RAUSCHER LAJOS
A hatvanhetes kiegyezés után beállott, gyors kulturális fejlődésünk egyik legjellemzőbb és legértékesebb művészegyénisége a Németországból hozzánk származott Rauscher Lajos.
Ő figyelte meg legnagyobb fogékonysággal és szeretettel a megifjodó Budapestet, mert munkás, kutató szellemének megfelelő képet látott benne. Sok érdemes kortársához hasonlóan, kultúrát hozott magával az idegenből és azután szilárd gyökeret vert a talajban, melynek megnemesítésében tevékeny része volt.
Gondos felépítés és üdeség hasonló mértékben jellemzik műveit. Rajztudása és festői hivatottsága egyforma. Az egyszer helyesnek talált úton kitartással halad tovább. Stílusán, mely egyéniségének legspontánabb megnyilatkozása, sohasem változtatott. Művészi eszközeinek tökéletesítésén azonban állhatatosán fáradozik most is. Az olajfestésről korán áttért az akvarellhez és a rajzoláshoz, míg végül kizárólag a sokszorosító művészet felé fordult. Ezen a téren a rézkarcból indult ki s azután a vernis mou és akvatinta műveléséhez fogott. Az utóbbiban hosszú évek óta specialista. A lelkes kutató lankadatlan kitartásával fáradozik ez eljárás tökéletesítésén. Újabb lapjai egyúttal technikai vívmányok.
Magyarország, mint említettük, második hazája. Stuttgartban született 1845-ben. Szülővárosában végezte a gimnáziumot és az ottani műegyetem építészeti szakán tanult, míg az 1866-ik év véres eseményei őt is el nem vonták a békés foglalkozástól. A hadjáratot mint vadászönkéntes küzdötte végig. A békekötés után újra munkához látott és főleg iparművészeti stúdiumokkal foglalkozott 1868-ban Münchenbe megy; tovább folytatja iparművészeti tanulmányait és a festészetben nyer oktatást. (Tanárai voltak Kurtz és Leins. Idősebb barátai, kik művészetére jótékonyan hatottak, a Closs testvérek és Gnauth Adolf.)
Közben tanulmányutat tesz Németországban és Tirolban.
1871-ben jön először Budapestre, nálunk megtelepült mérnök bátyja meglátogatására. Testvére az ittmaradásra bíztatta s ő hallgatott is e tanácsra. Magyarországon ritkán nyílt oly nagy tér az alkotó tehetség érvényesítésére, mint akkor. Rauschernek is fontos szerep jutott. Kezdetben Lechner Lajos mellett dolgozott, a főváros kiépítésének szabályozása tárgyában hirdetett pályázat alkalmával. A terv az első díjat nyerte. A szép eredmény következménye volt a meghivatás az 1871-ben megnyílt Mintarajztanoda és Rajztanárképez-déhez. 1873-ban kezdte meg itt működését mint az ékítmény és rajz rendkívüli tanára. (Rendes tanárrá 1875-ben nevezték ki.) Bő alkalma nyílt itt iparművészeti tanulmányainak értékesítésére is. A Mintarajziskolával kapcsolatban ugyanis felállították az iparművészeti iskolát. Rauschernek nagy része volt annak megalapításában s ő lett az új intézet művészeti vezetője.
A Mintarajztanoda számára, mely kénytelen volt kezdetben a Rombach-utca egyik bérházának helyiségeivel megelégedni, alkalmas épületre volt szükség. Rauscher kapta a megbízást a terv elkészítésére. Az Andrássy-út 71. sz. alatti palota mutatja, milyen szerencsés megoldásra talált e nagy feladat. Az épület a kor művészi nézeteinek teljesen megfelelő formát nyert.
