AZ ORSZÁGOS MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT JUBILEUMA

- A jubiláris kiállítás megnyitása és az ünnepi lakoma. -

Az ünnepről az alábbi tudósításban számolunk be részletesen.

A kiállítás megnyitásának idejét délután öt órára tűzték ki, de a műcsarnok palotájába már három óra után tömegesen érkezett a közönség, hogy jó helyhez juthasson, négy óra tájban pedig az Andrássy-úton már fogat-fogat mellett állott s kocsik beláthatlan hosszú sora lassan-lassan kígyózott a műcsarnok elé, amelynek környékét óriási kiváncsi közönség lepte el. A palota termei egyre jobban és jobban teltek s mind ragyogóbbá, színesebbé vált a kép. A délszaki növényekkel és a nyíló friss virágokkal pazarul díszített termekben hömpölygő sokaság felejthetlenül szép látványt nyújtott. Az urak legnagyobb része frakkosan jelent meg s az urak frakkos tömegét élénken tarkították Budapest szép asszonyai és leányai, akik viszont szebbnél szebb estélyruhákat öltöttek magukra, azután a katonatisztek aranypaszomántos uniformisai, meg a papság színes talárai. A villamos fényárban úszó termekben meg-meg ragyogtak az urak ordói és a hölgyek csillogó ékszerei. A szimfonikusok zenekara a palota oszlopcsarnokában helyezkedett el s ember ember hátán szorongott, amire elérkezett a megnyitás ideje, pedig a fogatok még egyre ontották a közönséget, amely a fővárosi csatlósok és apródok díszruhás sorfalai között már csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott bejutni a belső helyiségekbe. A sok ezerfőnyi tömegtől, amilyent kiállítás megnyitásán még sohasem látott együtt Budapest, az alábbi jelenlevőket sikerült feljegyezni:

Zichy János gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter, Berzeviczy Albert, Wlassics Gyula és Lukács György volt kultuszminiszterek, Návay Lajos a képviselőház elnöke, Balogh Jenő, Náray Szabó Sándor és Molnár Viktor közoktatásügyi államtitkárok, Bolgár Ferenc és Szterényi József volt államtitkárok, Wernhardt Pál báró altábornagy, Budapest katonai parancsnoka, Szmrecsányi Miklós és Madarász Viktor a Képzőművészeti Társulat tiszteletbeli tagjai, K. Lippich Elek miniszteri tanácsos, a művészeti ügyosztály főneke, Majovszky Pál az ügyosztály főnökhelyettese, Szalay Imre a Nemzeti Múzeum, Kämmerer Ernő és Térey Gábor a Szépművészeti Múzeum és Radisics Jenő az Iparművészeti Múzeum igazgatója, Szegedy-Maszák Aladár a király udvarnagyi hivatalának vezetője, Alpár Ignác az Iparművészeli Társulat alelnöke, Györgyi Kálmán a társulat igazgatója, Benczúr Gyula a festő-mesteriskola, Stróbl Alajos a szobrász-mesteriskola, Szinyei-Merse Pál és Várday Szilárd a Képzőművészeti Főiskola, Czakó Elemér az Iparművészeti Iskola igazgatója, Fülepp Kálmán főpolgármester, Boda Dezső főkapitány, Bárczy István polgármester, Rózsavölgyi Gyula, Vaszilievits János és Bódy Tivadar polgármesterek, Drasche-Lázár Alfréd a miniszterelnökség elnöki osztályának vezetője stb. stb. Teljes számmal jelentek meg a kiállító művészek, míg a Társulat vezetősége részéről ott voltak, Andrássy Gyula gróf elnökkel az élükön: Forster Gyula báró és Hausz-mann Alajos alelnökök, Jendrássik Jenő helyettes igazgató, Dudits Andor, Lcchner Ödön és Zala György igazgatósági tagok, Ambrozovics Dezső titkár, Paur Géza műtáros és Mészáros Ferenc számvevőségi főnök, akik az előcsarnokban várakoztak a király képviselőjének érkeztére.

A király képviselőjének, József főhercegnek az automobilja pontban öt órakor állott meg a Műcsarnok előtt s amikor abból Auguszta főhercegasszonnyal kiszállott, a nép lelkesen éljenzett. A király képviselőjének és nejének kíséretében ott voltak Szapáry József gróf főudvarmester és Majthényi Anna udvarhölgy. A Felség küldöttjére a szőnyeggel bevont lépcsőkön a verniszázs rendezője, Lesskó János h. titkár várakozott, akivel József főherceg szívélyesen kezet szorított s ezután a rendező vezetésével a fenségek és kísérőik bevonultak a palota előcsarnokába, ahol Andrássy Gyula gróf néhány szóval üdvözölte őket. Üdvözlés után a király képviselőjét és nejét az urak bekalauzolták az első nagyterembe, amelynek közepén ugyancsak csatlósok tartottak fönn kordonnal elzárt helyet a megnyitás hivatalos aktusán résztvevők részére. A király képviselőjét üdvözlő éljenzés után a szimfonikus zenekar, Kun László vezetése mellett rázendített a Himnuszra s azt állva, áhitatos csöndben hallgatták végig.

Elhangzott a magyarok imájának utolsó akkordja, s az ünnepi vernissage szónoka: Andrássy Gyula gróf elnök a Fenségek elé lépett és az óriási közönség általános figyelme közepete az alábbi gyönyörű beszédet mondotta:

Fenséges Uram ! Mindenekelőtt legyen szabad az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nevében hódolatteljesen megköszönni, hogy ŐFelsége, szeretett királyunk magát a mai napon képviseltette és éppen Fenséged személye által, a kit minden magyar ember annyira tisztel, any-nyira becsül és annyira szeret. (Hosszas, lelkes éljenzés.)

