A MODERN MŰVÉSZET FÉNY ÉS ÁRNYOLDALAI
Hirtelen nagyot fordult a világ kereke. Még alig egy évtizeddel ezelőtt művelt ember számába csak az ment, aki Häckel "Welträtsel"-jeire esküdött ; az erkölcs terén Nietzschével "jenseitz von Gut und Böse" állott; tudományos téren Lombroso-Kraft-Ebing elméletéért harcolt; világnézete Büchner "Kraft und Stoff"-ján sarkalott; irodalomban a körömszakadtig való l'art pour l'artért életét és vérét adta; a festészetben egyedül és kizárólagosan a whistleri arrangementeokért s a neoimpresszionisták fénytani kísérleteiért rajongott; a szobrászatban Rodin-Meunier-Klinger-trion kívül minden egyebet eretnekségnek bélyegzett; az építészetben Wagner-Olbrich-Van-de-Velden kívül másban üdvösséget nem talált.
És most máról holnapra felülkerekedtek Nietzsche Hinterwelterei és Nachzüglerei, akik az agnoszticizmus buta ignorabimusával takargatják szellemi korlátoltságukat és restségüget ; az igazságot a középkori jog prokreusztészi ágyára vonják; a más véleményűeknek nemcsak szájára, de agyára is klotürt raknának ; a szépirodalmon tolsztoji viviszekciót végeznek; a művészetekben nem lelki átéléseket, szellemi emelkedettséget, kedélyi bensőséget, hanem programmbeszédeket keresnek. Sokan meghúzták a vészharangot az újabb művészet felett, s egy kevésbbé sikerült ebéd vagy cigarette hatása alatt a romlott gyomor pesszimizmusával vízözönt kívánnak az utolsó harminc év vívmányaira. A chiliaszták és millenaristák sohasem hiányzottak ; madame Stael "aprés nous le deluge" nemzedékének magva sohasem szakad. S ha minden világvéget jósló próféta után kihalt volna az életszikrája e földtekéről, már régóta a Nirvána ködös ménében szenderegne az emberiség. Mert nemcsak a mai művészetnek vannak komolyképű, de tartalmatlan kárhoztató!. A csúcsíves stílusnak annak idején épp úgy meg voltak vészjósló prófétái, s mégis kivirágzóit a kölni dóm és testvéreinek csodás keresztvirágában. A renésszánsz pedig Peruginonak Michelangelo arte modernája ellen való minden epe-kedése dacára fellendült a S. Pietro isteni kupolájába.
Mert nem koldusnóta, hanem diadalmi ének viszi előre a kultúrát. A jövő világ kialakításában csak azon erős, hősies lelkeknek lészen szerepe, akik nem epekedéssel, leszó-lással, sopánkodással néznek az új művészetre, hanem a múltnak alapos tudásával, a jelennek kellő átertesevel, önbizalommal, meggyőződésük igazságába vetett erős hittel, diadalelőérzettel vágnak neki a jövő művészet kialakítási munkájának. Ezt annál nagyobb biztonságérzettel tehetjük, mert minden bizonynyal eljutottunk azon időponthoz is, ahonnét a múlt igazságos megítélésének perspektívája beállítható. Az új művészetnek mintegy félszázados múltja elegendő anyagot, tapasztalatot, áttekintést nyújtott arra nézve, hogy az új művészet igazságos mérlegét felállíthassuk, és az úgynevezett modern művészet fény- és árnyoldalait tisztán kivehessük. A csatakiáltások, harciriadók, barikádok emelése már a régi múlté. Nem csupán néhány lelkes zsurnaliszta-esztétikus, mint sokan hiszik, hanem a legkomolyabb és legtekintélyesebb műtörténészek, a klasszikus művészeti korok kutatói azok táborában foglalnak ma már helyet, akik az új művészet jogosultságát elismerik, annak válogatott szépségeit szeretik és méltányolják, bár minden művészeti eltévelyedést, hosszúsörényű eszmeficamításokat nem helyeslik. Jó darab ideig tartózkodó álláspontot foglaltak el a modern művészettel szemben, s várva annak valamely határozottabb kifejlődését és színvallását, a klasszikus művészetekkel foglalkoztak. Újabban mind gyakoribb jelenséggé válik, hogy éppen e súlyos tekintélyek szólnak bele higgadtan, igazságosan. Minden enemű írásuk végszava: ki kell bontakoznunk a XIX. század történelmi ismétlő iskolájának szellemtelen másolásából, s a klasz-szikus művészelek elvi inspirációja nyomán kell megteremteni az új idők új művészetét. A múlt század művészete ugyanis a régi korok ismétlését, másolását tartotta eszményi céljának és kötelességének. A középkort és renésszánszot mindenestül a jelenbe akarta átültetni ; a világ kerekét négy-öt századdal visszafelé fordítani. Ma már minden szakember belátja, hogy ez veszedelmes és terméketlen anakronizmus volt. A hetvenes évek óta mind erősebben jelentkezik a harc az új művészeti stílusért. A külföld előttünk járt, nálunk csak nagy későre kezdett valami mozogni. Azért, ha a külföld városait végig jártuk, különösen angol, német és a skandináv államokat, minduntalan oly épületekre bukkanunk, amelyek a régiektől elütnek és rendszerint kellemesen lepnek meg. Természetesen van elég visszás is, mert a mai óriási építkezések mellett nem igen jut mindenhová istenáldotta igaz tehetség, sőt rengeteg számmal vannak az élelmes, fürge másolók, akik a nagy mesterek műveit átértés nélkül utánozzák és így rossz hírbe is hozzak.
Az igazi művész tervezők az építészetben három vezető elvet követnek, amelyek alapján az új irányt megteremthetni remélik, s eddigi műveik feljogosítanak e remény alaposságára: a legnagyobb egyszerűség, szigorú anyagszerűség és az építészeti formáknak a szükségesből és a szerkezetből való eredez-tetése. A történelmi iskola ugyanis harlekin-játékát a díszítő elemnek gazdagságával akarta. elfedni és feledtetni. Művészileg szerkeszteni vagy tervezni alig tudott, azért a külsőnek pazar felöltöztetésével igyekezett hatást teremteni. Ettől elfáradtunk és megcsömörlöttünk. Méltóztassanak csak nagy kőrútunkon és egyéb fő útvonalainkon végig menni: annyi gipszdíszítést az összes múlt korok nem termeltek együttvéve. A mostani építészet nagy vonalakra, felületekre és körzetekre irányítja fő figyelmét. Komolyság, egyszerűség, anyagmegtakarítás képezi a fő akkordot. A rárakott díszítés, oszlopok, pillérek, ívek, lizénák, emberi, állati és növényi domborművek teljesen elmaradnak. Az egyszerűségre való törekvés folytán az épületek kedves, kecses és előkelő, elegáns külsőt nyernek. A parvenű cif-rálkodás, a háznak ünneplő ruhába való öltöztetése, a kifelé való fordítás végórája ütött. Nálunk ugyan még nehéz e nemben egészen jó munkákra mutatni. A mi építeszeinkben vagy még erősen benne van a selejtes múlt vérfertőző baja, a hazug nagyotmondás, vagy talán a megrendelők ízlésével nem mernek egyenesen ellentétbe lépni; félnek, hogy nem kapnak megbízatást. A külföldön, különösen Németországban százával mutathatnék jó példát. Ha például valaki Berlinbe jut, ne mulassza el a Kurfürstendamm és Charlottenburg környékét bejárni. Sok szertelen mellett még több nemes egyszerűségű bérházat is fog már találni.
