Izsó Miklós és a bécsi magyar technikusok, Művészet, 1911

Tizedik évfolyam, 1911 | Első szám | p. 2-22. | Facsimile

IZSÓ MIKLÓS ÉS A BÉCSI MAGYAR TECHNIKUSOK

- Disznóshorvát. - Izsó leszármazása. - Szülői. - Rokonsága. - Sárospatak. - Petőfi látogatása. -

- Második közlemény. -

Az Izsóék háza egy pár évvel ezelőtt rombadőlt, a Sárkány úr birtokában volt, ő pedig újra nem építette. Ezt a beltelket azóta megvette egy bányász, aki a múlt évben egy új házat épített rajta, de nem azon a helyen, hol a régi épület volt, azt most kertnek használják.

Ezt írja Barna Gyula, disznóshorváti ref. lelkész, 1910 július 5-én.

Így hát hiába keresné valaki a felsőborsodmegyei Disznóshorváton azt a házat, melyben a mi Izsó Miklósunknak bölcsője ringott. Eltűnt a föld színéről, csak annyit mondanak róla, hogy szerény kis parasztház volt, olyan, mint sok más a faluban.

Pedig mennyire szerettem volna onnan, a szülői fészektől követni minden lépését. Mit lehet tudni az atyjáról, az anyjáról. Milyen körülmények közt éltek. A hozzájok közel állók közül kinek volt hatása az ő egyéni fejlődésére. Ezekre a kérdésekre vagy hallgatnak, vagy felületes, ellentmondó, megbízhatlan válaszokat adnak a róla megjelent életrajzok. Annál inkább tartom szinte kötelességünknek, hogy összegyűjtsük, megrostáljuk, lelkiismeretes kutatással felszínre hozzuk mindazt, amit az évről évre mindinkább elenyésző egykorú adatokból ma még megmenteni lehetséges.

A szülői ház sok mindenről adhatott volna felvilágosítást. Nagy kár, hogy még csak fényképben sem maradt reánk.

Az egykorú anyakönyvi feljegyzésekből annál több becses életrajzi mozzanatot lehet meríteni.

A disznóshorváti ev. ref. egyház anyakönyvében a mi szobrászunk születéséről a következő bejegyzés tanúskodik: "Született 1831 szeptember 9-én, a keresztelés napja: szeptember 13-ika. Neve: Miklós. Törvényes szülői: Contr. (ibuens) Itsó József és Szath-mári Eszter fia. Keresztatya és anya: Lenkei Ádám úr és neje Szerentsi Borbála. Keresztelő lelkész: Illyés János".

Disznóshorváton az anyakönyvet e szerint pontosabban vezették, mint az ország legtöbb helyén, mert régente széliében csak a keresztelés napját jegyezték fel s ezért rendszerint meg sem lehet tudni a születés napját.

Ezzel a pontos adattal szemben Szana Tamás könyve mégis nem szeptember 9-re, hanem 28-ra teszi Izsó Miklósnak születését. Rájöttem, hogy már ennél az első adatnál is Izsó Józsefnek felületes, fejből csinált "Epizódjait" minden ellenőrzés nélkül követte.

Az anyakönyvben nem Izsó, hanem Itsó a mi művészünk atyjának családi neve. Disznóshorváton Itsó vagy Icsó néven ismerték, "Icsó-porta" volt a lakása, "Icsó-szőlő" volt az ő öröklött része a határban.

Az anyakönyv szerint "contribuens" volt Itsó József. Az őt érdeklő házassági, születési és halálozási rovatokban állandóan "contribuens", "plebejus" jelző fordul elő a neve mellett. A sárospataki kollégiumon az Izsó Miklósra vonatkozó törzskönyi lapokon 1840-41-től fogva évenkint az atya polgári állásának rovatában azt írták, hogy "plebejus" és mikor a magyar nyelvre tértek át azt, hogy "adózó".

Csupán az 1835-ben és az 1840-ben született második és ötödik gyermeknél nevezi a zsipi anyakönyv "nemzetes"-nek Itsó Józsefet, az atyát. Mindenesetre feltűnő, hogy csak a zsipi anyakönyvben fordul elő ez a címzés. A disznóshorváti anyakönyv azontúl is megmarad a "contribuens" mellett. Ebből azt is következtethetjük, hogy Icsó József otthon, a maga falujában, hol apáról fiúra ismerték, nem fitogtatott nemességet. Viszont Zsipen, az apósánál, kinek a második leányát Almási Balogh Sámuel vette nőül, talán az új rokonság kedvéért engedett egy kis hiúságnak. Arrafelé Gömörben sok a bocskoros, a kurta nemes. Ezért sem kellett felötlenie ennek a címzésnek, ha nem is volt alapja.

Csak amikor Sárospatakon az 1846-47-ik tanév végén Izsó Miklós sajátkezűén írta meg a szokásos nyilatkozatot, hogy belép a felső osztályokba, akkor már maga jegyezte "az atya polgári helyzete" mellé azt, hogy "nemes". Izsót teljes életében az egyenesség, a becsületes és egyszerű őszinteség jellemezte. Kellett valamely időközben fölmerült értesülésének lennie arról, hogy a nemesi származását igaznak tartotta.

Dr. Magasházy Béla borsodmegyei főlevél-tárnok nern sajnálta a fáradságot s kiböngészte a vármegye régi irataiból, hogy az "Iczó vel Ichó" jobbágyi családnév a XVII. században több helyütt fordul elő s nevezetesen egy ily nevű János 1667-ben Edelényben szerepel s valószínűnek látszott hogy a közeli Edelényből származtak át Disznóshorvátra az Izsók.

Viszont feltétlenül hiteles értesülésem van arról, - - Puky Endre Abaujtorna megye alispánjának és Csorna Józsefnek, a nagyérdemű heraldikusnak szívességéből, - hogy az abaujtornamegyei Színben otthonos Izsók között vannak nemesek, kiknek "Issó" néven Rudolf király Prágában 1599 április 21-én kelt armálist adományozott s azt ugyanabban az évben Tornán ki is hirdették. A hiteles másolat meg van Abaujtorna megye levéltárában.

A családnak egyik Színben ma is élő tagja ugyancsak Rudolf királytól 1602. évből kelt nemesi levelet őriz "Issó de Zin" névre.

Gedeon Jenő, színi földbirtokos barátom, kérésemre a legtüzetesebb kutatással törekedett tisztába hozni azt, hogy voltak-e és milyen összeköttetésben a színi nemes Izsók ma már ők is így írják a nevüket - - a mi Izsó Miklósunkkal.

Színben vannak ma is nemes és nem nemes Izsók. Már a XVIII. század végén az anyakönyvbe megkülönböztetésül az N. és a P. (nemes és pór) betűket írták neveik elé. A nemesekből áll a község "eleje". A biró ma is közülök való.

Egy másik élő tagja a nemes Izsóknak - István - - az atyja elbeszélése után úgy emlékszik, hogy Izsó József, a fiával Miklóssal eljárogatott Disznóshorvátról Színbe, a nagyatyja házához. Az apja pedig, a nálánál hét évvel fiatalabb Miklóssal együtt ment Miskolcra gimnáziumba az egyik, elemi iskolába a másik. Az apja annyi ennivalót kapott hazulról, hogy abból a kis Miklós is megélhetett.

Izsó Miklós még 1865 ben és 1868-ban, a képviselőválasztások idején is járt Színben a községházán a nemessége ügyében. Úgy látszik tehát, hogy akkor sem volt az még tisztában.

A kissé ingatag elbeszélés szerint Miklósnak a nagyatyja még 1800 előtt - több más színi lakóval együtt - - elköltözött Felsőnyárádra, honnan a felesége, Demjén Julianna, származott. Csakhogy Felsőnyárádon az anyakönyvi bejegyzések között 1785-től 1815-ig az Izsó név csupán egyszer, 1812-ben fordul elő s az Izsó Miklóssal semmiféle vonatkozásban sem áll.

