NÁDLER RÓBERT
Az iparművészet, az iparművészeti rajz és tervezés tanára a képzőművészeti főiskolán: ez Nádler Róbert címe hivatalosan. Kissé hosszú cím, szépen is hangzik, de csak cím s tegyük hozzá, mint minden cím, ez sem fedi teljesen azt, akit vele megjelölni akarunk. Nádler Róbert festőművész, Nádler Róbert kitanult építész, kiállítás-rendező, zsűri-tag, ott van különféle tanácsokban, ankéteken, ahol a magyar művészetnek használni kell. A működése, az elfoglaltsága, az érdeklődése tehát nem merül ki abban, amiért ezt a címet viseli. A munkássága, a művészetben, művészek dolgaiban való résztvevése alapján egész csomó cím illetné meg, ha ez egyáltalában fontos volna. Csakhogy nem fontos. Mégis, mivelhogy gyengék vagyunk, emberek vagyunk, mivel könnyebbség és kényelem okáért szükségünk van effajta meg-» nevezésekre, igenis ideírunk egyet, ami nem szerepel ugyan a budapesti cím- és lakjegyzék titulusai közt, sem valamely minisztérium rangsorában, de fedi Nádler Róbertet, megjelöli azt az érdemét, értékét, amely másoktól elválasztja, különbözteti. Ez: egy magyar rajzmester. Pontosan, közelebbről, helyesre korrigálva: az első magyar rajzmester.
Rajz alatt itt nem azt értjük, amit a művészek maguk csinálnak pour l'art, sub specie aeternitatis s kiállítanak a Műcsarnokban vagy Szalonban, hanem értjük azt a rajzot, amelynek mestere: a tízéves gyerek s Műcsarnoka: egy iskolai vizsga. A rajz mint pedagógiai eszköz, a rajz, mint nevelő erő az emberek intellektuális fejlődésében: ez az a terület, amelyen ritka virágai nyílnak Nádler Róbert működésének, amelyet ha valaki vizsgál, minduntalan az ő nevével és nyomaival találkozik. Másképen: a modern rajztanítás, a rajzoktatás megreformálása az, ami Nádler - ebben a nemben agitáló, harcot kezdő és harcot nyerő - - munkásságához fűződik a Györgyi Kálmáné mellett. Persze ehhez előbb ismerni kell az állapotokat, tíz-tizenöt évvel ezelőtt s onnan visszafelé, egész a mai generáció és egyébb régebbi generációk gyerekkoráig. Különösebb, részletező festését ennek az állapotnak, a rajztanítás módszerének, szellemének talán nem is kell adnunk, ezt mindenki tudja, erre mindenki emlékszik, egyszerűen úgy, hogy visszamegy a gyerekkorába. Visszamegy s ekkor maga előtt látja a rajztanárt, a tanítót, szigorú homlokkal, kezében léniával, amint ujjara koppant a nyolcéves apró embernek, ha két pont közt ferdén húzza az egyenest. Maga előtt látja a görög meander-mintákat a fali táblára szegezve, a cirkalommal különböző csillagokra szabdalt köröket, a kínos árnyékolás perceit. A rajzórát minden lélekölő mellékízével, a rajzórát, amely ahelyett, hogy lekötné az embert a rajz szépségeivel, elriaszt, halálos unalmat áraszt, sőt valósággal fellázít a következő további rajzórák ellen. Meg lehetne szavaztatni a tanult emberiség felnőtt osztályát s kitűnne, hogy legalább is kilencven percent így gondol vissza a rajzra, akár a klasszika filológia egyébb terhes fölöslegeire, a grammatikai kalandozásokra, mint valami felhőre, amely kormosan vonul át a gyerekkor aranyos egén. Ebben a hosszú, generációkon át tartó háromszöges körző-korszakban épp úgy, mint ma, kötelező a rajz, mindenki rajzol, de senki sem tanult meg jobban rajzolni, mint ahogy tudott, mielőtt kezébe nyomták a körzőt és háromszöget. Sőt azt is elfelejtette, amit tudott, attól is elment a kedve, érzéke, amit nagy szenvedéllyel csinált gyerekkorának víg játékos pillanataiban. Legtöbb ember, ha visszagondol, bizonyára aláírja, amit itt mondtunk, az iskolai rajzoktatásnak éppen nem dicséretére. Emlékszik bizonyára, hogy nyolc éven, tizenkét éven keresztül volt szabadkézi rajz és mértani rajz s a szabadkézi rajz is tulajdonképen mértani rajz volt, mert nem testeket kellett rajzolni, hanem ábrákat, ornamenseket, szimmetriát. Akinek pedig nem volt kedve ehhez, aki fáradtan és unottan letette a pemzlit, akinél kiszáradt a tuscsésze, az azzal vigasztalódott, hogy nincs tehetsége, dolgozott ugyan a rajzórán, ott ült, törölt, húzott, megint törült, de minden öröm nélkül, csak azért, mert muszáj, mert másként jön a tanári konferencia. Mi ez, ha nem Fáraó rabszolgauralma az iskolapadban?
