Egy s más néznivalót mutathatunk az idegennek. De mégsem tömhetjük tele vendégeink kíváncsiságát utcáinkkal, épületeinkkel. A Szépművészeti Múzeum több ritkaságot mutat, hasonlóképen a többi múzeumok. Azonban az idegenek legnagyobb része az eleven életet is meg akarja ismerni nálunk. Ha a brazíliai milliomos végigpöfög automobilján a francia metropolis utcáin, minden kirakat, mint a vizet egy-egy vízcsepp, visszatükrözi az egész város jellegét. A mi kirakataink legtöbbnyire silányak és legfeljebb egy vidéki városra engednek következtetni. Festménykirakat alig van egy-kettő, mely szóra érdemes és megállítaná sétájában az idegent. Ez az egy-két műkereskedő el van dugva s többnyire a mi vásárlóközönségünkre szorítkozik. Művészeink viszont évente ezerszámra produkálják a termékeket és nálunk joggal tehették volna fel a kérdést: hová jut az évi nagy produkció? A kérdést Franciaországban vetették fel, hol évente több mint hatvanezer kép és még több más műtárgy kél szárnyra az atelier-kből, kis és nagy tárlatokról és a műkereskedésekből. Ma már minden értékesebb művész kontaktust talál Parisban az arannyal, mely nélkül a művészet sem ad elég meleget.

De ami Parisban évszázadokon át fejlődött: nálunk elég egyszerűen megvalósítható. Talán sehol sem áll oly távol művészet és társadalom, mint nálunk Annál távolabb esnek tőlünk az idegenek. Az előkelő kultúregyesületek nem elég gyakran vesznek részt a művészi manifesztációkon, pedig művészet nélkül nincsen kultúra. Nincs az a kulturális ünnep, hová nem volna belefűzhető a képzőművészet, mint annak igazi kiegészítő része. Tárlatainkat még mindig nem látogatja elegendő közönség s a képek, köztük sok kiemelkedő, visszakerül a műterem homályába és több kerül vissza, mint azt az alkotóművész elgondolta, még ha egyszerre két-három helyen szerepelt is.

Bizonyos számbavehető orvosság minderre: a művészet bekapcsolása az idegenforgalomba. Manapság nálunk nemcsak a külföldiek idegenek a művészetben, de a számottevő körök is. Semmi kapcsolat köztük. Talán legilletékesebben a képzőművészek Egyesülete karolhatja fel első sorban e kérdés megoldását. Vesse meg az alapját a "műteremnap "-nak. A művészek mindegyike jelentse be, hogy mely napon fogadhat, nevével és lakcímével egyetemben. Az így kinyomatott lista megküldendő kultúregyesületeknek s az idegenforgalmi irodáknak. Az idegen, ki meg akar ismerkedni művészi életünkkel, épp úgy fel fogja keresni művészeinket atelierjeinkben, mint Velencében, Münchenben, Rómában és Parisban ezt tenni szokta s az anyagi javakban bővelkedő magánosok is, mint a testületek, néha-néha hajlamot fognak érezni egy-egy műteremnap-kirándulásra. Az idegenforgalmi irodák nyernek új és megfelelő munkakört, a többi kultúrteslületek viszont változatosságot, a művészeink pedig megtalálják a kapcsolatot a társadalommal. Már rövid idő alatt is a legszebb perspektívák nyílnak kölcsönösen az eddig egymástól távol eső pólusokra.

A Szombathelyen emelendő közkórház terveire hirdetett pályázaton a biráló bizottság az I. 2500 koronás díjat Wälder Gyulának, áll. 1000 koronás díjat Schoditsch Lajosnak, a III. 600 koronás díjat Frecska és Vojtha budapesti építészeknek ítélte oda s megvették: l. Jendrássik Alfréd és Vida Arthur, 2. Marich Károly terveit.

Nemzeti Szalon jubiláns aranyérmét Reményi József kapta.

Az Iparművészeti Társulat Erkel-érem pályázatán a megbízást Berán Lajos kapta.

A zentai városház tervpályázatán az első díjat Kovács Frigyes budapesti építész, a II. díjat Tóásó Pál budapesti építész nyerte el.

működő művészek nevével kapcsolatban hadd mondjunk el néhány adatot.

1. Clarot a Zalán futásához három illusztrációt készített ú. m. az I., V., VI. énekhez; azonkívül egyet a Cserhalomhoz. A "Művészet" (1904. évf. 346. 1.) Clarotnak három rajzát említi. Valószínűleg Pesten lakott, de aligha nem a külföldről került hozzánk.