Az elbeszélő családtag sem tudja, hogy az Izsó Miklós nagyatyja a nemesek közül való volt-e, vagy sem.

Annyit elfogadhatunk az elmondottakból, hogy Izsó József a színi nemes Izsóknál kereste az atyafiság szálait. Azt is tudhatta, hogy az apja Színből költözött el Borsod megyébe. De odáig sem ő, sem a fia Miklós el nem jutott, hogy nemességét a vármegyénél igazolni képes lett volna. S ha a Miklós nagyatyja költözködött el Színből, hol a nemes és nem nemes Izsókat minden anyakönyvi bejegyzésnél gondosan megkülönböztették, lehet-e képzelni, hogy már apáról fiúra az feledésbe ment volna?

Talán fölöslegesnek is látszanék ennek a kérdésnek ilyen hosszadalmas feszegetése.

Izsó Miklósnak a művészetét nem kisebbíti és nem is növeli az, hogy nemes család elszakadt sarja volt-e vagy sem.

De a történeti hűség lelkiismeretes és köteles megóvása mellett még azért sem mondhattam le a kutatásnak mentői alaposabb folytatásáról, mert ennek a problematikus nemesi származásnak kiemelése Izsó némelyik életrajzíróját az ő érdekes alakjának hamis beállítására indította.

A Budapesti Szemle 1897 áprilisi számában igen alapos bírálat jelent meg a Szana Tamás könyvéről. A biráló hibáztatja, hogy Szana az Izsó nevével és leszármazásával tüzetesebben nem foglalkozik. Először mutat rá a színi nemes Izsók és a Miklós atyja közti érintkezésre. S értesülése szerint megjegyzi, hogy a több vármegyébe elszéledt Izsók "eredetileg tornai, még pedig gazdag nemesek voltak". Ebben az értesülés téves volt, mert az annalista Izsóknak nem volt soha nagyobb portájuk, vagy külön jelentékenyebb birtokuk. A lakosság nagy része ott nemes emberekből áll közös birtokosok, úgy mint a környéken sok más községben.

Szana Tamás a Miklós atyjáról és az anyjáról nem tud egyebet mondani, mint azt, hogy "Izsó József és Szathmáry Eszter a köznemességhez tartoztak ugyan, de szegényes sorsban éltek s gyermekeikért valami sokat a legjobb akarat mellett sem tehettek". Ebből mindenki azt is sejthetné, - - kivált a 48 előtti idők szellemében - hogy a mi szobrászunk úri családból származott és úri szokásokat vitt otthonról magával az életbe. Holott Izsó Miklós gyermekkora a disznós-horváti kis parasztházban úgy telt el, hogy az atyja maga sem vallotta magát nemes embernek, hanem egyszerű kontribuensnek. Anyja, Szathmári Eszter pedig Szathmári Mihálynak, a zsipi rektornak leánya volt és Szanával együtt a többi életíró is az egykorú hiteles feljegyzésekből meggyőződhetett volna, hogy a rektor uram "polgári helyzetét" azok szintén plebejusnak, vagy adózónak minősítik.

Ezen a hiteles nyomon lehet csak megközelítenünk annak a felderítését, hogy milyen viszonyok között és milyen környezetben volt a kis Miklós abban a korában, mikor a fejlődés zsenge símulékonysága a legfogékonyabb az öröklött faji jelleget és az egyéni sajátságot kialakító benyomások felszívására.

A régi mesterekről, különösen a renaissance korából min'den apróságot felkutatnak és megbecsülnek. Mennyi vitás kérdés kering például Giorgione, a négyszáz év előtt élt velencei nagy mester körül. Egész kis irodalom foglalkozik még a családi nevével is és nem régen elhunyt kiváló honfitársunk, Fabriczy Kornél nagy tudományos készlettel bizonyít-gatta, hogy a múlt század közepén reáruházott előkelő Barbarelli név őt meg nem illette és Vasarinak volt igaza, mikor azt írta róla, hogy - - nato di umilissima stirpe - alacsony sorsból származott.

A művészek életének egyes mozzanatai és a velők közelebbi vagy távolabbi vonatkozásban álló egykorú viszonyok idővel igen fontos bizonyító értékkel bírhatnak, mint szakadatlan láncszemek összefűzik és hitelesítik mindazt, mit a művész fejlődéséről, műveinek keletkezéséről és valódiságáról megtudhatunk.

Az eddigi életrajzok vagy egyáltalán nem, vagy csak fölületesen, alig érintették Izsó Miklósnak családi viszonyait. Bennünket tőle nem négyszáz év, alig egy nemzedék választ el, Izsó Miklós a mi művészetünk történetének kimagasló alakja lesz mindig. A mi szűkebb nemzeti keretünkben van olyan jelentősége, hogy vele újra és újra foglalkozzék a szakirodalom. Ma még mellékeseknek látszó, de ami fő, teljes hitelt érdemlő adatok meg fogják könnyebbíteni a későbbi életrajzírónak feladatát, hogy az eddigi hézagokat kitöltse, az elhomályosító tévedéseket eloszlassa s esetleg újabb felfedezésekkel is gazdagítsa az Izsó művészetéből reánk maradt örökséget.

Ezért nem fogja rossz néven venni az Izsó iránt érdeklődő olvasó, ha talán fárasztó részletekbe is bocsátkozom s az Izsó szülőiről és rokonságáról összegyűjtött, eddig figyelemben egyáltalán nem részesült adataimat, most először a maguk teljességében felsorolom.

Kezdjük Izsó Józseffel, a mi Miklósunk atyjával, ha nincs is róla valami sok mondani való.

Falusi mesterember volt, kékfestő, de a mesterségével felhagyott. Pénz és tanúltság kellett ahhoz, feltehetjük, hogy híján volt mindakettőnek. Hubay Lajos disznóshorváti földbirtokos, elbeszélte az imént dr. Magasházynak, hogy Izsó Józsefet még jól ismerte, gyakran látta, hogy a szőlőjében úgy dolgozott ő is, mint a többi falubeli gazdálkodó. Szenvedélyes méhész volt s arról volt híres, hogy a méhek úgy szálltak és rajzottak utána, mintha bűvölő lett volna.

A szomszéd vármegyéből, Gömörből hozta a falujába hitvestársát.

A Balog völgyében fekvő Zsip község anyakönyve 1824 január 9-ről a következő bejegyzésttartalmazza: "Disznóshorvátban lakos néh. Izsó Istvánnak József nevű fia - legény - eljegyezvén oskolánk érdemes Rectorának leányát Esztert, ezzel háromszori kihirdetés után Nemzetes Lenkey László, Tiszt, rad-nóthi Predicator Marton József urak jelenlétében összeeskettettek."

A vőlegény 30, a menyasszony 16 éves volt.

Ez a házasság a disznóshorváti anyakönyvbe is be van jegyezve, de 1824 március 1. alatt. A helyes keltezésnek mindenesetre a zsipinek kell lennie, mert, az esküvő ott ment végbe.

Tudjuk már, hogy első gyermekük, Miklós 1831-ben született, eszerint hat évvel a házasság megkötése után.

Még öt gyermek következett: 1833-ban Amália, ki Giczey Lajos darnyai tanítónak, Giczey Samu, a tekintélyes fővárosi ügyvéd öccsének lett felesége, 1835-ben József, a későbbi szinész, 1838-ban Kálmán, kiről a rokonság sem tud semmit s valószínű, hogy gyermekkorát nem élte túl, 1840-ben László (meghalt három éves korában), végül 1845-ben Judit, az egyetlen, nagy szegénységben még ma is élő testvére Izsó Miklósnak.

A Gömör megyéből eredő Szuhapatak Borsod megye északnyugati vidékén át folyik a Sajóba. Annak a völgyében fekszik Disznós-horvát. Akkor még nem bolygatták meg a határában a föld gyomrát. Idegen bányászok nem keveredtek a falu lakossága közé. Sűrű erdők borították a völgyet szegélyező, azóta, letarolt halmokat. A kőszenet csak a föld színén lehetett lépten-nyomon találni. Jó magyar lakossága főként földművelésből és szőlőtermelésből élt, szegényesen.

