SIMAY IMRE
Hét évvel ezelőtt egy Bécsben élő fiatal magyar festőnek hirtelenül eszébe jutott, hogy meg kellene egyszer próbálkoznia a szobrászattal is. Anélkül, hogy valaha mintázófát vagy vésőt forgatott volna, kurta elhatározással nekivágott az agyagnak és megmintázta a Családi öröm című csoportot, amelyre a budapesti Képzőművészeti Társulat 1905-i kiállításán megkapta a Ráth Györgyféle díjat.
Két évvel utóbb már az övé volt az állami aranyérem is. Ebben a meglepőn gyors elismerésben nálunk csak egy pályatársa akadt: Réti István, akinek legelső képét rögtön a múzeum számára vették meg.
A festő, aki ily váratlanul vedlett át szobrássza s mindjárt első munkájával nagy feltűnést keltett, Simay Imre.
Simay Imre Károly 1874 december 16-ikán született Budán. Korán mutogatta oroszlánkörmeit. Mert már szombathelyi normálista korában ama firkáló gyerekek közé tartozott, akik oly ellenszenvesek a tanítóknak. A gimnazista-kor, - - amely Simayra nézve Felső-Lövőn "zajlott le" - - nem mutat e tekintetben javulást. Könyveinek, házi füzeteinek margója volt az a terület, amelyen rajz-szenvedélyének hódolt. A tanárok erre a rendet-lenkedésre sűrűn és kellemetlenül reagáltak, amire Simay a karrikatúrák egész záporával válaszolt. Kitűnt, hogy az ifjú Imre Károly korlátot nem tűrő, féktelen temperamentum, aki a gimnaziális tudományokban nem akarta jövendő emberségének alapjait látni. Míg e harc a tantermekben egyenlőtlen fegyverekkel folyt, azalatt Lövő szabad ege alatt kibukkant Simay másik természete is: a fantasztikum iránt való érdeklődés. Ezt jótékonyan táplálta a hegyes-völgyes, vadregényes vidék, az első nagy festői impressziók. Komor erdők koszorújában egy-egy lovagvár időmarta romjai tekintgettek reája s szelíd melancholiájukat rálehelték a művészlelkű gyermekemberre. Ez más koszt volt, mint amit a latin grammatikából mértek neki a tanterem kényszer-kalodájában. Apját eleinte aggasztotta az események ilyen fordulata. A nagyműveltségű, művészlelkű vasúti osztálymérnök, aki egykoron, 1848—49-ben ugyancsak keményen nézett szemébe a sorsnak, jó emberismerő létére, úgy mentette ki fiát e zavarokból, hogy készséggel bocsátotta a művészi pályára, sőt tőle telhetőn minden szükséges anyagi áldozatot is meghozott.
1892-ben szüleivel Bécsbe költözött, miután a gráci festőakadémia igazgatója, Schwach Henrik, szintén megállapította az éppen maturált fiatal emberről, hogy művésznek született.
Ennek az évnek az őszén beiratkozott L'Allemand iskolájába. Elkezdődtek tehát művészeti tanulmányai s ami ennél is fontosabb: most élte át első nagy művészeti impresszióit. Rubens, Rembrandt, Dürer, a régi spanyolok kötötték le a figyelmét. Bécsben s a következő év őszén Münchenben, ahová atyja rövid időre magával vitte, fiatal rajongással nézte e mesterműveket. A Schack-képtárban nevezetes művészeti élmény volt számára Böcklin, Feuerbach és Schwind. A régiek után jöttek az újak. Hatalmas erővel ragadta meg őt a müncheni Szecessziónak 1895-ben a bécsi Künstlerhausban rendezett kiállítása. Stuck sokoldalú gyűjteményes kiállítása, a fiatal Herterich Szent György-e, Exter művei egy új világot jelentettek. Az egész bécsi művész-fiatalságban forrt a vér s nagy tettekre edzették magukat. Buzgó lelkesedéssel végzett előmunkálatok után 1898 tavaszán megnyílt Bécsben is a Szecesszió első kiállítása.
