűs László.
Az olvasót persze elsősorban a művész érdekli. Amíg a művészhez érünk, addig azonban egy ajtó van, előtte pedig azok, akik nem Hegedűsnek, a művésznek, hanem Hegedűsnek a professzornak hívei, tanítványai. Mi tehát először velük diskuráltunk, az érdekelt, hogy miképen beszélnek, gondolkoznak Hegedűsről, a professzorról azok, akikkel mindennap együtt van, akik fölött, a munkáik, rajzaik, próbálkozásaik fölött közvetlen hatalmat gyakorol. Látták, hogy nem vagyunk detektív, vagy kormánybiztos, tehát nyíltan, elfogódás nélkül beszéltek.Oly lelkesen, hogy maga a művész is, ha hallotta volna, bizonyára el sem hinné, sőt röstellené. Hogy nem is tanár, a szó felsőbbséges, exkatedra értelmében. Hogy úgy közeledik hozzájuk, mintha társuk volna, hogy nem erőszakol rájuk semmit. Aktot tanít és fejrajzot. Ebben a minőségben azonban bizonyos szabadságot enged, mindenki úgy dolgozik, ahogy tud és kedve van. Éppen csak megadja az intenciókat, ahogyan valaki dolgozzék. Ha valahol egy-egy akt-elrajzolást, hibát talál, természetes, hogy irgalmatlanul keresztülhúzza. Korrigál, rámutat a helyes irányokra, megjelöli a formák helyét, kereszteződéseit, visszaadja egy akt csontjait, ha valaki ezt túlbuzgóságból kerékbetöri. Belerajzol a fiatal tanuló, a fiatal művészjelölt dolgozatába, de egyébként újra kell kezdeni az egészet, megint elülről. Ebből látható, hogy Hegedűs László tanári arcképe éppen nem hasonlít azokhoz az urakéhoz, akik szakált növesztenek s igen szigorúak arra a címre, hogy professzor úr.
Délután volt, úgynevezett otthonülő, diskurálni való idő, amikor benyitottunk a művész műtermébe. Első pillanatra, amint körül néztünk, rögtön szembeötlőit, hogy itt nap-nap után jelen van a folytonos, nem szűnő munka. Mindenütt egy-egy jele a művész dolgos elfoglaltságának. Vázlatok, elkezdett vásznak, szanaszéjjel heverő festékek, kosztümdarabok, tanulmányok, a falon akt-rajzok, köztük az is, amellyel a művész Parisban, a Julianiskolában díjat nyert.
Meg kell említeni, kötelességünk, ha a művész zokon is veszi, hogy amikor bejelentettük magunkat és elmondottuk jövetelünk célját, lekötelező szívességgel fogadott. A műteremben egy modellhez is szerencsénk volt, egy szép, mintázni való kisasszonyhoz. Ez azonban nem zavart abban, hogy a művész kalauzolása mellett sorra ne vegyük a műhelye dolgait. Apróbb vázlatok, tömérdek kis rajz mellett egy csomó elkezdett képre, színvázlatra akadtunk. Némelyik félre van téve, falnak fordítva, öt-hat viszont állványon áll, látni, hogy a művész felváltva dolgozik rajtuk. Egy kissé meglepett bennünket, amit a művész is észrevett s mindjárt magyarázattal szolgált.