2. Schwind illusztrálta a Tündérvölgyet egy rajzzal. Ő rajzolta a "Honderű" 1844. évf. egyik műmelléldetét a "Pesti kis redout terem" címűt. ("Művészet", 1903. 330-341. 1. néhány adat).

3. Két illusztrációról hiányzik a rajzoló neve. A rézbe metszést a következő művészek végezték:

4. Dworzack a) Zalán futása I. ének b) Tündérvölgy.

5. Kovátsch József metszette az V. ének illusztrációját. (E művészről a "Művészet" 1904 200. 1. némi adatot már közölt.) Kovátsch, amint a neve mutatja, magyar származású, bár Bécsben 1799 ápr. 22-én született. Kiképzését ugyanott nyerte s ott is telepedett le. Nagyobb munkája a Haas által kiadott "Belvedere Galleria". Egyéb művei: "Mária fogantatása" (Guido Reni), "Monfort grófja" (Van Dyck), "Egy paraszt szoba belseje" (Teniers Dávid), "Az anyóka"' (Gerhardt Dow), "Kováts János" arcképe (Miklóssy József). Ez utóbbi képet az eperjesi egyházmegye megbízásából 1832-ben metszette s az akkoriban a paróchiákra kifüggesztés végett szét is küldetett, amennyiben az ábrázolt az egyházmegyei könyvtár alapítója volt. Egyik-másik paróchián még most is látható. Kovátsch József a vonalas modor követője s hogy mily remekül dolgozott, épp a most említett képe tanúskodik róla. Művésztársaitól ehhez hasonló finomsággal kidolgozott metszetet alig találunk. A Zalán futásához készült illusztráció bár egy évvel később készült - a Kováts-féle metszetnél jóval gyöngébb. Alighanem a metszendő rajz gyöngesége vagy az elsietés az oka. Mindezeken kívül számos zsebkönyvbe és almanachba készített metszetet, így a 1826-os Aurórában és Hébében van egy-egy Kovátsch jelzésű metszet.

Ebben az időben működött Kováts Mihály nevű metsző is, de Pesten. Tőle való a Tud. Gyűjt. 1827. évi VII. köt. a melléklete (régi magyar pénzek), melynek elég tisztán kivehető, pontozással készült jelzése: "Mih. Kováts. M. Pesten. 1827".

6. Hofmann metszette a "László Cserhalmom", ,.A rom", a "Két szomszédvár" s "Zalán futása" VI. énekéhez készült illusztrációkat. Ez a metsző sokat dolgozhatott. Nevével az Auróra 1826. évf. három mellékleténél s az 1826-os Hébében (egy metszet) találkozunk.

-419

A művészettörténet oly tudomány, mely sok tekintetben joggal ismeri el irányadó tényezőnek művelője egyéni diszpozícióját. Legfontosabb problémáinak, az értékelés kérdéseinek eldöntésénél ugyanis, épp ott találkozunk a pozitív kritériumok hiányával, ahol a dolog tulajdon-képeni hordereje kezdődik, t. i. a művészeti alkotások szellemének megítélésénél. Az igazi műremek művészeti tartalma kimeríthetetlen, vagyis a belőle kiinduló reflexiók száma végtelenül sokféle lehet a szemlélő egyéni tulajdonságai és hajlamai szerint.

E körülmény természetesen nem kisebbíthet a művészettörténetnek mint tudománynak értékén. Ellenkezőleg, éppen abban rejlik tudományunk sajátos becse, hogy vannak kérdései, melyek sohase nevezhetők lezártaknak, hanem a velük foglalkozó korok és egyéniségek változ-tával mindig új megvilágításra és megoldásra várnak.

Hol kezdődik azonban az a magasabb szféra, melyben az ítéletmondás többé nem a bíráló pozitív tudása, hanem sajátos hajlamai alapján történik? Csak ott, ahol arról van szó, amit a művész már nem tudatosan, hanem ösztönszerűleg juttat kifejezésre.

E magasabb problémákkal azonban csak úgy foglalkozhatunk eredményesen, ha előbb megoldottuk azokat, amelyekre végleges választ adni hatalmunkban áll s ezekhez tartoznak első sorban a gyakran túlságosan könnyelmű elintézésben részesülő technikai kérdések.

Szükségtelen kiemelnünk ezeknek fontosságát. Elég ráutalnunk arra, mennyire összefonódtak a tisztán művészeti kérdésekkel ott is, ahol első látásra nem is gondol-nók, valamint arra a tényre, hogy az igazi nagy művészek többnyire nagy technikusok is voltak, mert kifeje-zési eszközeiket magasabb céljaiknak megfelelően kellett tökéletesíteniök.

