AZ IMPRESSZIONIZMUS
A műtörténetnek egy olyan problémájáról akarok szólni, amely a legelhanyagoltabbak közé tartozik, bár voltakép minden esztétikai elemzés végső célját kellene alkotnia: a műkeltette érzelmi hatásról. A jelenlegi műtörténet e részben nem jutott túl a legnagyobb általánosságokon. Az érzelmek megszámlálhatatlan fajtáiból alig egynéhány az, amelyet a köznyelv s a napi gyakorlat használ. A lélektan e részben máig a legdurvább természetrajzi leírásnál tart és a műelemzők nagyon kevés hasznát vették ennek a kicsi és vulgáris anyagnak, amit nekik a mai lélektan nyújthat.
A művészi hatások közt nagy különbségek vannak. Nincs két olyan művészi alkotás, aminek teljesen egyenlő értékű hatása volna az ember lelkére, sőt nincs két oly ember, akire ugyanaz a mű ugyanazt a hatást tudná gyakorolni. A hatásképességben vannak ugyan nagy közeledések, de teljesen egyező két hatás nincs. Ebből sokan azt következtetnék, hogy ha ez így áll, akkor nem is lehetséges tudományos műelemzés sem. Mert ez csak egyetlen egy alkotásra fog állni s erre is csak ezen egyetlen emberre vonatkozólag, sőt éppen csak az adott idő és körülmények hatása alatt, míg más körülmények más érzést is fognak kiváltani. E következtetés azonban nem helyes. Hisz a holt természetben sincs két egyforma tárgy, nincs két kő, amely egyforma volna és mégis van természettudomány. E természettudomány a természet végtelen számú determinánsából csak a főbbeket veszi eleinte tekintetbe és törvényeit csak megközelítéseknek tekinti. Miért ne állhatna a dolog így a belső természet világában is ? Az igaz, hogy itt még nehezebb a döntő faktorokat kivonni s csak ezeket számításba venni, ez azonban csupán nehezebbé teszi a feladatot, semmiesetre sem lehetetlenné.
Az impresszionizmusra nézve legszembeötlőbb ez az igazság. Az impresszionizmus az a művészet, amelynek főcélja a szituáció momentaneitásáriak érzését felkelteni. Ebben minden theoretikus megegyezik. És mégis elég rámutatni arra a tényre, hogy már Aristoteles is felfedezte a művek keltette hatások specifikus különbségeit. Már ő észrevette, hogy más a hatása egy lírai versnek és más egy tragédiának. Nemcsak oly módon más, mint ahogy két lírai vers is különbözik egymástól, hanem fajilag más. Vagyis a fent jelzett ismertető jel: a szituáció futólagossága oly tulajdonság, amely elég fontos arra, hogy e tulajdonság alapul vétele szerint tegyünk felosztást a művészi jelenségek közt.
Az impresszionizmus elemzésével szeretnék képet adni arról, miként lehetne az érzelemhatások vizsgálatával a műelméletet a mainál tökéletesebb állapotba juttatni. Ezáltal az itt felmerülő problémák egymást kiegészítenék.
A stílusok technikai analízisét is sokkal világosabban lehetne végrehajtani, ha a művészi technika előidézte érzelmi hatásokat jobban ismernők.
A legtalálóbb magyarázat, amit eddigelé az impresszionizmusról hallottam, Ralph W. Emersontól való. Shakespeare-ről szóló tanulmányában (Repreesntative men.) mondja, hogy ez a költő "látta a gondolat fényét", tudta, hogy ,.a napsugárnak más jelentése is van, mint az, hogy gabonát érleljen". Emerson itt a szimbolizmus fogalmát igyekszik megadni. Szerinte az a nagy művész, aki meg tudja "ábrázolni" az életet, annak rejtett értelmét. E meghatározás kiinduláspontul szolgálhat az impresszionizmus felfogására nézve. Az impresszió u. i. valami ezzel ellenkező dolog. A fénynek legközvetlenebb tulajdonsága, hogy megvilágítja a tárgyakat, hogy körülöleli és láthatóvá teszi a világot. És csak távoli dolog, hogy hasonlít a gondolathoz, amely szintén "megvilágítja" az elme előtt a dolgokat. Ami a szemnek a fény, az a fogalom az értelemnek. Ugyebár a fénynek a fogalommal való rokonságba állítása csak szimbólum lehet ? A szimbolista Emerson előtt a fény elvarázsolt eszme, fogalom, amely a maga igazi valóságából álalakba formálódott.
Ez az elmélet ismerettani szempontból talán teljesen tarthatatlan. Apja Hegel volt, aki e gondolatra nagy bölcsészeti rendszert épített. Művészi szempontból azonban igen sok rejlik benne. A művész nem a dolgok igazságait kutatja, hanem érzelemértékességét. Minden dolog csak annyit ér, amennyi érzelem előidézésére képes. A művész tehát, amikor valamely gondolat érzelemértékét hangsúlyozza, gyakran a természet tüneményeihez fordul és ezekkel szimbolizál. Két dolog, bármily össze-mérhetetlenek is logikailag, adhatnak equivalens érzéseket. És ez az érzelmi rokonságuk a szimbólumok lehetőségének alapja. A külvilág és a belső természet, a fogalom és világosság, a mennybeemelkedés és a megdicsőülés egymás helyett való használata a reális értelem előtt alaptalan, pusztán kép. Ami azonban a reális ész előtt transzcendens, az az erzelemvaleur szempontjából nagyon reális lehet. A különnemű dolgok ez érzelemequivalenciája az, ami a szimbolizmus lényege és hatásának is alapja.