A történelmi stílusok felélesztését a múlt művészi hagyományainak tisztelete eredményezte. Ma már mindenesetre túlhaladott álláspontnak tekinthető a ragaszkodás a letűnt korok teljesen kiforrt építési rendszereinek minden törvényéhez. Az értékesíthető elvek feltámasztását azonban annak idején a fejlődés természetes rendje hozta magával.
Az összes művészetek közt az építésben játszanak szükségszerűleg legnagyobb szerepet a praktikus szempontok. Ahol azokat is szem előtt kell tartani, ott kétségtelenül közelebb állunk a kánonszerűséghez, mint a legnagyobbrészt szubjektív szempontoknak alávetett festészetben. A XIX. század építészetétől tehát nem is lehet rossz néven venni, hogy hasznosnak látta alkalmazni a múlt célszerűnek bizonyult művészeti törvényeit. A barokk szertelenségeivel szemben e felfogás mindenesetre haladást jelentett.
A mintarajztanoda palotája is egy szigorú logikával megszerkesztett, részleteiben jól megoldott épület, amely mindig nagyobb díszére fog válni a magyar művészetnek, mint sok tisztulatlan fejű modernebb építész mesterségesen feldicsért alkotása. A toszkánai re-naissance stílusában épült kétemeletes háznak rusztika földszintje van. Bejáratát is két rusz-tika oszlop szegélyezi. Ablakait a földszinten és emeleteken egyaránt faragott kövek keretezik. A párkányok, mint az épület organizmusának kifejezői, párjukat ritkítják; főkép a monumentális földszinti ablakpárkányok, egyszerű és hatalmas meander díszükkel. A második és harmadik emelet sima falát sgrafiíto dísz tarkítja. A földszintet koronázó frízen halfarkú szárnyas szfinkszek tartják a régi művészet nagy mestereinek képmásaival ellátott medail-lonokat. A tető felé a formák fokozatosan kisebb tömegűek és egyúttal - - az alsó figurális motívumok komolyságával ellentétben -vidámabbak lesznek. A palotát borító ékítményszövedék úgy a maga egészében, mint részleteiben olasz jellegű.
A mintarajziskola építése és dekorálása után következett a magyar államvasutak egyik köröndi bérpalotájának sgrafitto disze. Itt már nagyobb falterületek álltak rendelkezésre a faragott kő utánzatú ablakkeretek közt. A művész aránylag is pazarabbul bánt az ékítményekkel és ezúttal mindenben a német renaissance elve szerint dolgozott. Az elsőemeleti falat Stimmer és Amman stílusában felfogott allegorikus női alakok díszítik. (E figurális részt Székely Bertalan szolgáltatta a műhöz.) A többin medaillonokkal és gazdag keretekkel kombinált, arányosan megoszló és sűrű levéldíszszel borított indák pompáznak.
A biztos ízléssel komponált és következetesen kifejlesztett ornamentumok nem tévesztik el hatásukat ma sem, mert régies formáiknak dacára is az alkotó fantázia meleg lüktetése jut bennük kifejezésre.
Rauschernek e faldiszek készítésén kívül még több alkalma is nyílt nagyobb dekoratív feladatok megoldására. Ő készítette a főváros megbízásából Gizella és Valéria főhercegnők esküvője alkalmából a főváros emlék-albumának tervét. Ő tervezte továbbá a Simor János papságának 50 éves jubileuma alkalmából a hercegprímásnak a főváros lakossága részéről átnyújtott pásztorbotot. A Magyar Tudományos Akadémia bizalma is méltán fordult feléje, midőn arról volt szó, hogy a szent koronáról egy iparművészeti szempontból iskolázott művésszel hiteles képet festessen.
Iparművészeti tervezéssel alkalmilag most is foglalkozik. Ez irányú rendszeres tevékenységével azonban fokozatosan felhagyott.
1873-ban József főherceg megbízásából akva-rellsorozatot fest a Margitszigetről. A vízfestmények a berlini higiénikus kiállításon is szerepeltek s az ott kiütött tűzvész alkalmával tönkrementek.