Ott telt el az Izsó Miklós gyermekkora 9-dik évéig, - hacsak Zsipen a nagyatyjánál nem volt koronkint. A színi Izsó elbeszélése szerint a mi Miklósunk a két elemi (akkor "nemzeti") osztályt Miskolcon járta volna. De nem igen valószínű, hogy a 7-8 éves kis fiút nem Disznóshorváton, vagy Zsipen, hanem a távolfekvő nagy városban taníttatták volna írásra és olvasásra. Azontúl pedig, biztosan tudjuk, hogy nem Miskolcon, hanem mindvégig a sárospataki kollégiumon tanult.

Ha rövid megszakításokkal is, annyi bizonyos, hogy a szülői házban és annak falusi tájékán gyökereztek az ő gyermekkori benyomásai.

Abból az időből - - a kis Miklós akkor hat éves volt - - a vármegyei fakult iratok közt az 1837. évről két feljegyzés érinti közelről a disznóshorváti kis parasztház gazdáját.

Az egyik szerint Izsó József disznóshorváti lakos Sógor Mihályt és Sógor Istvánt véresre verte. Ezt a vádolt Izsó József nem is tagadta, de a vármegye felmentette, mert a két feljelentő a saját lakóhelyén támadta meg őt, meg is cibálták s ezért a kapott verést magoknak okozták.

De nemsokára megint bajba keveredett. A másik közgyűlési határozat utasítja Miklós Ferenc főszolgabírót, hogy Izsó József által Csillag Péter és Sógor István ellen elkövetett károkat, vérengzéseket és káromkodásokat szorosan vizsgálja meg s tegyen róla jelentést.

Természetesen nem lehet ebből következtetést vonni az egész emberre. De ha meggyűlt a baja a vármegyével, arra okot bizonyosan nem csak akkor az egyszer szolgáltatott.

Egy kis ujj mutatás ez, hogy az átöröklés-ben lelje magyarázatát Izsó Miklósnak fékez-hetetlen szenvedélyessége, mert hiszen amilyen nemesszívű és szelídlelkű volt különben, ő sem bírt magával, mindent tört és zúzott, ha valami felbőszítette rettentő haragját.

Az édesanyja, a zsipi derék rektor leánya, talán finomabb és szelídebb erkölcsöket hozott magával. De egymásután hat gyermeknek adott életet ; a házban és az udvaron van elég vesződsége az ilyen szegény falusi asszonynak. A kis Miklós, mikor már járni-kelni tudott, bizonyosan minden felügyelet nélkül csatangolt erdőn-mezőn, úgy mint a többi falusi tacskó.

Semmi finyáskodás, semmi elkényeztetés sem zavarta és nem korlátozta egyéni saját ságainak teljes kibontakozását.

Azért nem fázott ő férfikorában a legkeményebb, a legdurvább munkától. Annak köszönhette, hogy ki tudta aliaci a reámért nehéz sorsot.

A magyar paraszt faji kiválósága a maga tisztaságában, a maga cseréjében volt Izsónak atyai öröksége.

Edzettsége, izomereje,és hősies munkabírása felől legendák szövődtek.

Mint a maga fajának telivér, pompás típusában, benne is megvolt az a fokozott ellentállóképesség, mely mindent visszataszít és leráz, ami tőle idegen.

Bécsben, vagy Münchenben sem volt ő más, mint amilyen legény lett volna otthon, a maga falujában. Az európai civilizáció ellen gyakran lázadt fel az ő szabad kitombolásra termett duhajkodó, szilaj természete.

S ez az egészséges, tüzes, romlatlan falusi magyar vér a legbecsesebb, meleg életet lüktető eleme az ő művészetének is.

Nem ok nélkül szokták mondani, hogy a magyar parasztnál nincsen nagyobb arisztokrata. A maga gazdája lenézi a bérest, a gulyás a kondást. A Sajó és a Rima táján a híres juhászfamiliák még csak bojtárt sem fogadnak magok közé idegen határból. A falusi kis mesterember foghegyről beszél a sült paraszttal, pedig ő is csak olyan mint a többi, legfeljebb a hagyományos "kékbeli" ruhája másféle. Izsó József is ilyen rátartós "mesterember" lehetett. Együttvéve mégis egyivásúak mindnyájan s a pompás fajmagyar falusi népet ők alkotják.

Közöttük fejlődött nagyra Izsó Miklósban is az a büszkeség, hogy a maga fajtájánál nincs különb az egész világon. A magyar nép fia volt ő, a vérébe oltott sajátságaival. Ez a tiszta faji jelleg többet jelent nála minden nemesi próbánál. Az ő egyéni mivoltja annyira azonos és egyöntetű a művészetével, hogy már csak ezért sem lehet az ő életrajzát mindjárt egy hiú látszatnak keltésével megkezdeni az utólagosan felszínre hozott és nagyon kérdéses nemesi származása révén. Ez a fölösleges fitogtatás csak elhomályosítaná és hamis világításba helyezné az ő hatalmas alakjának faji érdekességét.

Testvérei közül József és László születéséről nem a disznóshorváti, hanem a zsipi anyakönyv ad számot. Azt kell feltennünk, hogy anyjuk koronkint hosszabb időt is töltött atyjának, a zsipi rektornak házánál és - addig amíg a sárospataki kollégiumra nem küldték - bizonyosan vele együtt a kis Miklós is.

Ott, a nagyapai háznál találkozott Izsó Miklós körül a felfogásnak és a szokásoknak az az ellentétes áramlata, mely a magyar parasztot a kabátos embertől, az ekeszarva után járó földmívest, vagy a falusi kis mesterembert az értelmiséghez tartozóktól megkülönbözteti.

Ugyanis a Szathmári Mihály rektor uram gyermekei közül az Izsó Miklós anyja jutott a legkedvezőtlenebb viszonyok közé. Már a húga, Julianna, másfél év múlva sokkal szerencsésebben ment férjhez. Az anyakönyv erről szokatlanul bőven emlékezik meg: "1825 június 29-n Nzetes Balogh Sámuel úr, az osztrokocsi ref. Ns. és Sz. Ekkla ez idő szerint szolgáló nagyérdemű segédprédikátora még zsipi káplánságában oskolánk érdemes tanítója Szathmári Mihály úrnak, általa különösen megkedvellett jeles magaviseletű hajadon leányát, Juliannát, jövendőbeli házastársul eljegyezvén, a háromszori törvényes kihirdetés után Tettes Fái Fáj István és Tettes Szentkereszty Sándor urak jelenlétében öszve-eskettetett".

Ez az ékesszóló bejegyzés is elárulja, hogy nagyra tartották a rektor uram leányának szerencséjét. Lehet, hogy szemrevaló is volt, de művelt lelkűnek is kellett lennie, ha a borsodmegyei előkelő Almási Balogh családnak tudós voltáról már akkor híres ivadékát meg tudta hódítani. Almási Balogh Sámuel ott maradt végig a környéken. Naprágyon, Sajókeszin és 1834-től haláláig, 1867-ig, Serkén volt lelkész, Rimaszombat közvetlen közelében. Csöndes, szerény paplakában, a fővárostól és a tudomány forrásaitól távol mégis elismert esztétikai irodalmi munkásságot volt képes kifejteni. Az Akadémia őt 1858-ban tagjai sorába választotta. A Wiegand által kiadott "Közhasznú esmeretek tára" számára az esztétika körébe vágó cikkek nagy részét ő írta. S onnan merítette Izsó Miklós is később, rimaszombati tartózkodása alatt készült jegyzetei szerint a művészetről első elméleti fogalmait. A rokonsági és a helyi vonatkozás - - Rimaszombat és Serke közelsége - arra enged következtetést, hogy abban az időben nemcsak Ferenczytől, de Balogh Sámueltől is részesült jóakaró ösztönzésben.