Ebből a szempontból a dolgok egészen ki vannak fordítva eredeti jelentéseikből. A művész előtt és a művészi szemlélet számára a tárgyak máskép vannak és máskép látszanak. Valódi jelentésük homályba van burkolva és csak a szimbolizáló» érzelem előtt tárul fel, a reflexiónélküli szemlélő pedig csak úgy látja meg a dolgokat, ahogy azok az ő rejtett rokonságukból kiszakítva vannak, azaz nem igazi belső mivoltukban, hanem ahogy a refiexiónélküli szemnek látszanak, megjelennek. Ami a reflexiónélküliségnek megjelenik, az nem maga a dolog, a magánvaló, hanem csak jelenség.
És ez a jelenség az, amivel az impresszionista dolgozik, amit feldolgoz. Ez a jelenség az a tárgy, amelynek lelki képe az impresszió.
A legfontosabb jelenség maga az élő, anyagi természet. Élő nem a szó biológiai, hanem művészi értelmében. A természet tehát művészi szempontból kétféle szemlélésnek is lehet anyaga: az impressziónak és a metafizikának. Ezek egymással diametrálisan ellenkeznek. A metafizika a "látszatosan" különböző dolgok lényegbeli azonosságát tanítja. Hirdeti, hogy a dolgok különbözősége csak látszat, a láthatatlan valóságban azonban a különbségek megszűnnek: coincidentia oppositorum, hirdette már a reneszánsz-bölcsész Nicolaus Cusanus. Az impresszió-filozófia szerint a dolgok lehetnek akárhogyan; amit belőlük tudunk, az csak impresszió.
Nem lehet célunk az impresszió analízisét adni. Problémánk: az impresszió érzelemértékessége megoldható az imresszió részletes elemzése nélkül is. Vannak-e a természetben olyan elemek, amelyek impresszióra a többieknél kiválóbban alkalmasak ? Az ember a természettel szemben nem áll önzetlenül. A természet nekünk a használható javak tengere, amelyek mind viszonyban vannak valamely szükségletünkkel; valami szükségletet elégítenek ki. Ezen javak azonban nem mind állanak készen a felhasználásra. Nagyobb részüket az emberi ügyesség előbb feldolgozza s a természet csupán az anyagot szolgáltatta. A javak élvezését legtöbbször a javak feldolgozása kell, hogy megelőzze. Az élvezést megelőzi a munka. Minden olyan jószágot, amit munkával kell előállítani, kultúrjószágnak mondunk. Azonban nem minden jószág ilyen. Vannak javak, amelyek nélkül élni sem tudnánk, anélkül, hogy emberi munka állította volna őket elő. Ilyen a levegő, a föld, a víz, a napfény, az árnyék, az összes ásványok, az egész vadon természet. Ezeket nem a kultúra állította elő, ezek előbb voltak, mint maga az egész kultúra, ezek primér-javak. Vajjon van-e valami reális különbség azon hatások közt, amit e két különböző faja a javaknak előidéz?
Vegyünk egy példát. Mindenki ismeri a következő tüneményt. Valamely szobában számos villamos körte van felszerelve. Ha felcsavarunk egyet, bizonyos világosság támad az addig sötét térben. Ha még egyet felcsavarunk, a fény is kétakkora lesz. De ha már a harmadikat, akkor nem lesz háromszor akkora fény, sem a negyedik után négyakkora. Ha pedig már tíz körte ég, a tizenegyedik felcsavarása nem is fog észrevehető változást előidézni. Azaz: a külső inger (szemünkre ható külső tárgy) és a hatása alatt beállt látási érzet nem növekednek ugyanazon törvény szerint. A pszichofizika híres tétele a Weber-féle törvény épp ezt tanítja. Hogy az érzetek számtani haladványban növekedjenek, az ingereknek geometriai haladványban kell nőniök. A számtani haladvány tagjai 1,2,3,4, ... n. A geometriai haladványé: 2°, 21 22, 23, 24, ... 2n-1 Vagyis, hogy az egységnyi világosságnál n-szer nagyobbat kapjunk, nem n-szer annyi fényforrást kell alkalmaznunk, hanem sokkal többet, 2n-1-et. Ez az egész lélektan legalapvetőbb tétele. Eddigelé senkinek sem jutott eszébe e tétel általánosítása. Pedig kézenfekvő dolog, hogy sok más tüneményre is áll, amelyek az érzeteknél nagyobb szerepet játszanak az emberi lélekben. Egy egyszerű példa. Ha valaki egyszobás lakásban lakik, arra nézve igen nagy komfortjavulás, ha még egy szobát bérelhet. Akinek tíz van, alig veszi észre az azáltal beállt javulást. Tehát minél nagyobb a komfort tágassága, annál nagyobbnak kell lenni a hozzájövő plusznak, hogy észrevehető különbség legyen a régi és új állapot között. Ugyanígy áll a dolog a többi kultúrjavakkal is.
Kérdés azonban, hogy az ingerek és érzetek ezen diszproporcionalitása az összes javakra kiterjed-e. Meggyőződésem szerint nem. Vannak javak, ahol a mennyiség kérdése az emberi szükséglet szempontjából nem jő szóba, mert a szükségelt mennyiség elenyészően kicsiny a tényleg meglevő —tehát nem munkával előállított javakhoz képest. Azaz ama javak, amelyek emberi munka nélkül vannak meg, nem követik a diszproporció törvényét. Levegő, napfény oly valóságok, amelyek munka nélkül állnak rendelkezésünkre — és pedig korlátlan mennyiségben. Egyedüli feltétel, hogy felkeressük a természetet, vagy, hogy abban éljünk. A primér-javakra nem áll a Weber-törvény. Ennek az egyszerű igazságnak óriási jelentősége van ! U. i. más szavakkal kifejezve ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy az emberi élvezésnek két fajilag különböző módja van.