A Képzőművészeti Társulat ötven év óta működik; kérkedés nélkül mondhatjuk, szép sikereket ért el. Az a mag, amelyet néhány lelkes ember félszázad előtt elvetett, terebélyes fává nőtt, amelynek gyümölcseit ma a magyar művészek élvezik. Ez idő alatt maga a Képzőművészeti Társulat, megerősödött. Akkor vagy százötven tagja volt, ma nyolcezernél több tagot számlál; akkor kevés vásár folyt itten; még a hetvenes években is alig tudtak valami művészi munkát eladni; később a vásár oly nagy lendületet vett, hogy volt esztendő, amikor 500,000 korona értékű művészi munka kelt el. Azelőtt néhány bérbe vett szobában volt a kiállítás, ma egy palota áll a művészek rendelkezésére. És a társulattal kapcsolatosan maga a magyar művészet is megerősödött. Amikor a társulat megalakult, Munkácsy Mihály fiatal, igénytelen festő volt, akitől a társulat segélyképen megvett egy képet nyolcvan forintért. Azóta ő halhatatlanná, világhírűvé vált és mellette sok nagy magyar művészünk volt és van. Mészöly, Páál, Zichy Mihály, Lotz Károly, Székely Bertalan: ezek minden nemzetnek büszkeségét képezhetnék, akármilyen nemzetnek tagjai lettek volna. És ezen elhalt nagy művészek mellett van még sok kitűnő művészünk, akik jelenleg is élnek és működnek.

Művészetünk átlaga is jó; európai nívón áll. Megállja a nemzetközi versenyt mindenütt. Nemrég volt alkalmam Rómában szemlélni a magyar kiállítást és láttam, hogy a magyar kiállítás méltó volt ahhoz a helyhez, ahova küldöttük, az örök városhoz, méltó volt a versenytársakhoz, Európa legnagyobb nemzeteinek műtermékeihez. Büszkén, örömmel láttam, hogy ezen a téren nem maradtunk el, hogy e téren lépést tudtunk tartani Európával. Nincs kulturális munka, amelyben nagyobb eredményeket értünk volna el mi magyarok, mint a képzőművészet terén.

De azért korántsem bizakodjunk el. Amit elértünk, az ösztönözzön további munkára, nagyobb erőfeszítésre. Erős meggyőződésem, hogy még távolról sem értük el azt a nívót, amelyre képes a magyar tehetség. Széchenyi István grófnak, a legnagyobb magyarnak az az ismert mondása, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, ez a mondás azt hiszem, a magyar művészetre is alkalmazható. Széchenyi ezt a mondását nézetem szerint tévesen indokolta. Ő azt mondta, hogy mert nem volt Magyarország, azért lesz. Ha nem lett volna ezeréves történelmünknek sok szép lapja, ha nem lett volna multunkban sok dicsőség, sok erény, akkor nem volna reményem a jövőben; akinek múltjában nincs öröm, annak jövőjében nincs remény. Hogy ha bízva bízhatunk a jövőben, ezt azért tehetjük, mert nehéz viszonyok között, igen mostoha körülmények közepette erényt, bátorságot, kitartást és tehetséget tudtunk felmutatni. Ez teszi alapossá, tudományosan beigazolttá azt a reményt, hogy ha viszonyaink javulnak, úgy a multat elhomályosító jövőt fogunk elérni.

Így áll ez a művészet terén is. Éppen mert szépművészetünk volt már mostoha időkben is, éppen mert amikor a magyar nép küzdve küzdött fennmaradásáért, amikor lángban állottak városaink, művészeteink gócpontjai, akkor is volt már egy nagy festő: Mányoki, aki európai nívón állott, éppen mert rossz viszonyok között is eredményt érhettünk el, bátran remélhetjük, hogy összetartva, támogatva a tehetségeket, sokkal nagyobb eredményeket fogunk elérhetni. (Lelkes éljenzés.)

Ahhoz, hogy ezt a nagy eredményt elérjük, nézetem szerint főleg két dolog szükséges. Az egyik prózai dolog és ez abban áll, hogy nagyobb pénzáldozattal támogassuk a magyar művészetet. Megérdemli ezt. Sokszor hallom ugyan, hogy egy olyan országban, ahol kevés a kórház, olyan országban, ahol kevés az elemi iskola, ott bajos többet áldozni képzőművészeti és művészeti célokra, de ezt az okoskodást én el nem fogadhatom, mert itt semmi sablont nem lehet felállítani. Ki hibáztathatná azt, hogy egy Caruso a neki rendelkezésére álló tőkét első sorban arra használná fel, hogy a hangját fejlessze. Ha tehetség van, arra áldozni kell. A magyarnak van tehetsége a képzőművészet iránt. Bűnt követne el a társadalom és az állam, hogy ha nem támogatná s nem törekednék megizmosítani a magyar képzőművészetet.

A második nagy szükséglete a művészetnek, hogy a magyar intelligencia szeresse a magyar művészetet, becsülje meg a művészeti munkát és légióként tisztelje annak szabadságát. Csak szabadsággal lehet eredményeket elérni. A művészet belső lélektani processzus. Senkinek e földön meggyőződést parancsolni nem lehet. Nincs az a hatalom, amely egy más szellemi meggyőződéstől megfoszthatna valakit, avagy amely másnemű meggyőződést adhatna valakinek. Igazi művészeti alkotásra pedig csak őszinte meggyőződés képes. Azért a művészetet hagyjuk szabadon. Szeretettel bíráljuk meg alkotásait. Ne azon legyünk, hogy kiirtsuk, ha esetleg egy hibát látunk a művészetben, hogy a hamis istenek hamis oltárait összetörjük, mert nem ez a célja a kritikának, hanem az, hogy keresse fel a tehetségeket, ápolja azokat szeretettel, növelje nagyra és mindent, ami félig meddig jogosult művészi munka, tűrjön el. Bízza csak a szabad versenyre és az időre. (Élénk, lelkes éljenzés.) Hogyha tíz művészt, aki egy elhibázott irányban dolgozik, tönkreteszünk, nem használunk annyit a művészetnek, mint amennyit ártunk, hogyha egyetlen reménydús csirát elfojtunk. (Lelkes éljenzés.)