Ezt az állapotot persze nagyon jól tudták és érezték azok, akik művészemberek a rajztanítói köntösben is. Nagyon jól tudták, hogy ennek a fajta rajztanításnak miféle lélekgyilkoló a hatása, hogy hovatovább csőd elé kerül, a saját háromszögeiben fullad meg s hogy egy másik fajta rajznak, a művészi értelemben felfogottnak miféle hatása van a pszichére. Mennyire nevelő, frissítő, önérzetre, önállóságra szoktató a másiknak gépiességével szemben, mennyire alakító szerep jut neki a gyermek lelkében épp akkor, amikor ez a lélek a legfogékonyabb, legreagálóbb külső hatásokra. Nem számítva mindezek mellé azt, hogy mennyire formálja, finomítja az ízlést, a látást, a szemlélet folytonos gyakorlása által. Hogy egy egészen más publikum fog felnőni, egészen más publikum áll majd a művészet elé, mint a múlt században, majdnem tízszer tíz éven keresztül. Annak a művészeti nagy megmozdulásnak tehát, amelyet modernség néven foglalunk össze s ami nem a múlt század végén jelentkezett, éppen nem "décadence", éppen nem "szecesszió" a degeneráltság értelmében, hanem csak ekkor nőtt meg általános forradalommá, ennek ide is át kellett pillantani, a rajztanítás területére. S amikor ide átpillantott, nem csoda, hogy úgy megrémült, mint a fényhez szokott ember a barlangok levegőjétől. Nem csoda, hogy hevesen támadó lett, mint Szent György lovag, hogy nem válogatta fegyvereit, kitűzte a programmot, felírta a gondolatot s nem engedett. Miért is engedett volna? A harc harc, itt nem lehet percentre dolgozni, fegyvert válogatni. Ide oly emberek kellenek, akik nyílt mellel állják az ütlegeket, de vissza is ütnek, akik tudják, hogy nem az ember szalad keresztül a robogó vonaton, hanem fordítva. Ilyen ember Nádler Róbert és mellette -- egyszer már jeleztük, de újra kell hangsúlyoznunk - Györgyi Kálmán, a mai magyar rajztanítás reformjában. Persze itt van - - s azt nem szabad kifelejteni -a sajtó is. Az a sajtó, amely rögtön látta, hogy ez a kérdés több egy teoretikus kérdésnél, hogy ebben politika, társadalmi programm, kultúrfejlesztés van. A sajtó, amelynek nagy része van abban, hogy a Nádler- és Györgyiek munkája odáig mehetett ameddig ma van. Amely felkapta a Nádlerék eszméjét s továbbvitte, helyt adott neki, beleadta a maga félelmetes nyilvánosságának teljes súlyát. Bizonyosa zonban, hogy a sajtó nem állt szemtől szemben, kézkinyujtásnyi közelségben, nem kellett érintkeznie nap-nap után azokkal, akik máskép gondolkodtak, mint ő. Hogy úgy mondjuk: nem kellett résztvennie rajztanárok nagygyűlésén. Nádler azonban nagyon is részt vett, heves viták központja volt, de nem volt oly vita, oly támadás, ami csak egy pillanatig is arra kényszerítette volna, hogy feladjon bármit a meggyőződéséből, az álláspontjából, a hitvallásából. Mert erős, mélyre nyúló gyökerei voltak ennek a hitvallásnak. Nádler Róbert oly ember, aki teljes lényével, odaadással s legkisebb elvfeladás nélkül helyt állt és harcolt érte.