Minden kultúrjószág, amely már birtokláson belül van, a maga természete szerint növekekedésre hajlik. Pontosabban szólva: a kielégülést váró lélek a kultúrjószágot, ingermennyiséget növelni kénytelen, hogy az érzésállapot folytonossága és haladása meg ne szakadjon. Az emberi lélek mechanizmusa olyan természetű, hogy minden már elért kultúrjószág idők folytán megszokottá lesz és ha mennyiségében nem riövekedik, egészen közömbössé válik. Az ilyen "megszokott" szükségletre mondjuk, hogy kielégítésük már nem jár élvezettel, csak aki nem elégítésük okoz kínt. íme adva vannak az impresszionista szemlélési és élve-zési mód különös feltételei ! Az impresszió a primér-javak par excellence élvezése. Itt u. i. nem érvényesül a Weber-féle diszproporció. Felmerül azonban az a kérdés, mennyiben hozható összefüggésbe az impresszió és a primer-szemlélés. Ez az összefüggés a következő. A szekunder-javak bírása által felkeltett állapot különbözik a primér-élménytől. A primér-élmény nem tételez fel mást, mint egyedül az egyszerű szemléletet, azt, amely a primitív természetté vonatkozik (azaz arra, amely emberi munka közbejötte nélkül van).
A szekunder-élmény mindig viszonyélmény. Azaz minden állapot a lélekben mint részek összege jelenik meg Ezen részek azok az élmények, amelyek jelenlegi állapotomat megelőzték. Egy példa kellőleg meg fogja világítani ezt a dolgot. Legyen a komfortom tágulásainak a hányadosa pl. 2. Akkor, ha az első l, a második 2, a harmadik 4, folytatólag 8, 16, 32 ... stb. pl. az ötödik=16, amely össze van téve az összes elődökből = l+2+4+8 = 15, ehhez jő még l és 15+1 = 16. Azaz itt az élmény maga mint részélmények összege jelenik meg. Természetesen ezt csak a reflexióban tudjuk meg, a reflexiónélküli megélésben nem veszünk róla tudomást. Azonban valamely élmény szerkezete sokszor oly bonyolult lehet" hogy róla felvilágosítást csak fáradságos elemzés nyújthat.
Ezzel szemben a primér-élmény nem összetett szerkezetű. Régebbi emlékek ugyan befolyásolják a természet szemléletét, azonban nem részei a jelenlegi szemléletnek. Mivel azonban ennek bizonyítása messze belenyúlna az ismerettan területébe, elegendő fog lenni egy közvetett bizonyítás is, egy valószínűségi bizonyítás. Ha valamely élmény összetett szerkezetű, akkor az a tárgy, amelyre vonatkozik, maga mint részeinek egysége van a megélő alany előtt jelen. Azaz a szemlélt tünemény oksági viszonya szerint, az őt előidéző okok összeműködésében, e működés súlypontjaképen jelenik meg. Világos dolog azonban, hogy az impresszió nem nyújt semmi felvilágosítást a dolgok oksági kapcsolatára nézve. Aki dolgok képeit magán keresztül engedi suhanni, annak élménye nem természetélmény a szó természettudományi értelmében. "A természet a dolgok léte, amennyiben általános törvények: a kölcsönhatás és összetartozás e létezést megalkotja." A természetélmény tehát a dolgokat mint egymásra ható, egymással dinamikai kapcsolatban álló és ezáltal létező tárgyakat fogja meg. A primér-élmény nem oksági összefüggések tudata; ebben minden dolog önmagában és csak önmagáért áll fenn, nem tételez fel semmit
magán kívül és nem feltétele semminek. Ok és okozat, alap és következmény ránézve alkalmazhatatlan fogalmak. Az ilyen élmények tárgyai részekből nem állók; mert ha volnának részei, akkor e részek közt működő erők tudata is benne szerepelne a primér-élmény-ben. Azonban tény, hogy vannak oly képzeteink, amelyekből a részekből állóság gondolata hiányzik. Épp ezeket nevezzük impresszióknak.
Tán felesleges is megjegyezni, hogy az ily fogalmak nem a természettudományi gondolkodás eszközei. A fizika fogalmai oksági fogalmak, az impressziók pedig semmit sem tudnak ilyen abstrakciókról. A következő példa fogja teljesen megvilágítani e bizonyítást. Ha egy geológus valamely vidéket megtekint, látja a különböző kémiai összetételű kőzeteket, a földrétegeket keletkezésük oksági viszonyai szerint veszi tudomásul. Másként jár el a puszta szemlélődő. Ő nem törődik a kőzetszétmállás és a vulkánikus erőhatások magyarázó gondolataival. Őt ezek csak mint létezők érdeklik, tekintet nélkül, miért és mikor jöttek létre. Érdekli a földalakulatok sokfélesége, a tárgyak színe, a fény, amely körülözönli őket és róluk visszaverődik. Pusztán szemlélődik. A geológus egész más dolgokra gondol, ugyanazt a tárgyat egész más jelentőséggel ruházza fel, mint a művész. Az egyik oksági kategóriákat alkot, a másik impresssziókat.
