AZ ELSŐ SZÍNEZETT SZOBOR MAGYARORSZÁGON

ARANY JÁNOS SZOBRA NAGYKŐRÖSÖN
STRÓBL ALAJOS MŰVE

A nyilvános szobrok közt - ha eltekintünk a Graefe szemorvos berlini, majolikából készült színes szobrától — mondhatjuk Európában e téren az első kísérlet a napokban leleplezett harmadik Arany Jánosszobor Nagy-Kőrösön. Előre kell azonban bocsátanom, hogy a főalak, Arany János bronzból lévén öntve, csakis az öreg gulyásnak haraszti kőből faragott, karosszékben ülő alakja, ennek posztamentuma és a mellszobor oszlopainak színezéséről van szó. De ez is, mint első kísérlet, meglep merészségével és — ha beválik — művészettörténeti jelentőségre tesz szert.

Mert voltaképpen hogy is állunk a nyilvános szobrok színezésével? Röviden szólva: senki el nem vitatja, hogy mivel a természetben minden színes, a szobrászat pedig egészben és nagyban a természet utánzása, tehát a színes szobrot szívesebben nézzük, mint az egyszínűt. Nem is létezett a világon nép, amely szobrait ne színezte volna. Tudja azt ma minden iskolásgyerek, hogy az a tömérdek hófehér antik szobor, amely múzeumokban látható, egykor mind, vagy legalább is amelyek a görög nyilvános épületek színes homlokzatait díszítették, színezve voltak. Hiszen a pompeji falképeken is látjuk, mint festik be a művészek szobraikat s a falképeken ábrázolt szobrok, kivéve a bronzalakokat, mind az élő természet színeit tüntetik fel. A kereszténység sem ismert a templomok belsejében mást, mint színes szobrokat, s legfeljebb az ércszobrok színezésétől állott el, mint Szt. Péter híres szobra, a római Szt. Péter-templomban. Jött azonban a reneszánsz kora, mikor a kiásott antik márványszobrokon a hajdani festés nyomait nem figyelték meg s általános lett az a felfogás és ízlés, hogy a márványszínezés barbárság. Általában ez idő óta vált esztétikai szabállyá, hogy a színezés árt az alak hatásának s a festett szobor a felöltöztetett báb hatását kelti. A reneszánsz-kor művészei különben méltán féltették a nemes márvány tulajdonságait a takaró festéstől, mert ez megöli a márvány puha bársonyosságát s emiatt a szobrok egyöntetű anyagát ma sem engedjük eltakartatni, főképp, mivel az igazi plasztikai hatást az egyenletes fény és árnyék váltakozása hozza létre s a különböző árnyékba eső színek egymással ellenkezésbe jönnek, vagyis a szobor más és más oldalról nyervén a világosságot, a színezés erre nem lehet tekintettel ; ha pedig a színezéssel árnyékolunk, vagyis ha a szoborra festményt festünk, a megvilágítást kénytelenek volnánk egy meghatározott oldalra szorítani. Ennek a problémának megoldhatatlanságán múlik, hogy a színezett vagyis az egyöntetű anyag színétől megfosztott szobrok, többé-kevésbbé, a viaszbábok és felöltöztetett alakok hatását teszik. Van azonban még egy ennél is legyőzhetetlenebb akadály, amely miatt a művelt ízlésű emberek, legalább szabadban felállított szobroknál nem is gondolnak színezésre: ez a nagy akadály abban áll, hogy a mi éghajlatunk egyáltalán nem tűri a szabadban felállított színes szobrokat, mert minden színező anyag behatolván a szobor felületébe, ott megfagy és melegben fölengedvén, más arányban húzódik össze, illetőleg tágul ki, mint a szobor kőanyaga s ekkor a festék egy vastag kőréteget visz le magával. Ezért minden olaj festékkel bevont kő a szabad levegőn nemsokára elpusztul.