Mindennek azonban története van, amit Nádler maga mondott el nekünk, amikor látogatást tettünk nála. Ebből azt, amit feljegyezni sikerült, alább adjuk az olvasónak: - Az első rajzok, amelyek megvilágították az eddig dívott rajztanítás helytelen módszerét, az első rajzok, amelyek - ne vegye túlzásnak - - de valósággal kinyilatkoztatás, felfedezés gyanánt hatottak rám, Parisban akadtak elérn, az 1900. évi világkiállításon. Amerikai rajzok voltak, amerikai iskolák rajzlapjai, kezdve azon a ponton, ahol a kisgyerek elkezdi a rajzot, addig a pontig, ahová az iskola utolsó évében ér. Tanulmányoztam őket mohón, szenvedéllyel. Az amerikaiak mellett még egy csomó angol rajz is volt ott, ami teljesen ezen az elven épült. (Közbe-vetőleg megjegyzem, hogy nemcsak a rajzok maguk leptek meg, hanem az, hogy ez egyáltalában Amerikában történt, amely a rajztanítás reformjának kiinduló állomása. Amerikában, amely tudvalevő, hogy a modern művészet fejlesztésében, termékeny kialakításában, nem játszott semmiféle döntő szerepet. Amely mindig Európa után járt, a művészeinek zöme jóval alul maradt az európai színvonalon, aki pedig magasabb kvalitású volt, azt Európa nevelte. Ez nem erős érdekesség nélkül való, nem is véletlen, hanem összefügg az amerikai pszichével. Mutatja az amerikai józan, okos gondolkodását, praktikus, belátásos kultúrpolitikáját az iskola, a gyermek körül.) -Kinnt, Parisban tanulmányoztam tehát a rajzoktatást amerikai és angol rajzok, valamint akkor megjelent új s ezt a rajzoktatást, ezt a rendszert tárgyaló könyvek alapján. Erről, a tanulmányaim eredményéről hosszabb jelentéssel számoltam be az akkori kultuszminiszternek, Wlassics Gyulának. Elmondtam megfigyeléseimet, a felfogásomat, hogy ezt a reformot, ezt az új szempontra, új kultúrára épült rajztanítást nálunk hogy lehetne bevezetni. Egy kolléga azonban ugyancsak kiküldetési alapon és hivatalosan minderről másként nyilatkozott. Homlokegyenest ellenkezőjét annak, amit én javasolni és a mi iskoláink számára, foganatosítani bátor voltam. Azt mondta egész határozottsággal, hogy mindez merőben kiforratlan dolog, nem mutat semmi biztosat. Tévedésekbe visz, kár és teljesen fölösleges megpróbálni. A jelentést elküld-hettem, maga az akció azonban egyelőre szünetelt, a kérdést szegre akasztották. Pár év múlva újból kiküldtek Hamburgba, ahol a "Die Kunst im Leben des Kindes" című kiállítás a hamburgi iskolák eredményeit mutatta be. A német rajztanítás reformjában Hamburg játszotta a főszerepet. Itt ugyanazokkal az elvekkel, azzal a programmal, vezéreszmével találkoztam, mint az amerikai iskoláknál. Hamburg hamar utánasietett az angoloknak és amerikaiaknak.