Fentebb mondottuk, hogy az élvezésnek két fajilag különböző módja van. Élvezhet a geológus is és az impresszionista is. Mégis döntő különbség van aközött, ahogy az összetett élmény hat lelkünkre és ahogy az impresszió. Az összetettekre nagyrészt áll a diszproporció. Az összetett élmény növekvő tendenciájú. Az összetettség fennakadása, vagyis a komplikáció megállása unalmat okoz. Ahol azonban pusztán impressziók vannak jelen, ott az élménynövekvés azért lehet tárgytalan, mivel az impresszió tárgyainak növelése sem nem szükséges, sem nem lehetséges. Nem lehetséges akkor, ha a primitiv természet az impresszió tárgya, amely maga nem növelhető mennyiség. U. i. minden növelése csak mesterséges lehetne és nem tartoznék a primér-javak közé, emberek műve volna és nem "nyers" természet. Nem is szükséges, mert ha a természet matematikailag talán nem is végtelen, de emberi szervezetünk befogadó képességeihez képest mégis az. A természetimpresszió tehát azért nem növekvő tendenciájú, mert« csak az inger fokozása növelhetné s ez az inger: maga az egész "Natura", az impresszió tárgya, amely tehát mindjárt az adható mennyiségnek felső határán van és így ipso facto nem növelhető.
Aki az impressziónak ezt a fogalmát tartja szem előtt, az igen hatékony eszközt nyer a művészi impreszionizmusnak megértéséhez. Azonban mindeddig nem szóltunk arról, hogy mi az alapja annak a különös tüneménynek, hogy a természetfelfogásnak két ilyennyire különböző módja van. A természetet egyrészt igyekszünk megérteni, másrészt élvezni. Az egyiknek eszköze a fogalomélmény, a másiké az impresszió. Kérdés, az emberi lélek szerkezetében nem tudnánk-e oly jelenségeket találni, amelyek meg tudnák indokolni a világszemlélet e két suigeneris módját.
Maga a nyelv az, amely e részben útbaigazít. Nem véletlen dolog, hogy a természet szó a termesztés és ennek passzív módusá-val: a tenyészés kifejezéssel egy tőből ered. Épp így a latin natura és az élő európai nyelvek latinból kölcsönzött szavai: Die Natur, la nature, the nature stb. A görög physis is ugyanezt jelentené. A primitiv szellemről, amely a nyelv szavait megalkotta, nem tételezhető fel, hogy sejtelmével lett volna annak a fiziológiai ismeretnek, hogy a szaporodás az egész organikus világban ugyanazon alapelvek szerint történik. Itt puszta analógia-érzés dolgozott, amely mélyen belevilágít úgy az egyéni, mint a népiélek belsejébe. Egy előbbi tanulmányban a dekorativ és szimbolikus ábrázolás kapcsán már felmerült ez a probléma.1 Ott szó volt a preszexuális szimbólumról. Freud észrevette, hogy a neurotikusok olyan érzelmeket, amelyek eredetileg bizonyos egyénekhez fűződnek, de akikről a neurózis beállta folytán megfeledkeznek, átvisznek indifferens személyekre, főleg a kezelő orvosra. Ha valamely szerelmi gyötrelem volt az, amely a betegség alapját képezi, akkor - - ha ez az emlék újra felidéződik - - a beteg rendszerint az orvosra viszi át azokat az érzelmeket, amelyek őt eredetileg egész más egyénhez fűzték. Freud ezt az állapotot nevezi sexuelle Übertragungnak. Vagyis az érzelmeket átvisz-szük azoknak eredeti tárgyairól másokra, amelyek látszólag teljesen az összefüggés híjával vannak. A neurotikus néha szenvedélyesen beleszeret az orvosba, néha indokolatlanul gyűlöli. Voltakép nem egyéb ez, mint az a törekvés, hogy a betegséget okozó esemény (az ú. n. trauma) ne kerüljön napvilágra. A beteg u. i. mindent elkövet, hogy az a lelki tisztító munka, amit az orvos végez a pszichoanalízissel, ne járjon sikerrel. Ellenáll és pedig azért, mivel a betegség épp azért jött létre, mert a beteg a lelki megrázkódást okozó eseményeket igyekezett kiszorítani tudatából. Ha az orvos újra felidézi az elfelejtett emléket, akkor újra szembe kell néznie a gyötrő élménnyel, ami elől épp a feledésbe és a neurózisba menekült. Egészség és betegség azonban nem éles határokkal elválasztott állapotok. Ami egyik embernél csak múló fájdalom, az a másiknak lelkében neurózist, lelki bajt hozhat létre. Különben is mindenki mutat neurotikus tüneteket; véletlen dolog, a kórokozó baj intenzitása dönt affelett, hogy a baj állandósul-e és mily mértékben. Freud szerint döntő befolyása van erre gyermekkorból származó és elfelejtett traumáknak. "Der Neurotiker leidet grössenteils an Reminiszenzen", mondja Freud. (Studien über Hysterie.) T. i. olyan reminiszcenciák ezek, amelyek lemerültek a tudatlanba és most, mint valami idegen test, kórokozó jelleget nyernek.