Ezzel befejeztem azt, amit röviden elmondani óhajtottam. Arra kérem Fenségedet, hogy Ő császári és apostoli királyi Felsége képviseletében a Képzőművészeti Társulat jubiláns tárlalát megnyitni kegyeskedjék.

Nagyméltóságú elnök úr ! Mindenekelőtt fogadja Nagyméltóságod hálás és őszinte köszönetemet az őszinte és meleg üdvözletért, amelyet nem fogok elmulasztani Ő Felségénél tolmácsolni.

Nagyméltóságod kifejtette a Képzőművészeti Társulat ötven esztendős működését. Nekem nem marad más hátra, mint azon igaz benső óhajomat kifejezni, hogy a magyar képzőművészet ezen az alapon tovább is haladjon és necsak egy nívóra emelkedjék az európai szomszédokkal, hanem vezérszerepet érjen el. Ezzel Ó császári és apostoli királyi Felsége nevében a kiállítást ezennel megnyitom.

A kiállítás megnyílott, s a király képviselője: József főherceg és fenséges neje: Auguszta főhercegasszony, udvari kíséretüknek a társaságában a társulat vezetőférfiai és a kiállítás rendezőinek a kalauzolása mellett megtekintették a kiállítást. A festmények között Jendrássik Jenő és Kernstok Károly előadók, a szobrok között pedig Zala György előadó szolgált magyarázatokkal a király képviselőjének és nejének, akiket roppant meglepett a kiállítás gazdagsága. A király képviselője szemléje közben a kíséretében lévő urak előtt többször is megismételte afölötti örömét, hogy a babérral övezett, érdemekben dús művészek mellett annyi geniális fiatal tehetsége van nemzetünknek, akik megizmosodván bizonyára sok dicsőséget fognak szerezni a külföldön a magyar névnek. A kiállító művészeknek, akit szemléje közben a király képviselőjének bemutattak, a Fenség a legmelegebb elismerését fejeáte ki, s elismerését fejezte ki több ízben a vezetőférfiaknak es a kiállítás rendezőinek is azért a fáradságos, de eredményes munkájukért, amellyel a hatalmas kiállítást létrehozták. A vezető férfiak sorában a király képviselője azonban sajnálatára hiába kereste Benkő Kálmánt, a Társulat érdemes igazgatóját és még jobban sajnálkozott, amikor hallotta, hogy azt a férfiút, akinek a magyar képzőművészetek naggyáfejlesztése terén annyi elévülhetlen érdeme van, betegsége miatt éppen akkor kell nélkülözni, amikor az elismerésnek és hálának adóját vele szemben leróni lehetne. A fenséges pár szemléje több mint két óra hosszat tartott, s amerre a király képviselője nejével és kíséretével, a fővárosi csatlósok kordonja között megjelent és elvonult, mindenfelé mély meghajlással és éljenééssel köszöntötték, üdvözölték őket. Szemléjük közben a Fenségek nyomban több alkotást jelöltek ki megvételre, s a főudvarmesteri hivatal néhány nap múlva értesítette a műtárosi hivatalt, hogy József főherceg megvásárolja a következő művészektől a következő műveket: Baransky E. Lászlótól: Februári délután; Bosznay Istvántól: Kiszuca völgye; Kuszka Jenőtől: Tavasz; Madarász Viktortól: A koldus sírja; Mendlik Oszkártól: Oceánhullám; Poli Hugótól: Berri tó.

A király képviselője és neje távozásukkor ismételten elismerésüket és köszönetüket fejezvén ki a kiállításért, szívélyes kézszorítással búcsúztak el a vezetőség tagjaitól, s a kiállítás rendezőitől, kiséretükkel visszahajtattak budai palotájukba. A Fenség eltávozása után lassan-lassan oszladozni kezdett az óriási ünneplő közönség is, amelynek egyrésze a kiállítási palotából egyenesen a Lloyd-Társaság palotájába hajtatott az ünnepi lakomára, a többiek pedig hazatávoztak. Kilenc órára járt már az idő, amire a díszes magánfogatok, az automobilok és a bérkocsik nagy tábora eltűnt a palota elől és annak környékéről, s hogy a műcsarnok homlokzatán tündöklő villamos ívlámpákat kioltották. A palotának kapuit becsukták, amelyben kevéssel ezelőtt a legszebb ünnepét ülte a magyar képzőművészet, amelynek emléket, akik résztvettek azon, soká nem fogják felejthetni.

A jubiláris kiállítás megnyitását este kilenc órakor a Pesti Lloyd Társulat dunaparti palotájában ünnepi lakoma követte, amelyet Kohner Adolf dr. udvari tanácsos, a társulat elnöke bocsátott készséggel rendelkezésre.

A lakomán elsőknek jöttek meg az ünneplő Országos Magyar Képzőművészeti Társulat vezető-férfiai s Andrássy Gyula gróf elnökkel az élükön lekötelező szeretreméltósággal fogadták az érkező vendégeket, akik a főváros csatlósainak a sorfalai között vonultak fel a szalonokba. Félórán belül együtt volt az egész ünneplő sokaság s a díszteremben ekkor Bachó István karmester vezényletével a honvédzenekar rázendített a Tannhäuser-indulóra és ennek a hangjai mellett, Andrássy Gyula és Zichy János grófok vezetésével bevonult a lakoma színhelyére.