Az egyszerűségre való ezen törekvés a kis kaliberű modernistákat zsákutcába terelte. Igazi teremtő erejük nem lévén, hallják a varázslatos igét: egyszerűség. Nosza rajta: ott van a primitívség. Visszamennek tehát a korai román korba és Egyiptom, Assziria, India primitív művészetéhez, s onnét róják Össze építészeti elemeiket. Elképzelhetjük, mennyi barbár összevisszaság, erőszakos egyszerűség, az építészet konstruktív formáinak pőrére való vetkeztetése következik be. Azt hiszik, ami szerkezeti, az magában művészi is, főleg, ha eredeti durvaságában, bárdolatlan meztelenségében mutatják be. Ez a mesterkélt primitivizmus a modern építészet gyerekbetegsége. Az életrevalók kiheverik, a csenevészek el fognak benne pusztulni.
A modern művészet bensőséges komolyságát, a lényegnek igazi megértését mutatja egy másik sarkalatos irány elve: a belülről kifelé való építkezés. Hosszú időn át az ellenkezője történt. A homlokzat volt a fő, a belső elhelyezkedés mellékes. A Vatermörderek fojtogató szelleme ott kísértett az egyszerű családi házakban és a százak számára tervezett városi bérpalotákban is. Mert a felcseperedett pénzember, ha családi házat építtet vagy nyaralót, középkori lovagvárban akart lakni, ha e lovagvár mindjárt négy-öt szobából is állott. Minél több rajta a torony, erkély, lőréses ablak, annál büszkébb rá a ház ura. A my house my castle paródiája. Vagy ha városi bérház, hát legyen legalább is a firenzei Strozzi és Pitti palota törvénytelen fattyú testvére, vagy a versaillesi királykastély lakáj utóda. Hogy a monumentális nagyság, az impozáns nemes építőanyag, a belső nagytermek hiányoznak, nem sok gondot adott. Ismételten csak egy szavunk van ezen építészetre: parvenű; komorna úrnőjének levetett ruháiban a mozdulatok, tartás előkelősége nélkül. Azt is szívesen eltűrte a nagyzoló külső kedvéért, hogy a homlokzat mögött kényelmetlen elrendezésű szobák, szűk folyosók, sötét lépcsőház rejtőzzenek. A lakás úgysem otthon; kaszinókban, kávéházakban élünk. Ezt az épületes lakás-teóriát a modern építészet alaposan felforgatta. Azt mondta: térjünk vissza nagyapáink józan építéséhez. A ház lakásra, kényelmes, kellemes, derült, egészséges életre való. Elsősorban a bennlakó jön tekintetbe, azután a vendég. Nem vagyunk hercegek, nincs pénzünk reprezentációs dísztermekre; de kis otthonunkat úgy rendeszük be, hogy jó barátunk puha fészkünkben szintén jól érezze magát Amit megtakarítunk a felesleges dísztornyok, erkélyek, hamis kiklopszfalakon, azt a házunk bensejének díszére fordítjuk. Vagyis belülről kifelé építünk. Az építésznek megmondom, ezen és ezen helyiségekre van szükségem; tervezze meg úgy az alaprajzi elrendezést, hogy az használható, lakályos, világos, derült, higiénikus legyen. Kifelé legyen tetszetős és nemesen polgári. Szépet akarunk, de nem hivalkodó aranyfüstöt. Azért a modern lakásépítészetben, különösen a családi házak, villák tervezésében a műépítészek csodás harmóniát, megvesztegető hangulatot, gyakorlatias otthonosságot és bájos egyszerűséget tudnak elővarázsolni. Különösen a kisebb épületeken ; nagyoknál még nem mindig találják el az igazit, bár vannak már mintaszerű bérházaink is. A családi házak egész stilizálásán feliratlanul is meglátszik a klasszikus írás: parva domus magna quies. Nincsenek benne matematikailag pontos négyzet szobák, sőt a szükséglet szerint, a talajviszonyok tekintetbe vételével, a napsugaraknak irányában alakul a szobák fekvése, alaprajza, magassága. Változatos sokféleség, lebilincselő zegzugosság, szokatlan átlátszóság lep meg az új házakban. Minthogy a helyiségek a szükséglet szerint csoportosíttatnak, az ablakok a legcélszerűbb és legpoétikusabb helyeken vannak, s ez kifelé is nyilvánul, a házak külseje sem lehet szimmetrikus: az ablakok esetleg különböző nagyságban és magasságban vannak, az egyes épüleítagok alacsonyabbak vagy magasabbak ; a ház külseje mindig őszintén megmondja, mi van belsejében. Ez szépséges külső tagozást teremt a régi skatulyás egyhangúság helyébe. Természetesen e nagy mozgalmasságban nemes tervezésnek kell kifejezésre jutni, s innét a modern építészet ismét egyik árnyoldala. A festői elrendezés a kontárok keze alatt rendszertelenséggé,bizarrsággá, mesterkélt összevisszasággá fajul. Csak azért is nem fognak az ablakok egy sorban állani, ha benn nem is lesz célszerű ez elrendezés. A ház falának össze-vissza, előre-hátra kell lépnie; keresztül-kasul tagozódnia; úgynevezett "bizalmas traccs-sarkot" unos untalan alkotnia; óriási ablakokat építeni mindenáron; tető- és talaj emelkedéseket alkalmazni észnél-kül. A "fusserek" a festőiséget kaleidoszkóppal, a hangulatos változatosságot ideges kapkodással vélték pótolhatni.