Simay ott volt a modernek küzdelmeinek első sorában. Sőt még akadémiai növendék korában, 1895-ben, tehát közvetlenül a müncheni Szecesszió bécsi kiállítása után miniatűr-vértanuságot is szenvedett modern érzületéért. Az iskolának Füger-pályaversenyén megjelent ő is, mint negyedéves növendék, de a többitől merőn elütő, modern fegyverzetben. Fantasztikus rajzai és kompozíciói, köztük a " Habsburgi Rudolf megbünteti a rablólovagokat" című, messze kitűntek a holt akadémikus sablonból, Simay vesztére, mert a konzervatív tanári karnak esze ágában sem volt az ilyen rebellis művészetet hivatalos elismeréssel ko-szorúzni. Így lett a bécsi magyar művész egyike az elsőknek azok sorában, akik a Szecesszió megalakulása előtt és mint modern művészek mertek fellépni a császárvárosban. Nem törődött azzal, hogy a konzervativek gyengéden aggódni kezdtek elmebeli állapota miatt. Tudta: mit tesz, s ment egyenesen az útján.
Az út pedig az akadémia falai közül kivezette a szabad természetbe, a valóságok széles világába. Az életbe.
Már 1896 nyarán sokat rajzolt a bécsi udvari lovarda istállóiban. De a lovakhoz hamar hűtlenné lett. Bécs peremén, Schönbrunnban találta meg voltaképen, amit keresett. A schönbrunni állatkertben a formák és mozdulatok, az organizációk oly gazdagságára lelt, hogy most hévvel vetette magát ennek a világnak tanulmányozására. Ott ismerkedett meg Hagenbeck Károllyal, a világhírű hamburgi állatkereskedővel. Az állatok e jeles ösmerője csakhamar kitűnő műértőnek is bizonyult: felfedezte Simay tehetségét és egy egész sor pompás állatot festetett meg vele. Ő volt első mecénása.
Ennek másfajta következményei is lettek. Hagenbeck, hogy e képeket gyűjteményébe besorozhassa, azt kívánta, hogy azok akva-rell- és gouache-technikában készüljenek. A fiatal művész ezzel új technikai feladat elé került.
Hévvel és örömmel látott hozzá: hisz a technikai kísérlet, az anyagok kitanulmányo-zása művészi örömei közé tartozott. Még csak nemrégiben is be-bejárogatott Ungerhez rezet karcolni, később pedig merészen belevágott egy még újabb anyagnak, a bronznak, a kőnek birodalmába. Az anyag épp úgy forrásává lett művészi ihletének, mint a nagy természet.
Nem vallotta kárát. Mert egyrészt ebben a technikában egész sor illusztrációt készített Goethe Faustja, Erlkönigje, Zauberlehrlingje, Uhland Sängers Fluch-jához, amelyek külföldi gyűjteményekbe vándoroltak, másrészt a Hagenbeck számára készült pompás állat-képek megszerezték neki Eisenmengernek, a bécsi akadémia nagytudású tanárának barátságát, aki rögtön felajánlotta neki mesteriskolájának egyik tágas műtermét és pártfogásáról is biztosította.
Simay tehát 1897 őszén belépett Eisenmenger mesteriskolájába. Tanárában biztató és lelkesítő jó barátot is bírt, akinek megcsodálta teoretikus tudását, állattani és összehasonlító bonctani ismereteit. Itt rajzoláson, festésen kívül alkalma nyílt arra is, hogy behatoljon az állati organizmus formailag érdekes titkaiba. Eisenmenger szívesen bocsátotta rendelkezésére nagybecsű bonctani preparátumait, Simay ezenkívül eljárt az egyetem és az állatorvosi főiskola anatómiai óráira is. De a schönbrunni állatkertet sem hanyagolta el. A nagy majomketrecek bizarr.népsége érdekelte itt elsősorban. Testük sajátos szerkezete, mozdulataik élénksége, pszichikai életük különlegessége a legnagyobb mértékben lekötötték. Hogy formavilágukat egészen megismerje, anatómiailag feldolgozta különböző fajbéli majmok hulláit s, proporcióméréseket végzett rajtuk. Annyira megszerette ezt a témát, hogy egész sor kompozíciót is rajzolt a majmok életéből.