Tudja, ez úgy van, hogy temperamentum dolga az egész. Én például ha akarok valamit, nem forszírozom a munkát addig, hogy egyfolytában elkészüljek. Sok a témám, sokféle sujet foglalkoztat egyszerre, amint látja, több képen dolgozom, de mindegyiken csak addig és akkor, amikor kedvem van. Itt van például ez a nagy vászon, tárgya a magyar történelemből való. Címe: "A vérszerződés" lesz. Folyvást izgat, nem hagy nyugton, amikor nem vagyok itt, sétálok emberek közt járok az utcán, vagy otthon időzöm, mindig előttem van. Egy csomó vázlaton, terven keresztül értem idáig, amíg végre nagyban kezdtem felrajzolni az alakokat (életnagyságúak), a foltelosztással, a tömegek elhelyezésével, a zászlók, sátrak, egyes csoportok dekoratív megoldásával azonban még mindig nem vagyok tisztában. Sokszor olyan az érzésem, hogy újra kellene csinálni az egészet. Érzem, hogy valahol hiba van, de hiába, nem találom. Ilyenkor más képet veszek elő s megtörténik, hogy amikor nem is gondolok a nagy képre, csak rápillantok, egy hirtelen pillantással megtalálom azt, amit napokon át kerestem. Amíg teljesen elkészülök vele, addig elmúlik még egy-két esztendő. Ez azonban nem zavar, nem akadályoz abban, hogy egyidejűleg mást is dolgozzak, Így persze nem egy kép beporozódik, sokáig vár, amíg újra előkerül. De épp ezek a szünetek teszik, hogy mindig kedvvel fogok hozzájuk, frissnek érzem magam. Nem erőszakolom, hogy ezt vagy amazt a képet most okvetlen meg kell csinálni. Másként áll persze, ha terminus köti az embert, bár az ilyen terminusmunkákat nem szeretem.
Valóban: egy csomó képet találtunk a műteremben, amelyeknek első, vázlatszerű fogalmazásuk régebben történt, mindazonáltal nem azért kerültek félre, mintha a művész végleg lemondana róluk. Tájképek, tanulmányok, kompozíció-tervek, interieurök, köztük egy szélesen, gyorsan, sok közvetlenséggel festett parasztszoba. Egy kályha mellett üldögélő öregasszony, akinek csíkos köténye nyilvánvaló, hogy jobban érdekelte a művészt, mint az arcára kiülő szomorúság. Másutt, feltűnő helyen, állványokon viszont öt-hat képen látszott, hogy munkába vannak véve. Ezeket eláruljuk az olvasónak, ha később, kiállításokon, talán éppen a Műcsarnokban találkozni is fog velük. Köztük a nagyszabású (a vászon hossza négy-öt méter) históriai kompozíciót, a Vérszerződést már említettük. Itt van aztán egy madonna-kép, amelynél a művész, úgy tetszik, a velencei festők, a németalföldi reneszánsz mestereinek felfogásához tartja magát, akiknek Máriái egykorú társadalombeli asszonytípusok. Ez a Madonna ugyanis nem a biblikus Madonna, karján a gyermek Jézussal, hanem egy szelíd nézésű modern asszony, aki csupa szeretettel simogatja végig kis fiát. Láttunk egy képet, amelyen Szent György lovag leszúrja a mondabeli sárkányt. Egy másikat, ahol a fekete rém, a rombolás démona röpül, mögötte vészes, felhőbe borult, haragos-zöld ég. E komorabb hatású képek mellett, az egyik állványról finoman mosolyog egy kékszemű, elegáns úriasszony. Nem lipótvárosi, de azért kellemes nézésű, szép és nagykalapos. Megrendelésre készül, portré. Újabb vázlaton, elkezdett vásznon ismét a múltról, a históriából, illetve az újtestamentum könyvéből vesz jelenetet a művész. Nagy kompozíció lesz, ma még csak kicsiben s foltokban van meg. Témája: A kánaáni me-nyegző. Krisztus, amint a vizet borrá változtatja. Találtunk továbbá egy képet, amelyet szintén nem ismerhet senki s amely szintén várja, hogy a művész ráhangolt órában befejezze. Ez Petőfi "csöndes este" című költeményének képre fordítása. Együtt van, halvány gyertyafénynél kopott faasztalnál Petőfi, a "jó öreg korcsmáros" és Petőfi édesanyja. Valami piétás, melancholikus érzés hatja át az egészet, tompán hangolt bronzos színek ülnek meg rajta. (Itt kivettük a művészből, hogy fanatikus rajongója Petőfinek. Ami illusztrációt eddig a legtöbb szeretettel csinált, ezek Petőfi költeményeihez egy díszkiadás számára készültek.) A "Bem Szászvárosnál" című festmény öldöklő honvédrohamot ábrázol. Csupa mozgás, ló. ember, füstgomoly. A csata hevét, a küzdelem vad, elszánt, őrült tempóját, paroxismusát fejezi ki s ennek megfelelően ilyen az előadása is: inkább csak könnyen érezteti a formát, nincs benne semmi apró részlet, fölösleges, pontosan kidolgozott, kirajzolt részlethalmaz.
