Meg kellett halnia, hogy életre kelhessen. Testi börtönéből szabadulnia kellett nagy lelkének, hogy minden elfogultság, harci jelszó, hamis megvilágítás, melyek Székely Bertalant és művészetét egyrészt köddel takarták el a világ elől, másrészt őt magát is elriasztották a nyilvánosságtól, megszűnjenek s a közlélek minden befolyástól menten táruljon ki a halhatatlan mester megismerése számára.

Divatok és jelszavas próbálkozások, minden szellemi élet e futóhomokja, melyet az emberi törtetés alantjáró szélrohamai vernek fel, az évtizedek során sokszor próbálták elborítani. Természete a futóhomoknak, hogy csak a kiemelkedésben akad meg és akörül halmozódik, a laposságon szerteszóródik. Innen van, hogy nagy harcok, jelentős félreértések mindig csak igazi nagyságok körül gyülemlenek. A jelentéktelenség felett elszá-guldanak a változó idők viharai : vagy elsiklanak felette, vagy elseprik őt, vagy magukkal ragadják, de soha meg nem rázzák. Csak aki erősen áll, azt tombolja körül a vihar. Székely Bertalant egész élete -pályáján a félreértés és félreismerés szele paskolta. Valójában sohasem járt együtt a korával, mert sohasem járt a tömegek, a divatok vásárában, hanem mindig a maga útját kereste s azon

igyekezett járni. Késő utódok, kik a multaknak csak nagy vonalait, külsőségeit látják, ne vessék el maguktól az igazságosztás, a helyes értékelés gondját felszínes ítélettel. Hogy némely képét megvásárolták, hogy valamelyes állást juttattak neki, s egyidőben írtak és beszéltek is róla : az mind nem megbecsülése a művésznek, legkevésbbé a nagynak, az új utat nyitónak. Kevesebb külsőség és több megértés : ez a teremtő lélek legnagyobb lendííője.

Székely Bertalannak ebből az igazi megértésből élete pályáján alig-alig jutott. Tanárai és tanítványai, kortársai és utódai, ellenségei és barátai, magasztalói és bírálói egyaránt nem értették őt meg. A maga látószögén keresztül mindegyik agyvelő mást-mást látott benne, mert mindegyik csak egy darabját látta az „egész Székelynek", akit nagyságánál, széles körénél, sokoldalúságánál, sőt a művészetekben való egyetemességénél fogva nehéz is volt egészen általfogni. Elismerték tehetségét, de terjedelmét át nem látták ; meghajoltak éles elméje előtt, de lázadoztak ítélő erejével szemben ; emlegették tudását, de részt belőle nem kívántak, sőt a tudást is, mely mindig szárnya a tehetségnek, képességeinek kisebbítésére próbálták fordítani.

Nem élt elemében Pilotynál és Kaulbachnál, akiktől minden jóindulatuk elismerése mellett művészi meggyőződése már fiatalon elválasztotta. Nem akadt méltó társakra idehaza sem. Kultiválatlan közönséget, elparlagiasodott vagy dilettáns művészetet talált s roppant erejének nem kis részét pazarolta sokáig, és jórészt hasztalan, a hazai művészeti viszonyok megváltoztatására. Minden művészi tettének akadtak gáncsolói tömegével, amíg csak elunva a céltalan harcot és féltve teremtő képzeletét a szétforgácsolástól, teljesen elvonult, hogy magának és istenének fessen, a jövendő számára alkosson, s egyéniségének igazi körvonalait a küldetésében való prófétai hittel és érett meggyőződéssel maga megrajzolja.

A nagy magányosság azután megóvta őt a harcoló érdekek és áramlatok zaklatásától, keserűségeitől, nem zavarta őt követésében a maga kereste és maga megtalálta útnak, mely őt csodálatos magosságokra vitte el, az emberi művészet olyan csúcspontjaira, amelyeken előtte magyar művészelme nem járt, s más korok és országok nagymesterei közül is kevesen jutottak el.

