SZÉKELY BERTALAN TEMETÉSE

Hát nem mi, művészek, temettük el Székely Bertalant. Öt a magyar nép temette el. S ezzel Székely Bertalant az egymással viaskodó, tizedrangú művészigazságok békaegérharcszerű küzdőteréről - - csendesen és öntudatlanul — felemelte ama nagy nép és faji igazság sphaerájába, ahova ő tulajdonképpen mindig is tartozott.

Nagy, megrázó, kiengesztelő symbolum volt az ő temetése.

Elmentünk néhányan tanítványai, egynémely lelki hagyatékának fogyatékos sáfárai - lázongó, zúgolódó lélekkel, perbe szállván a sors igazságtalanságával - - amely az ily nagyszabású, de magát fel nem kínáló lélek elmúlását, távozását, látszólag szinte közömbösen nézi.

S ott vettük csak észre, hogy hiszen ő nem is a mi halottunk - - hanem azoké az embereké — kik, bár nem tudnak se müncheni iskoláról, se neoimpresszionizmusról - - kik talán soha egy képét nem is látták — de azért a faji és azon túl való nagy igazság érzésének csalhatatlan ösztönével megérezték, hogy itt valami titokzatos, nagy dolog történt, hogy az, akit valami isteni parancs sugallatára nékik most temetniök, megsiratniok, megbecsülniök kell, vért és erőt öntött az ő ereikbe és fog még önteni többet az ő gyermekeik-, unokáikéba is.

Mert mit határoz az, hogy itt a magyar népet néhány száz szadai gazdaember, asszony, leánycseléd képviselte?

Mégis csak ők vették át tőlünk a halottat, oly méltósággal és komolysággal, mely kétségtelenül bizonyította, hogy ismerik a reájuk bízott drága kincs és megbecsülhetetlen örökség értékét.

Vajjon földi ember parancsára cselekedtek-e így?

Kocsink csendes ügetésben haladt a részben már learatott mezők, kukoricaföldek mellett. Az előző éjjelnek zápora elverte az országút porát, bár körülöttünk minden inkább száradóban.

Szótlanul ültünk egymás mellett, keserűséggel szívünkben, vájkálva a múlt emlékei között s kissé fázva előre is a ceremóniák hagyományos banalitásától, a frázistól.

A faluba érve, már az első, második házon gyászlobogót látunk - - nem vásári, fekete posztóból - - pénzért vásároltat - - nem. A néplélek elpusztíthatatlan finom ízlésével a régi tulipános ládák fenekéről körülrojtos, fekete selyem keszkenők kerültek elé s a máskor annyira óvott nemes matéria, gereblye rúdjára húzva, a világ legszebb gyászzászlajaként ingott, lengett a délutáni szellőben.

Sokan voltunk a nagy, tarkavirágos, falusi kertben, a gyászposztóval bevont műterem fekete falai alatt - - és sok volt mindenfelől a koszorú - - sokan voltunk, de mégis csak vendégek voltunk!

A nép, Szada népe tartotta az ünnepséget - s mi, kabátos urak - - egy kis sziget a sötét mándlis, csizmás férfiak, zöldvirágos, fekete selyem szoknyás öreg asszonyok s az öröm színét itt sem nélkülöző, pántlifcás haj-fonatú leányok között.

Kihozták a koporsót és ravatalra helyezték. Bús, áirató ének melódiája hangzott fel -s elmondattak a búcsúztató beszédek.

Nagy, áhítatos percek voltak ezek, az emberi közösség percei.

A nagy, örökélet sugarait tükrözte minden szem.

A műterem fekete falából pedig, a posztó alól, kis verébfiókák csipogtak eszeveszetten. Veréb-anya, veréb-apa keresték, keresték a fészekhez vezető utat a posztón keresztül, de sehol sem találták - s csipogva feleltek csemetéiknek.

Beszédek s ima végeztével hat gazdaember eléáll s vállukra veszik a koporsót, melyet a már sok név-cifrázta, nemzetiszínű művészszemfedő takar. A koporsó után pántlikás leányok — kiki ölbekap egy-egy nehéz szalagos koszorút. — Megindulnak mind a temető felé.

Elmondja a szadai pap, hogy mi volt nekik eddig Székely Bertalan. - - Áldott, atyailag jó ember, gyermeklelkű ember. - - És most tudják csak, hogy nagy ember, hires ember. Büszkék reá most kétszeresen. Hamvainak gondját fogják viselni és megőrzik az ő emlékét.

Miért volt hát ezeknek a naiv, megható szavaknak mégis az a rejtett, mély jelentőségük, hogy ez a halott, nagy ember itt a barna koporsóban ezeké a körülötte álló embereké elsősorban, kik alig tudják, hogy mi a festészet — és képeiből egyet-kettőt nyomtatásban ha láttak? S kik itt maguk bevallják, hogy csak most tudják tulajdonképpen, hogy nagy embert temetnek? Miért kellett azt éreznünk ebben a pillanatban, hogy az a kapcsolat, amely az elszállt lélek s az őt látszólag megértetlenül körülálló, egyszerű lelkek közt itt most megnyilvánult, sokkal magasztosabb. általánosabb és örökérvényűbb annál a köteléknél, amely pedig szivünk legszentebb mélyéből fakadó, szenvedélyes vágyódással és fájdalommal elszakithatatlanul láncol bennünket az elköltözötthöz?

Honnan most egyszerre a mindent megértő, bizonyosságában megnyugvó béke, az imént még keserűen zúgolódó, háborgó szivekben?