Korán megkezdődött az emberiség életében az a korszak, amikor sexuális jellegű tünemények kiszorítás anyagául szolgáltak. Civilizáció és kiszorítás egyidősek. Kiszorítani azonban még korántsem jelenti azt, hogy megsemmisíteni. Az élmények épp úgy nem semmisülnek meg, mint az anyag. Lemerülnek a tudatlanság Hadesébe, de pszichoanalízis útján legtöbbször újra felidézhetők. Az a kor, amikor az emberek a természet primitív fogalmát megalkották, úgy látszik, még nem tartozott bele ebbe a történeti periódusba. A természet még egy nagy élőlény volt, amely nőtt, fejlődött; a növények, állatok szaporodása nem különült el fogalmilag az emberekétől. A természet egy csomó istenség. Nagy, erős és halhatatlan embereknek gondolták a természet egyes szembetűnő jelenségeit, ezeket ugyanazon törvények uralma alá helyezték, mint saját magukat. A természet bujaságának gondolata maga sem egyéb, mint ezen eredetileg antropomorf tulajdonságnak átvitele hasonlóság alapján. Már most feleletet nyerünk arra, hogy a természet fogalmi és impresszionista felfogása, a világszemléletnek e két igazi nagy különbsége, honnét ered és mi a művészi jellege. A fogalmak által a természetet megismerjük. Azonban a természet ismerete — legalább kezdetben, semmi esetre sem — öncél. Rendszerint azért akarjuk a tüneményeket megismerni, hogy valami hasznát vegyük neki, növeljük jólétünket, vagy legalább a bennünket fenyegető veszélytől meneküljünk. Impressziók nem alkalmasak tudományos ismeretszerzésre. Bár minden ismeret a tapasztalatban kell hogy igazolódjék és így impressziókra szorul, azonban az impresszió csak anyagát szolgáltathatja-a tudományos kutatásnak, nem eredményeit. Ellenben impressziók képezik az alapját minden élvezésnek. Sok élvezet ugyan igen komplikált összetételű és nem nélkülözhet fogalmakat, azonban tény, hogy sok oly élvezet lehetséges, amely ismeretet tartalmazó fogalom nélkül is végbemehet. A természetimpressziók esztétikai tartalmát azonban első sorban az adja meg, hogy rejtett formában, de mégis bennünket nagyon érdeklő érzelmek felé vezet; olyanok felé, amiket nem kell a természetszemlélődésnek bennünk teremteni, hanem csakis feleleveníteni, ha szabad ezt a kifejezést kiszorított állapotok érzelmi mozzanatainak transzpoziciójára alkalmazni
Mi adja az impresszióknak azt a nagy érzelemértéket? Vagyis miért épp az impresz-sziók vannak legerősebben emóciókkal aláfestve ? Ennek alapja fejlődésünk menetében rejlik. A gyermek első lélekmegnyilvánulásai tisztán az impressziók körébe esnek; a gyermek lélekállapota még igen határozatlan jellegű érzéseket foglal magában, a kellemes állapotok még nem differenciálódtak. Freud azt állítja, hogy egy bizonyos általánosítással azt kell mondani, hogy ezen állapot lényegében sexuális jellegű. A csecsemő sexuálitása a saját személyére vonatkozik. Objektuma a saját teste. Néhány év múlva ez az auto-erotizmus felveszi a normális formát. A gyermek mindazon aberrációkat mutatja, amelyek kivételesen felnőtteken is konstatálhatok; szerinte u. i. ezek kezdetben valamennyien jelen vannak a gyermek idegszervezetében s csak később csökevényesednek el s szorulnak vissza a normális erotikának engedve a túlsúlyt. Visszaszorulnak, de nem semmisülnek meg. Exhibició, úgy a mutatás, mint a látás irányában, egyike marad a visszaszorult, de teljesen meg nem semmisített szenvedélyeknek. A társadalmi felfogás, a szociális morál lehetetlenné teszi napvilágrahozatalukat. Már most két dolog történhetik: vagy oly erővel jelentkezik ez a hajlam, hogy semmi morál nem tud erőt venni rajta s az állapot teljesen manifesztté lesz; vagy pedig a cselekvés alapjául szolgáló közvetlen képzetek, tehát impressziók felbomlási procedúrának mennek neki. Az impressziókhoz fűződő emóciók elszakadnak maguktól az impresszióktól és az ily módon meggyengült intellektuális elem (t. i. az impresszió) alkalmassá lesz a kiszorításra.
Valóban csodálatraméltó az a plaszticitás, amit ezek a komplexiók mutatnak. Anélkül, hogy e gondolkodóba ejtő tulajdonság elméleti vizsgálatába kezdenők, csupán a tényt akarjuk megszilárdítani az olvasó saját tapasztalataira való hivatkozással. Mindenki, aki szokta magát figyelni, vehette már észre, mily nagy a labilitása az érzelmeknek, mennyire nem szolid az érzelmek lokalizációja. Hogy a viszonzatlan szerelem hogy szokta az előbbi szerelemmel egyenlő erejű gyűlölet feltámadását előidézni, mindenki tudja. De vannak kevésbé ismert formái is az érzelemtranszpoziciónak. Kellemetlen érzelmek nehezebben tudnak tudatunkba nyomulni, mint a kellemesek. Ha valami kellemes fordulatot várunk és az ellenkezője következik be, akkor rendszerint nem érezzük magunkat oly nagyon lesújtva, mint amennyire élvezzük kedvező esetben a sikert. Miért ? Mert általában fennforog a tudattalanban a törekvés, hogy a kellemetlen állapotok kiszoruljanak és legrosszabb esetben közömböseknek adjanak helyet. Akinek volt alkalma életében nagyon lesújtó dolgokat tudomásul venni, az tudni fogja, mily lassan appercipiálódik a kínos érzés, hogy "hallják a hangot, de nem értik". Szóval látható, nem lehet szó arról, hogy minden állapotnak, minden képzetnek meglegyen a lokális érzése. Oly tünemény, amelyre az impresszionista kolorizmus elemzésében, amely szintén a lokális, a fix színek elleni reakció, bővebben fogunk visszatérni. A lokális emóció fogalmát fel kell váltani az emóciók labilis kapcsolódása képzetének. Az emóciók az eddigi képzetkomplexumokról könnyen leválnak, hogy más képzetekhez csatlakozzanak. A kellemetlenség tudata az a fermentum, amelynek hatása alatt az élményeink érzelemhangulataiban valóságos vándorlás indul meg. E vándorlás folytán jelentékeny, aláfestett élmények elhalványodnak, kiszorulnak, helyébe eddig közömbös élmények lépnek, amelyek az emóciós mozzanatokat öröklik.