- Már most ha azt kérdi, hogy mi a lényege ennek az új rajztanításnak s mi az értékessége a régivel szemben? Először is az, hogy a gyereket itt nem vesszük katonának, gépezetnek, hanem egy kisembernek, akinek ugyebár pszichéje van. Ezt a pszichét pedig - - legalább a rajztanításban -nem szkématikussá kell tenni, hanem éppen ellenkezőleg. Arra kell fejleszteni, hogy önállóan dolgozhasson, hogy megfigyeléseit, percipiált dolgait grafikusan ki tudja fejezni. Röviden tehát ez a fajta új rajztanítás a szemlélet alapján történik.. Fejleszti a gyermek művészi érzését. Azt, hogy megérezze a formát s ki próbálja fejezni az érzésvilágon alapuló dolgokat. Folyvást foglalkoztatja a gyermek fantáziáját, ébren tartja, ahelyett hogy elnyomná. Már pedig a régi rajztanítás ugyancsak elnyomta, mert tiszta abstrakciókba vitte. Mindezekről egyszerűen tudomást sem vett, mintha nem léteznének. A régi rajztanítás a formákból levont teóriákból indult ki: pont, vonal, sik, test. Ezen kezdte a tanítást. Ezzel szemben az új rajztanítás nem abstrakciókból indul, a gyerek ugyanis nem teoretizál, hanem tapasztalatokat gyűjt. Egyszerűen néz, érdeklődik állat, ember, virág és egyéb dolgok iránt. Nem egy háromszög érdekli, az átfogó és a befogók viszonya, hanem inkább egy kakas. Erre persze az ellenkező állásponton lévők azt mondják, hogy ez nem rajztanítás, hanem játék. Viszont mást aztán nem is tudnak mondani. S egyébként jó, nevezzük hát játéknak. Nem jobb-e az, ha a gyerek, a kisgyerek rajzolva játszik, mintha rajzolva kínlódik, izzad, amíg végre két pont közt meg tud húzni egy vonalat. Végeredményben úgy is megtanulja ezt, hogy egyenest vagy görbét, kemény vagy puha vonalat fog húzni, ha ezt egy testen látja maga előtt. De ha azzal kezdjük, azt parancsoljuk, hogy húzzál egy egyenest, nem fogja megcsinálni. A rajzzal is úgy vagyunk, mint a beszélni tanítással, a nyelvtanítással. A gyermek először nem grammatikát tanul, hanem dadog, itt is kifejteni tanul gondolatokat, érzéseket, megfigyeléseket a szó erejével. Ahogy a képességei fejlődnek, úgy fejlődik a fogalmazó, beszélő szabatos előadóképessége s aztán ám jöhet a grammatika.
- Persze megállapítani pontosan a módját, aprólékos pontossággal megjelölni az útját ennek a rajztanításnak nem a legkönnyebb. Sőt nehéz, annál az oknál fogva, hogy nem tudunk gyerek lenni. Az igazi rajztanító tehát egyszersmind gyerekpszichológus is. Ez, maga a gyermeki lélekkel foglalkozó tudomány is új, nem megállapodott. Kitűnő segédeszköz azonban a vizsgálódásra a kultúrhistória. Ahogy az emberi fajnak is megvan a művészi fejlődése, ugyanúgy megvan a gyereknek is. Tény továbbá az is, hogy az utód mindig átéli az elődök biogenetikus fejlődését. Már most a kőkorszakbeli rajzok - - ezeket kell figyelnünk, ez az emberi faj gyermekkora s ezekből tudunk levonni tanulságokat a gyermeklélekre, a gyermekrajzokra, - ezek a kőkorszakbeli rajzok is azt mutatják, hogy az ember a primitiv miliőben nem abstrak-ciókat rajzol, hanem azt, amit látott. És ezen fordul az ornamens fejlődésének, eredetének, csirájának a kérdése is. Az ornamens ilyen vagy amolyan megszületésének egyik fő és elhatározó oka ugyanis az anyag, a technika. Ez az egyik eredet, amiből kinőtt. De a másik az ábrázolás. A szemlélet. A szarvas, a ló, az ember, növény, szóval természeti dolgok ábrázolása s ebből fejlődik ki aztán a geometriai ornamens. A látásból, a tapasztalt képek kifejezéséből az abstrakció s nem pedig fordítva.