Mosolyogva olvassuk ma már azokat a megítéléseket, amelyekben Székely Bertalannak élete folyamán része volt. Míg Reber Ferenc dr. a XIX. század német művészetéről szóló nagy művében „a kitűnő és hangulatteljes Székely Bertalanról", mint „a császári birodalom legjelentékenyebb festőjéről" beszél, addig Wurzbach lexikona a következő zamatos jellemzést adja Székely művészeléről :

„Székely eleinte olyan fokú naturalizmusnak hódolt, mely nem ritkán átlépve a szépnek határát, azzal fenyegetett, hogy rá és műveire romlást fog hozni. Később azonban, miután Parisban járt s irányának mintaképeit Belgiumban és Hollandiában jól megnézte, visszatért ebből az eltévelyedéséből, nem ugyan egészen, de mindenesetre annyira, hogy ne számíttassék azon irány követői közé, akik mint Liebermann úr Berlinben, ecsetjüket nem a festéktégelybe, hanem mindjárt a legközelebbi kloakába mártják, azzal a vásznat bemázolják, s a szellemi és színezésbeli mocsoknak ilyetén mixtum compositumát festménynek nevezik. "

A hetvenes évek végéről való ez alapos és ízléses szakvélemény után milyen különösen hat, amikor máshelyütt Székelyről, az akadémikusról, a vaskalaposról, az agyontanulmányozóról, a rajzolóról, aki nem fest, a kizárólag vonalemberről, a túlkomponálóról, a pilotystáról, a dogmatikusról, az elavultról, a haladás ellenségéről olvasunk hasonlóan alapos szakvéleményeket, valamint kimutatását annak, hogy Székely Bertalan élete munkájában különböző ellentmondó szakok vannak, amelyek egymást lerontják, egymásnak ne-gációi.

Székely még életében túl volt e szakvéleményeken, a magyar művészeti közvélemény pedig túlesik rajta most, mikor a Műcsarnok ezidei első kiállításában együtt látja végre Székely Bertalan oeuvre-jének legjellemzete-sebb darabjait, hogy ne mondjuk szélsőségeit. És ime kitárulnak majd a lelkek a helyes megismerés számára, amelyet e folyóirat már azzal jelzett, hogy megszületésekor, mindjárt első számának homlokára Székely Bertalan nevét és néhány ismeretlen művét illesztette.

Székely Bertalan élete munkáját s egyéniségének benne és általa kirajzolódó tág határait egyszerre áttekinteni alig lehet. Hosszú évek tanulmánya és elemzése kell hozzá, hogy munkásságát egészében és részleteiben méltathassuk majd.

Egyelőre csak arról lehet szó, hogy alakját nagy vonásaiban meglássuk, művészetünk történetébe beállítsuk, felismerjük a veszteséget, mely bennünket, művészeinket és művészetünkethat évtizeden át való meg nem értése által ért s kései, de el nem késett tudatára ébredve az ő jelentőségének minden korok nagyjai között, nevelőjéül fogadjuk őt művészeti felfogásunknak. Ha életében „senki szigete" volt ez országban, legyen most köztulajdon, mindeneknek : közönségnek és művészeknek útmutatója.

A formai művészeteknek van egy felötlő vonásuk, mely művelőiket az általuk használt kifejezési módon, a külön formanyelven felül is megkülönbözteti egyéb művészetek művelőitől. Míg az író, a zenész alkotásának csak megteremtője, de nem előadója s a tolmácsolás az irodalmi és zenei alkotásoknál külön mesterség, külön művészet, az úgynevezett reproduktiv művészet feladata, mely teljesen független a teremtő művésztől és művészetétől : addig a festőnél az alkotó elme s annak tolmácsolója, vagyis a művészet és a mesterség egymástól elválaszthatatlanok, egyazon egyénhez kötöttek, úgy hogy a teremtő képzőművésznek önmaga előadójának, reprodukáló virtuózának is kell lennie. Az alkotónak és előadónak ez az elválaszthatatlansága hamis fogalmakat támaszt még a művészettel hivatásszerűen foglalkozók körében is. Nagy a hajlandóság az előadásbeli mesterségben keresni a képzőművész erejét, jelentőségét, a mesterségbeli készséget fölébe helyezni az elgondolásnak, az alkotó, teremtő képzeletnek, vagyis szemben a többi művészettel egyszerűen a mesterség színvonalára sülyeszteni le a formai művészeteket. Holott a formák, épp úgy, mint az irodalom számára az emberi nyelv, a zene számára a hangok rendje, csak kifejezési anyaga, eszköze a képzőművésznek, aki ilyetén módon nem adott gondolatok, képzelmek és hangulatoknak adott formák utánzásával, másolásával való kifejezője, hanem éppen úgy, mint más művészetek művelői, saját gondolatainak, képzelmeinek és hangulatainak a maga eszközeivel, a formák és színek nyelvén való tolmácsolója. A képzőművész kiválóságát pusztán előadásbeli, technikai bravúrján keresztül nézni egyik tévedése korunknak. A helyes értékeléshez csak akkor fogunk visszatérni, ha nem csak a mesterségbeli készséget, hanem azt a világfelfogást, azokat a szellemi és erkölcsi értékeket is számba vesszük, amelyeket valamely képzőművész alkotásaiban kifejezett. Hisz minden anyag, minden kifejezési mód, mellyel az emberi tehetség dolgozni képes, azáltal nyer jelentőséget, hogy az emberi lélek tartalmának és mindenfajta megnyilatkozásának megszólaltatója. Anyag és forma, melyben emberi értelem meg nem nyilatkoznék vagy amelyet emberi elme értelemmel, valamelyes szellemi tartalommal felruházni képes nem lenne, elvesztené minden jelentőségét, az emberekre való hatását, az emberi felfogó képességgel való összefüggését : formátlan formává válnék, mert értelem nélkül való.