Eközben a fiatal bécsi művészgárdának hő vágya beteljesedett: meglett a Szecesszió új palotája, s benne az első, fényes sikerű mű-tárlat 1898-ban. Simayt a sok jeles mű közt nagyhírű müncheni kollegájának, Zügelnek a "Paradicsomban" című műve kötötte le leginkább. A nagy állatfestőnek ez volt egyik legkitűnőbb alkotása. Nem csoda, ha Simay most már az ő közelébe vágyódott, hogy tudását új forrásokból gazdagítsa.
Elküldte műveinek egy kis gyűjteményét a müncheni mesternek. Az pedig az elragadtatás hangján válaszolt. Simay csakhamar benn volt az iskolájában.
Itt azonban csalódás érte. Zügel tanítási tehetsége korántsem volt egyenrangú nagy művészetével. Rabszolga-engedelmességet követelt, recipéket adott. Oly dolgokat kívánt tehát, ami miatt Simay már gyermekkorában farkasszemet nézett a tanáraival. Nemcsak bűnnek, de egyenest lehetetlenségnek vélte bármily más művészt utánozni. Három hónap múlva, 1899-ben, mégis elnyerte állattanulmányaira az akadémia dicsérő oklevelét s még az évben a "Játék" című témára kiírt pályázaton a nagy konkurrencia díját egy humoros majomkompozicióval, amely nagy feltűnést keltett.
A Zügel-iskola nyaratszakán Wörth am Rhein gyönyörű vidékén dolgozott. Simay három félévet töltött nála, de bizony nem tanult tőle semmit. A maga módjára tanulmányozta a természetet. Azután sorra vette a külföld nagyobb állatkertjeit. Végre 1900-ban visszament Bécsbe. Ott még egy évig járta a Wiener Tiergartent és Schönbrunnt.
És azzal megszűnt természet után dolgozni. Attól fogva mindenét emlékezetből meríti.
A naturalista korszak elmúlt. Következett a stílus keresése és fejlesztése.
Simay e sorok írójának elmondta, hogy művészi emlékező és kombináló tehetségét Eisenmenger fedezte fel benne, aki maga is híres volt ez adományról. Eisenmenger is - úgymond - - a rendkívüli művészek ama kis csapatába tartozott, akik, mint a régi mesterek legtöbbje, alapos tanulmányok után csakis emlékezetből, azaz minden modell igénybevétele nélkül bírtak alkotni. Eisenmenger nevelte a fiatal magyar tanítvány mnemotechnikai készségét és Simay csakhamar annyira vitte, hogy például emlékezetből rajzolt tanulmányait még szakértők is feltétlenül természet után készülteknek tartják.
S ezzel elérkezett a nyilvánosság előtt való szereplésének ideje is.
Először a bécsi Künstlerhaus 1901. téli kiállításán vesz részt "ítélőtanács előtt" című humoros majomkompoziciójával és emlékezetből rajzolt állatrajzok sorozatával.
Itthon 1903-ban szerepel először. A Műcsarnok tavaszi tárlatára küldi egy rajzsorozatát, mely nevét gyorsan ismertté teszi. Egyik rajza, a "Kutyatanulmányok" című, megkapja a Wahrmann Mór-féle díjat. A sorozat hat darabját megveszi a Szépművészeti Múzeum. Egy másik sorozata ugyanakkor feltűnést kelt Berlinben. És mintha csőstől hullana az áldás, még az évben kollektiv kiállítása nyílik meg a bécsi Hagenbundban és az osztrák lapok elárasztják dicséretükkel. 1905-ben ugyanez a Hagenbund - - kivételesen és szabályzata ellenére — megválasztja rendes tagjává. Simay az első magyar, akit e kizárólag osztrákokból álló művésztársaság ily kitüntetésben részesített.