Ami a családi, magán- és bérházakon oly mesterileg sikerült, azt hovahamar a monumentális épületeken is érvényesíteni igyekeztek. A külföldön sokkal előbb, mint nálunk. Mert a külföld olvasmányszeretőbb a mi népünknél. Ott alig találni intelligens embert, aki művészeti folyóiratot ne járatna és főként a "Raumkunst" iránt ne érdeklődnék. A pénz is sokkal több, tehát az egyesek hamarébb fordulhatnak művészhez házuk építése vagy lakásuk berendezése végett. Ha tehát középületi megrendelésre kerül a sor, az nem egyes műértők és művészelv agitációja révén nyerhet újszerűbb megoldást, mint honunkban, hanem a társadalom is elvárja, hogy a régit ész nélkül ne utánozza, hanem amint mondják, teremtsen aus Eigenem. Iskolák, község- és városházak, kórházak, árva-intézetek, varázscsapásra jönnek elő új köntösükben. Nem szertelen újdonkodás, mint a legelején, a Jugendstil kacskaringós vonal korszakában, hanem a honi, népies, sőt helyi formakincsekből kiinduló, nemes modernség. És ami még csodásabb, nem csupán egyes amatőrök, hatóságok, színházak fordítanak nagy gondot és tartják dicsőségüknek az új művészeti formáknak nemes kiművelését, hanem a kereskedő-világ is megindul és árúcsarnokait nagy pénzáldozat árán művészileg tervezteti. A panorámás stílusú árúbazárok ízléstelensége pusztulóban van. A műszerető nagykereskedő lakóházán kívül áruházával is a közízlés nemesítését akarja szolgálni és vetekszik a monumentális középületekkel. A ki látta például a berlini Wertheim-árúházat és a Reingold-vendéglőt, igazat ad nekem. Az árúházakban különösen kiválóan bevált a vasnak alkalmazása. Ez a modern építészetben egészen új anyag, ami hosszú időn át rengeteg vita tárgya volt: vajjon lehet-e művészi célokra felhasználni? Zola annakidején egész könyvet írt a vas apológiája érdekében. A félreértés onnét származott, hogy kezdetben a vassal építő mérnökök művészeti ízlése egyenlő volt a semmivel. Vagy a régi építészeti formákat utánozták vasban, ami nem felelt meg a vas anyagtermészetének; vagy kőanyaggal elfedték, s így nem érvényesült; vagy végre csak mint síneket, rudakat használták fel minden esztétikai hatás nélkül. Most azonban ezen téren is jobban állunk. Mérnökeink esztétikai képzése nagyot haladt, s ma már a mérnök nem csupán célszerűségi, hanem széptani elvekkel és tekintetekkel is dolgozik. Természetesen nem szabad azt vámunk, hogy a vas ugyanolyan hatást váltson ki, mint a kő-vagy márványépület. De hatalmas lendülete, lenge formái és kecses könnyedsége vagy titáni feszítő és hordó ereje kiválóan alkalmas artisztikus eredmények elérésére. Kővel kombinálva pedig a monumentális épületek új remekeit hozza létre, mint például a modern pályaudvarokat és számos újabb múzeumot. Mert ne feledjük el a modern építészet a legkomolyabb, legünnepélyesebb feladatokat is szerencsésen képes megoldani, nevezetesen a templomépítést. Újabban, hála Istennek, mindinkább kevesbedik azok száma, akik a templom ajtait elzárják az új művészet elől. Igen jó példát adott rá nem régiben a bécsi ordinariátus, amely egyik templompályázaton nyíltan kimondta: "a katholikus egyház által mindenkor tiszteletben tartott stílusbeli szabadságot" biztosítja a pályázóknak. Ugyanezt tette legújabban nálunk a Szt Imre templomépítő bizottság. Se Bécsben, sem nálunk nem bánták meg, aminthogy külföldön sem sehol, ahol a stílusismétlő kötelékekből kiszabadultak az egyháziak. Természetesen e téren a legnagyobb óvatosságra van szükség, nehogy valami szenzációhaj-hászó, komolyság és áhítat nélkül való alkotások csússzanak be.
Az építészettel majdnem azonos elveknek hódol a modern iparművészet, mert hiszen a középkor és a renésszánsz óta soha oly benső kapcsolat nem volt építészet, iparművészet, festészet és szobrászat között, mint éppen manapság. A XIX. század züllött művészeti viszonyai között ez a harmonikus egység megszűnt, főként az építészet veszítette el természetes hegemóniáját. Ahány művészeti ág volt, annyi felé húztak; mindnyájan függetlenítették magukat és bábeli zavar állott be. Ma már elismerjük, hogy az építészet az összefoglaló keret, amelybe a kép, szobor vagy bútor beleilleszkedik. Nem a képért, szoborért építjük a házat, hanem a házat díszítjük fel; hozzá válogatjuk a díszítést, ha mindjárt magasabbrangú művészet is. Az iparművészet tehát egyszerűségre, használhatóságra, kényelemre, anyagszerűségre és szerkezeti tisztaságra törekszik; azért szeret a biedermeier bútor felé hajlani, annak szerkezeti szabályait eltanulni, anélkül, hogy szolgai utánzásra adná fejét. A bútorgyárosok ugyan e téren termelik ismét a legszertelenebb ízléstelenségeket, bár soknak dicséretére legyen mondva, hogy a tervezésnél valódi művészeket is alkalmaznak, nem pedig csak úgynevezett műrajzolókat, akiknek egész tudománya néhány műtörténelmi képeskönyv és Formenschatz. Külföldön már vannak különféle "Vereinigungen für Raumkunst", amelyekben a művészek épp oly irányító tényezők, mint a pénzemberek ; Angliában meg egyenesen testvéries műtelepek vannak, ahol a művész a munkásokkal együtt él, dolgozik, tervez és vezet. A másik forrás, amelyből a modern iparművészet merít, a népies művészet formagazdagsága, amelynek elemeit ízlésesen kifejleszti és szalonképessé teszi. Csak "Salon-Tiroler" ne legyen belőle E téren nemzetünknek nagy jövője lehet éppen erősen nemzeties jellege miatt, amint azt eddig minden külföldi iparművészeti kiállításunk tanúsította. Festészetünket és szobrászatunkat rendszerint földig pocsékolja az ellenszenves külföldi vélemény, s csak ritkán ismeri el egyes kiválóságunkat; iparművészetünk az egész vonalon elismerést arat.