A Balogh családdal létrejött rokonság Izsó Miklósnak egész életére kiható fontossággal bírt. Ennek a rokonságnak befolyása mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy nem hagyták őt Disznóshorváton parasztsorban az apja mellett, szőlőt művelni, mehet tenyészteni, vagy legfeljebb valamely falusi mesterséget folytatni. Az Almási Balogh család régtől fogva híres, rátartós református papi család volt. Miklóst is bizonyosan azért iskoláztatták, hogy pap, vagy legalább kántortanító, falusi rektor, legyen belőle.

Balogh Sámuelnek elsőszülött fia, Béla, csak két évvel volt idősebb Izsó Miklósnál. Mindig igaz testvéri szeretetet tanúsított iránta. A sárospataki kollégiumra korábban ment mint Miklós és későbben távozott onnan. Előbb Harmaczon, később 1892-ben bekövetkezett haláláig Putnokon volt nagy tiszteletben állott református lelkész. Izsóhoz intézett gyöngéd és művelt leiekre valló levelei, életrajzához sok érdekes adatot szolgáltatnak.

Ennek a rokonságnak a révén szövődött a barátság később Izsó és Balogh Zoltán, a zenében és festésben is jártas költő között. Ez a Zoltán Almási Balogh Pálnak, a nagyhírű hasonszenvi orvosnak és tudósnak - Sámuel öccsének - volt a fia. Izsót ő vezette be Pesten Sárosy Gyula könnyű vérű bohém társaságába.

A Szatmári Mihály két leányának házassága így kapcsolta össze a disznóshorváti kis parasztház lakóit a hazai irodalomban előkelő szerepet vivő Almási Balogh családdal.

De nemcsak a két leánytestvér életviszonyai közti különbség volt befolyással Izsó Miklós sorsára. Szatmári Mihály fiai is "tanult" emberekké lettek.

A legidősebb, Pál, sok éven át volt Borsod megye főmérnöke. 1872-ben halt meg Miskolcon, 78 éves korában. Sokan emlékeznek még rá. Ő végezte a tagosítás nagy részét Borsod megyében. Tiszteletreméltó, derék férfiúnak ismerték. Izsó Miklóssal és a testvéreivel apjuk és anyjuk halála után ez a nőtlen Szatmári Pál törődött legtöbbet.

A két fiatalabb Szatmári fiú, Antal és Miklós, már tógátus deák volt a sárospataki kollégiumon, mikor Izsó oda került. Mindketten kitűnően tanultak, Antal a tanítói hivatásnak szentelte magát, az öccse, Miklós, valószínűen követte példáját.

Az anyai ágról való rokonságból ezek voltak bensőbb érintkezésben Izsó Miklóssal, némelyik állandóan, némelyik életének egyes szakaiban. Csak az akkori teljes igénytelenség magyarázza meg azt, hogy a legnagyobb szegénység mellett a zsipi derék rektor mégis oly gondos nevelésben és tanításban részesíthette a gyermekeit. A műveltségnek és a szegénységnek ez a tiszteletreméltó társulása, ez az igazi puritán szellem volt otthonos nemcsak a zsipi rektor, hanem a serkei tudós és fia, a későbbi harmaczi lelkész szerény házában is. Az élet legfőbb célját és szépségét nem a földi javakban keresték ők, hanem az elvont, magasztos eszmék kultuszában. S valóban csodálatos idealizmus kellett ahhoz, hogy az ilyen kis falvakban a papok és a rektorok képesek voltak, nagyszámú családdal megáldva, hihetetlenül csekély jövedelemből nemcsak tisztességesen megélni, hanem meg tudtak őrizni a lelki erélyből, a szív és az elme melegségéből még a nemzeti irodalom számára is dús és értékes munkásságra való készletet.

A Balogh Sámuel fia, Béla, már mint harmaczi pap, 1857-ben oly jellemzően ír ezekről a viszonyokról Izsó Miklósnak Bécsbe, hogy megelőzve kissé az események rendjét, levelének ezt a részét itt idézem. Azon kezdi, hogy bármennyire sajnálja, pénzt neki nem küldhet. "Mert -szó szerint így folytatja - mi engem illet, én most a legszegényebb vagyok egész életemben ; több az adósságom, mint jövő évi összes jövedelmem lesz. Mert 50 köblöt nem adhatok el s köblét két p forintjával kell számítanom (ily olcsóság van itt), 100 pforintból kell hát házat tartanom, adóznom, ruházkodnom, vendégeket látnom s cselédet fizetnem . . . Küzdj te is és tűrj megadólag, nagy lelkűi ég, ha egykor Isten célhoz segítend, annál édesebb leend szíved öröme ..."

Ugyanezen a tájon élt, úgyszólván közöttük, a negyvenes évek végétől - - Bején, Keleméren és végül lelkészkedésének utolsó állomásán Hanván --Tompa Mihály, a virágregéknek, a gólya és a madár fiaihoz címen ismert remek költeményeknek koszorús költője. Az ötvenes években Balogh Béla, mint harmaczi lelkész, gyakran volt együtt vele. Tompa tréfás gúnnyal leírta "Az én lakásom" című költeményében a keleméri düledező és szűk kis házat, ahol neki is "megadólag és nagy-lelkűleg" meg kellett húznia magát. A legszerényebb igényeknél is szegényesebben s mégis a költői képzelet szivárványos fényében. Mialatt az élet apró nyomoruságaival küzkö-dött, költészetének nemes gyöngyeivel gazdagította a nemzetet.

A népből sarjadt és a néppel együttérző tehetségek számára azon a tájon, a Sajó és a Rima összefolyásának kies környékén a nép nyelvéből, a nép érzelmi és lelki világából üdén és dúsan fakadt a költészet megújulásának egyik éltető forrása.

Áldott vidék az. Most is virul ott a nép telivér magyarsága, viseletben és szokásokban, a zamatos beszédben és a délceg mozdulatban. Akkor, egy félszázadnál régebben, a vasút és a gyár nem rontott még rajta semmit. A Sajó mentén, Borsod felé az irodalmi magyar nyelvet beszélik. Nyugatfelé viszont a palócos hanghordozás, a tájszólás eredetisége ragadja meg a magyaros érzést.

Rimaszombaton született Tompa Mihály és ő, a szerény csizmadia fia, Petőfivel egy időben szintén új irányt művelő költőnk volt, akinek lantján a nép észjárása és egyszerű érzése természetes és igaz hangon rezdült meg és költészetének varázsával hódította meg a nemzetet.

S hogy mást ne említsünk a későbbiek közül, Tóth Ede, a "Falu rossza" szerzője, szintén azon a vidéken, Putnokon, mint szegény szabómester fia, jött a világra. Az Izsó Miklós búsuló juhásza és a Tóth Ede Göndör Sándora nem tagadhatja meg a vérségi rokonságot.

Ehhez a népies költészethez az irodalmi készültséget Tompa is, Tóth Ede is a sárospataki kollégiumban szerezte. Százados hagyományok, az irodalomban is számottevő jeles tanárok tartották fenn ennek a tiszteletreméltó főiskolának nagy hírét. A Szemere Pál által megindított önképző kört fényes tehetségű írók és költők első szárnypróbálgatásai csakhamar irodalmi jelentőségre emelték. A negyvenes évek elején kétségtelenül Tompa Mihály volt az önképzőkör lelke és vezére és népregéit ott írta s kevéssel utóbb bocsátotta valóságos diadalútjokra.

A Baloghok és a Szathmáriak is ott tanultak a sárospataki kollégiumban. Csak természetes, hogy az ő hazafias és vallásos műveltségüknek közös forrásához küldték a kis Izsó Miklóst is, azzal a célzattal, hogy az eklézsia szolgálatában az ő nyomdokaikat kövesse.

Olykor szembeötlő annak az elhatározó esélye, hogy az adott viszonyok és az adott idő találkozása kedvez-e vagy sem valamely tehetségnek s mennyire attól függ, hogy kifejlődjék, vagy elsorvadjon.