Idehaza is tetézték az első elismerést. Mert 1904-ben megkapta a gróf Andrássy Dénes és neje Franciska grófnő 4200 koronás ösztöndíját.
Ekkor, hirtelen támadt impulzusnak engedve, megpróbálkozik a szobrászattal.
Nem valamely könnyűvérű ötlet vagy üres becsvágy a végső oka ennek a fordulatnak. Ha a szobrászat csakugyan a formák nyelve, úgy Simayban már régóta felgyülemlett ennek a nyelvnek a szótára. Az a rengeteg tanulmány, amelyet a boncoló asztalnál, a preparátumok előtt végzett, az a szakadatlan megfigyelésmunka, amellyel az állatok formáit és mozdulatait kémlelte, nála nem volt múló élmény. Ő nem csak gyakorlatot szerzett magának ennek révén, mint annyi más, hanem eltörölhctetlen forma-készletet is. Ne feledjük ritka mnemotechnikai készültségét sem. Mi más volt nála ez az ezernyi forma, mint legtöbb pályatársánál, aki az egyszer lerajzolt dolgokra soha többé vissza nem emlékszik. Simaynál minden meglátott forma olyan volt, mint egy számsorban egy új szám, amely százszorosán fokozza a kombináció lehetőségét. Csoda-e, ha e formatömeg művészi alakításánál szűknek bizonyult a kétméretű papiroslap vagy vászon és hogy a művész önkéntelenül és természetszerűen oly anyaghoz nyúlt, amely megengedi, hogy formáinak kincse új életet öltsön a háromméretű plasztikában?
Nem kellett az ábécénél kezdenie. Művészi tapintata hamar megéreztette vele azokat az egyszerű őstörvényeket, amelyeket az anyag jellege szab a mester elé. A bronz is, a kő is, nagyon értelmesen beszél, csak aki elfogult, értheti félre mondanivalóját: Simay, aki önállóságban nevelkedett, egy-kettőre bizalmasa lett ezeknek az anyagoknak. Annyira megértette azokat, hogy eszébe sem jutott valamely szobrász-barátjától megkérdezni, hogy tulajdonképen hogyan is megy a mintázás. Minden előzetes szobrászati kísérlet nélkül nekivágott. S meglett az első bronzcsoport: a Családi öröm.1
Szobrászok voltak az elsők, akik az újdonsült szobrásznak tapsoltak. Azt hihetnők, hogy a taps inkább a váratlan és meglepő eseménynek, az első kísérlet sikerének szólt s nem a szobor művészi értékének. De a kis bronz csakhamar egészen elfogulatlan birák elé is került. 1905 tavaszán a müncheni nemzetközi kiállításon módja volt a tűzpróbát kiállani, még pedig fényesen. Münchenből Budapestre jött még az év őszén. Itt elnyerte a Ráth-díjat. Sőt rögtön besorozták a Szépművészeti Múzeum szoborgyűjteményébe. De pályafutását még itt sem fejezte be. Mert Milanóban megszerezte (1906-ban) a grand prix-t. Megjárta Bécset, meg Londont s hírt szerzett mesterének. Valóban nem mondható, hogy Európaszerte éppen keletkezésének kivételes körülményeit honorálták.
Míg a szobor így bebarangolta Európát, szerzője is útra kelt. Ösztöndíjával bejárta Németország regényes vidékeit, ódon városait. Kivált azokat, ahol régi időkben gótikus dómok számára faragták a mesterek archaikus szentjeiket és madonnáikat. Ahol oly szépen és egészségesen érvényesült az anyagnak stílusra ihlesztő szava. Hisz Simay is rokon dolgokat keresett. Egyszerű formákba forrasztani az életet, intenzive, tömören belesajtolni a bronzba egy pszichikailag érdekes mozzanatot vagy kőből kiszelni egy lappangó karaktert: ilyesfajta törekvések érződnek meg művein. Mert a kő is vonzza.. Egy "Rhesus erythraeus" bronz után következik az "Ikrek" című kőszobor (Bécs és Budapest 1906). Mind a kettő itthon maradt, az egyik a királynál, a másik az Iparművészeti Múzeumban. 1907-ben még nagyobb elismeréshez jut.
