BOSZNAY ISTVÁN
Ugyanott, ahol egyszer Hegedűs Lászlót látogattuk meg s kérdeztünk tőle bizonyos titkokat a közönség nevében, - - abban az Andrássy-úti palotában (Mintarajziskola és Rajztanárképző), amely délelőttönkint festészeti műszavaktól hangos, lakik Bosznay István. Illetve nem lakik, csak dolgozik. A műterme van itt, harmademeleti folyosón, más műtermek szomszédságában. Nem régóta. Mindössze harmadik éve. 1907-ben került ide professzornak.
Amikor benyitottunk, a művész épp egy vászon előtt állt ecsettel a kezében, nyugodt, fikszirozó tartással, oly mozdulattal, amelyben a hadvezérek és festők rokonok.
Elmondtuk érkezésünk célját, a művész mosolygott, szerényen, mintha vissza akarta volna utasítani ezt a részünkről intézett támadást. Levetette munkakabátját, félredobta a festékes palettát, szóval, kissé neki készült a beszélgetésnek, amelyről előre is óva figyelmeztettük, hogy hosszabb idejét fogja elrabolni. Egy órán belül menekülésre ne is gondoljon. Előbb egy kis rendet csinálok az asztalon - - szólt a művész, s leemelt egy empire stílű álló órát. Szép, filigran munka volt. Érdeklődéssel vizsgáltuk, a művész pedig lelkesen beszélt --az iparművészetről.
- Nagyon szeretem a szép holmikat. Különösen a szőnyegeket. Ezekből otthon egész kis múzeumot szedegettem össze. Persze, sajnos, nem vagyok Vanderbilt. így csak a magam módja szerint vagyok mecénás. Cserélünk. Képet szőnyegért. Kép, amint látja, van nálam bőven. S ne higyje, mintha ez zavarná a "műrégész" kereskedő urakat. Ők ily alapon is tárgyalnak. És természetes, hogy az ily tárgyalásokra végül is én fizetek rá. Majd mindennap van egy látogatóm. Ezt az órát is ma hozta egy borzashajú fiatalember. Tudja isten, honnét kaparta ki.
Csakugyan. Kopogtak az ajtón s két úr jött be. Két szigorú úriember, komoly, lordmajor arccal. Hallották, hogy a művész szőnyegritkaságokat keres. Hát eljöttek, most épp van a raktáron néhány ritka példány. Keleti. Fein schön und sehr selten.
Mialatt a szőnyegesek diplomata eleganciával tárgyaltak, szétnéztünk a műteremben. Szemügyre vettük a falakat, amelyeken egész kis galéria foglalt helyet. Első pillanatra látszott, hogy itt oly ember van otthon, akinek szenvedélyes témája, passziója, gyönyörűsége, mindene az embertől, zajtól nem zavart természet. A magány. A csönd. A frissen kelő nap. A nagy, tiszta fényben fürdő horizont.. A kóborgó felhők s a lassan elterülő szürkület. A vizek fölött ülő halk titkolódzás s a domboldalakon sötétlő erdők romantikus, beszédessége. Csak olykor, elvétve találtunk figurális dolgot, emberstudiumot. Bár nem mondhatni, hogy ezen nem ment volna keresztül a művész. Mutatott néhány mappát, amelyek tele vannak ily stúdiumokkal. Aktokkal, mozgás, formatanulmányokkal. A túlnyomó azonban mégis a tájrészlet. Ezenkívül az állat-tanulmány. Láttunk többek közt egy lapot, amelyen birkák vannak, kitűnő megfigyeléssel, a forma pontos körülírásával. Mindazonáltal nemszárazak, nem sablonszernek, akadémia ízűek. Sok odaadás, a kézírás közvetlensége érződik rajtuk. Más-más lapokon apró csirkék állnak, szaladgálnak, kapkodnak mag után. Azt lehetne mondani, hogy csirke-pillanatfelvételek. Ezeken a rajz gyorsabb, frissebb, a kéz itt rögtön követte az impressziót. Szinte egy kézrántásra készültek, úgy vannak írva, mintha betűk lennének. A művész újabb éveiből valók, mint az a grafikus lap is (asztal mellett álló ember), amelyet e folyóiratban a túlsó oldalon talál az olvasó. Ez tónushatásra épülve, erős folt-kontrasztjával szintén messzire visz a művész első, sok apró részletre törekvő, naturalisztikus rajzolásmódjától. Ugyancsak erre az egyszerűsített, kevesebb formajelzéssel dolgozó előadásra vall a rnásik reprodukció, egy tájképtanulmány.