Sokkal nagyobb a háborúság, ellenmondás, szenvedélyeskedés, ha a festészetre kerül a sor. Elöljáróban el kell ismernünk, hogy e téren a legkevésbbé mind arany, ami fénylik, s amit a klikkrendszeren alapuló napi mű-kritika remekműnek kiált ki. Miért? Vajjon, mert az a sokat hangoztatott történelmi távolság még nincs meg? Lehetetlen. Ha a mai szakbeli, igazi művészi ízlésű műtörténész nem tudja megállapítani a ma termeléséről, művészi értékű e vagy sem, hogy lesz képes az utókor? Hogy lehet akkor bizakodni a műtörténésznek a múltra vonatkozó ítéletében? Itt nincs arról szó, amiről a történetírásnál lehet, hogy még több adat jut idővel napvilágra, amely valamely történelmi eseményt jobban megvilágít és tisztába hoz. A művészet terén teljesen befejezett műtárgyról kell ítéletet mondani, ami soha sem fog többé megváltozni ; arról tehát ma vagy századok múlva egyként lehet és kell véleményt mondani tudni. Csak egy változhatik idővel: az egész kor produktumát egység szempontból, filozofikus együvéfoglalással tudjuk beállítani és tárgyalni, de nem az egyes művek értékelése. Ez az elv csak a kis kalibernek mentsvára, akik időt akarnak nyerni, míg mások ítéletét összehalmozhatják, s e mankókon indulhatnak el. Ezek szokták kenetteljesen a klasszikus múltnak remekműveit hánytorgatni a modernekkel szemben, pedig voltaképpen azt sem értik, mert akkor tudnák, hogy a modern impresszionista festészet gyökérszálai lenyúlnak a klasszikus középkorba, sőt az antik hellén-római művészetig, s az impresszionista művészet kárhoztatásával nem kisebb művészeket kellene kitörölni a művészettörténelemből, mint az egész XVI—XVIII. századi velencei iskolát, a spanyol festészet fő mestereit, El Grecot és Velasquezt, a németalföldieket Frans Halssal, Rembrandttal, Rubenssel és sok más egyebekkel, akik mind kifejezett impresszionista festészek voltak; sőt a pleinairizmus sem valami egészen új találmány, elvétve bár, de megtaláljuk az antik pikturában, az ó-keresztény mozaikművészetben, a renaissance csarnokaiban. De ami ott velejáró vagy egyenlő rangú tényező, az a modern művészetben különös kultusz tárgya lesz, s a művészet a szabadvilágítást és a mozgalmasságot épp oly mértékben fejleszti ki, mint valaha a középolasz festészet a formaművészetet vagy Velence a színeknek rajongó varázsát. A XIX. század első felében ugyanis a festészet szintén a másolás útjára tévedt. A cél nem a nagy mesterek tanulmányozása és általuk való ihletés volt, hanem forma, szín és eszmeviláguknak minél pontosabb utánzása. 1850 körül szokatlan mozgalmasság állt be a műtermekben. Részben mint csatazaj, részben mint diadalmi ének hangzott át műteremről-műteremre: Pleinairizmus, szabadvilágítás! Ki a műtermekből, ki a szabad levegőre, a napsugárnak ezerváltozatú birodalmába. Le a barna szósz-szál, a galériatónussal, műteremvilágítással; éljen a szétszóródó fény, a nap ragyogása, az egymásra ható világítások és színek bűbája!
Azelőtt ugyanis a művészek mindenáron azon voltak, hogy a régi festmények aranybarna lazurját, ami oly érdekes ingert adott e képeknek, hűen utánozzák. Egészen mindegy volt, ha a déli nap egész heve vagy az alkony bágyadt világossága áradt a festői ábrázolásra. A déli kép kissé sárgásabb, az esti pirosas volt, de alapjában egyik sem hasonlított a valósághoz. Amit a régi képeken az idő okozott — a megbarnulást — azt az újabb festők mesterségesen utánozták, annyira szol-gailag végezték munkájukat. Azon felül a régi mesterek tekintetbe vették a helyet, ahová a képeiket szánták. A középkori templomok és lakások ablakai kicsinyek, színes ablaküvegekkel elzártak. Természetesen a helyiségek világítása is tompított, a képek pedig e hangulathoz vannak stilizálva. Újabb időben azonban minél több világosságot bocsátunk lakásunkba úgy, hogy az majdnem a szabadban levő világítással vetekszik. Mihelyt künn vagyunk a szabadban, a világítás változásait is jobban észrevesszük; a fény és vele a szín óráról-órára változik. Tagadhatatlan az is, hogy a levegő, fény és szín hármas szövetsége bizonyos költői hangulatot teremt, és pedig nemcsak napkelte és nyugtakor. Ha pedig a szabadban teljes fény esik valamely tárgyra, a fény a körvonalakat elmossa, meglágyítja, amit a közbeeső levegő még csak fokoz. A szabadban ugyanazon tárgy ugyanazon távolságról nem oly éles vonalú, mint zárt helyiségben ; a fény és árnyék erősebb ellentéte valahogy kiegyenlíti az arc és ruhavonalak élét, sőt még az épületek vonalait is. Ezt a hatást a fényképezőgép sem kerülheti el. De egy lépéssel még tovább mehetünk. Két szín egymás mellé helyezve, már nem ugyanaz, mintha mindenik külön-külön van. A kék és sárga szomszédságban mindkettő veszít intenzitásából és lágyabb lesz, a szemre kellemesebb ; a fény és színsugarak egymásra sugároznak és egymást kiegyenlíteni törekszenek. Ha pedig éles nap vagy erős világítás esik rájuk, a kiegyenlítődés még nagyobb fokú. Ugyancsak az árnyék sötétes barnának látszik, pedig száz meg száz szín szövedéke. Az erősen napsütötte fa alatt nincs barna árnyék, mint azt régente festették, hanem ezüstös, sőt lila, különösen ha fehér homok van alatta vagy zöld pázsit. Tessék megfigyelni. Este a színek világítás mellett elváltoznak, és pedig nemcsak bizonyos hibás szeműekre nézve, akiknél esetleg fokozottabb mértékben áll be ez a szubjektív színelváltozás, hanem mindenkire. Ez különben fizikai tény és törvény. Az esti fényforrás különbsége szerint meg ezer változatban jelentkezhetik ugyanaz a szín. Szóval míg a régi festészet forma és színművészet volt, a mai fény és árnyék-költészetté változott át elsősorban. Ugyancsak az erős világításban álló tárgy elmosódó vonalváza vitte arra az embert, hogy a kép lényegét igyekezzék kiemelni, hangsúlyozni. Ez minden kor művészetének legteteje, ahová a klasszikus mesterek csak akkor jutnak el, midőn a formákban és színekben való látásnak minden eleme, fogása eleven vérükké változott át. A lényegtelent elhagyják, a jellemzőt összegezik és kiemelik. Ezzel elértünk á monumentális festészethez, amely nem függ a formák nagyságától, és rokon az impresz-szionizmussal. Ez a modern, de mégis kétezer vagy még több éves festői kifejezésmód a jellegzetesnek kiemelésén kívül a mozgalmas élet megrögzítésére törekszik. Soha eleven életet pikturában nem tudtak és nem fognak tudni kifejezni mással, mint az impresz-szionista stílussal. Egyébként biztosan siralmas vagy nevetséges ágálás, hamis pátosz és üres póz lesz az igyekezet vége. Ezen összefoglaló, a lényeget kiemelő stílus természetszerűleg nem foglalkozhatik részletrajzokkal, finom aprólékosságokkal; a freskó sem lehet miniátori munka, egész más a természete. Azért szereti a nagy, egyszerű vonalakkal, széles színfoltokkal vagy merész és széles ecsethuzásokkal való festést; kedveli a vázlatosságot, mert a pillanatnyit, az átiramlót csak vázlatos rajzzal lehet érzékelhetővé tenni. Sőt a véglegesen el nem készített kép több teret engedve a néző fantáziájának, rendszerint tartósabban lebilincselő, mint a véglegesen elkészített kép, amelyet ha egyszer jól láttunk, mindent láttunk, semmi hozzá gon-dolnivalónk nincs már. Tudták ezt a klaszszikus nagy mesterek is, és azért saját művészi örömükre azt gyakorolták. Minthogy így az impresszionista festészet lehetőleg hangulatot akar elővarázsolni a néző leikéből, rendszerint nem dolgozik erős, kifejezett színekkel, hanem mérsékelt, lefokozott, halvány színakkordokkal: vagy ha mégis erőteljes, ősere-deti színeket vesz palettájáról, az egymáshoz való értékbeli hangolásban (valeur) annyira remekel, hogy az első tekintetre szinte barbár színerősség hamarosan szemet megnyugtató színharmóniává válik. Míg tehát egyrészt e mozgalmas piktura megfelel fokozottabb gyorsaságú kulturéletünk pszihologiájának, másrészt megnyugtatólag hat felkorbácsolt idegrendszerünkre. Természetesen mindenkor a nagy modern mestereket értem, nem a színek nagy kürtöseit és dobosait. A whistleri kék, szürke, fekete arrangementok, amelyek ugyanazon egy színnek változataiból jönnek létre, szinte jótékonyan hatnak a kulturélet megviseltjeire. Kühn azt mondja: "az ilyen festészet a legfinomabb színérzékenységet és a legtökéletesebb technikai tudást tételezi fel, mert minél kevesebb a szín, annál finomabbnak és változatosabbnak kell lenni a világossági nüánszoknak".