- Hogy ez az új rajztanítás itthon milyen fogadtatásra talált, s ma milyenek az állapotok, erre nézve csak azt mondhatom, hogy még mindig van hátra elég munka, mert az új rajztanítás végig az iskolák egész vonalán még nincs bevezetve. A főváros iskoláiban azonban már évek óta így tanítanak. S itt különösen ki kell emelnem Györgyi Kálmán érdemeit, buzgóságát, törhetetlen munkakedvét a cél érdekében. Ő volt az, aki ezt a rajztanítást a főváros iskoláiba erélyesen bevezette. Igaz, azt sem szabad kifelejtenünk, hogy a főváros akkori pedagógiai intézője - Bárczy István - - lelkesen melléje állt a mozgalomnak.
A minisztérium egyébként kétszer bízott meg tanfolyamok rendezésével. Az egyiket gimnáziumi rajztanárok számára, a másikat pedig a tanítóképző intézetek rajztanárai és tanítónői számára rendezték. Erre az ország minden részéből feljöttek, nagy számban vettek részt rajztanárok. Persze hamar és bőven támadtak ellenkezők, s különösen az országos rajztanári nagygyűléseken élesedtek ki az ellentétek. A régi rendszer hívei szintén védték az álláspontjukat, ami elvégre természetes. Ezt meg is értettük, csak az argumentumaikat nem. Hogy mik voltak ezek az argumentumok? Azt mondják, hogy mindaz, amit mi akarunk, nem reform, hanem ákom-bákom. Hogy csupa rendszertelenség, hogy ez a rajztanítás szecessziója. Szóval, minden jót levettek rólunk, azzal, hogy: szeszesszió. Ők egyeneseket követeltek a gyerektől, két pont közt, s addig követelik, amíg a szegény gyerek tényleg meghúzza valahogy az egyenest. Szerintük ez a legegyszerűbb kezdés, ez a rajztanítás elemi kiindulása. Szerintünk ez nem a legegyszerűbb kezdés, sőt ellenkezőleg. S ha nekik ez rendszer, mi pedig rendszertelenek vagyunk, erre azt feleljük: köszönjük, de legalább a gyereket nem ijesztjük el a rajztól, hanem foghatjuk és fejlesztjük azt, amit már az iskolapad előtt elkezd. Megtartjuk a rajzolásban nyilladozó kedvét, s megtanítjuk, rajzolni. S mi más a rajztanítás feladata, ha nem ez? Mire kell ott a "rendszer", ahol kézenfekvő eredmények vannak? Köszönjük szépen, de az olyan rendszerből, ami kerülő utakra viszi az embert, s hosszú járkálás, hosszú fáradság után is odaviszi, ahonnan elindult, - az ilyen rendszerből, amely nem tanít meg rajzolni, nem kérünk.
Ezeket mondta Nádler Róbert egy délután a műtermében, a Képzőművészeti Főiskolán. Mindez azonban csak egy része annak, amiért felkerestük. Nádler Róbert, a magyar rajzreformer mellett ugyanis a festőt is kerestük, a művészt, akit azoknak, akik nem ismernék, legkönnyebben úgy mutatunk be, ha azt mondjuk: képzeljék maguk elé Munkácsy fejét ötvenéves korában. Mert feltűnően, annyira hasonlít Munkácsyhoz, hogy jobban két különböző ember nem is hasonlíthat. Maga a művész is mosolyogva mesélte, hogy neki nem egyszer szerzett mulatságos perceket. Például Velencében, amikor megismerkedett Pettenkoffennel, aki holt biztosra vette, hogy Munkácsy áll előtte s már úgy is akarta üdvözölni.