A szőnyegesek már elmentek, egy pillanatig azonban még feltartott valaki. Nem valami különös előkelőségű személyiség, éppen csak modell, mindennapos bútor a műhelyekben. Kedvesen, vidáman, hangosan nyitott be, de mindjárt ki is libbent, "majd máskor jövök kiáltással". Végre elővehettük a művészt, kellett is, az idő múlt, az ablakon már alkony rezgett. Kértük, mondjon el egyetmást az életéből, azokból a momentumokból, amelyek pályájára, művészetére befolyással voltak. Azután: valamit a művészeti felfogásáról. Jó ideig tartott az intervju, amelynek folyamán, itt, a nyilvánosság előtt meg kell jegyeznünk, hogy a művésznek sok köszönettel tartoztunk. A művész ugyanis igen megkönnyítette a munkánkat. Kitűnő előadónak bizonyult, mindenre szabatosan és bőven válaszolt, magától tért rá oly kérdésekre, amelyeket fel kellett volna adni, úgy, hogy ez tulajdonkép egy szabad előadás volt, ahol mi padban ülő publikumnak képzelhettük magunkat.
Azt az obligát kérdést - - szólt a művész - - kérem, hagyjuk el, hogy már gyermekkoromban festegettem. Ez nem jelent... Közbe kellett szólnunk, hogy bocsánat, egyszer mindenki születik, ne nézzük le a születési dátumot. Tehát: 1868. A nap: okt. 19. Hol? Csurgón. Ezek után megint kértük a művészt, hogy hallgatjuk.
Tehát Csurgón születtem, a régi Csurgón, amelynek még megvolt a maga különös, érintetlen dunántúli magyar karaktere. Ez a pittoreszk, színes hatásokban gazdag miliő, a nép, az ő tarka, festői viseletével, mind erősen hatottak rám. Amint mondani szokás: ezek alapozták meg ifjúságomat, az ifjúkon impresssziók pedig, ugyebár, a legerősebbek, az embert legtovább kisérik el. Amint mondtam, már kisdiák koromban, ami szabad időm volt, az mind pikturára ment. De hát ez talán nem fontos, ne is említsük, ezeknek a kis-diákos rajzoknak semmi jelentőségük, elvégre ilyen korban mindenki rajzol. Az első ember, aki kimozdított ebből a dilettáns játszadozásból, öntudatossá tett, egy fiatal, Pestről a csurgói gimnáziumhoz került rajztanár volt, ha jól emlékszem Flóris Áronnak hívták. Figurális dolgokat, aktokat mutogatott s ettől kezdve elfogott valami nyugtalanság, ami egyre nőtt, amint közeledett az érettségi, amikor az apák egy nap komoly arccal és azzal a kérdéssel lepik meg a gondtalan ifjút, hogy: no most válassz pályát fiam. Hallani se akartam másról, mint a pikturáról. Persze ennél familiáris szemekben előnyösebb pályák is kínálkoztak, százfélét is ajánltak, ami mind jobb, biztosabb, de hát mit lehetett tenni, feljöttünk Pestre. A mintarajziskolába. Ekkor itt Kelety Gusztáv volt az Igazgató. Szigorú kritikáju ember, akkoriban nagy tekintély, sokat írt művészetről s a szava fórum volt. Az apám, apailag érthető aggodalommal, azt szerette volna, ha Kelety egész pontosan megjósolja, hogy mit rejt a jövő. Erre a jósnői szerepre persze Kelety se vállalkozhatott. Különben sem tartozott azok közé, akik a piktort kötéllel fogják. A rajzokról, amelyeket bemutattunk, egész nyíltan megmondta, hogy nem valami különösek ahhoz, hogy belőlük valami ritka jövőt lehessen kiolvasni. De ha kedvem van, hát menjek egyelőre rajztanárnak. A többi aztán úgyis az embertől magától függ. így szereztem meg a diplomát a rajztanárképzőben. A diplomával a zsebben aztán választani kellett, hogy vagy állást vállalok, vagy pedig kimegyek Münchenbe. Akikkel végeztem, azok közül sokan Münchent keresték föl, én is nagyon vágyakoztam kifelé, de hát sajnos, az élet sokszor keresztülhúzza az ily vágyakozásokat. Hosszabb, komoly stúdiumokra nem mehettem ki, s amikor a debreceni ref. főiskola állást kínált (1891), akkor meg emiatt kellett egy ily útról, legalább egyidőre lemondanom. A rajztanárság mellett (ami eléggé fárasztó volt, heti 24 óra geometriával és számtannal egybekötve), minden szabad percemet festéssel töltöttem. Kezdő kísérletek voltak ezek, amelyekkel nem pályáztam semmiféle nyilvánosságra. Két képet aztán felküld-tem egyszer a Képzőművészeti Társulat kiállítására. Az egyik: somogyi tájrészlet, a másik feleségem arcképe. Elfogadták, kiállították, (1893), ami erős ambíciót, fokozott kedvet adott a további munkához.