Székely Bertalan egyéniségének és jelentőségének megértésére ilyképen kell széjjelválasztani benne a teremtő elmét a formák virtuózától, az önálló elgondolót a lelki tartalom mesteri megábrázolójától. Csak így látjuk meg a különbséget, mely őt mesterségének számos kiváló képviselőjétől elválasztja, akikkel különben dologbeli tudásával, előadásbeli virtuozitásával is versenyre kel.

Székely Bertalan szimbolista volt a szó legnemesebb, filozófiai értelmében. Érezte és hitte, hogy minden jelenségben mélyebb értelem lakozik, hogy minden forma, annak tömege, foltja, szine és vonala kifejez valamit. Nem kell egyéb, minthogy e formai elemek általános jelentését, szimbolikus hatását megismerje a művész, hogy velük és általuk gondolatait, hangulatait és képzelmeit, a formanyelv kor-látai között (ezek legfőbbike a benyomás egyidejűsége), épp úgy mindenek számára érthetően kifejezhesse, mint ahogy azt más anyaggal és eszközzel dolgozó alkotók a maguk lelki tartalmával cselekszik. Sohasem tekintette magát kizárólag technikusnak, hanem az volt törekvése, hogy költője legyen a formáknak, aki a maga szubjektivitását, a maga élményeit, a maga képzeletének világát szólaltatja meg a maga anyagával, a. maga külön nyelvének, a formáknak eszközeivel. Nem akart pusztán illusztrátora lenni a mások költészetének vagy másolója a természet világának, ami nem lett volna egyéb, mint idegen alkotásoknak lefordítása a formák és színek nyelvére. Ezért Székely festői alkotásainak hosszú sorában egészen önálló költőléiek és bölcselő elme, egészen külön erkölcsi, érzelmi és gondolkodásbeli világfelfogás nyilatkozik meg, amely épp olyan egyéni és önálló, mint ahogy egyéni költészet és világfelfogás a Michel Angelo és Lionardo da Vinci formai mesterműveinek szellemi tartalma.

A maga külön belső világának kifejezésére adatott Székely Bertalannak mind az a készség, ami a formák nyelvén való szuverén uralkodáshoz szükséges : párját ritkító rajzoló tehetség és csodagazdag színérzék. E két kivételes képessége azonban, mely másokat oly gyakran a részletezésre, mint e két tehetség igazi harcterére ragadott, sohasem tévesztette meg a formák egészére, a nagy összhatásra irányított tekintetét. Kiinduló pontja mindenkor a folt, a formatömeg volt az a nagy egység, amelyet a részletek bonyodalmas komplexumának összesége ad. Azt vallotta, hogy a részletformák ez összeségének, mint főformának, összformának meglátása és megábrázolása a képzőművészeti alkotás lényege és alapfeltétele. Enélkül egységes képhatás nincs.

Ez teszi minden alkotását nagyszabásúvá, monumentálissá.

A forma-komplexum képszerűsége vagy képiessége - tanította folytatólag - - attól függ, hogy látószervünk s - mely általa felfog - - elménk képes-e a formák, részleteit egyetlen nagy egységbe összefoglalni, azt mint a környező világtól teljesen különálló egészet, mint valami külön világot felfogni. Ami önmagában teljes, aminek önmagában értelme vagyon, amiből semmi sem hiányzik, az különválik környezetétől s a formákból álló térvilág közepette is mint külön egész hat.