1885-ben újra a székesfőváros számára dolgozik. Megbízatása Budapest hiteles távlati képének megfestésére szólt. Rauscher, kit az évben hívtak meg tanárnak a műegyetemre, csaknem egy évig dolgozott a szokatlanul nagyméretű akvarellen. A festmény legelőször az 1885-iki országos kiállításon szerepelt, hol díszoklevelet nyert; most a Székesfővárosi Múzeumban látható.
1899-ben újra készített egy hasonló, nagy méretű vízfestményt. Ez utóbbi természetesen feltünteti a főváros megelőző tizennégy évi gyarapodását is; a belváros szabályozásának eredményét, a közben felépült Ferenc József-hídat stb. A kép most a központi városházán van, hol a polgármester fogadószobáját díszíti.
A madártávlatii ábrázolások többet ölelnek fel, mint amennyit a szem egyszerre felfogni képes. Az ebből származó nehézségeknek dacára is, kitűnően sikerült mind a kettő. Szerkesztésük gondossága folytán a vonaltávlat törvényei szempontjából semmi kifogás alá sem eshetnek. Levegőtávlatuk is egészen valószerű. Színezésük oly friss és megmunkálásuk annyira egyöntetű, mintha egyszerre futott volna végig az ecset az egész papírlapon.
Mindkét festmény napfényben tünteti fel a tájat, úgy azonban, hogy az égboltot élénkítő kumulusok helyenként árnyékfoltokat vetnek rá. Az ábrázolások ilyetén festői élénkítése nagy mértékben emeli az elsősorban dokumentáris szempontból készült látképek művészi színvonalát. Az 1885-iki festmény színei már meglehetősen megfakultak. A későbbinek szín-hatása egészen friss. Az ismétlés azonban eredetileg is kifejezőbb, elevenebb szín- és folthatású volt az első redakciónál. A szerkesztés mindkét esetben kizárólag Rauscher műve. A kivitelben, a második alkalommal, segítségére voltak Mendlik Oszkár, Kümmerle Pál és Edvi Illés Aladár.
Rauscher vízfestményei kitűnőek nemcsak a bennük érvényesülő nagy rajztudásnál fogva, hanem a stílszerűség szempontjából is. Alkotójuk objektiv alapon áll, anélkül, hogy a szó teljes értelmében naturalista lenne. Alárendeli magát minden fenntartás nélkül az optikai törvényeknek, de a kimerítő ábrázolásra nem törekszik. Egyik legjobb képviselője az akadémikus rajzoktatás fénykorában elfoglalt álláspontnak. Építőművészeti tevékenysége nagyban fejlesztette a korrekt rajzolás iránti hajlamát, beható stílustanulmányai pedig komponáló tehetségét és karakterérzékét nevelték.
A közelmúltnak részben tudományos és történelmi alapon álló rajztanítása nélkülözte ugyan a teljes természetelviség bensőségét, de fegyelmező ereje tagadhatatlanul nagy volt. Rauscherben is kifejezésre jut a szigorú stúdiumok hatása. Hibátlanul adja vissza a látottakat s képformáit is mesteri logikával alkotja meg.
Rajza tiszta, könnyen felfogható. Szereti a bátor hangsúlyokat. Az ecsettel szélesen, szabadon, de minden idegesség nélkül bánik. Vízfestményei ennélfogva eleven, de szolid benyomást keltenek.
Az olaj festéshez most már csak kivételesen folyamodik. Ifjúkorában azt is a legnagyobb odaadással művelte. Minta gyanánt rendesen szerény, de festői jellegű motivumokat választott s a megoldásban a tónusok szépségére és az átmenetek gazdagságára fektette a fő súlyt. A jelenségek áttanulmányozásánál és visszaadásánál nem ismert a nehézségekkel szemben semmi megalkuvást, de festői előadása előre jelezte már akkor a jövendőbeli akvarellistát. Megfigyelő erejét egy helyre szokta összpontosítani. A művészi ábrázolás szempontjából legjelentősebb részt rajzolta meg a legnagyobb energiával. Ott adott helyet a legnagyobb erőellentéteknek. A kép többi része minden tekintetben alárendelt maradt.