Kiszorítás után az érzelem átvándorol új, látszólag indifferens képzetekre. Az érzelemtranszpoziciónak egy különös faja az ú n. szublimáció. Az eredeti érzelemdús élmény (rendszerint vágyállapot) eltűnik, a tudattalanba merül, de hatását ott hagyja a mani fesztélményeken - különös módon. A figyelem oly tünemények felé fordul, amelyek valami fajta viszonyban állanak a kiszorulttal. Rendszerint a távolabb fekvő analógia viszonyában. Ha a hasonlóság csak képies, vagy ha az új tünemény mutat ugyan rokonvonásokat a kiszorulttal, de ezek jelentékteleneknek mutatkoznak a köztudatban, jobban mondva a manifeszt tudatban és a logikai és érzelmi hangsúly más tulajdonságokon nyugszik, akkor alkalom van a figyelem elterelésére az eredeti kiszorított elemek felől. Különösen áll ez tudományos jellegű érdeklődésre. Főfeltétele természetesen, hogy az illető semmit sem sejtsen a dolog eredetére nézve, hogy ne tudja, mi az oka annak a "szenvedélyes" érdeklődésnek, amelyet ő bizonyos, látszólag egoizmusára nézve indifferens dolgok iránt tanúsít, így például az az operatőr, aki hírt szerzett magának keze ügyességével, nem tudja, hogy itt mi ment benne végbe. Nem tudja, hogy ő esetleg gyermekkorában nem-e szenvedélyesen vagdalta darabokra a békákat és hogy a tudományos és filantropikus ténykedése nem egyéb, mint eredeti szadizmusának a szublimációja. (Ferenczi Sándor dr. példája.) Az a festő, aki nagy áhítattal, szinte vallásos érzéssel tud elmerülni a természet szemléletébe, tán kis fiú korában exhibiciós dolgok szemléletében talált örömet. Szublimációnak nevezem azt az érzelem-transzpoziciót, amikor a kiszorított elem helyébe esztétikai, vagy intellektuális élmények jönnek és nyernek erősítést oly érzelem-forrásokból, amelyek eredetileg preszexuális jellegűek voltak.
A primitiv természetszemlélet és a mai között tehát lélektanilag az a különbség, hogy eredetileg a természet mint tenyésztő princípium teljesen manifest módon jelent meg az emberek előtt. Később a természet mindjobban sematizálódott és a tudomány által feldolgozott fogalmak tárgyává lett. Ugyanaz a folyamat, amely az egyéni lélekben is végbemegy a gyermekkorból való kimenetel után. A természet tudományos fogalma azonban nem lett sohasem annyira úrrá az emberi lélekben, hogy - - bár elváltozott alakban - ne maradt volna meg valami a régi naturából. Azonban a voltaképi jelentés latenssé lett és a mi helyébe lépett, mint szimbólum, mint reprezentáns, az már nem a régi natura naturáns, hanem az impresszió-natura. Ez utóbbi erős transzpoziciós érzések alapjává lett azért, mert az eredeti affektus felszabadult abból a kapcsolatból, amelyhez tartozott. Ez az affektus pedig úgy járt, mint a magas hegyről legördülő lavina szokott - megnőtt az útjában. Amily mértékben ugyanis a szociális morál elvei erősödtek, oly mértékben húzódtak vissza a lélek hátterébe a natura naturáns-, a nemző természetről alkotott illúziók is. Azonban épp az a sajátsága a kiszorított képzetnek, hogy eredetileg indifférons dolgok - - érzelmi átvetődés által — érzelmi jelentőségben nagyobbra nőnek, mint amit a kiszorított elem alapján le lehetne vezetni. Azaz a transzponált érzelem nagyobb transzpozició után mint előtt. Nyilván azért, mert új - - segítők - - járultak hozzá. Hogy ilyenek szerepét nem lehet számításon kívül hagyni, mutatják az adomák.
Freud egész könyvet írt róluk. (Der Witz und seine Bedeutung zum Unbewussten.) A sikerült vic hatása épp abban áll, hogy valami elszólás által a kimondott ítélet manifeszt tartalma mögött azonnal megvillan a rejtett értelemhez való kapcsolat; vagyis kiderül, hogy az igazi értelem nem a szószerint és a latens jelentésnek nem lett volna szabad kicsúszni. A nevetés, amely a sikerült vicét követi, szintén nagy pluszt jelent. Különben is természetes, hogy a latens jelentés tudatba áttétele önmagában nem a nevetést hozná létre, hanem a latens tartalomhoz fűződő érzést és csak az elszólás, a szándékos vagy az önkéntelen leleplezés az, ami a lokális érzést (t. i. azt, ami a kiszorított elemhez normális körülmények közt csatlakozik) egy másikra változtatja. A nevetséggesség érzése azonban még így is minden körülmények között tartalmazni fogja a lokális érzelmet. Azonban ennek kimutatása messze vezetne.
Miben áll az impresszió kompromisszum jellege szemben az eredeti természetélmény-nyel, amelyet kiskorunkban éltünk meg ? Abban, hogy a természet nagy jelenség csoportjainak antropológiai szempontból vett jelentőségét átértékelte. A természet színpompája, a virágok, a fák, a hegyek, az erdők színei, a fény világító és melegítő hatásai többé nem a természetnek a mi testünkre gyakorolt hatásai szerint jöttek számba, hanem mint önálló jelenségek, mindegyik magáért és teleológikus kategóriákban. A biológiai vizsgálatnak mintegy a praxisa ez a felfogás, amely a természet minden részében valami szervet lát, amely a többivel együtt úgy működik össze, mintha valami végtelenül eszes Teremtő alkotta volna meg őket előre kigondolt terv szerint. Ahogy a görögök gondolták: minden rész egy-egy organon (eszköz!) mely az egész kedvéért van, alkalmazva az Egész létfeltételeihez. A természet ezen organikus felfogása, mely a görögöknél először az V. században támadt, igen ellentétben állott a korabeli és azelőtti görög művészi felfogással. E tekintetben csak Homerosra kell utalni, akinél a természet még egy része az embernek; nem az emberi nemnek, hanem minden egyes embernek. Nemcsak a természet istenné avatása és megszemélyesítése bizonyítja ezt, hanem az, ami ezt az istennétételt is elősegítette, t. i. az élő és élettelen, eszes és esztelen közti különbség tudatának a hiánya. A kezdetleges népek és a kis gyermekek u. i. hylozoisták. Anyag és szellem előttük nem külön princípiumok. A modern monistáktól abban különbözik a csecsemő, hogy míg a monisták egyszerűbb és racionálisabb eljárás kedvéért - puszta munka hipotézis-kép — egynek veszik a szellemet a matéria bizonyos tüneményeivel, bár tudják, hogy nem egy; addig a csecsemő szintén egynek veszi, épp mert nem tudja, hogy ezek különbözők. A baj csak az, hogy a csecsemő nem áll a tudományos álláspont báthosán, ő megelégszik a szerényebb, de egyetemesebb aisztészisz szempontjával.
Bővebb fejtegetés nélkül is világos, hogy a természet antihylozoista felfogása, mondjuk a teleologizmus nem nevezhető impresszionizmusnak. Erősen teleológikus korok nem is kedveztek az impresszionista művészetnek. Aki az eddigi fejtegetések kissé kanyargós ösvényein velünk jött, az eddigiekből talán már sejteni fogja, hogy a felvetett probléma bonyolultsága oly kolosszális, hogy semmi sem annyira ellenkezője az igazságnak, mint az impresszionizmusnak akármily koncíz, de mégis egy ellenmondás nélküli meghatározásban adható fogalma. Az eddigiek szerint is már legalább három egymástól igen különböző impresszionizmust fogunk találni.
Az elsőnek, a primtivnek ezt a nevet lehetne adni: a hylozoista impresszionizmus. Mivel minden későbbinek ez az alapja (a létoka), szükséges kissé részletesebben körülírni. A gyermek és a kezdetleges, a tudatlan ember egyfajta - - előttünk, reflektáló és kétkedő lények előtt - káprázatos lelki tevékenységet fejt ki. Mondhatnók: tudattágulásban szenved. Minden, amit lát, része a saját énjének. De anélkül, hogy erről tudna. Nem tud saját magáról (harmadik személyben nevezi magát) és arról sem, hogy ő a világot a saját teste egy részének tekinti. Ezt az általánosítást végrehajtja cselekedetének minden sejtelme nélkül. Szeme olyan mint a tükör. Hibátlanul mutatja az előtte elvonulok alakját. Ha e képeket analóg módon élményeknek tekintjük, de úgy, hogy ezt az élést ne kísérje az élmény bírásának a tudata, akkor előttünk van a gyermek lelke. A freudisták ezt a tüneményt introjekciónak nevezték. Kár, hogy igen szűk térre szorították a vizsgálatot. Ferenczi Sándor: Introjekcion und Übertragung c. értekezése igen érdekesen világítja meg az introjekciónak patologikus formáját: a neurózist; . azonban tény, hogy korántsem ez az egyetlen tünemény, amely e fogalom hatáskörébe tartozik. Már Freud hangoztatja, hogy a mitológia, a perzonifikáció tulajdonkép introjekiv tünemény. Az introjiciáló ember az abszolút impresszionista. Lehet mondani, hogy neki az élet annyi mint impresszió. Az Én és a Világ még nem különböznek. Az impresszionizmus ezen fajtája az irodalmakban nagyon keveset szerepel. Mikor az emberek a saját dolgaikat másoknak elmondották, akkor már a primitív reflexió rétege bontakozott ki lelkűkben. Inkább primitív szobrokon láthatjuk ezt a fejlődési kezdőpontot, afrikai faszobrokon, amelyeket még teljesen kezdetleges technika hozott létre, főleg, ha valami állati alakot próbáltak utánozni. A fej vajmi keveset különbözik az emberek számára konstruált fejtől. Primitiv népek szeretnek állatmozdulatokat, állathangokat utánozni és maguknak állatneveket adnak. Az introjekció tüneményei azonban leginkább csak az egész kicsi gyermeken figyelhetők meg, mert a vad népek felnőttéi még sem állanak teljesen egy nivón az l—2 éves gyermekkel. Az introjekció jelenségei azért szűkülnek összébb a