Andrássy gróf elnök és Zichy gróf miniszter az asztalfőn foglaltak helyet s tőlük jobbra és balra ültek a notabilitások és a hivatalos személyiségek, akik között ott voltak: Forster Gyula báró titkos tanácsos és Hauszmann Alajos, a Képzőművészeti Társulat alelnökei, Wernhardt Pál báró titkos tanácsos, altábornagy, Budapest katonai parancsnoka, Bolgár Ferenc titkos tanácsos, volt honvédelmi államtitkár, Jankovich Béla dr., a képviselőház alelnöke, Molnár Viktor államtitkár, Szmrecsányi Miklós dr. ny. miniszteri tanácsos, a Képzőművészeti Társulat tiszteleti tagja, Kammerer Ernő miniszteri tanácsos, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Térey Gábor dr. udvari tanácsos, a Szépművészeti Múzeum régi képtárának igazgatója, Alpár Ignác, az Iparművészeti Társulat alelnöke, Györgyi Kálmán, az Iparművészeti Társulat igazgatója, Szinyei Merse Pál és Várdai Szilárd, a Képzőművészeti Főiskola igazgatói, Dessewffy Arisztid, a képviselőház elnöki tanácsosa, Róna József, a Képzőművészek Egyesületének elnöke, Stróbl Alajos, a szobrászati mester-iskola igazgatója, Végh Gyula kúriai biro, Majovszky Pál dr. miniszteri osztálytanácsos, a művészeti ügyosztály helyettesfőnöke, Dräsche Lázár Alfréd dr., a miniszterelnökség elnöki osztályának vezetője, a műpártolók közül Saxlehner Ödön, Kohner Adolf dr. udvari tanácsos, Rudnyánszky Béla dr., Jánossy Béla dr., Moskovitz Géza stb. stb. A művészek csaknem kivétel nélkül, teljes számban vettek részt a lakomán és közülük igen sokan magukkal hozták arra a feleségüket is, akik mindannyian szebbnél szebb estélyruhában jelentek meg és gyönyörű színessé tették a fekete frakkos urak tömegét a friss virágokkal díszített hosszú fehér asztalok körül.

A lakoma étrendje a következő volt:

T. Uraim ! Régi monarchikus szokás alapján Ö Felségére, a királyra kívánom poharamat emelni. (A jelenlevők mindannyian felállanak.) Nem azon szokás miatt szólalok fel, hanem kegyeletből, amelyet minden magyar embernek éreznie kell és szeretetből, amit én - - ha szabad úgy kimondanom — személyesen iránta mindig éreztem és mindig érezni fogok. Különben itten a teremben a mai ünnepi lakoma alkalmából nem is kell indokolnom, hogy miért iszom a király egészségére. Hiszen a magyar művészetnek, a Képzőművészeti Társulatnak ő volt mindig a legjobbat akaró pártfogója. Magam is emlékezem arra, hogy ő valahányszor csak tehetett, mindig megjelent a kiállításokon, személyesen érdeklődött az egyes művészek és az egyes műtárgyak iránt. Bőkezűen támogatta anyagilag is mindig a magyar művészetet. Mondhatnám megszé-gyenítette a magyar vagyonos osztályt, a magyar intelligenciát, mert ha azok természetesen vagyonosságuk és állásuk arányában annyit költöttek volna a művészetre, mint a mennyit ő, akkor ma már messzebb állanánk, jobban állanánk, mint ahogy állunk.

De még sokkal nagyobb mértékben lekötelezettje a magyar művészet Ő Felségének, a királynak. Hogyha fejlődött az utóbbi ötven évben a magyar művészet, az annak a következménye, hogy Magyarország maga fejlődött, hogy Magyarország emelkedett, gazdagodhatott. Ennek első sorban az oka Ő Felsége, a király. (Lelkes éljenzés.) Ő mindig kifelé a békének volt híve. Politikája kezdettől végig, amióta megkoronáztatott, mindig a béke helyes ideálja által vezettetett. Ő maga elismerten egész Európában a béke egyik biztosítéka. Amíg ő vezeti a mi ügyeinket, meg lehetünk győződve, hogy a kardot csak akkor fogjuk kirántani, amikor a monarchia becsülete vagy létérdeke kívánja meg, de semmi kalandos politikába soha semmi körülmények között magát belerántani nem engedi. A belpolitika terén az ő vezércsillaga mindig az volt, hogy a harmóniát keresse a nemzettel. Ő megértette azt, hogy a király gyenge, ha nincs mögötte a nemzet, a nemzet csonka, tehetetlen, ha nincs mellette a király. Harmónia alatt nem azt értem, hogy mindig és mindenben ugyanazt a politikát akarja követni a király és a nemzet, hiszen egy szabad nemzetnek megvannak a maga meggyőződései. Azok nem vághatnak mindig mindenben össze az uralkodó akaratával; a harmónia alapja nem ebben rejlik, hanem abban, hogy mindig a kölcsönös szeretet és a kölcsönös bizalom fűzze össze a királyt és a nemzetet. A harmónia abban rejlik, hogy a nemzet tudja a királyról, a király pedig tudja a nemzetről, hogy céljaik azonosak, egyek és ugyanazok, hogy mind a kettő az állam és nemzetnek boldogulását szolgálja. Amíg ez így van, addig semmi momentán nézeteltérés katasztrófához nem vezethet, addig minden hullám elsimul, minden seb, amely ejthető, a félreértések percében meggyógyul. Amint azonban ez a közös bizalom megszűnik, akkor a legkisebb ügyekből, a legkisebb komplikációkból válságok fakadnak. Ő Felségében, a királyban mindig megvolt az a bizalom, mindig megvolt a szeretet a nemzet iránt. Talán kevesen vannak inkább hivatva e tekintetben mintegy tanúként szerepelni, mint én, akinek többször volt alkalmam éppen olyankor az ő közelében lehetni, mikor válságok voltak; amikor a nemzet többsége mást akart, mint ő. Ezen percekben sem ingott meg soha az ő bizalma, az ő szeretete a magyarok iránt, amikor pedig körülötte lehetett hallani minduntalan "Rebellen-Volk" a magyar, amikor körülötte mindig félremagyarázták az őszinte hitből keletkezett véleményeket és kívánságokat, ő visszautasította mindezt, mindig tudta, hogy felfogásokban lehetnek eltérések, de a célokban nem. Sohasem kételkedett ő a nemzet hűségében, mindig bizalommal volt a magyar nemzet iránt. Ő ezért mindig, hacsak tehette, hogyha meggyőződése nem tiltotta, hogyha nem tartott attól, hogy Magyarországnak is, az egész monarchiának is árt vele, akkor mindig koncessziós szellemben járt el, mindig kereste a kompromisszumot, mindig tisztelte a nemzet akaratát. Soha törik-szakad politikát, vagy-vagy politikát nem folytatott, mindig a méltányosság szellemében járt el. O mindig meg tudta érteni a nemzetnek azon vágyait, azon természetes processzusait is, melyek az ő nézetével ellentétben látszottak lenni, amit bizonyít például, hogy ő volt az, aki a koronázási ajándékot a honvédek számára adta, ő volt az, aki a Rákóczitörvényjavaslatot szentesítette. Ennek megfelelően a nemzet is, bármely eltérés lehetett adott viszonyok és körülmények között egy kormány és a nemzet többsége között, mindig megértette ezt, tudta mindig, hogy az esetleges vétó abból származik, hogy a nemzetre nézve is károsnak tartja azt, amit tőle kérnek, mindig meg tudta a nemzet a különbséget tenni a kormány és király között, mindig a gyakorlati életben meg tudta tartani azt az alkotmányos elvet, hogy a király nem felel. Ezek után csak röviden kettőre ürítem poharamat. E két dolog az, amit mindannyian, akik itt vannak és a magyarok milliói osztanak: az egyik kívánság az, hogy Ő Felsége, a király erős akarattal, egészséggel sokáig éljen, (Lelkes éljenzés.) a másik az, hogy az a szellem, amely őt vezette, az a szellem vezesse utódait is mindörökké. Nem értem ebben a politikát, mert itt a politikának helye nincsen és a politika mindig változik, de a szellem, amely bízik a magyarban, az a szellem, amely a magyart szereti, amely méltányos irányt tart, amely számít a magyar akarattal: ez a szellem éljen örökké. Erre ürítem poharamat.