Csak nagy igazságnak ereje gyújthat ilyen világosságot az emberi lélekben.

Önző a nép és saját hasznát kereső. Ellopja a szomszéd paraszt kertünkből a gyümölcsöt s tüzelőnek viszi el a keritését. Van százféle ravasz furfangja, fogása, mellyel a mi házunkon megkeresi az ő jobb módját.

És amikor nagy, lényegében vele rokon szellem fuvallata éri, tisztelettel hajt térdet előtte, mohón kapcsolódik hozzá, lelkének minden, önmaga előtt is ösmeretlen szálával. Magához fogadja s nemcsak végtisztességet ad néki, hogy aztán elfelejtse, hanem teszi mindezt öntudatlan áhitattal, mert önmagát ismeri fel benne, felismeri azt az isteni, örök erőt, amely testeken és világokon átjárván, egy közös életben egyesit, egybemarkol minden lelket.

Íme két igazság: megállnak egymás mellett. De melyik a kisebbik s melyik a nagyobbik?

Az emberek kalendáriumot szoktak csinálni s benne nagy piros betűkkel nyomtatják az ünnepnapokat: megirják az emberiség történetét — s kiirják benne néhány nagy vezető ember nevét: de ki az, aki nekem nagy s ki az a más, aki neked az? Ki nagy embere egy hatalmas fajnak, vagy csak egy szegény, elnyomott kis népecskének? Kit lát nagynak egy-egy ezredév, vagy azok egész sora és kit egy-két rövid század? Hány millió ember az, aki ismeri Platót, Dantét - - bár csak név szerint is - - s hány tízszer és százszor milliónyi, aki még csak nem is hallotta világ életében ezt az öt betűt igy egymáshoz fűzve?

Mind bizonytalan, viszonylagos méretek, gyarló és kérdéses mértékek mind, ha igy tekintünk rajtuk végig. És nyomukban kételkedünk a világrend igazságosságán, törvényszerűségén!

Kicsiny igazság ez!

Minden emberi léleknek — minden létező lénynek megvan a maga vitális ereje s ebből kifolyó sugárzási képessége, Erős sugárzási képesség jelenti a nagy lélek hatalmát.

A lelkek ezen sugárzása, egymásra hatása, általunk felismerve vagy öntudatlanul, szakadatlanul folyik körülöttünk — s a hatalmasabb, tisztultabb lélek viszi magával a gyengébbet kérlelhetetlenül.

S ez teszi éppen a nagy lélek hatalmát.

Sugárzásának fényében gyönyörködik, csak úgy, mint Isten, amikor alkot.

Persze, azt nem tudhatja, sugarai hová hatolnak el s kibe ütköznek belé - - hogy az reájuk is eszméljen - messze-e vagy közel, most, vagy csak nagykésőre valamikor fognak-e visszaverődni úgy, hogy az mindnyájunk tudatába is jusson.

De mit bánja mindezt? Sugárzik, s elég ennyi. Akár a kő, valamely nyíló virág, vagy az aranysörényes nap.

S ezért nem nézhet szóval hirdetett eredményt, hatást - - és síket, midőn a hírnek hírnévnek zengő kürtjébe fújnak.

Hisz tudatunk csak azért hatol előre a sötétben egy-egy lépéssel, hogy száz és ezerféle új vonatkozásban, titkos gazdagságban mutasson reá az őt körülölelő, vagy talán fölötte álló nagy ismeretlenre, melynek ölébe a mi emberi tudatunk csak úgy kapaszkodik, mint anyja kebelébe a tehetlen csecsemő gyermek.

- Művész, tudós, pap, mindegy — ez már csak a megnyilatkozásnak más-más formája.

És nevek — úgy-e bár? - - itt már nem játszanak szerepet többé?

És — és — nem is kell már aggódnunk többé, hogy valamelyikünkkel valaha valami igazságtalanság történhessék.

Érezzük: a nagy törvény biztos, megnyugtató szigorúságát, mely elől kitérés nincsen.

És érezzük a benne rejlő örök boldogságot, mely a mi megváltásunkat jelenti.

Ez az egyedüli igaz nyugvóágya mindnyájunk dicsőségének — s itt osztja kincseit, bár egyelőre inkább még fel nem ismerve, Székely Bertalan hatalmasan sugárzó lelke.

Ezeket a sugarakat, melyekről kicsinyesen azt hittük, hogy csak nekünk ragyognak egynéhányunknak - érezte és fogadta be a szadai parasztember, és érzi és adja tovább öntudatlan az egész magyar nép — s hagyja majd gyermekeire s unokáira — essék vagy ne essék bár ezentúl sem sokszor szó a Székely Bertalan nevéről!

Oly csodás, kiengesztelő és lágy volt az est. Ünneplő, piros fényben búcsúzott el a nap is a csendes halottól, utolsó sugarait vetve a sírra — melyre már a villogó kapák húzták, szinte dacosan, a dübörgő, sárga hantokat.

Odébb, egy fejfára bocsátva karjait s arcát kezébe temetve, parasztasszony zokogott. A saját fájdalmát - a mi fájdalmunkat, a mindnyájunkét siratta-e --ki tudja?

Minden körülöttünk mintha megváltozott, megnőtt volna, titkos jelentőséggel teljesen. Szent, szent fű, fa körülöttünk, szent a göröngy alattunk. S az útszéli akácok is megszentelve, áldást osztva jbólogattak búcsúzóra.

Gödöllő, 1910 szept. 6.