Nem szabad kicsinyelnünk tehát az oly vállalkozás jelentőségét, mely a művészettörténeti kutatás eredményessége érdekében tisztán technikai jellegű kérdéseket akar felderíteni. Azoknak elhanyagolása vagy félretolása ugyanis csak sötétben való tapogatódzást, nagy idő- és energiaveszteséget vonna maga után.

Szerzőnk is ilyen szerénynek látszó, de annál fontosabb feladat megoldására vállalkozott, midőn a múltban használatos festékek anyagának mikrokémiai úton való kimutatását tette tanulmány tárgyává. Érdemét növeli, hogy oly térre lépett, melyen eddig teljes tudományos készültséggel egyáltalában nem mozogtak. Raehlmann weimari tanár, az "Über die Maltechnik der Alten" (Berlin, 1910) c. mű szerzője volt az egyetlen, ki a tárgyba mélyebben igyekezett behatolni, anélkül azonban, hogy számottevő eredményt ért volna el. Rendszerének tökéletlensége és főleg a vegyészetben való járatlansága éppen Gasparetz-el szemben tűnt ki az 1909-iki művészettörténeti kongresszuson. Szerzőnk ugyanis ott egy előadást tartott, melynek tartalma lényegében teljesen megegyezik a "Művészet" múlt számában "A mikrokémia a művészet szolgálatában" c. alatt megjelent közleményével. (L. ugyanerről a "Münchner Kunsttechnische Blätter" VI. évfolyamának 6. számában közölt cikket szintén szerzőnk tollából: "Die Mikrochemie im Dienste der Kunstgeschichte" címen.)

Gasparetz ez irányú tanulmányainak mintegy 10 éves múltjuk van s ami azokból a minket érdeklő, nem több mint 70 lapra terjedő értekezésben megjelent, csak kis része a szerzőnk által különös odaadással végzett munka árán elért eredménynek. Ezúttal ugyanis csak falfestményeken végzett tanulmányairól számol be. Vizsgálatainak éppen fontosabb része, a függő képek mikro-kémiai elemzése, a jövőben fog napvilágot látni, valószínűleg csak német nyelven.

Tanulmányainak jogosultságát bizonyítva megjegyzi, hogy a festmények belső állományát és készítési módját makroszkopikus vizsgálatok segélyével is fel lehet ugyan tárni bizonyos mértékig, a modern resztaurátorok által követett módszer szerint, de csak a festmény tönkretételének árán. Érdekes adatok jutottak birtokunkba a festményeknek egyik alapról a másikra való áttétele és a resztaurációk alkalmával is, de azoknak elégtelensége is mindinkább nyilvánvaló lett. Viszont az utolsó évtizedek folyamán mind általánosabbá vált a meggyőződés, hogy a festmények állománya, a festékanyagok és a használt folyadékok, valamint az alap és az alapozásnál alkalmazott anyagok vegyi összetételének felkutatására a művészettörténetnek feltétlen szüksége van. Ismerünk falképeket, melyekről még az sincs bebizonyítva, hogy al fresco, vagy al secco festmények-e. (Régi római falképek.) A festési eljárás meghatározása csak hozzávetőleg sikerült mindott, ahol több festékréteg van egymáson, különösen a XIII - XVII. századi függőképeknél. A művészettörténet legfontosabb feladatai közé tartozik továbbá annak tisztázása is, hogy mikor s hol, mily anyaggal s eljárás szerint festettek.

A legfőbb kérdésekre feleletet adnak ugyan az írott kútfők, de adataik rendesen nem kielégítők, hiszen köztudomású, hogy a festékek készítése régente műhelyek szerint különböző volt s a feltalálók többnyire féltékenyen őrizték recipéiket. Hogyan is juthatnánk tehát titkaik nyomára mikroszkóp és vegyi elemzés nélkül.

A mikrokémia azonban többre is képes. A falképeknél fel tudja deríteni, hogy azok száraz vagy nedves vakolaton készültek-e. Hogy a festékek felhígító és tapasztó anyaga tiszta víz, vagy tojásfehérnye és enyv, avagy viasz volt-e? Végül, hogy csak a legfontosabbra szorítkozzunk, ott van a festészettörténet egyik legérdekesebb és amellett legkevésbé átkutatott fejezete, a tiszta olajfestészet kifejlődése az olajemulziós temperából.