Művészi fejlődésében az 1880-ik esztendő a legnevezetesebb fordulópont. Ekkor ismerkedett meg Woernle Wilhelm bécsi grafikussal, ki a Képzőművészeti Társulat megbízásából jött Budapestre, hogy rézkarc-másolatot készítsen Mészöly nagy balatoni képéről.
Rauschernek nem kellett sok ösztönzés, hogy kedvet kapjon a sokszorosító művészetnek ez általánosan kedvelt fajtájához.
Alkalmas eszközök híjján nagy nehézségek közt jöttek létre első kísérletei. Mosolyogva szokta elmesélni, hogy a legelső lenyomat elkészítésénél körmeit kellett prés gyanánt igénybe venni.
Kezdetben a rézkarc tiszta vonalas technikáját művelte. A maratást nem kombinálta sem a lemez festésével, sem a hideg tűvel. Majd a vernis mou eljáráshoz folyamodott s abban is egyszerű vonalas jellegű rajzokat produkált.
Festői hajlama azonban nem engedte, hogy itt megállapodjék s a vonal rajzértékeinek az akvatinta tónusaival való fokozásához vezette. Közben hosszabb ideig a tiszta akvatinta technikánál maradt. A vízfestménnyel rokonhatású tónusmaratást nagyon megszerette s alchimista szenvedéllyel fogott annak tökéletesítéséhez. Az akvatinta régi és ma is általánosan kultivált előállítási módja szerint minden tónusfokozat külön maratás eredménye. Az ily úton keletkezett képen a sötétebb és világosabb felületek, rétegek gyanánt különülnek el egymástól s csak nagyobb távolságból látszanak egybeolvadottaknak. A lemez megmunkálása negativ rendszerű, vagyis a művésznek fokozatosan redukált fedések segélyével kell a világosabb részeket megtakarítani.
Rauscher ez eljárás egyszerűsítésére törekedett. Számtalan kísérlet után, melyben barátja és kollégája Wartha Vince - - ez idő szerint legnagyobb chemiai kapacitásunk -ösztönzésével és tanácsaival nagy segítségére volt, sikerült is módot találnia arra, hogy egyetlen maratással állítsa elő a lemezre egyszerűen ráfestett kép pozitív formáját. Az ily úton előkészített lenyomatok épp oly egységes jellegűek lehetnek, mint a vízfestmény. Bennük is elérhető az átmenet finomsága.
Az út, amelyen Rauscher e nagy eredményt elérte, természetesen hosszú és küzdelmes volt. Egy kisebb-nagyobb papirszeletkékkel teleragasztott vaskos kötet tanúskodik arról, mennyi próbálgatásába került, míg egy-egy lenyomat megfelelt a várakozásnak.
Ez irányban folytatott kísérletezése azonban még véget sem ért, midőn már új célt tűzött maga elé. A tónusos rajzot ismét a vonalassal kezdte kombinálni. Az eredmény ezúttal az volt, hogy egyszerű acéltollal oly vonalakat rajzolhatott az alapozatlan lemezre, amelyeknek lenyomata, hasonló vastagság mellett is. tetszés szerint különböző mélységű. A vonalas rajznak ezt a pozitív rendszerű előállítását több irányban is fejlesztette, hol függetlenül, hol a pozitív akvatintával kapcsolatban. Legújabban a vernis mou és a tonusmaratás kombinációjának tökéletesítésén is fáradozik'. Az előbbinek pótlására sikerült egy rajzvesszőt is kitalálnia. Ezzel oly vonalakat lehet előállítani, amelyek természetesebb kiegészítői az akvatintának, mint a tű vagy a toll maratott rajza.