fejlődés folyamán, mert az ember a tapasztalatok gyarapodásával mindjobban kezdi belátni a tárgyaknak az ő akaratától független természetét. A kis fiú azt kívánja, hogy a csillagot adják a kezébe. Lassan rájön arra, hogy ez nem az ő akaratától függő cselekedet volna. Volt az impresszionizmusnak egy kora, amely az introjekciót mechanisztikus alapon próbálta létrehozni. A biológiai belátások kezdő korában; a görög naturalizmus (Kr. e. 4., Kr. u. II. század) és a XVI. századi reneszánsz voltak ezek a korok; sőt részben a saját korunk is. Ez a kor a szigorú természettörvények első felfedezője volt és hitt e törvények egyetemes érvényében. Hitt abban, hogy minden jelenség lényegében mozgás és a természettudomány nem egyéb mozgás-analizisnél. íme ez volt egy új nagy koncepció a természetről. Az ilyen tudományos fellendülések kifejtik hatásukat az egész korszakra és szélesebb rétegekre. Ez eszmék nem maradtak csak épp úgy, mint jelenleg sem, a tudósok műveiben elrejtett igazságoknak, hanen ezerféle popularizációban terjedtek el és benyomultak a műveltek gondolkodásába. Ez a kor az Antiphilos, a pompéji-i freskóknak, a Giorgione, Tintoretto, Greco és Velazquez kora A mechanizmusról való felfogás újra alapot nyújtott egy óriási és most már tudományos alapon álló introjekciónak. A mozgás univerzalitása volt az a jogalap, amelyre az új impresszionizmus támaszkodott. Impresszionizmus minden időben az egy állapotban veszteglés, a szituáció fixirozásának a tagadása volt; a pillanatnyiság, az el nem készültség, a be nem fejezettség érzelmei voltak mellőzhetetlen részei. Az új elmélet mindent mozgásban levőnek, minden állapotot csak ideiglenesnek és átmenetinek tanított. Új alap keletkezett ismét a természet óriási tüneményköreit a saját magunk létével nem ugyan egynek venni többé, de legalább is egy rendkívül lényeges tulajdonságban: minden lét és létező relativitásában, helyzetének folytonos változásában közös szempont alá foglalni. Majd e kor művészeiből merített direkt benyomások fognak e pontra nézve bizonyítékul szolgálni.
Korunk impresszionizmusa még nem emancipálta magát egészen ettől a mechanisztikus nézőponttól. Mégis kétséglelen, hogy a XIX. század impresszionizmusa az előbbiektől nagyon eltérő jelenség, amely a pszichointro-jekció alaptulajdonságán kívül alig mutat közösséget a XVI. századéval. Maga az introjekció tudniillik most egészen máskép megy végbe benne.
Ezt az impresszionizmust jellemzi egy bizonyos visszatérés a hylozoizmushoz, már amennyire ilyesmi egyáltalán lehetséges. A mechanisztikus impresszionista jól tudja, hogy szubjektum és objektum, természetélvező és természet inkommenzurábilis létezők. A természettel szemben valami hideg, öntudatos magatartást tanúsít. A természet anyaga a festészetnek, de nem tárgya. Csak alapja a művészetnek, de nem tartalma. Szín- és fényproblémákat látnak maguk előtt, rendkívül fejlesztik a festés technikáját, egyikmásik már felfedezi a széles ecsetvonásokkal való dolgozás módját és a gyors festést (Tintoretto). Az új impresszionizmus ezzel szemben közvetlenebb kapcsolatban áll a természettel. Neki már nem eszköz a természet, hogy színvalőröket létrehozzon, hanem színvalőr és fény eszköz a természet új felfogásának szemléltetésére. A természet nem Staffage a színekhez, hanem a színek eszközök a természetábrázolás számára. Ezen nagy változás oka újra egy nagy tudományos felfedezés és az ennek nyomában járó népszerűsítés volt: a fiziológiai optika felfedezése, amely új kapcsolatba állította az embert és természetet. Kiderült, hogy a lét nem puszta mozgó atomok rendszere. Az organikus természet megértésére az atomizmuson kívül még egyéb princípiumokat is fel kell venni, így keletkezett az új vitaiizmus. Ismét egy óriási összefoglaló metafizikai princípium, amely legalább a szerves léten belül próbált egységet létrehozni. A művészetnek megvan az a nagy előnye a tudomány' felett, hogy céljainak megvalósításában csupán csak a gyönyört adónak feltételeit követi, az igazság csak mellékesen érinti. A tudományos álláspont új jelenségek felfedezése folytán változhat, a vitaiizmus helytelennek bizonyulhat, azonban ily nagy összefoglalás egyről mindenesetre hitet tesz: az emberek egyetemesítési vágyáról, amely nem más, mint szublimálódott introjekció. Ez a vágy nagy és szublimált: tehát esztétikai érzéseknek is forrása és így ábrázolása a művészet számára a legbecsesebb célpont, amelynél nagyobbnak megvalósítása el sem gondolható.
Korunk a szublimált introjekció és ezért a szublimált impresszionizmusnak is kora. Ebben különbözik minden egyéb kortól, ezért tudott minden reflexiós hajlam mellett is sokkal bensőbben egyesülni a természettel, mint bármely azelőtti. Erről egy következő alkalommal.
DR. VARJAS SÁNDOR
1 Freud elmélete az esztézis keletkezéséről. Művészet 1911 okt. szám.