- Sokat festettem kint a szabadban. Meggyőződésem volt, hogy mindent, amit lehet, a szabadban fessek meg. Ebből az időből való nagyobb képemet az állam vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum számára. (1898, címe: Ősszel). Kezdettől fogva önkéntelen vonzódásom volt a szabad természet iránt, azért sok figurális témát is studiroztam. Ezek nagyrészt odahaza, Somogyban készültek. Egy ily nagyobb figurális képem, a "Somogyi lakodalmas menet" (1896. kiállítva a Műcsarnok millenniumi tárlatán). Közben festettem arcképeket, magánosok számára, ami hiába, ma is az egyetlen biztos kereset.
- Olykor feljöttem Budapestre, ahol akkoriban erős megmozdulás, forrongás kezdődött a festők közt. Az emberek pártokra szakadtak, jelszavak, irányok szerint. Azok a képek, amelyek körül a vihar folyt, ezek a színes, új, modern dolgok erősen hatottak rám. Külföldön nem járván, ezek képviselték előttem kizárólagosan a modernséget. Nem ismerve eredetüket, azt a forrást, ahonnan származtak, fenntartás nélkül, kritika nélkül fogadtam őket. Egy ideig nem tudtam alóluk szabadulni, magam is csináltam ily felfogású dolgokat, de aztán megint visszatértem ahhoz, ami tisztán állt előttem. Ahhoz a természet szemléléshez, amiben meggyőződéssel hittem. Ezt röviden talán úgy foglalhatom össze, hogy a természetet poéta szemmel nézni. Jó rajz mellett színes előadásra törekvés.
1902-ben a 4200 K Andrássy-ösztöndíj megnyerésével teljesült a régi vágy, hogy kimehettem hosszabb külföldi útra. Nem untatom az út különösebb részletezésével, éppen csak jelzem az állomásokat. Először Olaszországba mentünk (a feleségem is elkísért), Rómát, Velencét, Firenzét néztük végig. Itt a nagy mesterektől megtanultam, hogy a teljes, nagy befejezettség mellett is elérhető a nagy, összefoglaló szélesség. Parisban, a Louvre valósággal lenyűgözött. Ahhoz, hogy rengeteg gazdaságú anyagát végigtanulmányozzam, nem volt elég idő, de mindazonáltal mély, átalakító impressziókat vittünk magunkkal. Amíg ott voltunk, folyvást a hollandusokhoz, Hobbema, Daubigny s még inkább a barbisoniakhoz (Corot, Dupré, Rousseau, s másokhoz) tértünk vissza. Ezekre úgy néztem föl, mint a tájképben elérhető legmagasabb művészi színvonalra. Odahaza mind ismerőseim voltak, reprodukciókból, de hát mi ez eredeti szépségeikhez? Hollandiában Frans Hals friss ereje tartott fogva s az újak közt Israels. Átmentünk Angliába is, itt sokat festettem a tengerparton. Az angolok rendkívül lekötöttek szolidságukkal, komolyságukkal s még valamiben voltak példa. A földjük iránt való fanatikus szeretetben. Festésük hatása alól is, már rég itthon voltunk, amikor szabadulni tudtam. Néhány képem ily tompára hangolva, skót levegőben készült, azzal a fajta tónussal, amely a skót, az angol festők dolgait messziről elárulja.
Ennek az útnak, nem számítva egyéb hasznokat, tanulságokat, amit az ember ily külföldi sétáról magával hoz, kézzelfogható eredményét észreveheti képeimen. Ha ön ismerné régi képeimet, talán nem is kellene ezt említenem. Eddig ugyanis különös kedvem volt a komor szürkeség iránt. Az esthajnalok, a derengések, a borús tájak vonzottak. A képek tónusa sötét. Most, ettől az időtől kezdve, egyre jobban vonzott a világosság, a nap, s ma is folyvást erősebben igyekszem a derült, világos koloritra. Debrecenbe visszatérve, néhány lelkes ember segítségével megcsináltuk a Műpártoló Egyesületet, amely eddig négy-öt kiállítást rende-zett részben a Képzőművészeti Társulat, részben a Nemzeti Szalon segítségével. 1902 tavaszán gyűjteményes tárlatot rendeztem képeimből a Nemzeti Szalonban. Ennek nyomán merült fel, hogy ide kerüljek, ebbe az intézetbe, amivel régi vágyakozásom teljesült. Most már nem kell geometriai ábrákat vetítenem, nem kell éjszakákon át számtani, dolgozatokat javítani. A pikturának élhetek s emellett a művészeti tanításnak, amit ne vegye dicsekvésnek, - - de nem fogok fel oly módon, hogy a tanár, a professzor arra a bizonyos magas polcra üljön fel s úgy nézzen le a tanítványokra. Tanítványaimban, fiatal barátokat látok s nem egy alárendeltséget. Őszszel, tavaszszal tájképkirándulásokra viszem őket.