A disznóshorváti kis fiúban szunnyadó művészi tehetség természetesen hiába várt volna Sárospatakon közvetlen ösztönzésre.

De ha tudatosan is bírta volna intézni sorsát, nem választhatott volna iskolai tanulására kedvezőbb időt és helyet, mint a negyvenes évek folyamán a sárospataki lelkes ifjúsági életnek, Tompa és Petőfi szellemétől áthatott "milieu"-jet arra, 'hogy az ereiben buzgó fajszeretet a költészettől megihletett hazafiság eszményi légkörébe emelkedjék.

Sárospataki éveinek ez volt nemesítő hatása az ő művészetére is.

A tanulók anyakönyvébe Csengery József tanár, az akkori rektor írta be a kilenc éves fiút az 1840/41-ki iskolai évre még pedig "Isó" néven, így szerepelt a sárospataki főiskolában mindvégig. Az első grammatikai osztályban 107 tanuló volt s a mi Miklósunk az utolsó "prímák", mondjuk közepesek közt sántikált. Az 1841/42. iskolai évben az ő neve nem fordul elő. De 1842/3-tól kezdve végigjárta, vagy jobban mondva végigsántikálta a két syntaxista, a rhetorika, a poétika és az oratorika klasszist, az 1846/7-ki iskolai év leteltéig. A tanulók száma 90 körül volt, Izsó Miklós azok közt következetesen a 60 - 65-dik helyet kapta, éppen csakhogy meg nem bukott. Hogy milyen eredménnyel tanult, annak az illusztrálására szolgálhat az utolsó iskolai évében, 1846/47-re a felsőbb szónoklati -oratori - - osztályból kiállított bizonyítványa. Ebben az osztályban minden tárgynak évek óta Csorna Mihály volt a tanára.

Az akkori csekély tanítási anyagból bizony a mi Miklósunkra alig ragadt valami. Feleleteinek érdemjegyei a következők voltak. Vallástudomány: jó. Propologia: valami. Római irodalom: jó. Természettörténet: tűrhető. - Livius magyarázatai: kevés. -Német nyelv: jó. Számtan: kevés. • Erkölcsben: 1-ső. - Ez az 1-ső a közepes osztályozásnak felel meg. A legmulatságosabb, hogy a német nyelvből jóra becsülték. Holott később, miután Bécsben és Münchenben közel hat évet töltött, még sem bírta a fránya német szót kacagtató botlások nélkül kiejteni. El lehet képzelni, hogy a "valami", a "tűrhető" és a "kevés" valóban a "kevés"-nél is kevesebb tudást jelenthetett a többi tárgyból.

Később még visszatérek majd arra, hogy Izsónak művészi jellemzéséhez hozzátartozik tanulási képességének és kedvének ez a csekély iskolai mértéke. De fel kellett sorolni ezeket a hiteles részleteket, hogy az Izsó életrajzából ki lehessen küszöbölni a jó Szana Tamásnak szépítgető állítását, amikor az alkalmi biografusok nyomán azt írja róla, hogy ". . . itt (Sárospatakon) folyvást a jó tanulók közé tartozott ..."

Aztán tovább meséli, hogy az 1846. évi nyári vizsgán megjelent Patakon az örökemlékű József nádor. A templom székein kíséretével helyet foglalt. Izsó sebtiben lerajzolta. A tanárok ezt észrevették. Elvették a sikerült rajzot s átadták a nádornak. Neki is annyira megtetszett, hogy magánál tartotta és a kis Izsót egy arannyal jutalmazta.

Ha igaz volna ez a történet (és Szana úgy adja), nagy fontosságú mozzanat lett volna a mi művészünk életében.

De ha már az elejét elmondta, miért nem folytatta abból a forrásból, - az Izsó József kézirati epizódjaiból, - ahonnan azt mentette. Mert a mese úgy szól tovább, hogy aztán Izsó puha krétakőből a saját rajza után toll-késével a nádor arcképét médaillonban ki is faragta. A nádornak azt is megküldték Budára. És a jóságos nádor a szünidőre Izsó Miklóst több tanulótársával együtt elhozatta budai palotájába. Ott Izsó lerajzolta a nádor szobáját, íróasztalát és rajta az ő médaillon-arcképét. Lerajzolta a nádor udvarának egész személyzetét. Meg is bámulták csodálatos ügyességét. Es a nádor, meg fenséges családja kedvesen búcsúzott el a szünidő végén a kis Miklóstól. Dúsan megjutalmazták s úgy bocsátották útjára . . . Mindjárt világos lett volnac ezek után, hogy ez az egész szép történet nem egyéb, mint a boldogult Háry János halvány utánzása. Ő, Izsó Miklós, sohasem volt dicsekvő. A testvére, a színész, színpadias hatásokkal igyekezett felékesíteni emlékét. A testvéri szeretetnek ezt a -bizonyára jóhiszemű - többetmondást meg lehet bocsátani. Sokszor tapasztaljuk, hogy, amint mondani szokás, a legjobb családokban is második vagy harmadik kézen mennyire más és eltérő, kiszínezett formában kél szárnyra valamely esemény elbeszélése. Izsónak az életrajzában mindenesetre nagy jelentőséggel bírna, ha mint iskolás fiú rajzban és kifaragott reliefben József nádornak sikerült arcképet tényleg megcsinálta volna. Annál is inkább, mert más kezdő művéről hiteles hírünk egyáltalán nincsen. Ha megtörtént, ki kell emelni, ha nem történt meg, a megcáfolhatatlan tények erejével ki kell törölni életrajzából.

1846-ban ötvenedik éve telt be annak, hogy József főherceg a nádori méltóságot viselte. Az egész ország igazi lelkesedéssel készülődött ennek az évfordulónak megünneplésére. De József nádor már az egész éven át gyöngélkedő volt. Ősszel a súlyos betegség ágyba döntötte. Az ünnepségek elmaradtak és 1847 január 13-án a nádor meg is halt. S így talán az évszám volna hibásan idézve? Vagy a magas vendég személyében volna a tévedés?

A sárospataki kollégiumon a nevezetes vendégeket a tanári kar rég időktől fogva a nagy könyvtár-teremben szokta fogadni. Ott van a vendégkönyv is, az ország egyik legbecsesebb autograf gyűjteménye. József nádor neve ott nemcsak 1846 július 10-ike, a záró vizsgák ideje körül, hanem egyáltalán nem fordul elő, egyszerűen azért, mert nem is járt soha a sárospataki kollégiumban.

A vizsgák után nyomban, régi szokás szerint, az egyházkerületi közgyűlést tartották meg s 1846 július 13-tól kezdve több napon át ezen a közgyűlésen az akkori főgondnok, gróf Teleki József, az erdélyi gubernátor elnökölt. Ha József nádor az iskolai záróvizsgán egy-két nappal előbb jelen lett volna, az egyházkerületi közgyűlés erről a nagy eseményről bizonyosan hódolattal megemlékezett volna. De a jegyzőkönyvben ennek semmi nyoma sincs és más nevezetes vendégről sincs említés.

Ezeknek a kiszínezett, felcifrázott történeteknek valami igaz magja mégis csak lehet. Izsónak minden életrajzírója azt állítja, hogy iskolásfiú korában meglepő ügyességgel raj-zolgatott és puha krétás kőből tollkésével mindenféle apró emléktárgyat kifaragott.

Nemcsak a Szana könyvében, hanem egy másik neves írótól való nekrológban is azt lehet olvasni, hogy a Vadnay Károly anyjának birtokában volt a sárospataki időből Izsótól egy fehér márványból kifaragott levélnyomó női kéz s "aki azt csinálta, abból jeles művésznek kellett válnia". Váljon a márványt is tollkéssel faragta az iskolásfiú? Annak a kéznek, ha Izsótól való volt, mindenesetre későbbi - - talán rimaszombati -keletűnek kellett lennie.