Most már méltóztassanak elképzelni, micsoda csodás felfedezés volt ez az impresszionista és pleinairista festészet a galéria tónushoz szokott művészek számára. Nem csoda, hogy szinte megittasodtak a szín és fény mámorától. Ez lett most az egyedüli cél, amit keresni, kutatni, alkalmazni kellett. Valóságos fanatikus fényimádók lettek. Nem is láttak mást, csak fényt és színt; s csak azt festették, amit a szín és fény tündén köntösében megláttak. Sőt elkeseredett gyűlölettel üldöztek mindent, ami eddig - - látszólag - - oka volt e drága kincs elhantolásának, eliszaposodásának: a régi mestereket, múzeumokat, akadémiákat, esztétikát, gondolati tartalmat, morálist, eszmét. Az életet és jelenségeit keresték, ahol rajta ragyogott a nap fénye és a színek szivárványa. Azért a pleinairista festészet — nem az impresszionista — elhanyagolta azt a munkakört, amelyen a fény és színproblémák nem jelentkeztek, mint elsőrendű tényezők, így minden kompoziciós témát, történelmi, zsánerképet ; s elsősorban a tájképfestészetre adta magát. A fény és szín szépségek, a kettőnek zománcos csillogása mindenek előtt a szabad természetben igézi meg az emberek lelkét. Ott a szabadban minden idegen befolyástól menten érvényesül. A művésznek nem kellett attól tartania, hogy a műterem valami ósdi emléke, hangulata, függönye, drapériája lefokozza vagy meghamisítja a természetben szerezhető szűzi impressziót. Sőt a nagyobb igazság és valószínűség kedvéért a természetből kiküszöböltek minden stafázst, embert, állatot, romot, házat. Ezekkel a XVIII. század festészete csúnyán visszaélt; hamis operette-tablókat teremtett, így a pleinairista festészet kezdetben egyoldalúságba esett: tájképnél alig produkált valamit. De aki egészében tudja felfogni és értékelni a műtörténelmi folyamatosságot, elismeri, hogy ez volt az egyedüli lehetséges és helyes mód, ha az új művészet elveit ki akarták fejleszteni, s múzeumi másolásoktól, az akadémiák élettelen receptjeitől meg akartak szabadulni. A kvatrocento festészetében is több a tudományos, technikai kísérletezés, mint a kifejlett, bevég-zett művészi tökéletesség. Aki azonban nem csupán esztétikai gyönyörökre pályázik, hanem szereti a kultúrtörténeti momentumokat, akit az érzéki élvezeten felül érdekel a műtörténelem filozófiája; aki érdeklődéssel és szeretettel tud belemélyedni a művészek forrongó lelkivilágába: az a pleinairizmus néha túlzó szertelenségeiben is becses tanulságokra fog akadni. A pleinairizmus első korszaka szükséges és eredményes átmeneti etapé volt. Mihelyt azonban ki van fejlesztve az elv és mindenkinek kezeügyességében van a technikai készség, a tárgyi munkakör kezd kiszélesedni. A napi kritika ugyan még továbbra is hangosan kárhoztat minden gondolati tartalmat ; leszól minden kompoziciós törekvést; maró gúnnyal üldözi a történelmi, monumentális, zsanér ábrázolást; ahol pedig a humor csillanik meg, egyenesen dühbe gurul; a művészetben nem akar célt elismerni, az egy gyönyörködtetésen kívül, s a XIX. század lapos programmfestészetének hibáitól elrettentve, a másik végletbe esik; a mindenáron való l'art pour l'art-ba. De ezek a zsurnaliszta titánkodások is kezdenek már lehiggadni, s a tartalmi, kompozicionális festészet a legnagyobb modern mesterek remekműveiben üli diadalát. Az első ez irányú kísérletezés az interieurfestészetben nyilvánult, midőn a különböző nappali vagy esti mesterséges világítás hatását tanulmányozták a zárt helyiségekben. Hangulatos modern lakások eleganciája és bizalmas puhasága; szegény emberek vigasztalan otthona; színházak változó fényözöne vagy félhomálya ; kávéházak rikító villamos fénye lesznek a művészi ábrázolás tárgyai, s velük természetesen a benne szereplő emberek, egyelőre csak nyugalmi állapotban, de csakhamar cselekvésben, mozgásban ; s így észrevétlen ül eljutunk azon pontra, ahol az emberek és a cselekvény lesz a festészet központja, a környezet, természet, inte-rieur az előbbiek hangulatteremtő szín és fény kerete. Sőt az egy időn át leszólt, legyalázott monumentális kompozíció is ünneplés tárgyává lesz a modern esztétikában, midőn oly kiváló mesterek, mint Puvis de Chavannes, Lenbach, Böcklin, Thoma, Stuck, Klinger, Ludwig von Hoffmann, Louis Corinth, Uhde, Ferenczy, Körösfői, Nagy S. remekelnek az alakos és kompoziciós festészet terén. Elméletileg is eljutottunk oda, ahol a cinkvecento fönséges festészete állott: a gondolati, művészeti tartalom és a technikai kifejezés egyensúlyához. A XIX. század festészetében a tartalmi gondolat, a filozófiai, történelmi, irodalmi volt minden, a művészi megjelenítés alárendelt valami; a modem festészet mint reakció kezdetben minden erejét a kifejezés eszközeire pazarolja, a tartalmit elhanyagolja vagy lenézi; végkifejlésben beáll a végleges egyensúly, minden tartalminak egyenjogúsítása a művészi kifejezésmódnak első helyre tevése mellett.