A művész beszédéből idáig kivettük, hogy fejlődése autodidakta úton történt. Külföldi iskolában nem járt, idegen mesternél nem tanult. Azon az elemi képzésen kívül, amit itthon kapott a Mintarajziskola és Rajtanárképzőben, a maga erejétől lett azzá, amivé. Más mesterek közvetlen irányításai nem hatottak rá. Ezt meg is jegyeztük s kértük, hogy tájékoztasson felfogásáról, meggyőződéséről, valamint arról, hogy miként gondolkodik a modernségről, arról az irányról, amely legújabban jelentkezett a magyar pikturában.
"Régebben, a régi képeimen minél több detailra, sok apró részletezésre törekedtem. Nem szeretem az izmusokat, amivel skatulyázni szoktak bennünket, de ha mégis egy közelebbi meghatározást kivan, akkor naturalistának nevezném magamat. Ma nagyobb, széles, foltokban látom a természetét, oly színekben, amit azelőtt nem vettem észre. A szín a szi-nes monumentumok mindig vonzottak, persze nem a rajz rovására. A rajz a gerince minden mondanivalónak. A modernek? Mint mondtam, meglehetős későn ismertem meg őket. Addig csak hallottam, beszéltek róluk, de 1902 előtt, mielőtt kimentem volna Parisba, nem ismerhettem őket. Budapesten láthattam ily újabb jelenségeket, de valójában kint Párisban bontakoztak ki előttem ezek az irányok. Manet, Monet, Pissarro, Sisley vagy Zorn vagy Cézanne, — kit említsek még? Ezek mind lekötöttek nagy erejükkel, tiszta tudásukkal. Meggyőződésem, hogy semmiféle új irány, próbálkozás nem ítélhető el ä priori. Mindannak, amit modernség alatt összefoglalunk, mindenesetre megvolt az a haszna, hogy új mezőkre vitte a pikturát. De másrészt meggyőződésem, hogy csak azt tartom tiszteletben, ami valakinek a sajátja. Mások stílusát átvenni és benne dolgozni, ez bizonyára igen kényelmes, de távol van a komolyságtól, igazi értéktől. Az első a tehetség és tudás. Ez, ha megvan s ha valaki hozzá sokat dolgozik, akkor ki fog alakulni a maga stílusa. Amint szíves volt meghallgatni, én nem követtem kifejezetten senkit, igyekeztem a magam lábán haladni, amikor dolgozom, nem gondolok más képekre, festőkre. Ez talán nem divatos út, de szintén egy út, amelyen lehet becsületes dolgokat produkálni. Egyébként abban a különválásban is, amelylyel például a M. I. E. N. K.-et otthagyta egy csomó fiatal festő, nem látok különösebb veszedelmet. Minden mozgolódásban erő van s a kiválás törvénye ugyebár, hogy csak az marad meg, a mi életrevaló, amire az életnek szüksége van. A tehetséges embert tehát nem kell félteni, az előbb-utóbb belátja tévedését, oktalan keringését s végül is célt ér. A jelentéktelen tehetségüeken, ha még annyira a divattal tartanak, úgy is elszáll az idő, ezekért nem kár, ezek miatt Igazán nem érdemes apailag aggódni. Akik alap nélkül, tudás nélkül csinálják azt, amit mások hosszú fáradság, vagy tanulás árán értek el, szóval akik mások tollait kölcsönzik ki, ezek úgyis önmaguknak öngyilkosai.
Még csak azt kérdeztük meg a művésztől, hogy eddig hol kapott díjat, kitüntetést, hogy miféle kiállításokon vett részt, kik vásárolták meg képeit, aztán búcsúztunk, mert az idő már máshová szólított. A díjak a következők: oklevél a millenniumi kiállításon (Műcsarnok, 1896. "Lakodalmas menet" c képre), mention honorable az 1900. évi párisi világkiállításon, aranyérem a pécsi országos kiállításon (1906), bronzérem Londonban (Earl's Court, 1908). Rendes résztvevője a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatainak s képei ki voltak állítva a következő helyeken: Velence, Paris, Lipcse, St.-Louisban. Több képét megvette az állam, hármat a király, ("Nyári est", "Nyári nap", "Őszi erdő"), továbbá gróf Andrássy Gyula, gróf Csáky Albin, gróf Tisza István, gróf Andrássy Tivadar, gróf Bethlen Pál, gróf Dessewffy Emil, gróf Andrássy Géza, gróf Hadik Barkóczy Endre és mások.
CHRONIQUEUR