Híressé vált művészek életrajzait rendszerint azzal szokták felcicomázni, hogy a zsenge korukban faragcsált, vagy rajzolgatott apróságokban utólagosan fölfedezik a nagy tehetséget, - - az ünnepelt mesterben a hajdani csodagyermeket. Ez az utólagos fölfedezés mindenesetre könnyebb mesterség, mint a fordított és bizonyos tartózkodással kell fogadni az ilyen puszta állítást, ha semmi emléktárgy sem támogatja.

Sajnos, Izsónak deákkorából nem maradt, vagy legalább felszínen nincsen egyetlen rajza, vagy faragványa sem iskolai bizonyítványaiban a rajz elő sem fordul. A tanrendszer szerint volt rajztanítás, de művészies gyakorlatnak azt alig képzelhetjük.

Ősi szokás volt a sárospataki kollégiumban, hogy minden fontosabb - - örvendetes, vagy gyászos - eseményre a poétáktól kezdve az idősebb tógátusokig derűre-borúra írták a deákok az alkalmi verseket. Ha valamely kiváló férfiú látogatta meg a kollégiumot, ékes alexandrinusokkal ünnepelték és olyankor igyekeztek, hogy mentői szebben díszített lapon juttassák azt az ünnepelt kezéhez.

Lehetséges, hogy Izsó ügyesebb rajzoló volt már akkor, mint legtöbb társa. Lehet az is, hogyha nevezetes vendégeknek ünneplésére az ifjúság verseket ajánlott fel, a rajzokat azokhoz olykor Izsó készítette. Lehet, hogy kis emléktárgyakat is faragott. Ezt is csak azért jelzem, mert hát ha lappang Izsónak ilyenféle kezdő műve valamerre és figyelmeztetésemre legalább egyet napfényre lehetne hozni abból az időből. Sajnos egyelőre ez csak puszta feltevés és miután a József nádor lerajzolásáról szóló történet is légből kapottnak bizonyult, nincs arról eddig semmi egykorú adatunk sem, hogy Izsóban a későbbi művészt pataki iskolásfiú korában felismerte, vagy csak meg is sejtette volna valaki.

Mint szegény falusi fiú Izsó Miklós ingyen ellátást kapott, de meg kellett érte szolgálnia. Az utolsó, 1847-dik évi felsőbb szónoklati bizonyítványában is az "iskolai helyzete" mellett még az áll, hogy "szolga"'. A kiszolgáló iskolai növendék a régi jó világnak egyik kiveszett típusa. Patakon az iskolai táblázatokon három fokozatba osztották a tanulókat: "úrfi", "közrendű" és "inas (szolga)" elnevezés alatt. Ezeknek az elnevezéseknek nem volt az a célja, hogy választófalat vonjanak az iskolatársak között, hanem az, hogy a vagyonosabb fiúkat a szegénysorsúak javára megadóztassák. Az "úrfi" köteles volt kiszolgálásért és korrepetálásért szállást és ellátást adni egy "inas" és egy inasból lett "nevelő" - tehát két szegény tanuló részére is. Ez a sajátszerű berendezés az iskolatársi jó viszonynak nem ártott.

Most inkább azt tartják helyes rendszernek az iskolai internátusokban, hogy a fiúk egyenlően magasra fokozott igényekkel, valamennyien mint "úrfiak" lépjenek ki az életbe. A vagyoni és társadalmi különbözőség nyomasztó érzését annál nehezebben tanulják meg később elviselni. Nem volna helyén itt vitatkozni azon a kérdésen, hogy nem volt-e okosabb a szegény fiút ki nem ragadni otthoni megszokott életmódjából. Annyi bizonyos, hogy a pataki szolgáló deákok közül sok derék pap, tanító, sőt neves író és költő lett a színmagyar műveltségnek lelkes terjesztője. Korán megszokták, hogy üres erszénnyel és kopott ruhában is lehet magasztos eszmékért hevülni. A diszciplínákban, az ifjúsági mozgalmakban egyenlő jogon vettek részt a többiekkel. Az önképzőkörben közülök, a szegény szolgáló diákok közül kerültek ki a legbuzgóbbak Tompa Mihály is így írta meg az első költeményeit.

A mi szobrászunk egyik unokaöccsétől kaptam az egyetlen egykorú levelet, mely róla, mint pataki iskolásfiúról röviden megemlékszik. Oly jellemző ez a levél a kollégiumi élet akkori viszonyaira, oly kedves naivsággal eleveníti meg a tógátus deák szegényes sorsát, hogy érdemes azt szó szerint elolvasni.

A levél írója Szathmári Miklós, az Izsó legfiatalabb, akkor 20 éves, anyai nagybátyja. Negyedéves tógátus deák volt és vizsgáját az 1843/44. tanév végén kitűnő eredménynyel tette le.

Két hónappal vizsgája előtt írja: "Szatmári Mihály kedves Apám uramhoz fiúi alázatos tisztelettel - - Zsipbe."

"S. N. Patak 1844 máj. 15. napja.

Kedves jó Apám!

Hála legyen az Istennek, ezen rövid diligentiának is eljutánk szerencsésen a végére.

Mind én, mind tanítványom frissek vagyunk Miklós egy kevéssé még gyenge, a hideg nem leli oly keményen.

Haza igen vágynék menni, de a sors ellentáll megint, Ungba választok ünnepet, de még nem tudom hová, csak Ungvárhoz közel . . .

Nincs semmiféle ruhám, még a mi több nadrágom is honn feledém s most kénytelen vagyok, hogy szónok székbe állhassak, mást csináltatni, de miből? a behozott pénzemnek oly sok helye volt, hogy be sem tudtam elé-gítni, egy pengőig adós vagyok és a mi több, egy éves diákkorom tanítási árát, hét forintot, most okvetlen meg kell fizetnem s nem marad a jövő évi stúdiumokra egy fityingem se, miket pedig igen szeretnék megtanulni, de így mód nélkül, pénz nélkül nem lehet, mert legutolsó áron 5 ezüst forint kell az írásokért. No de semmi, jó az Isten - gondot visel.

Májusi ünnepünk 11-n volt nagy vígsággal az erdőben, hol Patak főbbjei, szépei megjelentek. Kérem édes apám, hogyha Balog uramtól elméltóztatna kérni az ezer egy éjjet az aratási vacatióra, a Parronám kért meg, hogyha megtudnám kapni, egyebütt nem tudok csak ott, jót állok érte, hogy semmi baja sem lesz.

Bocsánatot kérek, hogy most többet nem írhatok, az időm éppen szűk. Csókolom kezét, friss jó egészséget kíván kedves jó Apámnak engedelmes tisztelő fia - Miklós. Egynéhány tollat kérek alásan."

Íme ez a sárospataki tógátus deák is szegény volt, mint a templom egere, valóságos "sans culotte", de mennyi megadással és mily jó humorral.

Szathmári Antal, anyai részről az idősebbik nagybátyja akkor már Átányban jól javadalmazott rektor volt s valószínű, hogy az öccse Miklós 1844 nyarán utána ment praeceptornak (segédtanítónak). Izsó Miklós még három éven át volt azontúl a pataki kollégiumban, vele volt az unokatestvére Balogh Béla is, de bizonyítványokon kívül más közvetlen adat nincs róla abból az időből

Iskolába járásának utolsó éve végén nagy eseménye volt a pataki főiskolának. Petőfi töltött ősi falai közt egy vidám estét s természetesen rajongással ünnepelték.

Izsó Miklós akkor még nem álmodta, hogy valamikor a Petőfi szoboremlékének megalkotásával őt fogják megbízni. Húsz év múlva, mikor a szobor elkészítésére mindenki csak Izsót tekintette egyedül illetékesnek, gyakran hivatkoztak arra, hogy Petőfit személyesen is ismerte Minthogy ez a hivatkozás még Izsó életében jött forgalomba, neki is tudnia kellett róla, sőt bizonyosan tőle magától származott.

Petőfi születésének ötvenedik évfordulóján, a Vasárnapi Újság 1873 január 1. számában -á-r ismerteti az Izsóra bízott szobornak képben is bemutatott és végleg elfogadott mintáját s mint fontos körülményt felemlíti, hogy ". . .a forradalomban mint figyelő gyermekifjú utazott egy ideig vele (Petőfivel) s élénk emlékben őrizte benyomásait ..."