Míg a pleinairizmus a színek szivárványos uralmát vívta ki, az impresszionizmus pedig a karakterisztikust kiemelő és a mozgalmasságot feltüntető ábrázolást igyekezett művészi magaslatra emelni: egy újabb irányzat keletkezett, amely már előbb is kevésbé erősen lépett előtérbe, a pleinairizmus és impresszionizmus egyesülése, a pointilizmus, neo-impresszionizmus. Már előtte is megkísérelték művészek a pleinairizmust, a szabadvilágításban érvényesülő üde színezést átvinni a mozgalmasságot, elevenséget, lüktető életet, jellemző összefoglalást kifejező impresszionizmusra. A két irány oly gyors egymásutánban követi egymást, sőt annyira kapcsolatosan lép fel, hogy történelmi elkülönítésre alig gondolhatunk, de elméletileg helyes megkülönböztetésre kell törekednünk. Az egyesülés a pointillizmusban határozottan történik meg. A művészek, akik eddig is már annyi figyelmet szenteltek a levegő okozta fény és színelváltozásoknak, most minden igyekezetüket a fénysugárnak a levegőben való rezgésére, sugárzására, táncoló játékára fordították és azt igyekeztek megrögzíteni. Segantini egész új technikát talált ki, amely e célnak kitűnően megfelel: a festékeket prizmatikus elemeikre bontotta, s azon eredetiségükben apró vonal-kákban rakta a vászonra úgy, hogy a kép közelről apró színfonalkákból összeszőtt hálózatnak tetszik. Mások csupa apró festékfoltokat raktak fel, s a szemre bízták, hogy kellő távolságban a képtől egyesítse a színeket. Ezzel a technikával a nagy mesterek csodás élénkséget, színüdeséget és levegő átlátszóságot teremtettek.
A modern festészet végül az impresszionizmus útján eljutott a legegyszerűsítőbb eljáráshoz, a fővonalakkal és néhány színfolttal való ábrázoláshoz; a primitivizmushoz. A művészek úgy az alakokat adó vonalakat, mint a színeket a legkezdetlegesebb formáikra igyekeztek visszavezetni. Van ebben valami a vázlatkészítés első idejéből, a kultúra kezdetleges fokán álló népek rajz- és színbeli fiatalosságából, az üvegfestészet és a szőnyegszövés stilizáltságából. Hogy ebből művészi hatású kép szülessen, a művésznek mintegy kis ujjában kell lenni a legerősebb kompo-ziciós tehetségnek, holtbizonyos formarajzolásnak, a színek egymásravaló hatásának (valeur). Ez a művészi kifejezésmód még nagyobb művészi készültséget tételez fel, mint az impresszionizmus, azért oly kevés az igazi artisztikus primitivizmus és oly gyakori e téren a művészkedő szertelenség, lelketlen mázolás, nevetséges gyerekeskedés, amitől néha nem borzadnak vissza még neves művészek sem a mindenáron való újatmondás, a világot megelőző holnaposkodás, a szenzációs feltűnés kedvéért.
Mert tagadhatatlan, hogy a modern művészet gyönyörű eredményei és mindenkorra kiható vívmányai mellett sajnálatos arányokban terpeszkedik a legbotrányosabb szertelenkedés. Az embernek bizony higgadt belátásra, az egész műtörténelmi fejlődés tiszta képére és erősen fejlett műízlésre van szüksége, hogy meg ne zavartassa magát a tülekedők kiállhatatlan zajától és eltévelyedésétől. Egyrészt a művészi képzés elégtelensége, - abszolút autodidakszis túltengése, előkelő mesterek lenézése, technikai kiképzés hiányossága — lelketlen művészi proletariátust teremtett. A művésznövendék egy évi festékkeverés és ceruzakoptatás után nem képes tovább viselni a mester "lenyűgöző gyámkodását". Lót-fut tárlatról-tárlatra, műteremről-műteremre, országról-országra. Fegyelmezettlenségében és tudatlanságában emésztetlenül gyűjt össze minden impressziót, s főként azt ragadja meg, ami a legújabb és legbizarabb, tehát legfeltűnőbb, és nevét leghamarébb hozza, forgalomba. Másrészt a zsűrik lelketlensége, klikk-szelleme, pajtáskodása, féltékenysége és a gomba módra szaporodó műintézetek és műkereskedők vásáros reklámja porondra engedik a készületlen, tehetségtelen muzsafiakat. Nem csoda, ha a laikus közönség elveszti kedvét ennyi hóbort láttára, amelyet neki komoly képpel tálalnak fel.