Ez Székely Bertalan kompoziciórendszeré-nek alapgondolata. Vagyis érzéki befogadó és elmebeli felfogó képességünk szabja meg azokat a határokat, amelyek között a formaművésznek mozognia kell. Ez nem akadémikus dogma, nem kieszelt tan, hanem természeti törvény, mintahogy mindennemű művészetnek és mindenfajta emberi alkotásnak természeti törvények s nem önkényes egyéni kieszelmé-nyek adják meg az alapjait. A nagy egésznek e keretén belül kell járnia a művész képzeletének, amikor a természetadta forma- és színjelekkel a maga költeményét képalakba ölti. A nagy egésznek részekre való tagozódása azonban teljesen ezen összefoglaló látás és ábrázolás szerint történik. Valósággal deduktiv módszer szerint, ösztönből és tudatos akaratból egyaránt, mindig a nagyból indult el a kisebb, az egészből a rész, a részlet felé, megalkotván előbb az összbenyomást, az egységet adó foltrendszert, a fénynek és árnyéknak eloszlását, arányát s az ilyképen nyert kisebb egységeken osztotta el a színek foltjait, amelyek minden változatosságuk, gazdagságuk mellett is a főformákat, a foltelosztást meg nem bonthatták. Innen színezésének összhangja, innen koloristaereje. Mert az az igazi kolorizmus, amely minden színt a maga helyén és a maga erejében rak fel oly módon, hogy az a többi színfolttal akár az összhang, akár az ellentét által színképzeletünkben köny-nyen egységessé forró benyomást ad.

A formavilág lényegére szegzett éles tekintet nyilatkozik meg Székely Bertalanban, mint a vázolás mesterében. Keresve kell keresni a művészet, történetében mestereket, akik olyan kevés anyaggal, formával és színnel olyan sokat tudtak volna megrögzíteni. Amit mind közönségesen "frisseségnek" szokás nevezni, az nem egyéb, mint a formai és színjelenségek lényegének a pillanatnyi benyomás (az impresszió) gyorsaságának megfelelő gyors, tehát egyszerű megábrázolása. Az impresszió azonnali megrögzítésének világosságában, egyszerűségében, szépségében és teljességében Székely Bertalannal alig egynéhányat lehet Összevetni a műtörténelem nagyjai közül.

Akikkel különben rokonságot tart abban is, hogy ezt az ő impresszionizmusát nem végcélnak tekintette, hanem eszköznek a legnehezebb feladatok megoldására. Az impresszionizmus kémjárata a művésziéleknek a formák és színek új kincsei után, melyekkel a maga kifejezéstárát a nagy természet kimeríthetetlen világából szaporítja. A felfogó elme és a jelenést reprodukáló cselekvés e csodás együttesét minden igazi nagyok oly formai és színjelenségek megrögzítésére fordították, amelyek vagy ritkaságuknál, vagy gyorsaságuknál fogva az emberi látás, vagy a látás megábrázolása számára kevésbbé hozzáférhetők. Lovak rohanatja, emberek zuhanása, tömegek dulakodása, pillanatonkint múló fényjáték és színváltozás: ezek az igazi feladatok a vázolás bravúrja, a helyesen értelmezett impresszionizmus számára.

Székely Bertalan életének javát a forma- és színkincsek ilyetén gyarapításában töltötte el.

Tájképvázlataiban például felötlik egy különös jelenség: a felhőtanulmányok túlnyomó száma. Aminek az a jelentősége, hogy őt a tájfestésben is elsősorban azok a szín- és formajelenségek érdekelték, amelyek a legkevésbbé ellenőrizhetők, mert a legmúlékonyabbak, legillanóbbak, pillanatról pillanatra változók, s amelyeket épp ezért még úgynevezett "impresszionisták" sem tanulmányoztak és rögzítettek meg képeiken igazi gazdagságukban. A felhő az élettelen természet kaméleonja. Színét, alakját egyre változtatja egészében, és részeiben egyaránt. Más, ha átjár rajta a nap fénye, más, ha visszaverődik róla, más, ha oldalt éri. A felhő a legérzékenyebb tükör is, mely környezetének s az alatta elterülő tájnak reflexeitől színét vagy legalább is színeinek árnyalatait változtatja. Épp ezért a felhő a színek és tónusok leggazdagabb forrása, valóságos kincsesbányája. Nem véletlen, hogy Székely épp arra vetette magát, aminek nehézségei elől legtöbben kitértek, vagy pedig a természet szépségének és gazdagságának nyomába sem jutottak. Felhős tájai és felhőtanulmányai olyan színskálát tárnak elénk, amilyen még katexohén tájképfestők természeti képeiben is alig-alig található.