Tudjuk, hogy a Petőfi szobrára begyűlt összegnek legnagyobb részét Reményi Ede a hegedűjével varázsolta össze. Ő és testvérei melegen karolták fel az Izsó megbízását, benső barátságban állottak vele életének utolsó szakában és közvetlenül tőle hallhattak sokat a múltjából.

Ifj. Reményi Ede a Magyarország 1895 szeptember 15-ki számában így írja le Petőfi és Izsó találkozását:

"... Sárospatakra hajtatott Petőfi, midőn az útfélen egy kopottruhájú deákféle gyereket látott baktatni.

Nem ülnél fel öcsém a bakra? - - kiáltott oda neki, szokása szerint amúgy félvállról. Mutasd meg az utat Sárospatakra. Estére sem érünk oda különben.

A kis Miklósnak sem kellett ezt kétszer mondani, noha nagyon megszeppent a kocsiban ülő úrnak mérges arcától. Sárospatakig mindazon töprengett, váljon miféle "kevély" úri emberrel utazik ő most együtt.

Megérkezvén, abban a percben riadó lelkesedéssel állták körül szekerüket a "kollé-gyiom" tanulói. "Éljen Petőfi!" harsogott fel mindenünnen. Izsó előtt világos lett, hogy miért oly kevély az ő útitársa ..."

Azt, hogy Izsó "mint gyermekifjú a forradalomban találkozott Petőfivel", bátran mesének mondhatjuk. Tudjuk, hogy a szabadságharc alatt merre jártak. Izsó a közelében sem volt Petőfinek.

Az útszéli találkozás nem lehetetlen, de nem valószínű. A kollégium szabályai szigorúan tiltották, hogy a tanulók a város határát elhagyják. Azonkívül Izsó, mint szolgáló iskolásfiú nem is igen ért rá messzire elbarangolni.

Izsó akkor az egyszer pataki időzése alatt látni láthatta Petőfit. Magában az ünneplésben aligha vehetett részt, mert azt csak a felsőbb osztályok tanulói, a kollégium énekkarának kiválóbb tagjai rendezték.

De ha csak futólag lálta is, bizonyosan mély benyomást gyakorolt reá. Teljes életében rajongott Petőfiért ; költeményeiből sokat tudott könyv nélkül. Későbbi fejlődésének útján láthatjuk, hogy a Petőfi szellemének visszfénye rajta áradt az ő tehetségének kibontakozásán, az ő művészi felfogásán.

A Petőfi alakjával foglalkozott utoljára, művészi képességének végső erőfeszítésével, míg csak titani szervezetét a halálos betegség le nem törte. Fontosnak tartom ezért, hogy Petőfinek pataki látogatása egykorú tanúnak hitelt érdemlő előadása fonalán szövődjék az Izsó életrajzába.

Orbán József viselte akkor az ifjúság köréből elérhető legmagasabb tisztséget, ő volt a senior s mint későbbi akadémiai tanár, ő írta meg a "Sárospataki énekkar történetét". Ennek az érdekes kis füzetnek 111-dik lapján írja le azt a nagy napot, a mikor Petőfi a sárospataki ifjúság körében időzött. Ugyanezt újítja fel - csekély eltéréssel - egy helyi lapnak, a "Sárospatak"-nak 1910 október 2-ki értékes tárcája.

Zsoldos Benő tanár leveleiből is néhány kiegészítő megjegyzést felhasználhattam s így elmondhatom ezek nyomán ennek a nagy eseménynek rövid történetét úgy, ahogy annak emlékét még ma is kegyelettel őrzik a sárospataki kollégiumban.

Petőfi Bejéről, Tompa Mihálytól érkezett 1847 július 9-én Sárospatakra.

Másnap hajnalban tovább utazott menyasszonyához Szatmár felé s ott maradt a szeptember 8-án megtartott esküvőjéig.

Tompa ajánlására Palkovich (később Pálkövy) professzorhoz szállt meg. Ez a derék Palkovich előbb Disznóshorvát közelében,

Sajó-Kazán volt lelkész s aztán lett Patakon tanár, miután a szuperintendens a kollégium elöljáróságának ezt a véleményt adta róla: "Homo praeclari ingenii, sed habet inclinationem ad bibendum". Ezt a gyöngeségét megbocsátották kiváló tulajdonságaiért, nagy műveltségeért és lánglelkű hazafiságáért, melyért a szabadságharc után sok üldözést kellett elszenvednie. Petőfi rokonlélekre talált benne. Kerényihez írt levelében kedvesen emlékszik meg róla.

Együtt mentek a kollégiumba, hol Petőfi az 1847 július 9-ik dátumot és a nevét beírta az emlékkönyvbe.

A kitűnően szervezett énekkar elnökének és néhány kiváló tagjának meghívására Petőfi ott maradt estére.

A sárospataki kollégium énekkara híres volt messze földön. Abban az időben emelkedett előkelő, művészi színvonalra s ez Apáthy Jánosnak, az alaposan képzett és buzgó zenetanárnak volt érdeme. Az Izsó neve nem fordul elő az énekkar tagjainak, a kántoroknak névsorában. Ellenben unokatestvére, Balogh Béla, már harmadik éve kántor volt s feltehetjük, hogy a kiválogatott énekesek közt lehetett ő is.

De alig lehet elgondolni, hogy a nagyobb tanulók a szigorú fegyelem ellenére is Petőfi közelébe ne juthattak volna, mialatt a kollégiumon időzött.

A zárt összejövetel helye valószínűen a praebitoria volt, a kollégiumnak akkor még meg nem szüntetett bormérése. A tüzesvérű ifjak közt a szépen előadott daloktól és a nemes italtól magasra szálló hangulat magával ragadta a költőkirályt is. Szokása ellenére a hegyaljai borból ő is kedélyesen kóstolgatott s felemelve a neki felajánlt ivótülköt, következő beszéddel köszöntötte az énekkart: "Most e tülök kezemben van, néhány nap múlva (közeli esküvőjére gondolva) talán homlokomon lesz. Kiiszom e poharat, hogy részeg legyek s felejtsem el, hogy szabadságomat két szép szemért feláldoztam. Ti pedig, jó vidám férfiúk, mikor e pohárból isztok, emlékezzetek rá, hogy Petőfi ivott e pohárból. Isten éltessen benneteket!"

Az ivótülkön még látszanak olvashatlan betűk nyomai. Úgy mondják, hogy Petőfi karcolt rá egy kis verset. Emlékezetből így tudják a szavait:

Félre víz-ivó előlem,
Mert palackba fojtalak!
Itt szentségtörőt nem tűrnek
E bornak szentelt falak.

Ferenczy Zoltán, a Petőfi-irodalom legala-posab ismerője, nem tartja egész bizonyosnak azt, hogy ez a kis vers tőle való volna. Talán nem egészen valószínű az sem, hogy azon a víg estén a kis vers bekarcolásával bíbelődött volna. De én azt tartottam itt lényegesnek, hogy milyen emléke maradt annak az estének ott a színhelyen.

El lehet képzelni, hogy a pataki kollégiumnak magyaros érzéstől telített levegőjében milyen gyújtó hatása volt a Petőfi személyes megjelenésének. S ez a lelkesedés nem volt csak mulékony szalmatűz. Az akkori fiatal nemzedék testtel-lélekkel a Petőfi nemzedéke volt. A következő évben harsogott végig az országon a "Talpra magyar!" és a mikor ütött a végzetes óra, a sárospataki deákok közül valamennyien, akik csak fegyvert bírtak fogni, egytől-egyig követték a varázs-szózatot s a szabadságharc hőseivé lettek.

Nemrégen, a sárospataki vidám este előtt hangzott el Petőfinek egyik hódító költeményében az, hogy milyen véget kívánt és jósolt ő magának.

... Ha majd minden rabszolga nép
Jármát megunva síkra lép.
Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből; . . .