"Mama meg a fia" című bronzcsoportja megszerzi neki a Műcsarnok téli kiállításának állami aranyérmét. Néhány lapidáris síkba szorított forma az egész. Ujjmutatás az ezután következendő kőszobrokra.
Ilyen, teljesen kő-sugallta alkotásával 1908-ban jelent meg a Műcsarnokban. Egy oroszlánpárt szelt ki fekete belga 'gránitból. És az amúgy is stilizált és egyszerűre szabott síkokat simára csiszolta. Majdnem oly egyszerűre, hogy egy jó matematikus egyenletekkel tudná kifejezni. Csak a végső zamatot, a kőbe forrasztott életet, a mozdulatok hevét, a kifejezés kötött szigorát kellene kihagynia, holott épp ezek az elemek adják e mű artisztikus magvát. Simay munkálkodásában határkő ez a kőszobor. Mert amit itt elénk ad, abból még szigorúbb következtetéseket von le "Lovasszobor" című, szintén a Műcsarnokban kiállított nagy kőmunkájában.
Bevalljuk, hogy ez a szobor inkább a beléje rejtett szándékok, semmint közvetlen hatása révén köti le érdeklődésünket. Ama művek közé tartozik, amelyeket sok ember az első pillanatra teljesen elhibázottaknak tart. Mi nem oszthatjuk ezt a véleményt. Olyannak fogjuk fel, mint amilyenek azok a drámák, amelyek kéziratban olvasva nem hatnak, de egyszerre lebilincselnek, amidőn igazi helyükön, a színpadon élednek fel. Simay Lovasszobra is egy ilyen kézirat. Megvan benne a kész munka, de még nem vált élővé. Mert sokkalta nagyobb méreteket követel meg, mint amekkorákra egy kiállításba szánt műnél gondolni lehet. Első impressziónk az volt, hogy az így koncipiált formák csak többszörösen nagyobb méretben érvényesülhetnek igazán Ez a kőtömb túlontúl kicsiny a benne pedzett plasztikai hatások kiváltásához. E formák végsőig fokozott, architektonikus egyszerűsége egy akkora kőtömböt kíván, mint egy többemeletes ház. Sajnos, ily méretekben nem dolgozhatik magyar szobrász. Simay, miután ekkora hegyet nem kaphatott, elég bátor volt legalább megmutatni, minő formanyelven képzelné el ő az efajta acélerejű óriást.
Míg ily kő-tervekkel foglalkozott, nem hanyagolta el a lenge papírlapot, de az apróka bronzot sem. Egész sor érdekes, sajátosan stilizált rajza támad, amelyek szaporán vándorolnak múzeumokba és magángyűjteményekbe. Díjakat is nyer velük. Bronzai, amelyek most keletkeznek (pl. a III. Béla) ugyanoly mértékben mutatják monumentális vágyait a leszabott egyszerűséget és szinte architektónikus szigorúságot, mint kőmunkái. A művész, aki ily sokféle anyag felett lett úrrá, a szorosabb értelemben vett festészetet sem hanyagolja el. A bécsi Hagenbund megbízásából egy monumentális dekorativ képciklust fest, a Komédiát. Újabb példája annak, hogy
a magyarságát mindig nagyra tartó művészt mily elismeréssel veszi körül a telivér osztrák művészegyesület. Neki köszönjük azt is, hogy egy magyar művésztársaságnak, a Kévének, először nyílt alkalma Bécsben bemutatkozni. Ki kellene emelnünk Simay művészi eredetiségét. De azt hisszük, hogy midőn fejlődésének szokatlan folyamatáról számot adtunk, ennek külön hangsúlyozása fölösleges. Mint tanulmányainak rendjében, úgy kész műveiben sem utánzott soha senkit sem.
LYKA KÁROLY
1 Reprodukáltuk a Művészet 1905. évf. 412. lapján.