A modern művészet különben is, mint sommázó irányzat, még a régi művészetnél is fegyelmezettebb, alaposabb rajztudást, formaérzéket és színízlést tételez fel. Az epigonok ugyanazt hiszik, hogy mi sem könnyebb, mint stilizált vonalakkal és színfoltokkal remekelni. Ezen felületes léhaság, abszolút kulturműveletlenség, eszme és kedélyszegénység tisztára külsőségekre utalja őket, s így munkáikon se gondolati, se művészi tartalom nincs. Az előbb említett tartalmi nemtörődömség folytán témaegyhangúság ásít a tárlatok falairól. Tájkép tájkép mellett, amelyeken azonban művészi meglátás sincs. A romantikus és heroikus stilizálást úgy is szívesen elengedjük. Az ideálisabb, intelligensebb, úribb körök életének elhanyagolása, és a koldusszegénység mindenáron való erőszakolása, annak artisztikus tartalma híján. A csendélet nagyon megfontolandó poézise a konyha és káposztásföldek keretén belül satnyul el. E két kategóriával kapcsolatban áll a durvának, darabosnak, sőt rútnak minden mértéken túl való agyonhajszolása. Bizonyos művészek öntudatosan fenegyerekeskednek, duhajkodnak, és elvből szalonellenesek. Ez a XIX. század ultradelikát művészetének érthető, de sajnálatos visszahatása. Ugyancsak annak színérzék hiányát a legmerészebb színreakció követi. A festők festők akarnak lenni és semmi egyebek, vagyis csak színekben látják a világot, sőt a világot már nem is látják, csak színeket. Valóságos hasis álomképek riasztanak bizonyos műtermekben. Nem Whistlerék vagy Gauguinék szín-művészetét szeretik, hanem irgalmatlanul festenek és festenek, állítólag színakkordokat raknak fel és színszimfóniákat költenek. Valójában pedig egymásba folyó rokonszíneket vagy ordító ellentéteket mázolnak vásznaikra. Ez a felületes színfelrakás formai képzetlenségüknek átkos következménye, mert képtelenek egy tisztességes vonalat meghúzni, nem is említve az emberi test vagy tárgyak gondos tanulmányozáson alapuló megrajzolását vagy művészi megérzését. Művészi könnyedség, mesteri odavetés helyett kamasz könnyelműség és hányavetiség rí le vásznaikról. Az impresszionista stílus teljes leromlására vezetne az is, ha a már mind általánosabbá váló széles ecsetkezelés bölcs mérsékletre nem fog találni. Képtelenség ugyanis e modort annyira elnagyolni, hogy a színfoltok egyesítése kedvéért 10—15 méter távolságra kelljen visszalépnünk a képtől, holott a józan képtávlat, főként magánlakásban - - hisz nem számíthat minden kép muzeális elhelyezésre - - legfeljebb a kép hosszanti átmérőjének másfelese lehet. Igaz ugyan, hogy a vázlatos, erőteljes ecsethúzásoknak is meg van a maguk művészi szuggesztív hatása, de e tekintetben Frans Hals mértékén túlmenni aligha lesz tanácsos. Az pedig, amit újabban a neoimpresszionis-ták egynémelyike elkövet, hogy valóságos festék-domborműveket készít a plasztikus és élénk hatás kedvéért, épp oly művészi eltévelyedés, mint annakidején a romantikus iskola "lenyalt" szépsége, tükörsima kivasaltsága. Nem kevésbbé víg-asztalán ugyanazon színakkordoknak örökös visszatérése. A galériatónussal" a vörös vagy barna lazurral ellentétben a pleinairizmus kezdetén a levegő meg-érzékítésére mindent krétaporos, szürkés, fehéres színgammára vezettek vissza. Azután következett a zöld, végre a lila hangulat. Egy időben a modernség a lilával lett egyenlővé. Jól tudjuk, hogy a festészet nem lehet a való életnek kínos másolata se rajzban, se színekben ; szeretjük, ha a művész színeivel költészetet teremt, muzsikát ad; elismerjük az egy színakkordon alapuló képbeállítás jogosultságát, sőt magas művészi értékét; de elleneznünk kell a túlhajtott, erőszakolt, minden emberi tapasztalatot egyenesen fejtetejére állító színelváltoztatásokat. Valamint az sem valami felemelő, hogy bizonyos modern iskolák tárlatait maholnap csak fekete szemüveggel lehet már majd végignézni, annyira éles, rikító színekkel tüntetnek vásznaikon. A vészes atelier-világítástól ezen dekadens színorgiákig számos művészi fokozat van, amelylyel a modernek megelégedhetnek. Amit manap a legújabb francia neoimpresszionisták és kapcsolt részeik a színek felbontása, intenzitása, darabos felrakása, zűrzavaros foltszínezése révén teremtenek, annak legfeljebb előkészítő, technikai értelme és jelentősége lehet, ami inkább való a műtermek vázlatgyűjteményeibe, mint kiállításokba és lakásokba. A jövő pikturája már nem a technikai kísérletezések s főként nem a színproblémák irányába tarthat ; ezen úton, azt hiszem, már elértük a végső állomást; a realista gyakorlatokon is átestünk sok szertelenség között, de a művészet-fejlődés összességére nézve mérhetetlen haszonnal. Ezen út egyes állomásait számos maradandó remekmű jelzi. A jövőre nézve, ha lehet prófétálni, a festőművészet a stilizálás felé haladhat, amint eddig minden kor pikturája a stilizáló művészetben érte el tetőpontját ; lehet az akár vonal, akár színstilizálás, s itt azután mind erősebben előtérbe fog lépni az ideális tartalom is. Nem a romantikus kor vérszegény filozófia pikturája, hanem a virágzó renésszánsz klasszikus irányzata. Az egyházi művészet e ponton kapcsolódik majd be a modern festészetbe, s mint sajátságos monumentális és ideális lendület ismét gazdag teret fog nyújtani a félszázados küzdelemben, kutatásban leszűrődött modern művészeti elvek megvalósításához. Strygowski máris hirdeti, hogy a modern piktura végleges megtisztulása és felmagasztosítása, igazi grand art-tá való kialakulása csak a monumentális feladatokat nyújtó egyházi festészetben történhetik meg. Puvis de Chavannes Szt Genovéva ciklusa e mellett látszik tanúskodni.
A modern szobrászat a modern építészettel és festészettel párhuzamosan haladt, sőt mindkettőnek befolyása alá kerülvén, két főirányban fejlődött: az építészettel kapcsolatos emlékszerű, monumentális és a festői, impresz-szionista szobrászat alakult ki. Az elsőnek művelői főként a németek, az utóbbinak bölcsője a francia-belga vidéken ringott. A németeknél az 1871-iki dicsőséges hadjárat után a nemzeti lelkesedés rettenetes monumentális szobrászatot teremtett. A Denkmalwuth nem hagyott egyetlen teret sem szobor nélkül. Milliókat áldoztak és elriasztó szoborsorozatokat és csoportozatokat alkottak, amelyek végül a berlini Siegesalle szégyenletes márványsorában nyertek befejezést. Itáliában az Unita Itália örömét örökítették meg hasonló selejtes Dante, Garibaldi és Victor Emmanuel szobrokkal. A mi hazafias emlékműveink javarészéről kíméletből ne szóljon a krónika. A szobrászat hol a klasszikus görög plasztikát hozta rossz hírbe szolgai, de rossz másolataival, hol a renésszánsz lovasszobrait csúfolta meg bastard leszármazottakkal. Midőn végre a művészek ráeszméltek a másolás és utánzás lealacsonyító és terméketlen szerepére, ismét a régi művészet vezérelveit igyekeztek kihámozni és annak irányító hatása alatt és szellemében a modern monumentális plasztikát megteremteni. A