Rauscher grafikája és festészete közt benső összefüggés van. Mindkettő festői jellegű. A múlt nagy művészei közt Rembrandt elvei találnak leginkább visszhangra rézkarcaiban és hasonló karakterű vonalmaratásaiban. Utánzásról azonban ezeknél sem lehet szó. Akvatintái teljesen egyéniek és akvarellszerűek. Láttuk a fentebbiekből, hogy előállításuk tökéletesítése is a vízfestés kifejező erejének elérése céljából történt.
Motívumai mindig hasonló természetűek maradnak. Épületek, fák, hegyek festői csoportjai erős világításban, melynek hatásaként az egyenlőtlen felületen merész tónusellentétek, eleven fényfoltok és mély árnyékok keletkeznek. A csillogó víztükör, a hajlottnyakú lomha dunai gabonahajó, a fürge propeller és a könnyű chioggiai halászbárka.
Rauscher nagy világot látott. Bejárta Délnémetországot, Tirolt, hazánk északnyugati részét, Olasz- és Görögországot, közben Konstantinápolyban is megfordult. Keleti útját Overbeck, Hadik-Barkóczy grófné s Pulszky Ferenc és Károly társaságában tette meg.
Utazásai közben szorgalmasan rajzolgatott. Mappáiban a könnyű ceruzavázlatok nagy tömegét őrzi. Néhány rajza, melyet most, karcainak és akvatintáinak nagy részével együtt, a Szépművészeti Múzeumban őrzünk, megjelent az "Osztrák Magyar Monarchia" című műben. Jegyzetei legtöbbnyire szürke papiroson készülnek, gyors és biztos vonásokkal. Rézlemezen előállított műveit sokszor több ilyen tanulmány előzi meg. A legnagyobb mértékben ötletszerű rézkarca is gondosan előkészített munka.
Az ábrázoló művészetek közül egyik sem annyira mentális természetű mint a grafika. A kivonatos formát tehát az kívánja meg legjobban. A Rauscher-féle rézkarcok és akvatinták is redukált kiadásai az előzetes stúdiumoknak, de a naturalisztikus jelleg csorbítatlan megőrzésével.
Az egészséges naturalisztikus felfogás eredménye az, hogy Budapestről és környékéről ezeknél a 80-as években és a 90-és évek elején készült rézkarcoknál igazabb képek nem készültek. Alkotójuk azzá lett nekünk, ami Bécsnek Alt Rudolf. Azt rajzolja t. i. legszívesebben a fővárosból, ami abban legjellemzőbb: a Dunapartot, a Gellérthegyet, a budai várat, a lánchidat.
Jellemző, hogy ma már nem igen foglalkozik ezekkel a feladatokkal. Fővárosunk addig talált benne szorgalmas megfigyelőre, míg a fejlődés képét mutatta, míg ifjú volt. A mai Budapestet már nem ismeri úgy mint a régit. (Nem is vehető rossz néven.) Legkedvesebb tartózkodási helye most már a dunaparti tágas műterem, az új műegyetem óriási épületének tetején. Boldog remeteségben él itt akvatintatanulmányainak s technikai eredményeire sokkal büszkébb, mint legjobb rajzaira. A sokszorosító művészeteket felvette egyébiránt tanári programmjába is és az ifjúságban nagy érdeklődést keltett irántuk.
Látható gyönyörűséggel szokott beszélni azonban a régi hangulatos időkről, azokról, amelyeket Ágai Adolf oly eleven és vonzó stílusban varázsolt vissza "Utazás Pestről Budapestre" című művében. Rézkarcaiból ki is érzik, hogy a kedélyének megfelelő miliőt teljesen a magáévá tudta tenni.