De mit tegyen a művész, ha a nemes márvány hiányában a rendelkezésére álló mészkő színe, vagy laza struktúrája a plasztikai hatást károsan befolyásolja? Ilyenkor megelégszik azzal, hogy esetleg a szobor főalakját bronzból öntvén, a követ meghagyja a maga természetes színében; legfeljebb a csiszolás és szemcsés kidolgozás váltakozásával különíti fel a test részeit a ruharészektől.

Stróbl Alajos Arany János nagykőrösi szobrán tovább megy: A költő mellszobrát bronzba öntette; a mellékalakként szereplő, de itt igen tekintélyes helyet foglaló vén gulyás karosszékben ülő életnagyságú alakját azonban az egész posztament és a mellszobor pilléreivel együtt haraszti kőből faragtatta ki s ezeket színezte is. Nevezetesen a gulyás arcát, kezét és meztelen karját csiszolta, a hajat és ruhákat a juhászbundával együtt különböző fokú szemcsés kidolgozással tette egymás közt is megkülönböztethetővé ; de ezenkívül a gombos mellény hajtókáját valami gyöngéd rózsaszín, az inget, gatyát s a bunda gyapját valami nagyon diszkrét világosabb és sötétebb színnel különbözteti meg egymástól. A szírihatás, noha alig élénkebb, mint amilyet a haraszti kőnek csiszolt és más-más módon poncirozott részei létrehoznak, mégis eleven, igen meleg és művészien összhangzatosnak mondható. A színezésnek ez a neme, amely az anyag természetét nem változtatja meg, még művésziesebb, mint a különböző színű márványok összeállításából létrehozott hús- és ruhaszínezés. És ha Stróbl félénk, diszkrét színezési kísérlete éghajlatunk viszontagságait kiállja, ez a művészeket még bátrabb lépésekre is rá fogja venni. De fájdalom éppen ez a pont az, amely nem kecsegtet valami nagy reményekkel. Ha ez a színezőanyag csak a legkisebb szerves anyagot tartalmazza, annál veszélyesebben fogja a szobor felületét megtámadni, minél mélyebben hatolt abba bele; ha pedig a festék tisztán szervetlen elemekből áll, az eső csakhamar lemossa és helyet ad a kő természetes úton nyerendő patinájának, ami nem lesz ugyan a szobor művészi plasztikai hatásának hátrányára, de ez esetben csak rövid ideig tartó színezésről beszélhetünk.

Stróbl még ennél is tovább ment a mellszobor pillérének színezésében! A vén gulyás harminchat pár ökör által vont koporsójának és a hosszú halottas menetnek lapos domborművű ábrázolásán, mely csekély méretű díszítőszalagként fut kereken a juhász lábai alatt a posztament szegélyén, a csiszolt kidolgozás mellett megelégedett valami sötétebb viaszszerű színezéssel, amely igen diszkrét és a kő színét nem födi el; de már a költő mellszobrának alapzatául szolgáló izmos pillér és ennek vaskos fejezete élénk polichrom színezésével lep meg. Előbb kellett volna említenem, hogy a posztament tompa gúlából áll, melynek tetejét a báránybőrbundával leterített karosszék s az ezen ülő, szomorúan maga elé néző vén gulyás és mellette a komondor foglalja el. A gulyás háta mögött azonban a talajból csupa szőlőlevelek és szőlőfürtökkel borított izmos pillér emelkedik ki, amelynek vaskos kapiteljén áll a költő mellszobra. A pillér valami Pannoniából fenmaradt római oszlopra emlékeztet, míg fejezetét a magyar szűrök ismert varrásmotivumából alakított ornamentum borítja. Hogy ez a félig barbár művészetre emlékeztető, félig kedvesen naiv és magyaros architektúra, amely minden esetre jobban illik ide, mint sok modern impresszionistánk lehetetlen architektúrája: már magában kierőszakolta a színezést: elvitatni nem lehet. Stróbl eljárása mégis merész, mert itt már fedő színeket használ, amit alantabb csakis a posztament élszalagjának megaranyozásánál láttunk. Ennek a négyszögű hasábalakú pillérnek is mindenik mélyített oldallapját, a fejezet abakus széleit a mellszobor posztamentjének élével együtt megaranyozta, míg a szőlőfürtök kék, a szőlőlevelek pedig sárguló zöld színben élénken válnak el a csillogó aranyalapról. A költő mellét borító cserfalomb, noha kőből van, inkább a bronz színéhez közeledik, melyhez különben is átmenetül szolgál.