A Képzőművészeti Főiskolában, a második emeleten van Nádler műterme, amely azonkívül, hogy tele van képekkel, elkezdett dolgokkal, festékkel, rámával, hogy úgy mondjuk: iparművészeti karakterű. Itt egy friz, amott egy butorterv, szőnyegrajz, s egy sor gyönyörű magyar gölöncsérmunka. Vázák, kancsók, amelyeket főleg Nádler külföldi vendégei, angol amatőrök ugyancsak megbámulnak. Ez arra vall, amit e cikk elején már jeleztünk, hogy Nádler iparművészeti tevékenységet is kifejt, hogy erős résztvevőse van a magyar iparművészet fejlesztése körül. Nem számítva hamarosan azt, hogy a képzőművészeti főiskolán iparművészeti tervezést tanít, amire alább ki fogunk térni. Előbb azonban a festőt szólaltatjuk meg, aki életéről, képeiről, festői fejlődéséről a következőkben tájékoztatott:
- A Taine-féle elmélet szerint, az emberre ugyebár nagy, átalakító hatással van a miliő, ahol születik, ahol gyerekéveit tölti, ahonnan az első impressziói kerülnek ki. Nos, én szerencsének tartom, hogy Budán, a Krisztinavárosban születtem (1858), még pedig egy villában, kertek közt, közel a szabad természethez, a budai hegyekhez. Ily miliőben az ember, anélkül hogy tudná, oly tapasztalatokat szerez, önkéntelenül megszereti a természetet, ami aztán kihat az egész életére. Emlékszem például, milyen örömünk volt, amikor egy rajzórán azt rajzoltuk, ami odakinnt szinte az ölünkbe hullott. Almát, szép, kerek, piros almát. Az ilyen gyermekévek egészen más gyermekévek, mint azok, ahol a gyerek a természetet csak vonatablakból, könyvekből, abstrakt fogalmakból ismeri meg, s nem közvetlenül. Ezt csak azért mondom, hogy mint kis diák minden időmet rajzra fordítottam. S nem mintákat rajzoltam, hanem lehetőleg olyat, ami elém akadt, természeti dolgokat. Az iskolákat korán elkezdve, egy évet - - a reáliskola felsőbb osztályába való lépés előtt - - a mintarajziskolában töltöttem el, pusztán időtöltésből, azért, mert fiatal voltam a reáliskola felsőbb osztásához. A mintarajziskola akkoriban keletkezett, a Rombach-utcában volt, a zsidótemplom mellett. Az akkor egészen fiatal Székely Bertalan volt a proffesszorom, aki alatt gipszfejeket rajzoltunk. Ezenkívül Izsó Miklóshoz is eljártam, mintázni. A reáliskola elvégzése után Münchenbe küldtek s itt a technikára akartam beiratkozni. Azonban megint várni kellett. Megint a kor miatt volt baj, s félévig az akadémiára kellett járnom. Itt az " Antiken-Klasse"-ba iratkoztam be, s Strehuber volt a professzorom, aki antik-fejrajzolást tanított. A félév után már felvehettek a technikára, mint építészeti halgatót. Arra ugyanis még nem gondoltam, hogy piktor legyek, részben amiatt is, mert familiáris oldalról ellenezték, s az építészetre küldtek, azzal a rendes argumentummal, hogy ez realizált kereset, biztos exisztencia. Münchenből Bécsbe mentem, itt is első sorban építészetet tanulva (Hahn), de emellett esti aktra is jártam Eisenmengerhez, aki akkor az akadémián esti akt-kurzust tartott. Ezután beléptem építészeti irodába, Rössler, a Ring-theater építészéhez, majd Pesten Yblhez, aki az opera építésénél, az opera dekorativ kiképzésénél foglalkoztatott. Egy vakációt aztán kinnt töltöttem, az Alpesekben, Semmering közelében, ahol megismerkedtem Schindler nevű bécsi tájképfestővel. Sokat festettem, csak magamnak, a dolgokat nem mutatva senkinek. Eddig még távolról sem gondoltam arra, hogy festő legyek. Próbaképen azonban elhatároztam, hogy elpártolok az architektúrától. Kiléptem Ybltől, s azzal a pénzzel, amit valahogy félretehettem, nekivágtam ennek a próbaesztendőnek. Ekkor megint írt Schindler, hogy menjek hozzá, felajánlotta barátságát, s hogy dolgozzak mellette. Salzkammergutba mentünk a nyáron. Itt nagyon sokat dolgoztam, Schindler mellettem volt, mint szíves barát, tulajdonkép azonban mint első mester. Ennek az évnek eredménye volt aztán az a "Vízi malom" című kép, amit beküldtem a Műcsarnokba és örömömre nem kaptam vissza. A király vette meg (1884-85. évi kiállítás). Ugyancsak 1881-ben járt le a főváros pályázata pesti vedutákra. Ezen, hajói emlékszem, részt vettek Tölgyessy, Ballo, Ligeti Antal, Molnár, Feszty, Schikedanz és mások. Első díjat nekem adták, s ekkor fogamzott meg bennem, hogy piktor leszek. Most már mertem piktor lenni. Mert most már nem a szüleim pénzével játszottam, hanem a magaméval.
- Nagyon szerettem kóborolni, erre is a természet szépségei vittek. Eleinte Velencében időztem sokat, aztán Tirol-, majd Egyiptomban. Münchenben (1888-89) úgynevezett szalon-genreket festettem. Egy itt készülr "Nővérek" című képemet a király vette meg. Ugyancsak egy másikat is, amit Egyiptomban festettem, a címe "Beduin-szállás".
- Kinnt Münchenben Biharival dolgoztunk együtt, ekkor ért az a meghívás, hogy jöjjek haza a Mintarajziskola és Rajztanárképzőbe professzornak. Eleinte persze nem voltam hajlandó, nem is gondoltam rá, hogy a pikturát, ezt a szabad mesterséget felcseréljem a professzorsággal. Liezenmayer tanácsára döntöttem aztán azzal, hogy hisz a tanári állást bármikor otthagyhatom. Mielőtt idejöttem, előbb még kimentem Parisba, aztán 1882 őszén elfoglaltam helyemet, ebben az intézetben, mint az iparművészeti rajz- és tervezés tanára. Képeim nagy részének a szujet-i azok a helyek, ahol megfordultam. Egy részük magyar földről, a Balaton, Szolnok mellől való, másrészük Olaszország, Dalmácia, Délfranciaország, a Földközi-tenger s legutóbb Tunisz vidékéről.
Mint már mondtuk, Nádler Róbert a modern magyar iparművészet körül is agilitással dolgozott. Tevékeny részt vesz az Iparművészeti Társulat ügyeiben, mint annak többször választmányi tagja és zsürizője. Általában vagy tíz éve alig volt oly iparművészeti ankét, külföldi kiállítás- rendezés, ahol ne kérték volna ki Nádler európai iskolában nevelt ízlését, véleményét. Amikor bekerült a Mintarajziskola és Rajztanárképzőbe, éppen mint az iparművészet professzora, persze egészen más idők jártak ezen a téren, mint manapság.
- Akkor még idehaza senki sem emlegette azt, hogy modern stílus - - szólt Nádler. - - A régi stílusok alapján tanítottam s az volt a legjobb munka, ami csalhatatlanul egybevágott valamely történelmi példával. Ma már megmondhatom, hogy teljesen hamis bázison tanítottam.