Az elnök után Forster Gyula báró alelnök állott fel, hogy felköszöntse József főherceget, a Társulat védnökét, aki a jubiláris kiállítást a király képviseletében megnyitotta.

Azoknak a lelkes szavaknak visszhangja, melyekkel Ő császári és apostoli királyi Felségét, hőn szeretett királyunkat éltettük, mintegy természetszerűen váltja ki szívünkből a hódolatnak, ragaszkodásnak és szeretetnek érzelmeit ama fenséges személy iránt is, ki Felséges Urunk mellett hazai művészetünk felvirágoztatását fenséges családja hagyományainak ápolásával nemcsak lelkes áldozatkészséggel mozdítja elő, hanem dicsőségesen uralkodó királyunk legfelsőbb hozzájárulása mellett társulatunk védnöki tisztét is viseli.

Szívünkben mély hála érzelmeivel fordul tekintetünk ama fenséges férfiú felé, ki feje uralkodó-házunk annak az ágának, mely születésében, életében és halálában mindig miénk marad; unokája annak a nagy nádornak, ki országunk fővárosát, hazánk nemzeti és szellemi központját újjá alkotta és akinek nevéhez és emlékéhez fűződnek az ébredő nemzet művelődési intézményeinek első alapjai; ki fia annak a felejthetetlen emlékű népszerű főhercegnek, kit felséges királyunk a nemzet újjászületésének hajnalán a magyar honvédség élére állított és aki társulatunknak és az elébe tűzött céloknak mindenkor hatalmas pártfogója volt; ki letéteményese és megszemélyesítője az atya és nagyatya fejedelmi nagy erényeinek és tulajdonainak és megszemélyesítője annak a művészet-szeretetnek és műpártolásnak, mely nemzeti művészetünk felvirágoztatásának egyik döntő tényezője.

Poharamat emelem Ő császári és királyi Fenségére: József főhercegre, társulatunk védnökére. A Mindenható Ő Fenségét, az ő fenséges Hitvesét és Családját hazánk javára, nemzetünk örömére, hazai művészetünk felvirágoztatására, soha nem szűnő boldogságban évek hosszú során át éltesse !

Tisztelt Hölgyeim és Uraim !

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat ötven éves fennállásának jubileuma egyszersmind ünnepe a magyar képzőművészetnek is, mert társulatunk fejlődése lépést tartott hazánk művészeti fejlődésével és osztozkodott annak örömében és bajaiban.

Amikor ötven év előtt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igen szerény viszonyok között megalakult, akkor a magyar képzőművészet is még gyermekkorát élte, voltak ugyan már akkor is kiváló művészeink és volt néhány mecénás, de hiányzott a műpártoló társadalom és hiányzottak az anyagi eszközök, melyek nélkül művészet nem virágozhatik.

Társulatunk, melynek célja a művészet pártolása megfelelt ezen kötelezettségének erejéhez képest is, nagy sikerekre tekinthet vissza, de mindazokat a követelményeket, amelyek a művészet egészséges és erőteljes fejlődéséhez szükségesek, még sem elégíthette ki.

Ehhez erősebb tényezők kellettek, szükség volt az állam segítségére és egy áldozatkész társadalomra, mely felismerje azt a missziót, melyet a képzőművészet nemzetünk kultúréletében betölteni hivatva van. Idők folyamán az is bekövetkezett; kormányaink mindenkor szeretettel karolták fel a magyar ke zőművészet ügyét és a rendelkezésre álló anyagi eszközökkel támogatták azt; művészi iskolák felállításával, pályadíjak kitűzésével — állami vásárlások és megrendelések útján — nagy mértékben járultak hozzá, hogy a magyar művészet fejlődhetett és elérte azt a magas színvonalat, amelyen ma áll.