Míg magának így kikereste az igazi nehézségeket, addig, hogy másoknak, kisebb képességűeknek, kevésbé látóknak könnyebbé tegye ezt a munkát, a vázolás módszerén kívül, amelyet kézzelfoghatóan tanított, igyekezett megállapítani azon formaváltozások törvényeit is, amelyek a képzőművésznek a legnagyobb nehézségeket okozzák: az élőlények mozgásának és mozgásközben való formaváltozásainak törvényeit. A képzőművész és természetbúvár képességeinek együttműködése meghozta azután az ember, a ló és egyéb állatok mozgásának elméletét és formatanát, amely, bárha négy évtizede készen áll, a tudományos világ előtt jórészt ismeretlen.

Ez Székely Bertalannak, a tudósnak tragikuma, egyazonos azzal a balvégzettel, mely őt, mint alkotó művészt és mint nemzedékek nevelőjét üldözte. A festészetnek minden faját művelte, nálunk példanélküli erővel, a legnagyobb mesterekre emlékeztető művészettel: mégis- beszorították őt történeti festőnek, holott a történelem-festés számára csak egy volt a sok művészi feladat közül, amelyet maga elé kitűzött s amelynek továbbvitelében fejlesztésében, új, eredeti irányba terelésében erejét, nagy képességeit megpróbálni akarta, hogy ezzel is a lelkében élő emberi, művészi és nemzeti eszményeket szolgálja. De ugyanezeknek az eszményeknek áldozott arcképeivel, zsanér- és táj festményeivel, egyházi képeivel és freskóival, architektonikus és ornamentális fantáziájával, a művészetek minden ágának és fajának művelésével, a multak jó hagyományainak óvásával, tévedéseinek kiküszöbölésével, a megoldatlan festői problémák felvetésével, s a teremtő művészi munka mellett a művészetek elméletének, az egyéntől független, mert természeti törvényeinek megfogalmazásával, rendszerbefoglalásával.

Az új stílust teremtő falfestőt, akinek egyszerűsége, nemessége, formai és színgazdagsága és stílusérzéke a XIX. század bármely feskófestőjének fölötte áll, a legnagyobb portraitistákkal vetekedő fejfestőt, a Tiepolo-plafond ellenében új plafond-típust teremtőt, az olajfestés nagy technikusát, a drapéria-felfogás újjáteremtőjét, a festőművészetnek minden irányban való nagy útmutatóját egy szűkös szempontnak alárendelni: bűn Székely Bertalan géniusza és az igazság ellen. Amikor egész élete pályáján legjobban azzal nyomorították, hogy lángelméjét hol erre, hol arra a műfajra igyekeztek korlátozni, amikor elhallgattatták őt mint arcképfestőt, alig engedték szóhoz jutni mint falfestőt, s nemzeti művészetünk múzeumában neki, az egyetemesnek, csak mint történeti festőnek juttattak helyet; akkor véget kell vetni az ilyen egyoldalúságnak, s fel kell tárni mindenek számára az "egész Székelyt", legalább azokban a nagy általános vonásaiban, amelyek első tekintetre is önként megmutatkoznak. E vonások:

I. Egyetemessége a képzőművészetben. A formák költészetének nincs olyan területe, melyet gondolkodó elméje és teremtő képzelete be nem járt volna. Építészet és szobrászat, festészet és ornamentika egyaránt érdekelték és foglalkoztatták, maradandót és újat váltva ki elméjéből. Ez természetes is az olyan mesternél, aki nem szigetelte el magát a formai művészetek egy-egy szűkebb területére, hanem az összes művészetek harmóniáját hirdette alapelvül. Ez a harmónia nála nem puszta szólam volt, tetszetős jelszó, hanem egyrészt azon elvéből eredő, hogy minden formai művészetnek alaptörvényei ugyanazok, másrészt elméjének azon szabásából, mely a formák világában mindig az egységet, az összhatást kereste s ennek minden részletet alárendelt. Joggal mondotta róla Lechner Ödön, hogy a reneszánsz fénykoráig kell visszamennünk, amíg olyan művészeket találunk, akik, mint Székely Bertalan, a művészetek egységét és harmóniáját teljesen felfogták, vallották és meg is valósították