- Ezen már nem dolgozom tovább -mondta a művész. - Azt hiszem készen van. Még több hozzáadás csak ártana neki. Megállítaná ugyebár azt, ami a legfontosabb benne: a mozgást, lüktetést, azt a drámai erőt, aminek itt kifejezésére törekedtem. Vigyáztam, nehogy valami dekoráló részlet, ágyú, ló, zászló a néző figyelmét ettől elvonja, így az egésznek talán oly hatása van, mintha — amint mink mondani szokjuk - "egy svungra" készült volna. A közönségnek, sok embernek lehet hogy nagyon is vázlatszerű, de efajta téma alig oldható meg másként. Ismerem a régi olasz mesterek, németalföldi festők csataképeit s ott is, legalább a jó dolgokon, ezt a törekvést láttam. Neuville, akit sokra becsülök, talán még legmesszebb megy a kidolgozásban. Az ő képei azonban kis képek s a kis formátum elbírja a legapróbb detailt is.
Hegedűs László műtermében való látogatásunk tehát nem járt eredmény nélkül. Megismertük a művészt, közelről, műhelyében, munkakabátban, félbehagyott próbálkozásai, modelljei, készülő tervei közt. Amit találtunk, az azonban csak egy része a művész munkás elfoglaltságának. Még egy műterme van, otthon, Budán, a Városmajor mellett, Alma-u. 3. alatt. Ide is elmentünk s ugyanoly benyomást kaptunk, mint az Andrássy-uti műteremben. Kívül, a villa tornácának falán egy derült, világos színekre hangolt falkép jelezte, hogy itt nem börziáner lakik, vagy szigorú, kedélytelen öreg úr. Bennt, a műteremben jobbra-balra rajzik kisebb-nagyobb vásznak, skiccek tömege. Azok közt, amelyeken a művész felváltva dolgozik, feljegyeztünk egy Krisztus képet (Krisztus a keresztfán), egy másik nagyobb kompozíciót, amely Medusát ábrázolja, körülötte pedig a borzalmasságtól kővé meredt arcokat. Kedves, rokokó hangulat vonul végig egy "Biedermayer koncert" című majdnem kész vázlaton. Találtunk továbbá egy készülő őszi, kékes ködbe borult tájképet s egy nagyobb figurális dolgot, amely bizonyára igen népszerű lesz. Aradi foglyokat kísérnek a várból. Elől komor, dacos honvédek, síró, kétségbeesett nép, hátul sárga csá-kós osztrák katonák.
Az egyik sarokban friss agyagminta, két kis gyerek büsztéje. Nem tudtuk s velünk együtt sokan most hallják először, hogy a művész régóta foglalkozik plasztikával. llynemű dolgait ugyanis, legalább eddig nem állította ki.
Általában aki figyelemmel kisérte Hegedűs László fejlődését, szereplését a kiállításokon, vegyest találhatott tájképet, pleinairt s arcképet, figurális dolgot, kompozíciót. Nagyrészt persze a figurális képek a túlnyomók. Megkérdeztük a művészt, hogy van-e ennek valami különösebb oka.
- Szeretem a pleinairt, de a forma, a figura jobban érdekel. Innét van, hogy képeim nagyrésze nem szabad világítású. Másrészt erre az kényszerít, hogy az időmet nem tölthetem kinnt a természetben, hogy az év tíz hónapján keresztül műteremhez köt a tanári hivatás. Különben is amióta festek, mindig meg volt bennem ez a formára törekvés A szobrászat iránt például igen erős a vonzódásom. A mintázásban különös örömem van. Első mesterem, Pállik Béla, mindig azt hajtogatta, hogy tulajdonkép szobrásznak kellett volna készülnöm.