Közoktatásügyi kormányunk élén jelenleg is egy kiváló férfiút van szerencsénk tisztelni, aki mint a művészetek legfelsőbb őre, egyszersmind annak egyik lelkes pártfogója is, és így megnyugvással tekinthetünk a jövő elé, mert tudjuk, hogy Őnagy-méltósága a magyar művészet érdekeit szívén viseli.

A hazai képzőművészek legbensőbb érzelmeit tolmácsolom, amikor a magyar kormány mélyen tisztelt képviselőjére, Zichy János gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter úr Őnagyméltóságának egészségére emelem poharamat.

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim !

Örömmel fogadtam el a Képzőművészeti Társulat meghívását a mai lakomára azért, mert szívem egész melegségével veszek én is részt a társulat ötven éves fennállásának jubileumán.

A kormánynak üdvözletét hoztam ide s elismerésének babérkoszorúját teszem le az Önök lábai elé uraim akkor, midőn, mint az ország ez időszerinti kultuszminisztere, hálás köszönetet mondok a Képzőművészeti Társulatnak azért, hogy egy félszázadon át lankadást nem ismerő kitartással s a legnemesebb idealizmussal szolgálta művészetünk szent ügyét, szolgálta a képzőművészetet, mely egyúttal a nemzeti idealizmus hordozója.

A képzőművészet az, tisztelt hölgyeim és uraim, mely által és amelyben kifejezésre jutnak a nemzetnek összes tulajdonságai, mely kifejezi a nemzet erejét, gyengéit, erényeit, hibáit és szenvedélyeit, kifejezésre juttatja ideáljait, reményeit, szenvedését, hitét és szeretetét egyaránt.

A nemzet érzelmeinek tükre a képzőművészet, és ha belenézünk a tükörbe és végig tekintjük a képzőművészetek ötven éves fejlődését, meglátjuk benne egy egész nemzet energiától és életerőtől duzzadó fejlődését és haladását is. Ebben a szürke világban, melyben mindent por és sár takar, csak a szellem és az érzés az, mely por és szennytől mentes s mert éppen a képzőművészet az, mely megtestesíti, megérzékíti a szellemet és érzést, azért oly ideális, azért oly értékes mindazok előtt, akik szívesen és örömmel emelkednek a mindennapi élet szürke porfellegei lölé.

Önök, tisztelt uraim, akik a Képzőművészeti Társulat által a magyar művészetet gondozzák és ápolják, egyúttal ápolói, nemesítői, gondozói a nemzet legelvontabb és legfenköltebb tulajdonságainak, s midőn ötven éven keresztül folytatják ezt az ideális munkát, illő, hogy az egész nemzet hálával és szeretettel hajtsa meg Önök előtt a hála és elismerés zászlóját.

Azt kívánom tehát a mai napon, hogy haladjon ezen társulat tovább is azon az ösvényen, melyen egy félszázadon át járva, a legnemesebb szolgálatot tette a hazának, élje meg még a jubileumok egész sorozatát és minden egyes jubileum legyen egy-egy új határkő, mely művészi haladásunk és fejlődésünknek mindig újabb és mindig szebb korszakát jelenti. Isten éltesse a Képzőművészeti Társulatot sokáig, igen sokáig.

Igen tisztelt hölgyek és urak ! Most, hogy régi magyar szokás szerint, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat ötven éves jubileumát áldomással fejezzük be, nem mulaszthatom el, hogy ez ünnepélyes alkalommal az összes magyar művészek nevében is kifejezzem azt a hálás és szeretetteljes érzést, amellyel mindannyian a társulat és annak érdemes vezetői iránt viseltetünk. A társulat ez ötven év alatt, mint ezt ma Andrássy Gyula gróf oly szépen mondta, "Kicsi magból lett terjedelmes, virágzó fává" — és ha ugyanez a képlet a magyar képzőművészetre is illik, úgy ez első sorban ennek a társulatnak az érdeme, amelynek története, fejlődése évek hosszú során át jóformán teljesen azonos a magyar művészet fejlődésével.

Hosszú és díszes névsor az, amelynek viselői iránt a magyar művészek mindig kegyelettel és szeretettel fognak viseltetni: Barabás, Henselmann, Harsányi Pál, Klimkovics, Újházy, Telepy, Keleti, Pulszky Ferenc, Ráth György, Majláth, Liptay Kornél, Ipolyi Arnold, Károlyi Tibor gróf, Berzeviczy Albert, Szmrecsányi Miklós, Benkő Kálmán, Hauszmann Alajos és Förster Gyula báró nevei a magyar művészek emlékében örökké fognak élni. Sokan ezek közül már elköltöztek az örök szép, az örök művészet birodalmába, de sokan még most is itt vannak közöttünk és dolgoznak önzetlenül, kitartván a társulat és a magyar művészet érdekében.

Az Úristen tartsa meg őket még soká erőben, egészségben !

De ha végig tekintünk a társulat ötvenéves történetén, önkéntelenül is szemünkbe ötlik egy örvendetes és érdekes jelenség: Azt látjuk, hogy egy magyar főúri család története jóformán össze van forrva a társulat és a magyar művészet történetével. És ez az Andrássy grófok családja. Mi művészek igen jól tudjuk, hogy képzőművészetünknek ezidőszerint a legelső mecénása a pátriárka-bölcseségű és apostoli lelkületű Andrássy Dénes gróf, aki — hogy csak egyetlen tényét említsem — másfél évtizeddel ezelőtt majd egy negyed milliós alapítványt tett a magyar képzőművészek javára. Fejedelmi bőkezűséggel volt segítségére azonban azelőtt és azóta is mindig képzőművészeinknek nagyhorderejű kulturális munkájukban, mert tudta és tudja azt, hogy egy ország, egy nemzet csak akkor lehet hatalmas, ha fejlett a kultúrája és tudta és tudja azt, hogy a kultúrának egyik legelső tényezője a képzőművészet.