A mikrochemia, amint szerzőnk kifejti, csak akkor tehet a művészettörténetnek hasznos szolgálatot, ha oly preparátumokkal dolgozik, amelyek áteső és ráeső fényben a különböző festékanyagokat valódi színük változtatása nélkül teszik láthatóvá, úgy hogy azok a tulajdon-képeni vegyi analízis előtt már optikailag is megvizsgálhatok legyenek. Gasparetz ennek érdekében, az eddigi kísérletezőktől eltérően, köszörülés segélyével állította elő preparátumait. Az eredmény, melyeket az így készült kísérleti tárgyakkal elért, kielégítő volt. A csiszolatok ugyanis nemcsak az egyes festékrétegeket tüntetik fel egészen tisztán, hanem a használt festékek szemcséit is. Ezen csiszolatokon azután a festékrétegek nemcsak vizsgálhatók és mérhetők, hanem fényképezhetők is. A vegyi vizsgálat folyamán azután az optikai analízis által már nagyobbrészt felderített anyagok feloldatnak és könnyen meghatározhatók.

Szerző a mondottakat bevezetés gyanánt előrebocsátva, értekezésének első fejezetében általánosságban ismerteti a főbb festési eljárásokat (freszkó, szekkó, enkausztika, tempera, olajemulziós tempera és olaj) és a második fejezetben a falfestmények anyagi tulajdonságainak és előállítási módjának kimutatásával foglalkozik. Vizsgálatait kiterjeszti úgy az ókori, mint a középkori és újkori falfestményekre s több helyt nagyon szép eredményre jut. Az egyiptomiak festékeit ugyan egyelőre csak a szarkofágokon nyílt alkalma tanulmányozni, de ott is sikerül megoldania végérvényesen több kérdést, (így első sorban az alexandriai kék és a cinóbervörös anyagára vonatkozólag.)

Dolgozatának önálló eredményekben gazdag része az, melyben a görög-római falfestmények előállítási módjáról van szó. Gasparetz ugyanis bebizonyította, hogy a görögrómai falfestmények legnagyobb része, a XIX. század elejétől kezdve uralkodóvá lett hit ellenére, enkauszti-kailag készült. A festmények egyes darabkáin kimutatta a púnviaszt, mely a mész és víz hatása alatt kalciumviaszszappanná változott s ennélfogva a nedvesség, sőt bizonyos fokú hő behatásának is ellen tudott állni. Felderítette továbbá azt is, hogy a görög-római művészek által használt festékek többnyire olyanok, melyek magukban, vagyis viaszszappan hozzáadása nélkül a levegő és mész behatásának nem tudtak volna ellenállni.

Tovább haladva, fontos megfigyeléseket találunk a keresztyén ókorban használt festékekre vonatkozólag, melyek annál érdekesebbek, mivel e korból irott feljegyzések nem maradtak ránk. Szerző kimutatja, hogy a festészeti technika ezídőben Olasz- és Németországban hanyatlásban volt. A haladás képét csak Görögország mutatta. A vegyi úton készült festékek használata ritkább lett. Az alexandriai kék előállítási módja pl. egészen feledésbe merült.

Az érdekes kimutatások hosszú sora következik ezután a középkorban és újkorban használt festőanyagokra vonatkozólag is. Ezek is többnyire új adatokat tartalmaznak úgy, hogy mondhatni, egyetlen mondattal sem találkozunk az egész dolgozatban, melyet mint feleslegest, a szerző rovására írhatnánk.

A munka értékét a mikrofotogrankus alapon készült illusztrációk is emelik. Ezek közül a legérdekesebb egy enkausztikailag készült régi római falfestményből előállított preparátumot ábrázol. Szerzőnk az assisii Santa Maria Maggiore Sotterranea templomból hozta a hozzávaló anyagot.

Teljesen osztjuk szerző véleményét, mely szerint a festmények anyagának mikrokémiai úton való kimutatása az illető festmények korára nézve is sok reális adatot nyújt, tekintettel arra, hogy a festési eljárások időnként és helyenként sokszor nagy különbséget mutatnak. Egy véleményen vagyunk vele abban is, hogy a mikrokémiai analízis a stilkritikával kapcsolatosan, a festmények osztályozásánál és sok esetben keletkezési idejének megállapításánál a művészettörténetnek nemcsak fontos, de nélkülözhetetlen segédtudománya.

Nagy érdeklődéssel várjuk tehát Gasparetz kitűnő munkájának folytatását és azzal a meggyőződéssel tesszük le kezünkből ezt a füzetet is, hogy általa a művészettörténet széltében-hosszában nagy számmal pusztító hasbeszélői közelebb jutnak megérdemelt sorsukhoz.