Ilyen rézkarcokat készített több ízben a gellérthegyi zegzugos utcákról, a háttérben a királyi várral, vagy Pest egy részével (a 80-as években) a belvárosi plébániatemplomról (1885 előtt) a Dunáról (jobboldalt a Ferenc Józsefparttal és a háttérben a Várral). Egy másik kis lapján jobbról a Gellérthegy tövét látjuk. A partnál a kikötött gabonahajó; a háttérben az elevátor és a körülötte fekvő házak köny-nyedén felvázolt körvonalai. (A Ferenc József-hídnak még semmi nyoma.)
Történeti szempontból is érdekessé vált egy nagyobb lapja: a Margitsziget Ó-Buda felőli partjával (1884). Az előtérben egyemeletes házacskát látunk, melyet ma már hiába keresünk. Ennek közelében kötöttek ki a csolnakok, mikor még a sziget nem volt összekapcsolva a Margithíddal.
Ismerünk még tőle rézkarcot az ó-budai partról és a hajógyárról (a 80-as évekből), Újpest környékének egyik erdős mocsaras részletéről (1893) és Tótfaluról.
Felsőmagyarország bányavárosai, Selmec-, Körmöc-, és Besztercebánya, nemkülönben Velence és Chioggia is nagy vonzóerőt gyakoroltak rá. Sok rajzot és vízfestményt készített e helyeken. Néhány tanulmányt átvitt azután a rézlemezre is. Legnevezetesebb ezek közül a rézkarcok közül a Selmecbányái úgynevezett "klopácska" és két kisebb chioggiai részlet (épületek és halászbárkák a tengerparton).
Festői hajlamának természetesen a dunai motívumok feleltek meg jobban. Az ellentét a nyugodt vízfelület és az élénk rajzú part között, mely tükörképével zárt hatású folttá egyesül.
A hangsúly úgy a hasonló, mint a más helyről vett thémáknál mindig egy helyre jut és a kidolgozás is ott legbehatóbb. Rauscher kevés vonallal dolgozik. Szeret nagy felületeket üresen hagyni s kifejezési eszközeivel takarékosan bánik ott is, hol mély árnyékokat tüntet fel. Vonalai tiszták, határozottak és nyugodtak. A lemezen csak annak ad helyet, ami formaértéket képvisel. Festést vagy atmoszférikus illúziót keltő pontozást nem alkalmaz. Karcai tehát egészen rajzszerűek. Az ifjabb generáció kedvelt és többnyire szerencsésnek mondható technikai fogásaitól nem konzervativizmusból idegenkedik, hanem azért, mert, művészi fegyelmezettségénél fogva, szilárdabb alapokon akarja a sokszorosító művészetet a tökéletesség felé vezetni.
A reproduktiv grafikában mindig megvolt a hajlandóság a festői irányú fejlődésre. Az akvatinta is ennek a törekvésnek köszöni életét. Manapság e technika nem tartozik a kort jellemző grafikai eljárások közé. A legmodernebb sokszorosító művészek a hideg tű és gyémánt rajzának finomságával, valamint a lemez megmunkálatlan részének festésével szeretnek artisztikus hatást kelteni. Az utóbbi különösen annyira elterjedt, hogy nem egy grafikus (főleg Brangwyn) már csak a rajz legfontosabb részét maratja a rézlemezbe. Ez eljárásnak következménye azután az egyes nyomatok közti nagy különbség, ami majdnem egyértelmű a sokszorosítás elveinek meghazudtolásával.
Rauscher nagy eredményét éppen abban látjuk, hogy azokat a finom valőröket, melyeket mások minden egyes nyomtatásnál külön kénytelenek a lemezre tenni, egyetlen alkalommal fikszirozza a rézlapon s a különböző mélységű vonalakat, melyek az eddig ismert eljárások szerint csak többszörös maratás eredményei lehetnek, egyszerre állítja elő. Más szóval: a sokszorosító művészetet, mialatt technikailag tökéletesíti, eredeti, szigorú és következetes álláspontjára vezeti vissza, mely szerint az összes levonatok előállítása, csak egy ízben igényel művészi munkát.