És visszatekintve az ötven év előtti múltba, látjuk a letört, megalázott magyar nemzetet. Csak itt-ott tapasztaljuk az újraébredés, a tettrevágyás jelenségeit, félénken történnek meg az első bizonytalan lépések. De íme megjelennek a száműzetésből a régi vezérek és az eltört kard helyett új fegyvert adnak az újra ébredő nemzet kezébe: A művelődés, a haladás, a munka fegyverét !

És e vezérek egyike idősb Andrássy Gyula gróf az ő éles szemével a magyar művészetet látta leginkább fejlődésképesnek, élére áll annak a lelkes kis csapatnak, amely akkor a társulatot megalakította és látjuk, hogy amint folyton emelkedőben van ennek a nagy elmének a pályafutása, úgy viszi magával, úgy emelkedik tüneményszerűen a társulat és a magyar művészet fejlődése is. Csak amikor miniszter lett, hagyta ott Andrássy az elnöki állását és ez alatt az idő alatt, mint ő maga mondja, nem volt a társulatnak kiállítása, melyet meg nem nyitott vagy legalább meg nem nézett volna.

Rövid időre mások vették át a vezetést, de csak addig, amíg a két sasfiók, a fiatal két Andrássy megszárnyasodott. Ekkor a második Andrássy, Tivadar gróf lépett a társulat élére. Amikor közöttünk megjelent, egy csapásra meg tudta nyerni a művészek bizalmát, mert éreztük, hogy ő, aki maga is festett, meg tudja érezni a művészek búját, baját; mert láttuk mily becsületes odaadással és igyekezettel tett meg mindent, hogy a társulat ügyeit előre vigye. Tizenöt évig állt a társulat élén és súlyos veszteségnek éreztük mindannyian, amikor a Sors őt oly fiatalon, oly korán elragadta tőlünk.

És íme most, hogy a Társulat ötvenéves jubileumát ünnepli, a harmadik Andrássy, az ifjabbik Gyula gróf ül az elnöki székben.

Az ő érdemeit nem szükséges e helyen felsorolni, mindannyian, akik itt együtt ünnepelünk, tudjuk, mit jelent Andrássy Gyula gróf a Társulatnak és a magyar művészetnek. Igazabb megértője, melegebb barátja e hazában nincsen és tömérdek országos gondjai között is mindig talált időt, hogy a Társulat és a művészek ügyeivel foglalkozzon.

Hogy azt mily szeretettel teszi, azt mi művészek tudjuk legjobban.

Idősb Andrássy Gyula gróf egy levelében ezt irja: "A művész természetétől független és nem szokott hizelkedni, akinek bizodalmat mutat, az iránt bizodalmat érez."

Ily értelemben kérem Andrássy Gyula grófot, hogy higyjen nekem, mikor azt kiáltom feléje az összes magyar művészek nevében: Szeretünk, tisztelünk, az Úristen tartson meg sokáig !

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim !

A régi időkben azt, akit bűnösnek ítéltek vagy bűnösnek tartottak, kiállították vezekelni a templom elé. Ott gúnyolták, szidalmazták, így állok ma én is itten, kitéve a zúgolódásnak. Elismerem, hogy alig egyetlen művész lehet megelégedve művei elhelyezésével, de őszintén állítom, hogy én magam alig vagyok megelégedve egyetlen művész képeinek elhelyezésével. Meghajtott fejjel, türelemmel és megadással viselem el úgy az igazságos, mint az igaztalan támadásokat. Most teljes szívvel át-érezem azt a természetes és jogos megütközést, ami fellázítja a művészt, amikor látja, hogy alkotása, amibe hetek, hónapok lázas munkája, szíve vérének egész tüze, a művészet iránti szent lelkesedése célja és reménye belé van öntve, nem hatását érvényre jutó helyre került. Mártírnak érezem magamat, de nem a művészek mártírjának ! Oda, hová máskor 400 művet helyeztünk el, nem lehet 750-nek méltó helyet találni.

En a pénzügyminiszter Őnagyméltóságának mártírja vagyok.

Ugyanis ezelőtt két évvel a kormánytól kértük az eszközöket arra, hogy a műcsarnokot a művészet mai állapotának megfelelő módon kibővíthessük, hogy már a mostani kiállítást igazán nagyszabásúvá tegyük, akár azáltal, hogy magyar retrospektív-kiállítást rendezünk, akár meghíva a kultúr nemzeteket, viszonozva az ő gyakori szíves látásukat, velük itthon egy internacionális kiállítás keretében versenyre keljünk. Végre megérkezett a pénzügyminiszter válasza: Nincs pénz, kevesebb sem, mint amennyit kértünk, de szükség sincs a műcsarnok kibővítésére !

Azt, hogy nincs pénz, azt mi piktorok és szobrászok fel tudjuk fogni, lévén abban némi gyakorlatunk, de hogy nagyobb épületre nincs szükség, azt nem.

Keserves szellemi és anyagi kárunkkal bizonyítjuk be, mert dacára annak, hogy művészeink csak korlátolt számmal küldhették műveket és a zsűri valóban európai mértékkel mért, mégis már teljesen alkalmatlan helyekre kellett egy részét felakasztani, a szobrokat összezsúfolni.

Mondhatják erre azt, hogy a művészeknek van rá szükségük, azok pedig az ország lakosaihoz képest kevesen vannak. De ma bebizonyult az is, hogy nemcsak a művészeknek, de a műbarátoknak is szűk a műcsarnok. Pedig ugyancsak fukarkodtunk a meghívókkal, mégis örömünkre úgy megteltek a termek, hogy már ezért sem lehetett a műveket megszemlélni.