II. Ábrázoló zsenialitása, amely eredt formalátásának, gyors észlelő képességének, kiapadhatatlan fantáziájának, a felfogó agy és az annak látomását új valóságban megismétlő szervek csodás összeműködésének együtteséből. E képességei révén egyképpen uralkodott az összes festési technikákon s mindegyikben az anyagával elérhető legteljesebb és legtipikusabb hatást tudta elérni. Technikájának ez az anyagszerűsége, a képalkotás mesterségbeli részének ez a főkelléke teszi olyan virtuózzá festői előadását, úgy hogy akár olajfestményeit, akár akvarelljeit, tamperáit, szénfestményeit, szén-, ceruza- és krétarajzait tekintjük, az újabb idők legnagyobb festő-technikusai közé kell őt sorolnunk.

III. A teljesség, mely minden alkotását jellemzi. Képeinek felötlő sajátsága, hogy formai, értelmi és hangulatbeli tartalmuk az első pillantásra félreérthetlenül szól a szemlélőhöz. A hatásnak ez a harmóniája, melyet semmi elégületlenség, homályosság, lelki vagy formai hiány legtöbb képében nem zavar, a képnek ez az önmagában való önálló élete, mely sem előzetes sem utólagos magyarázatot nem kíván, rendkívüli szellemi és formai átgondoltságtól ered, amely nélkül teljesség semmiféle emberi alkotásban el nem érhető. Ez átgondoltság némelyekre talán a temperamentum, az egyéni és alkotó hevület kisebb fokának benyomását kelti. De aki áttekinti Székely Bertalan roppant számú és változatosságú műveit, azt fogja észlelni, hogy ahol helyén volt a nagyobb lendület, a szilajabb kifejezés, ott abban sem volt hiány. A teljességre való törekvés különben sohasem ragadta annyira, hogy aprólékossá lett volna az ábrázolásban. Sőt ellenkezőleg, valósággal a teljesség hatásának feltételéül vallotta, hogy a szemlélő képzeletét részletekben túlságosan megkötni nem szabad, s annak megérzését, hogy miben kell megkötni, s miben szabadjára ereszteni: ezt tartotta az igaz művész próbakövének.

IV. Eredetisége, mely eredt a minden nagy elmét jellemző elkülönzési vágyból. Új akart lenni, másminő mint a többi, s bár szívesen tanult, mindent áthasonított magába s beleolvasztotta egyéniségébe, akár szellemi, akár formai, akár technikai okulás volt az, amit szerzett. Az eleinte ösztönszerű elkülönzési vágy később tudatos akarattá vált nála. Valósággal kutatta, mit kell elkerülnie, hogy másokhoz hasonlóvá ne váljék. Ezért minden alkotásánál elkerülte a hasonmások tanulmányozását, saját képzeletéből és természeti motivumokból indult ki, rendesen olyan formai és festői problémák elé állítván magát, amelyek új megoldást követeltek. Versenyre kelt a legnagyobbakkal, hogy utolérje őket, vagy ha alattuk is marad, megőrizze egyéni különállását. Ez elkülönzési vágyának köszönhetjük azt a sok újat, amit a képalkotás művészetében, a festés mesterségében és mindaketlő-nek elméletében az emberiségnek hozott, s amit teljes jelentőségében késő korok fognak csak igazán méltatni.

Nagy eszményekre tört s nem egynek, amennyire ember az ideált elérni képes, közelébe is jutott. Az utat, melyen az igazság felé járt, megjelölte képeiben ; az elveket, amelyeket követett, az okulást, amelyet nagy vándorútján szerzett, az ideálokat, amelyek útjának végpontjáról feléje integettek, megírta naplójegyzeteiben és elméletében. Hogy nyomán mások is járhassanak, hogy az utat az emberi művészet magasságaihoz késő utódok is követhessék, iratait reám hagyta, hogy tanítása és útmutatása szerint átadjam mindeneknek,

"Az emberi haladás csak azáltal tartható fenn, ha a szerzett tudás és tapasztalat az utókornak átadatik, akár tanítványok alakjában, akár azáltal, ha a tudás leiratik."

Ezt írta végrendeletében.

Még halálában is a haladásra gondolt a nagy kereső, aki annyit talált s megállást mégsem ismert soha.

TÁMÁR
CSÓK ISTVÁN RAJZA

ESTHANGULAT
RUDNAY GYULA RAJZA

TANÁCSKOZÁS
KÓBER LEÓ RAJZA