E röviden vázolt fejlődést képviselő művek intim jellegűek. Bölcs számítást láthatunk abban, hogy a napfényes nagyobb tájrészletek ábrázolásánál a rézkarcé lett az elsőség, míg a bizalmasabb karakterű, féltonusokban gazdag képek visszaadására az akvatinta szolgál.
A régi eljárás szerint készült első nagyobb akvatintalapok szélaknai részleteket tartalmaznak. (1901,1902.) Két nagyobb ábrázolás képviseli Rauschernek ez átmeneti korszakát. Festői fekvésű, vihartépett külsejű parasztházak, a fény és árnyéknak az erős megvilágítás okozta nagy ellentéteivel, a háttérben sötét völggyel és az égen cafatos felhőkkel.
Egy másik, szintén közvetítő szerepet játszó nagyobb méretű lap a dunaparti bolgár kerékről készült vernis mou ábrázolás. (1902.)
1902-ben és 1903-ban történtek az első kísérletek az akvatinta rajzok pozitív úton való előállítására.
Egy kis dunai részlet jelzi a kezdetet. Egy gabonahajó a Gellérthegy tövénél a felhős holdas éjben. (1902. A megfelelő tartalmú rézkarc feldolgozása.) Nemsokára ezután (1903) megszületik a művész egyik legkiválóbb alkotása, a rothenburgi városháza kapuja, egy 1869-iki olajfestmény alapján. A kopott fal homályából festői plasztikával bontakoznak ki az idő viszontagságaitól megviselt, töredezett renaissance formák. A mélységek intenzitása és a kiemelkedő formák mintázása tekintetében kitűnően sikerült a mű. Egészen a festmény benyomását kelti s e kedvező hatást nagyrészben a pozitív előállítás előnyeinek köszönheti.
A következő évek nem voltak nagyon termékenyek. A művész főleg kutatásainak szentelte idejét s ami képszerűt alkotott, azt is inkább próba gyanánt készítette. Kis méretű lapjainak értékelésénél mindazonáltal nyugodtan idézhetjük Dürer Albrecht szavait: "Mani-cher etwas mit der Federn in eim Tag auf ein halben Bogen Papiers reisst oder mit seim Eiselein etwas in ein klein Hölzlein versticht, das würd künstlicher und besser dann eins Ändern grosses Werk, daran derselb ein ganz Jahr mit höchstem Fleiss macht."
Egy esslingeni részlet ("Wolfsthor", 1905)pl. jóllehet gazdag a féltonusok különböző fokozataiban, a fény és árnyék akkora ellentéteit mutatja, hogy a nap sugarainak egész világító ereje érezhető rajta. Két chioggiai halászbárka - - az egyik a nyílt tengeren, a másik két cölöp közelében - - a csendes hullámok, homályos felhők és a parti épületek távolban elenyésző formáinak szelid összhangjából bontakozik ki erőteljes folt gyanánt. Boron-gósabb hatású és energikusabb jellegű képet ad három bárka a pesti partnál (1909). Egy szerény zebegényi részlet (1906) artisztikus felfogása tekintetében csak a japán tusrajzok közt találhat analógiára. A művész e képet kunt a természetben festette egyenesen a lemezre. A gyepes domboldalnak, a kunyhó kopott falának és mögötte az erdő sűrűjének azzal a diadalmas érzéssel adott művészi formát, hogy ezúttal az akvarell színvonaláig emelkedett. Nedves hatásával, ami Rauscher pozitív akvatintáit általában előnyösen jellemzi, e lap tényleg kiváló helyet foglal el a többi között. Egyszerű, de nagyon eleven rajzával természetesen illeszkedik a felsorolt művek közé egy garamparti részlet Besztercebányáról (1905), egy odavaló paraszt képe és a hasonló akvatinta-ábrázolás egy férfi és két női alakkal. (1906.)