Beszélgetésünk folyamán kértük a művészt, hogy mondjon egyet-mást életéből
- Ha elülről kell kezdeni, akkor Hódmezővásárhelyt írja föl. Itt születtem 1870-ben (jan. 3.), Az első ember, aki rajzaimat -gyerekes dolgokat — magához vette s tanított buzdított, egy jólelkű, odavaló plébános volt, Bernátsky Ferenc. Maga is festegetett, amolyan "szintén festő" lelkész dilettáns volt, amilyenből ma meglehetős sok van, de akkor bizony, Hódmezővásárhelyen alig volt rajta kívül más valaki. Sok szeretettel bánt velem, gondozott, adott festéket. Hálából aztán összefestettem neki mindenfélét. Ma is emlékszem egyre, az "Utolsó ítélet"-re. Persze ezt templomban bajosan lehetett volna kiállítani. Judás, az apostolok helyére ugyanis ismerős parasztokat, szomszédurakat tettem. Innét, Hódmezővásárhelyről a plébános elküldte rajzaimat Tatára, Pállik Bélához, aki hamarosan magához vett, Eszterházy grófnál pedig kierőszakolt egy ösztöndíjat (1888). Míg az ösztöndíj tartott, Pállik mellett tanultam, együtt festettük ki a gróf tatai színházát. Tatáról Münchenbe akartam kimenni, egyelőre azonban nem volt rá pénz. A gróf ugyanis nem engedett, Tatán akart fogni. Pállik aztán feljött Pestre s itt szerzett egy bizonyos összeget magánosoktól, műpártolóktól, olyformán, hogy odakint majd ledolgozom. Dolgoztam is érte a Pinakothékában, egyfokos hidegben, hogy sokszor kezemhez fagyott a pemzli. Rubensokat, Van Dyck-okat kopiroztam. Este pedig az akadémiára jártam, Schmiedhez s aktra Hollósyhoz. Két év múlva, haza, illetve Bécsbe kellett jönni, katonáskodni (1880 október). Este itt is az akadémiára járhattam, amit Pállik eszközölt ki. Amint látja, Pálliknak sokat köszönhetek, kiszabadulásom után ismét nála dolgoztam (93 — 94). Ekkor történt, hogy a Képzőművészeti Társulat felhívta az ország törvényhatóságait és egyházi méltóságait, hogy írjanak ki magyar történelmi és vallásos tárgyú pályázatokat. Ezek közt a Bende nyitrai püspök pályázatán én is résztvettem, s megnyertem két első díját. Az egyik díjazott kép "Szent Imre herceg" (ez a nyitrai püspöki templomban van), a másik egy "Szent család", amelyet a püspök a házi kápolnájában állított fel. Parisban egy semesteren át a Julian-iskolát látogattam (96—97). Itt Jean Paul Laurens és Benjamin Constant voltak a mestereim. Sok aktot rajzoltunk s ne vegye dicsekvésnek, ha felemlítem, hogy Benjamin Constant, amikor megállt egy aktrajzom előtt, így szólt: Qui est cet homme.... Ettől kezdve ugyancsak megnőtt a tekintélyem a többiek szemében. Persze ez se volt ingyen. Meg kellett dolgozni érte. Óra előtt egész sereg kolléga, a fél iskola kért. hogy korrigáljam ki a penzumát. Egy aktrajzom díjat nyert, de ez talán nem fontos. Parisból aztán (97 őszén) Budapestre jöttem, Benczúrhoz, majd nemsokára kineveztek a mintarajziskolába esti aktot tanítani (1899) Egy évet Rómában töltöttem, Fraknói ösztöndíjával, a római Magyar Házban (1904—905). Azóta pedig, hogy hazatértem, egyrészt professzori hivatásomnak igyekszem eleget tenni. Közben festem a magam témáit, szolgálom a magyar művészetet, úgy ahogy tudom.