klasszikus, középkori és renésszánsz szobrászat az építészetnek nem alsórangú, hanem királyi kiegészítője volt, és szobrot soha önmagában elképzelni nem tudott; az mindig az épület belsejével vagy külsejével vagy a városképpel állott összefüggésben, abba mintegy beleszületett, belőle nőtt ki. A modern szobrászat is keresni kezdte az architektúrával való kapcsolatot és jeles mesterei révén meg is találta. Bruno Schmitz, Lederer emlékművei a monumentális szobrászatnak mindenkor elsőrangú emlékei lesznek. Az egységes, nagy tömeghatás kedvéért szeretik a kiklopszi tagolásokat és a kora román zömök építészet formáit modernizálni. Nekünk e nemben nincsenek remekeink, csak szomorú emlékű pályaterveink. S ebben közösek a modern monumentális szobrászat egyik súlyos tévedésével: a plasztika elenyésző semmiséggé zsugorodik össze, az építészet elnyom minden szobrászi gondolatot. Gyakori szerencsétlen véget ért Erzsébetszobor pályázatainknál és más egyéb rokon tervezeteknél valóságos kentaur-háborút rendeztek szobrászaink hatalmas kőtömbökkel, alépítményekkel, oszlopsorokkal, árkádokkal, tornyos erődítményekkel. Az építészeti hivalgás egységesítő gondolat nélkül valóságos bacchanáliákat ül, ha monumentális szobor emeléséről van szó. Nem ez a szellem inspirálta a koblenzi Kaiserdenkmalt vagy a hamburgi Bismarck-szobrot. Ezekben az egyiptomi szfinkszek monumentális szellemi és titáni ereje ébredt új, germán életre. A másik irány, amely Meuniert vallja atyamesterének és Rodinben, Trubetzkoyban ünnepli legszebb sikereit az impresszionista festészettel rokon elvek alapján áll és sok hasonlóságot árul el a kora renésszánsz bronzszob-rászatával. Ez utóbbiban a reálista felfogás szinte tüntetőén a szegletest, az érdeset, a soványt, leaszottat, aszkétát tette ábrázolásainak feladatává, és ezzel kapcsolatosan, az antik szobrászat formai szépségének lekerekítettségével, simaságával, bájával vagy ifjúi arányosságával ellentétben a markáns izomzatot, férrikori erőt vagy az agg szikárságot öntötte bronzba. Ez az anyag meg kiválóan alkalmas az érdesebb felületű kidolgozásra. Már maga az alapja, az agyagba való mintázás nem enged meg oly sima kezelést, mint a márvány. A bronz sötétes színárnyalata pedig lekerekített simaságban kevéssé alkalmas főként az erő kifejezésére. Azért a bronzszobrász a fény és árnyék játékát számbavéve nem simára, hanem hullámosra, gödrösre, érdesre tervezi szobrát. A márvány simasága és a bronz egyenlőtlenebb felületi volta már a klasszikus szobrászatra is jellemző. Azért Rodin felette jellemzően nevezi a szobrászatot a púp és gödör művészetének. Miután a modern szobrászat a festészethez hasonlóan a mozgalmasságot, pezsdülő vagy drámai lüktetésű életet, a testi és lelki elváltozások pillanatnyiságát szereti megjeleníteni, különös előszeretettel nyúl az agyaghoz és bronzhoz. Az agyag mint kis plasztikai dísz elevenségével üde, közvetlen hatást vált ki; rajta meg egyenesen meglátszik a formáló kéz, újjaknak nyoma, amit eltörölni természetellenes és anyagbeli hazugság, így már e két anyag, a bronz és agyag önmagától teremti az impresszionista szobrászati stílust. De meg a modern plasztikának a lelkiélet kifejezésére irányuló alapgondolata is a stílusnak megváltozását kívánja: a lírai hangulatoktól fel a drámai viharig és a fizikai gyötrelmekig ezernyi pszihikai változatot, átmenetet, rezzenést, szinte sejtelmes hangulat-nyilvánulást kell kőbe, ércbe stílusosan kifejeznie. Ebben a tekintetben a modern művészet inkább a középkori keresztény, mint az antik szobrászat talaján áll. Azok, akik minden körülmények között Lessing mérsékelt indulat-teóriáját vallják a plasztikában: az ily irányú törekvést a limine elutasítanak. Lessingen ugyan megbosszulta magát teóriája magán a bizonyításra felvett Laokoon-csoporton, s azóta fel igen sok kiváló szoborművön a klasszikus művészetben. Mert amint láttuk az agyag és bronz már természeténél fogva impresszionista; a fa és márvány mindenesetre nagyobb anyagi korlátok közé szorítja az impresszionista szobrászatot. De magában nem ellenmondás és lehetetlen. És csodálatos, hogy a mozgalmasabb életnek márványba való vésése ellen azok tiltakoznak a legélénkebben, akik a márványból faragott finom csipkézetet, s más hasonló szobrászati habcukrászatot lelkendezve magasztalják. A kinövések még nem jelentik az elv élhetet-lenségét. Mert kinövés az előbb vázolt művészi élet, annak korlátlan szabadsága és fegyelmezetlensége mellett szinte elkerülhetetlen. Tagadhatatlan, hogy az impresszionista szobrászok egy része hallatlan játékot űz anyagával, főként a márványnyal. A statika józan és szükséges törvényein kötéltáncos vakmerőséggel teszi túl magát, ami ha talán fizikailag lehetséges is, de soha sem esztétikus, zavartalan műélvezetet teremtő eljárás. Végül a modern szobrászat felelevenít egy antik eljárást, a színes plasztikát. Erről már-már elfeledkeztünk. A klasszicizáló művészet a földből kiásott, kétezer év viszontagságát átélt antik szobrok szintelensége folytán a márvány színezését barbárnak tartotta. Utóbb a műtörténelmi kutatás megállapította, hogy a most szűzi fehérségben tündöklő görög szobrok, sőt a márványtemplomok és paloták is polychromiával jeleskedtek; Fidiasz és Praxitelesz örökbecsű művei Nikiasz ecsetjének köszönték színes köntösüket. Ezt a klasz-szikus hagyományt egyedül az egyház őrizte meg templomi kő- és faszobrain, míg végre napjainkban a modem szobrászat nagy ellenkezés között új életre ébresztette. Klinger Beethovenje és szellemi rokonai elragadtatásba ejtették a finom ízlésűeket és műtörténelmi alapon állókat. Minthogy azonban ahol Isten templomot épít, az ördög azonnal korcsmát állít melléje, a modern szobrászatban is divatossá lettek a selejtes színezésű tanagra szobrok, a különböző színes márványfajokból összeállított rémségek, amelyek egy cseppet sem jobbak a Makart-idők szerecsen szobrainál.
Summa summarum: a modern művészet bilanca a zárlat alkalmával így fest. A modern művészet alapelveiben, jeles mestereinek kiváló alkotásaiban a régi műtörténelmi alapokon áll, s amennyiben azokat tovább építette, kifejlesztette, törvényes úton haladt. Azért a modern művészet jogosultságát, jövőre való hivatottságát, jnagas nívóját kétségbevonni, tudománytalan eljárás, műtörténelmi járatlanság és szilárd műízlés hiányának jele. Másrészt a modern művészei minden értelmes művelőjének és kedvelőjének résen kell lenni az új művészet cégére alatt betolakodó sarlatánság ellen. Házunk becsületéről és jó hírnevéről van szó. Mindenesetre elmúlt az az idő, amidőn az apagyilkosnak is meg kellett bocsátanunk, mert a modern művészet országútjának kavicsolója volt. Csak erélyes művészeti politika menthet meg azon modem művészeti eliszaposodástól, amely két-három év óta félelemmel tölti el az új művészetnek minden lelkes barátját.
FIEBER HENRIK