Legújabban ismét nagyobb méretű lapok szokták elhagyni Rauscher műtermét, a hosszas fáradozás gyümölcseiként. A pozitív előállítás különböző előnyeinek ily dokumentuma egy szélaknai rozoga bányászlak düledező kerítéssel (1905), a baromfiudvar a bogánccsal (1908), egy zebegényi táj szelid domboldallal és magas jegenyékkel (1905), egy chioggai részlet, az előtérben vitorlás bárkákkal (1909— 10) és Verona egyik részlete a Santa Maria in Organo templommal. (Az utóbbin látható utcasor az Adige szabályozása alkalmával eltűnt a föld színéről. A lapot, mely 1906-ban félbenmaradt, 1910-ben fejezte be a művész.)
A legnagyobb művészi eredmény mindezen lapokon az átmenetek sokat kifejező finomsága, a formákat körülvevő légtömeg éreztetése. Előnyösen különbözteti meg e lapokat a régi rendszerű akvatinta-ábrázolásoktól a megvilágított felületű kisebb formák szubtilis rajzának tökéletes előállítása is.
A legújabb vívmánynak, a pozitív rendszerű vonalmaratásnak bemutatására szolgálhat két nagyobb udvarrészlet (Zebegényből és Szadáról, 1908-ból) és egy homokos dunaparti táj.
Ez utóbbi lapok még inkább technikailag érdekesek. A toll - - tisztán művészi céllal - egyelőre csak nagyobb akvatinta-ábrázolások kiegészítésére szolgált.
Rauscher művészi tevékenységének minden eddigi eredményét egybevetve, a következőket kell összefoglalásként kiemelnünk:
Rajztudás tekintetében művészeink közt a legelső helyen áll. Fővárosunk neki köszönheti egyik maradandó értékű díszét és leg-igazabb s amellett legvonzóbb ábrázolásait. A sokszorosító művészet terén univerzális jelentőségű újító.
Rézkarcai és akvatintái láthatók voltak minden újabb hazai és külföldi kiállításon, ahol grafikánk bemutatásra került. Az ő elnöklése alatt megalakult Magyar Grafikusok Egyesületének működése óta tagtársaival együtt szokott kiállítani. Művészetével mindenütt elismerést aratott, főleg újabban. (Elsősorban az 1908-iki londoni magyar és a múlt évi budapesti nemzetközi grafikai kiállításon.) A hivatalos Magyarország fontos megbízatások formájában fejezte ki művészi hivatottságába és nagy tudásába vetett bizalmát. Szépművészeti Múzeumunk érdekében is sokat fáradt. 1897-ben ugyanis áttanulmányozta Németország, Hollandia, Belgium, Angol- és Franciaország minden nevezetesebb képtárát.
Minden közpályán levő ember tudhatja azonban, hogy a nyilvános szereplés, ha elismeréssel jár, egyúttal zaklatást és megpróbáltatást is provokál. Rauscher is tapasztalta ezt nem egyszer s mint olyan ember, ki művészetét többre becsüli a külső sikereknél, lassankint kivonta magát a nobile officium-ok alól.
E sorok írója sajnos nincs még abban a helyzetben, hogy Rauschernek a fennt jellemzett művészi sikerekhez vezető találmányait ismertesse. A művész ugyanis még senki előtt sem fedte fel az akvatinta-ábrázolások pozitív előállításának titkát. Nagy munkájának eredményéről maga akar beszámolni. A publikálással mindeddig azért késett, mert kvalitásos művekkel akarta bizonyítani az eljárás hivatottságát. A dokumentumok a legutóbbi kiállításokon már nyilvánosságra kerültek. Remélhetőleg nem fog soká késni a teljes méltatásukhoz szükséges magyarázat sem. Ha az nyilvánosságra jut, Magyarországnak nagy érdeme lesz a művészi sokszorosítás fejlesztésében.