- A művészeti meggyőződésem? Erre kérem nem tudok egy szóval felelni. Csak any-nyit mondhatok, hogy nekem mindegy az irány, egyformán becsülök mindent, amiben kvalitás van, tehetség és tudás. Nekem Benczúr épp úgy kiváló és tiszteletreméltó, mint Szinyei Merse, Ferenczy Károly vagy Rippl Rónai. Azt hiszem, az a fő, hogy az ember minden munkába bele vigye a maga művészi becsületességét és azt, amit tud. Ha keveset tud, ez az ő külön baja, de ezért nem kell mindjárt megverni. Én részemről mindig erre törekszem, azt adni, ami erőmtől telik. A megítélés persze az önök dolga, de elvégre többet erőmön felül nem tehetek. Hogy mi a véleményem a modernekről? Engem ugyan nem vallanak közéjük tartozónak, azért mégis, megmondom rögtön: szeretem őket, például Szinyei Mersét, Rippl Rónait, az ő átszűrt, stilizáló művészetét. Rippl Rónai sokat tud, nagy művész. De ha valaki, egészen kezdő ember - még ha tehetséges is - Rippl Rónai után megy s amit csinál, az semmi más, csak egy kis ügyeskedés, akkor ugyebár szabad mosolyogni s a dolgot nem venni komolynak. Nálunk persze az ilyen emberre tudom hogy reám is - - azt mondják, hogy öreg s ezzel elintézik. Nálunk a negyvenéves embernek szeretnék eltiltani a festést s közben Parisra, a franciákra hivatkoznak. Holott egy kis tévedés van a dologban. Sehol tudniillik nem büszkék annyira a tradíciókra, mint éppen a franciáknál. Bizonyos, hogy ott ma például Gauguinnak nagy műértő publikuma van De emellett nem felejtik el senkinek, ha valaki az életében tudott, jót produkált.
Itt megakadt a beszélgetésünk, mert a művész kis lánya jött be, zajosan, kiáltozva, nagy mappával a hóna alatt, hogy megmutassa a bácsinak. Hihetetlen kontyú hölgyek, fantasztikus szalaggal a derekukon, mesebeli figurák, cukrászinasok és egyebek voltak a mappában.
Különben is búcsúztam már. A műteremablakon át gyöngéd lila fény ömlött, odakünn kigyultak a rohanó villamos lámpái, este volt.
Alább jegyzéket közlünk, időrendben azokat a munkákat, amelyekkel a művész kitüntetést kapott, dijat nyert. Ezek a képek: Szent Imre herczeg, Szent család (Bende nyitrai püspök-féle pályázat két első díja, 1805). Ugyanezen képekkel bronzérem a milleniumi kiállításon (1896). Liliomok között (a Műbará-tok körének 3000 koronás díja, 1898). Kain és Ábel (Ipolyi Arnold-féle 2500 koronás történelmi díj). Ugyanezen képre ezüstérem a párisi világkiállításon. Szenvedők (a főváros 8000 koronás, jubileumi díja 1900). Az osztrák-magyar bankópályázat első díja (1901, 117 pályázó). Állami iparművészeti díszoklevélre hirdetett pályázat (1. és II. díja, 1902). Franknói Vilmos pöspök római díja. "Budavár bevétele" megfestésére a főváros által hirdetett pályázat II. díja (1904). Krisztus siratása (Ipolyi Arnold-féle 2000 koronás történelmi díj. A képet az állam vette meg). Aranyérem a pécsi országos kiállításon. Aranyérem a milánói nemzetközi kiállításon (1905). Díszoklevél Londonban a "Rabiga", "Kain és Ábel", "Krisztus siratása" című képekre (l909). Ezenkívül megemlítjük, hogy a "Lámpa mellett" című képet az olasz király vásárolta meg a római kiállításon (1909), A Műcsarnok legutolsó téli kiállításán pedig a király számára megvették a "Levélírás közben" című képet.
CHRONIQUEUR