Az egész szobor színharmóniája tehát meglep újdonságával és merészségével. Ma kétségkívül kellemesen hat, mert az új bronznak eleven fénye a nyers kővel ellentétben kirívó volna még akkor is, ha mesterséges patinával volna sötétre tompítva. Más kérdés azonban, mit mond e merész kísérlethez az idő? Hogy fogja majd színezni az eső, a nap, a hideg és melegnek kíméletlen és gyors váltakozása az egész szoborcsoportozatot és architektúráját? A fedő színek kétségkívül elhalványodnak, részben lemosódnak, míg a nagy aranyfelületek csillogása legtovább fog a kő felületének megtámadása nélkül megmaradni. Hogy e fényfoltok elég terjedelműek volnának az egész architektúra tömegének kidomborítására: nem lehet mondani. Az egységes hatás tehát lényegesen változni fog. Csak egytől lehet e szép kísérletet félteni: Ha - bocsánatot kérek Nagy-Kőrös jövő művészgenerációjától feltevésemért - ha valaha olajfestékkel javítanák ki a pusztulásnak indult színezést. Pedig e feltevés, fájdalom könnyen bekövetkezhetik. Legalább napjaink restauráló művészete erre elég szomorú és elég gyakori példát mutat. Dehát hiába! Annyi áll, hogy a szobrok színezése iránti vágy sokkal jogosultabb, mint a ránkerőszakolt, affektáló szín-iszony. Michel Angelo kora óta úgy megszoktuk az egyszínű szobrokat, hogy most jó sok időbe fog kerülni, míg a közízlés visszatér a természetes színek kedveléséhez. A márványszobrok színezésére tettek már újabb időben is kísérleteket. Festett szobrok állandóan láthatók a berlini National-Galerie-ben és a mi kiállításainkon is; de azért még a szakemberek sem alkottak maguknak ezek hatása felől kész ítéletet. Akik pedig csak rosszul festett, vagy csak egyszínű szobrot ismernek, előre kiáltják, hogy jaj a képfaragásnak, ha színezni kezd, mert a természetesség hajhászásában a panoptikumok viaszbábjai színvonalára sülyed ; eltompítja a tiszta forma iránti érzéket stb. Mindez azonban túlzás és csak az egyszínű szobrok iránt magunkba nevelt előszeretet kifolyása! A művészien festett szobor sohasem hazudja a természetességet, mint a felöltöztetett viaszbáb; csupán arra törekszik, hogy képzeletünk megalkossa az ábrázolt tárgynak tökéletes ideális képét. Már pedig éppen ebben, a képzelő erőnek szabad tevékenységében van a szellemi élvezet! A képzelet foglalkoztatása nélkül nincs művészi hatás. Hiszen ha nem képzeletünknek ez a szabad szárnyalása, mely a tárgy faragott és festett képétől annak szellemi tökéletes képéig visz el, alkotja az esztétikai gyönyörűséget: akkor Krisztus Pilátus előtti jelenete többet ér bengáli fénynyel megvilágított ügyes színpadi csoportképben, mint Munkácsy nagy festményén! A színezett szobor tehát csak akkor ölné el a képzelet működését, ha naturalizmusában megszűnne egyszersmind szobor maradni. Az egész feladat művészi megoldása ennélfogva azon fordul meg, hogy sikerül-e a szabad ég alá helyezett szobrok színezésének technikáját feltalálni. Minden kísérlet ezen a téren tiszteletre méltó: a Stroblé pedig kétszeresen az, mert ő sok körültekintéssel, kiváló művészi érzékkel járt el a színezésben, s még ha az idő rá cáfol is valaha: az út bizonyára meg van törve s előbb-utóbb célhoz vezet.