Walter Crane kiállítása volt az első fontos, nagyjelentőségű etape, ami idehaza gondolkozóba ejtett bennünket, a legkonzervatívabb felfogásuakat is. Arról volt szó, hogy elfogadják, komolyan vegyék-e ezt vagy sem, nálunk, az iskolában pedig, hogy mily álláspontot foglaljon el vele szemben az iskola. Hogy tudomást vegyen-e róla. 1902-ben kiküldtek Németországba, München, Karlsruhe-ba, hogy ott nézzem meg, mennyire engednek helyt ennek az új áramlatnak. Természetes, azzal az eredménnyel jöttem haza, hogy ott mindjobban engednek, hogy az iparművészeti oktatás mind szabadabb lesz, siet követni a nagy angoloktól kiadott princípiumokat.
- Idehaza, mint már említettem, teljesen hamis bázis volt, amelyen álltunk, jó magam is, mint az iparművészet tanítója a mintarajziskolában. Megdicsértünk embereket oly dolgokért, olyan erényekért, amiért legkevésbé dicsérni kellett volna. Egy-egy rajzon, tusrajzon, eldolgozott valamely növendék félévig is. Ma ugyanannyi idő alatt tizenöthúsz rajzot csinál. Mert az elv ugyanis az volt, hogy "szép rajzokat" kell csinálni. Ezenkívül az volt a feladat, hogy a régi stílusokat, aki a megszólalásig hűen tudja utánozni, variálni, az a legtöbbet tud. Nem a természetből, nem is az anyagból, nem is a célból, a rendeltetésből indultunk ki, hanem már meglévő formákból. Még pedig úgy, hogy ezektől a formáktól egy hajszálnyira sem szabad eltérni. Ami pedig megcsalása önmagunknak, korszerűtlen, egy kicsit, hogy úgy mondjam: rabszolga-tervezés. Ma persze egészen máskép tanítunk, itt, ebben az intézetben is. A történelmi stílusokat ma is megismertetjük, mert azt még senki sem mondta, s nem is mondhatja, hogy ezeknek az ismerete árt. Megismertetjük, de nem terveztetünk benne, kötelességszerűen. A tanuló felhasználhatja azt, amit ezekből tanul, megismeri és hasznára van az a kisugárzó szellem, ami ezekben művészet, de nem dolgozik kötött formákkal. Emellett aztán nagy súlyt fektetünk a naturális felvételekre, mert ez a legfontosabb A természet, mint a tervező kincses bányája. Súlyt fektetek a népművészet megismerésére, amit a növendékek a kivitel, a technika szempontjából tanulmányoznak. Itt láthatják legjellemzőbben az anyag uralmát, sajátszerűségét, ahol minden dísz az anyagból sarjad ki, mert nem a díszítő az erősebb, hanem az anyag, a munkásszerszám felett való uralmával. Ezek fejlesztik a különféle anyagból kialakuló formák iránti érzést. Másik szempont aztán a szigorú célszerűség, hogy a tanuló előbb jöjjön tisztába feladatának praktikusságával, ami ezelőtt nem jelentett számukra kiindulást.
Nádler Róbert nagyon sokszor vett részt különféle zsűrikben, érmeket, kitüntetést, díjakat osztogatott a szavazatával, véleményével. Ennek dacára nem tudta elkerülni, hogy maga is kapjon kitüntetéseket, amelyeknek lajstroma a következő: kiállítási érem (Budapest, 1896. milleniumi kiállítás), I-ső díj a főváros budapesti képekre kiírt pábyázatán (1889), díszoklevél Milanóban (1896), bronzérem a londoni kiállításon a "Cariói mecset" című képre (1900), iparművészeti nagy aranyérem az iparművészeti társulat kiállításán (1900), aranyérem a pécsi országos kiállításon (1907). Képeit legtöbbször a Képzőművészeti Társulat kiállításain állította ki, de részt vett a Nemzeti Szalon nem egy tárlatán is, vidéki vándorkiállításokon és külföldön. Három képét megvette a király (Vízimalom, Beduin-szállás, Nővérek), kettőt pedig az állam vett a Szépművészeti Múzeum számára (Érdekes olvasmány, Balatoni tájkép).