A magasztos ünnepünkön résztvevők közül, Ő Felsége, a Fenségek és a magas kormány iránt érzett tiszteletünket és hálánkat nálam sokkal hi-vatottabb férfiak ékesszólóan fejezték ki, mint a társulat egyik igazgatója szerencsémnek tartom, hogy köszönetünket tolmácsolhatom az itt is a parlament képviseletében megjelent képviselőházi alelnöknek Jankovich Béla Őméltóságának, a képzőművészetekhez mindig közel álló tisztikar élén megjelent báró Wernhardt Pál városparancsnok úr Őnagyméltóságának, múzeumok, művészeti iskolák, a rokon társulatok és intézmények képviselőinek, a sajtónak és a minket megtisztelő többi társadalmi kiválóságnak, az összes műbarátoknak. Valóban olyan a műcsarnokban és az itt megjelent díszes társaság, mint a nemes selyem brokát. A komoly színű, előkelő selyem át van szőve aranjrszálakkal, telehintve pazaron gyönyörű virágokkal a mi lelkes, a mi szép hölgyeinkkel. A magyar művészet igazi géniuszaival! Bennök gyönyörködve, rájuk felnézve, bizton remélhetjük, hogy a magyar művészet még meg fogja ostromolni az eget.

Poharamat emelem az összes megjelent, hölgyekre és urakra, éljenek !

Éljenek a magyar képzőművészek!"

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim ! Engedjék meg, hogy az illusztris szónokoknak szép beszédei után én néhány igénytelen és keresetlen, de annál inkább őszinte és szívből fakadó szó kíséretében emeljek poharat a jelenlevő szépművészeti államtitkár egészségére, akit mi megszoktunk magunkénak, legjobb barátunk, törekvéseink és akarásunk támogatójának tekinteni. Tudom és vallom, hogy minden művésztársam gondolatát tolmácsolom e percben ! A jelenlevő kultuszminiszter úr legjobban fogja tudni, mert hisz sokszor tapasztalhatta, hogy őt a reszortminisztert, de a mindenkori minisztert is bizony sokszor vonja cl tárcájának ügyeitől a nagy politika és legjobb akarattal sem szentelhet tárcája detailkérdéseinek annyi időt, amennyit óhajtana és szeretne.

Boldogoknak vall hatjuk magunkat, hogy Molnár Viktor államtitkárt magunkénak mondhatjuk teljesen. Ő ismeri kis bajainkat és törekvéseinket, ő gyámolít, támogat tanácsával és áldozza fel nekünk és a művészet ügyének minden szabad percét. Hány kiállítás nyílik meg — bizony vannak, akik sokalják is számukat - - és Molnár Viktor ott van mindig! Nem az eredményeket mérlegeli, hanem a szándékot, az akarást és biztató, buzdító jóakarata szavával támogat minden művészi törekvést és megnyilatkozó talentumot.

Engedje meg az államtitkár úr, hogy hálánk, tiszteletünk és szeretetünk kifejezéseképen minden művész kollégám nevében ezt a poharat az ő egészségére ürítsem.

Képzőművészetünknek gyönyörű ünnepén, jubiláris kiállításunknak a megnyitásán nélkülöztük és sajnálattal kell nélkülöznünk most is körünkből azt a férfiút, akinek nagyon nagy része volt abban a hosszú és igen sokszor küzdelmekkel teli munkában, amely a mai felejthetetlenül szép ünnepet is eredményezte, amelyet, magyaros szokás szerint, itt áldomással fejezünk be. Mondanom sem kell, hogy ez a férfiú Benkő Kálmán, a társulat köztiszteletnek örvendő igazgatója. Benkő Kálmán neve fogalommá magasztosult társulatunk félszázados történetében. Társulatunk és a magyar képzőművészetek naggyáfejlesztése körül szerzett érdemeinek a felsorolásába nem bocsátkozom bele, de azt hiszem az ezen a helyen teljesen felesleges is lenne, mert mindannyian nagyon jól ismerjük és tudjuk. És azt hiszem, mindnyájunknak hő óhajtását teljesítem, amikor poharamat Benkő Kálmán egészségére ürítem avval a forró kívánsággal, hogy a Mindenható mielőbb adja vissza néki egészségét és így adja őt vissza társulatunknak és a magyar képzőművészeteknek.

A szalonokban a társaság még sokáig maradt együtt s vidám, pompás hangulat uralkodott mindenfelé, hajnaltájban pedig a fiatalság a nagyteremben még táncra is kerekedett. Már világosodott, amikor az ünneplők elvonultak a palotából, magukkal vivén egy gyönyörű est szép emlékét.

A történeti hűség kedveért megjegyezzük, hogy a kitűnően sikerült lakomát Lesskó János h. titkár rendezte.

JEZSOVA
DUDITS ANDOR FESTMÉNYE
A TÁRSULATI-DÍJ NYERTESE

RÁKÓCZI
IFJ. VASTAGH GYÖRGY BRONZMÜVE
AZ IPOLYI ARNOLD-DÍJ NYERTESE

ÜLŐ LEÁNY
CSIKASZ IMRE SZOBORMŰVE
A RÁTH GYÖRGY-DÍJ NYERTESE

TEHÉN BORJÁVAL
EDVI ILLÉS ALADÁR VÍZFESTMÉNYE
A GRÓF ESZTERHÁZY-FÉLE DÍJ NYERTESE

CSENDES DÉLELŐTT
KEMÉNYFFY JENŐ PASZTELLJE
A LIPÓTVÁROSI KASZINÓ DÍJÁNAK NYERTESE

DOLCE FAR NIENTE
PAPP BERTALAN FESTMÉNYE
AZ ERZSÉBETVÁROSI KASZINÓ DÍJÁNAK NYERTESE

EMLÉKÉREM
CSILLAG ISTVÁN MŰVE