Hányan voltak, szívükben már akkor a hazáért mindenre elszánt ünneplő deákok között, akiken ez a dicső jóslat csakhamar szintén beteljesült.

Petőfi az akkori fiatalságnak félistene volt s a deákok akkor este az ő széles jó kedvében és sziporkázó szellemében szemtőlszembe gyönyörködhettek. Egy életre való esemény volt az számukra. Neki hevülhet-tek még azok is, akik a zártkörű ünneplésben részt nem vehettek és csak boldogabb társaik elbeszéléséből hallhatták a részleteket.

Egykorú feljegyzés vagy későbbi közvetlen nyilatkozat nem ad felvilágosítást arról, hogy milyen volt Petőfi látogatásának az Izsó Miklós lelki világára gyakorolt hatása. Általában a bizonyítványokon és a nagybátyja, Szath-mári Miklós levelén kívül, semmi közvetlen hírünk sincs róla a sárospataki tanulás idejéből.

Az akkori lelkes ifjúsági életben, a népies és hazafias költészet tüzétől mindig magasabban fellángoló nemzeti érzésben kell keresnünk Izsó Miklós egyéni fejlődésének, a veleszületett hajlamok öntudatra ébredésének legfőbb tényezőit. Ebben a légkörben a Petőfi megjelenése a tizenhatéves tűzrőlpattant fiúban minden addigi benyomásnál nagyobb és élesz-tőbb emléket hagyhatott.

Annál inkább kellett erről bővebben szólani, mert Izsó Miklós ezzel a végső nagy élménnyel lelkében hagyta el néhány nap múlva örökre a sárospataki kollégiumot.

El volt-e már tökélve, hogy oda többé vissza nem tér? Szabadulni akart-e attól, hogy tógátus tanuló legyen, talán mert semmi hivatást sem érzett a papi vagy rektori pályára? Vagy a nagy műveltségű anyái rokonság volt azon a nézeten, hogy ilyen rossz tanulót kár tovább iskoláztatni?

Mielőtt a kollégiumot elhagyta, 1847 július 16-án még sajátkezűleg "subscribált", azaz jogot szerzett a felsőbb tanulmányokra. Iratai között csak egy bizonyítvány van meg, az 1846/47-diki utolsó tanévről s ezt Csorna Mihály, az oratori osztály tanára állította ki, szeptember 1-én. Ez a dátum is amellett szól, hogy csak ősz felé dőlt el Izsó legközelebbi sorsa.

Egészen tévesen és minden alap nélkül állítja tehát Szana Tamás, hogy "Izsó akkor végezte be a nyolcosztályú gimnáziumot, mikor a szabadságharc hullámverése már a vidékre jutott s fegyverbe szólította az ideálért lelkesülő fiatalságot ..."

Először is a Thun féle Organisations-Entwurf alapján a pataki kollégiumban 1851 óta a volt oratori, az Izsó által végzett utolsó osztályból lett a gimnázium hatodik osztálya. Aztán, amint tudjuk, Izsó a Patakon töltött hatodik év végén, 1847 július 16-ika után hagyta el a kollégiumot, -- akkor a szabadságharc még sehol sem hullámzott és nem szólított senkit fegyverbe.

Azontúl a sárospataki főiskola anyakönyveiben az ő neve többé elő nem fordul

De van más bizonyíték is amellett, hogy a nyári szünidő után a kollégiumba többé vissza nem tért.

Rimaszombaton felkerestem Izsó Miklósnak egyik ma is élő, közbecsülésben álló kortársát, Kalla Mihály építészt. A magas életkora mellett ritka épegészségű, friss szellemű férfiú vitéz honvéd volt, tüzér a Bem hadseregében. A leghatározottabban azt állítja, hogy Izsó Miklós már 1848 előtt ott volt Rimaszombaton, mint kőfaragó inas, a Jakovetz mester telepén. Világosan emlékszik, hogy Ferenczy István, a híres szobrász már 1847-ben lett először figyelmessé a serdülő, izmos legényre, mikor Jánosiban, Rimaszombat tőszomszédságában, a Szathmáry-Király család udvarának vasrácsos kerítéséhez az alapzati köveket faragta. Kalla Mihály a szabadságharc után közel három évet Losoncon töltött és csak aztán tért vissza Rimaszombatba, ahol Izsót, a 48 előtti találkozásuk óta viszontlátta és mindjárt ráismert.

Ezt a megbízható tanúskodást fontosnak tartom azért, mert megerősíti a sárospataki anyakönyvből kivilágló tényeket

Kétségtelen tehát, hogy nem a szabadságharc ragadta el az iskolától Izsó Miklóst. Majd arra is rákerül a sor, hogy mikor és hol állott be honvédnek. Akkor már másfél év óta nem tartozott a sárospataki kollégium kötelékébe.

Gyönge tanuló volt s ennél más magyarázatot keresni nem kell arra, hogy miért nem ment oda vissza, felsőbb tanulmányokra.

S váljon nagy kárára volt-e Izsónak, hogy a rhetorok, a poéták és az oratorok közt az utolsók egyike volt s a római irodalomból, Livius magyarázataiból és a többi tantárgyakból vajmi keveset tanult?

Hildebrand Adolf, a müncheni akadémia kiváló szobrásztanára "Das Problem der Form in der bildenden Kunst" című, nem régen hetedik kiadásban megjelent könyvében érdekesen fejtegeti azt a sokat vitatott problémát, hogy a művészies ösztön a látásban és a képzetek megalkotásában mennyire sajátja a gyermekkornak. És mily rögtönösen akasztja meg azt az iskola, a művészettel szemben ellenséges tevékenységekkel és diszciplínákkal. Csak mint meglett férfi gondolhat a művész újra az iskolában elnémított hajlamokra és ösztönökre, melyek pedig gyermekkorának magától értetődő sajátjai voltak és magától értetődő gyönyörűséget szereztek.

Izsó Miklósnak őserejű, telivér fajtermészete nem engedte magát veleszületett sajátságaiból kivetkőztetni Nem fogott rajta semmi ellenkező érdek, vagy zavaró kényszer. Viszont a neki való, az ereiben lüktető fajszeretetet hevítő befolyásnak testestől-lelkestől engedte át magát, a nép fiának naiv odaadásával, megfontolás nélkül és egészen.

A gyermekkori képzetek az ő lelkében soha el nem mosódtak. Visszatér azokra minduntalan.

Münchenből még 1861 március hó 21-én is ezt írja: ". . . Én, ki oly régen nem láttam a szeretett Hazát, vágyom hallani az andalító furulyaszót, látni a csendes falusi életet, mi lelkemmel összeforrt, mit már oly régen gyermekségem óta nem élvezhettem, de hogy soká ne beszéljek, ez valódi felelevenítője volna búsongó lelkemnek ..."

Kétségtelen, hogy anyai rokonságának és az iskolának nemesítő hatása volt reá. Csak éppen a művészi ösztönzés forrását nem lehet ebben keresnünk. Az ő anyai rokonságának körében, a papi vagy a rektori lakásokban a tisztes szegénység szinte erénnyé avatta a puritán, mondjuk teljesen művészietlen egyszerűséget. Ellenben a Rima és a Sajó közti tájon a szűrszabó, a fazekas akkor még remekelt az ősi cifraságokban. Még a faragcsáló pásztornál is inkább kerülhetett napfényre a művészi hajlam, mint az értelmiség körében. Szóval, a népiélekben sokkal elevenebben lüktetett a színek és a formák iránti fogékonyság. Izsó első és egész életére kiható benyomásai onnan eredtek.

Az anyai rokonság értelmi súlya és a kollégium tanítási fegyelme nem akasztotta meg az ő faji sajátságának kifejlődését. Tanulni keveset tanult. De legalább sértetlenül vitte magával a Jakovetz mester kőfaragótelepére a benne szunnyadó természeti erőket. S ott egy lépéssel közelebb jutott az ő művészi hivatásához.

SZMRECSÁNYI MIKLÓS